A legsötétebb évek naplóregénye
Mindig is remélni, hinni mertem ama erdélyi magyar írói bátorságot, tettet, amelynek egyik szeletét most nyújtotta át olvasóinak Bágyoni Szabó István, Elszabadult konténerek című naplóregényének formájában. Az aradi Irodalmi Jelen Könyvek Kiadó jóvoltából 2005 karácsonyára megjelentetett közel kétszáz oldalas kötetben a szerző az 1986–89 közötti három esztendő történéseit veti papírra. Titokban. A jelzett időszakban a szerző kolozsvári értelmiségiként – az Utunk című irodalmi hetilap munkatársaként – belülnézetből láttatja az erdélyi magyar kultúrát, az értelmiségi közérzetet. „Kenéz Feri »kivettetett«, mármint az alapszervezetből. A gyűlésről kitotyogó Balogh Edgár mondja az írószövetség pénztárosának, Bajka Marikának: »Fáj a lelkem, megint fáj. Elment Kocsis, el Csiki, most Kenézt és Bágyonit kellett megfosztanunk a tagságtól… Mióta mondom, miért nem lehet az MSZMP-be automatikusan átjegyezni őket!« Elállt a lélegzetem. Rólam egyelőre még szó sincs, uraim! És máris? Szegény Edgár bácsi vajon miért nem tudja, hogy a fenyőpálinkát nem mérik együtt a fenyőtobozzal? A pálinka meghozhatja a jókedvet, de a fenyőerdőt nem… Az a pártnak nevezett valami, amibe édesapáinkat besorolták, az a Kós Károlyék, Kurkó Gyárfásék, Mikó Imréék képviselte »erdélyi megmaradás« szervezete a valamikori Magyar Népi Szövetség volt. (Ezt olvasztották be 1948– 49 körül a nagy romániai gyűjtőpártba, bele is haltak rengetegen.)” (1987. november 26., csütörtök)
Továbbá barátai, kollégái, ismerősei, szomszédai, szűkebb és tágabb családjának tagjai ügyes-bajos dolgait, magánéleti mozzanatait, a hatalom packázásait villantja fel hol távirati stílusban, hol kimerítő alapossággal: „…és azok közül az egyik »mozgó alak«, az ifjú Sălăjan valamivel tíz előtt lépett ki mosolyogva: »Gratulálok az édesapának, Dávidot 9.40-kor emeltük ki és fürösztöttük meg… Ép, egészséges lurkó, 50 centiméter hosszú, 2700 gramm.« A világ valamennyi távirati irodájának illene tudni ezt…” (1988. július 1., péntek)
Természetesen magánélete vonatkozásában sem rejti véka alá kudarcait, miként örömeit sem. Az első naplóbejegyzési dátum 1986. október 23., Kolozsvár, az 1956-os magyar forradalom harmincadik évfordulója, míg az utolsó naplóoldal dátuma 1989. szeptember 12., Budapest. A közel három esztendőn átívelő napló valójában a szerző és családja kivándorlási kálváriáját örökíti meg. A diktatúra balkáni játékszabályairól éppúgy lehull a lepel, mint a folyóirat-szerkesztés elvtársi kulisszatitkairól. Közel húsz esztendő távlatából is hátborzongatóak a Létay Lajos-félék „jellemábrázolásai”. S nem kevésbé elcsüggesztő jelenség a jó tollú írók-költők önpusztító alkoholizmusával szembesülni. Akkoriban hallottam volt, s most újra eszembe villan a szentencia: „A szocializmusnak két útja van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.”
A felszakadó sebek dacára mondom, mégiscsak férfias, derék dolog, hogy világra jött – ha megkésve is – e Bágyoni-féle naplóregény. Hiszen ami akkoriban velünk Erdélyben megtörtént, azt sem elfeledni, sem elhallgatni nem lehet. S ha jól belegondolok, talán még szerencsésebb is, hogy másfél évtizednyit érlelődött e regény. Mind írói, mind olvasói szempontból ízletesebbé és nemesebbé minősült a „téma”. Távolabbról az erdőrengeteg is betekinthetőbb. És olvasmányként is izgalmasabb megélt közelmúltunk története. E könyvnek – meggyőződésem – meg kellett születnie. Amiképpen a szerző Dávid fiának is. Folytonosságunk érdekében. Hitelességünk érdekében. Amiképpen makulátlanul és zsengezölden tör fel a hólé átitatta földből a napfénybe bódult fűszál. Tessék felhajtani és elolvasni a szóban forgó kötetet. Hiszen minden pénzt, időt és fáradságot megér ez a könyv.
•