társadalom
« Vissza

Lakóim voltak 5.


Apropó, oktatás. Észrevettem, hogy Duszi jógázik, és nem annyira a tornára, inkább a légzési gyakorlatokra helyezi a hangsúlyt. Orvos létemre már akkor felfigyeltem rá, hogy – bizonyára veleszületetten – tüdőtágulásra (emfizémára) való hajlama van. Arányos testén hatalmas mellkas domborult, amire láthatóan büszke volt.
– Ez a kimunkált alkat, Soni! Te is elkezdhetnéd a jógagyakorlatokat, hiszen alig múltál harmincéves! Oktatlak!
Tiltakoztam – jól éreztem magam jógázás nélkül is. És nyomban felhívtam a Duszi figyelmét: hordómellkasa van, ne folytassa a jógalégzési gyakorlatait. Meghökkent, tréfásan kikérte magának… Tíz évek múlva hallottam vissza, hogy igazat adott nekem. Ugyanis akkor már súlyos asztmatikus tünetek gyötörték. S ezeket a tüneteket – lényegében a fulladás fokozatait – bizony felfokozta az a bizonyos tüdőtágulás.
Ehhez kapcsolódik egy szép segítési gesztus, a Páskándi Gézáé. Aki 1988-ban, amikor nála vendégeskedtem, felajánlotta – lévén maga is asztmás – Spoială Duszinak egy osztrák (vagy német) oxigénadagolós pulverizátor Vöröskereszten való beszerzését. Duszi és felesége, Dana viszont valamiképpen elakadtak – lényegében megijedhettek – a bürokratikus beindítástól és a szintén rengeteg utánajárást igénylő procedúrától.
De szóljak inkább a „legényesebb” fiatal évekről. Például esetünkről a faluról berendelt és a Rogériuszon járőröző milicistával. Amikor hazafelé sétáltunk egyik barátunktól az éjszakai órákban Danával és Duszival. Néhány csendesen és – szavamra! – józanul lépegető-beszélgető ember. A rend őrének szemében: csoport!
Egyszer csak sztentori hang harsant fel mögöttünk, egyelőre tisztes távolságból, mintegy százméternyiről. A hang rusztikus volt, színezetében és tartalmában egyaránt.
– Băi! Băi! (Hé! Hé!)
Ennyi. Folytatás, „álljanak meg!” felkérés nem következett.
– Ne is nézzetek hátra, éjszakai szolgálatra berendelt falusi rendőr. Sétáljunk tovább ebben a szép késő nyári éjszakában. A mi nevünk nem „hé!” – szólt ránk Duszi.
– Hé, ti éjszakai csavargók, álljatok meg! – harsogott újra a durva szó. Most már közelebbről.
– Ez sem nekünk szól, nem igaz?! Éjszakai csavargók sem vagyunk!
A milicista végül is utolért bennünket. Kövérkés, nagydarab ember. Lihegett. Dühöngött. Engem ragadott meg a vállamnál és mérgesen maga elé perdített.
– Kiknek ordibáltál? Minket nem úgy hívnak, hogy „hé!” – állt mellém-elém Spoială Duszi.
– Igazoljátok magatokat! A személyazonosságikat…! – ordította. Most már a magas, elegáns, magabiztos Duszival szemben állva.
– Valami rendbontást követtünk el? Tiltja a törvény a nyáresti sétát? Szégyent hozol az uniformisodra, neveletlen őrmester, aki vagy! Tessék!
És a rendőr kezébe nyomta újságírói igazolványát. Közben láttam, a Dana táskájáért nyúlt. Jó emberismerőként, mert még mindig a magas hang következett:
– Mi ez? Gyári belépő? Vagyis hogy újság? Az elvtársnő igazolványát kérem. És az elvtársét – mutatott rám.
– Már elvtársak vagyunk! – szólt halkan Duszi. – Vegyed!
És először az akkor még olasz állampolgárságú Dana mutatós útlevelét adta oda. Bár utcai lámpa alatt álltunk, a rend őre még zseblámpáját is elővette.
– Itália… – motyogta. Birkózott a betűkkel, majd az én igazolványom után nyúlt. Belenézett, aztán ahogy az útlevél mellé akarta helyezni, földre ejtette.
– Nehogy felvedd – sziszegte felém Duszi.
A milicista hirtelen eloltotta a zseblámpáját és visszaadta az olasz útlevelet.
– Mehetnek – mondta rekedten.
– És a barátom igazolványa a földön?! Vedd fel, add vissza!
A verejtékes homlokú ember meghökkent, megdöbbent, megkövült. Hogy aztán megtörténjen a csoda: pocakos ember lévén fél térdre ereszkedve felvette az igazolványomat és – átnyújtotta! Még csak gyűlölet sem volt a tekintetében. Talán ijedtség…
Hát ilyen ember is tudott lenni az én szelíd, békés, mosolygós Vasile Spoială barátom. Kommentár, azt hiszem, nem szükséges. Nyugodjon békében!


 arrow3 / 3