Merényi Krisztián költő (Karcag, 1970). Magyarországi lapokban, antológiákban publikál.
Önálló kötetei: Labirintusban (versek, 1997), A múlhatatlan ma (versek, 1997), Táncoló szobor (versek, 2004).

Merényi Krisztián

Epizódok

Elkezdődnek fájásai. Megérkezik a mentő, hordágyra teszik. Arra is emlékszem, amikor kikászálódtam meleg méhotthonomból.

Egy év filmszakadás után a gangon barnulok. Közelít Attila bátyám, a morcos, hároméves zseni, és a babakocsimra tehénkedik. Úgy repülök fejjel a burkolatkőre, ahogyan a megriadt béka ugrik vízi menedékébe.

A kezdeti nehézségek következtében fejemben a reáltöltelék megkeményedett teniszlabdaként pattog át a humán oldalra.

Második felvonás; ugyanazon színtéren, hasonló forgatókönyv szerint. Némi változás, hogy a babakocsiból való kilövés helyett kenyérbelet töm sírni képtelen számba, gondolva, roppant unalmas lenne az ismételt röptetés.

*

Édesanyám fotóst hívat, hogy megörökítse mulandó gyermekkorunkat.

Az idős mesterember méltóságteljesen veszi le kalapját. Ahogy elnézem ráncos arcát, elálló füleit, képtelen vagyok mást látni benne, mint a Tarzanból ismert kedves majmot, Csitát. Izgatottan rohanok a tévézgető Attilához, hogy lesse meg az új szerzeményt. Mire előkászálódik, a meglepődött fotós körül ugrálni kezdek:

– Mallom bácsi! Mallom bácsi! Mallom bácsi!

Ezt hallva iskolás testvérem helyettem is elszégyelli magát.

– Nem szabad ilyet mondani! Szegény nem tehet róla, ilyennek született.

*

Séta közben meglátunk az utca túloldalán egy nénit. Attilával gyors összepillantás után kitépjük magunkat anyu kezéből, és uzsgyi kalandra! Zsebemből előkerül a spárga, indiánüvöltések közepette körbecsavarjuk áldozatunkat, akinek csak nagy nehézségek árán sikerül kikecmeregni a kötél rabságából. Persze, mi már jóval pofontávolságon túl kacagunk alkotásunkon. A magához térő idős asszonyka nem győzi szórni szidalmait:

– Ilyenekből lesznek a bűnözők!

– Piszkos csavargók! Megbánjátok még ezt!

– Hogy a rák rohassza ki a beleteket!

Anyu „farkát is behúzó" idegenné változik.

*

Szülői felügyelet nélkül maradunk otthon. Unokatestvérünkkel, Lindával sokáig töprengünk, mi lenne az a méltó időtöltés, amely felszentelhetné együttlétünket. Valamivel később őrültként sürgölődünk egy-egy teli vödörrel a fürdőhelyiség és a nagyszoba között. A vizet a parkettára zúdítjuk. Három fáradhatatlan öntözőművé alakít minket az eksztázis. Szorgos munkálkodásunk eredménye: a szobában álló tíz centi mély „tó" és a bejárati ajtónkat döngető dühös lenti szomszéd.

*

Óvodában a rovarlárva küllemű dadusok úgy tömnek meg spenóttal, tökfőzelékkel, hogy amíg egyikük lefog, a másik evőkanállal feszegeti összeszorított fogsoromat. Türelmük irigylésre méltó; kivárják, míg rágóizmaim felmondják a szolgálatot, s következhet az orrbefogásos nyeletés. Ha visszajön – annyi baj legyen –, „azt" nyeletik tovább.

*

Számtanórán a tanárnő magunkra hagy minket. Rajzolgatni kezdünk. A mellettem ülő fiú repülőgépeit másolom. Ferkó barátom figyelmeztet, hogy a röpzin lévő ábra bűnös. A hangzavartól nem vesszük észre a visszasomfordáló tanárnőt. A padjához nőtt főeminens felszakítja magát helyéről, és a pillanat törtrésze alatt kikapja tollam alól „művemet", és máris az osztályfőnöknő előtt áll. A medveképű, szőrös lábszárú asszony rajzom láttán az osztály elé ráncigál, ad két pofont, és pajeszomba kapaszkodva a következőket ordítja fülembe:

– Náci disznó! Háborút akarsz, te aljas áruló!?

Meghurcoltatásom a tanáriban folytatódik. Nem mehetek haza, míg be nem ismerem, hogy a rajzok jelentésével tisztában vagyok, és gonosz gondolataim sarkalltak arra, hogy ellenséges eszmékkel mérgezzem egészséges szellemű, kommunista pajtásaimat.

Estig állok ki igazam mellett, végül meggyötörve vallom be a szabadságot jelentő igaztalanságot. Elveszik a kisdobos-nyakkendőmet.

*

Karcagi nagymamánk megérzi testvérem nagyszerű pénzügyi képességét, és kinevezi őt kincstárnoknak. Attila ügyesen gazdálkodik a pénzzel. Zsarnokságának eredményeként tízéves korára kigömbölyödik, mint egy zsemle, ám amikor a budiba dobom játék mackóját, akár a nyakon csapott kifli, földre rogyva bömböl. Szerencséjére az áldozatkész nagyi kibányássza a tisztításra szoruló szőrmeállatkát. A keresztes pókok lakta latrinán ügyesen kell egyensúlyoznunk, ha nem akarunk belezuhanni a szarba. Keleti türelemmel küzdjük le undorunkat, amit a fekáliából előtörő zöld döglegyek incselkedése okoz, miközben fényesre csókolgatják tükörsima fenekünket.

A nyári napok néha lassan telnek. Unalmunkban leginkább a szomszéd jószágait csúzlizgatjuk.

*

Előszobánk fala könnyen omlik. Olykor még a repedések mögé bújó huzat is lepergeti a gyengén tapadó meszet. Nagymamának a falbontás a gyengéje. Meglátva a padlóra hullott mészdarabokat, így kiált:

– Miért bontottad le a falat? Megmondtam, hogy nem szabad!

Később már teljesen mindegy, hogy én, Attila vagy a huzat „rakoncátlankodik". Drága testvérem mindhárom esetben rám mutogat, annyi különbséggel, hogyha netán valóban én teszek rossz fát a tűzre, szemei a lázadó igazságérzettől szikrákat okádnak. Persze kinek higygyen a nagyi, ha nem a pedáns, pénzfelelős unokájának. Esélyem sem marad igazam bizonyítására. Bátyám odáig rafinálódik, hogy ő bontja le a falat, tudván, hogy szólnia se nagyon kell, úgyis én kapok ki.

Nagymama olykor munkára fog bennünket. Az egyik leggyűlöletesebb feladat a krumplibogárnak és lárváinak összeszedegetése. Az undorító tevékenység könnyen válhat érdekessé, ha látunk benne fantáziát. És mi látunk.

Túlzásba is visszük a bolondériát, amíg nagymama dolgozik, színész ambícióinknak utat engedve, a házunk előtt elhaladókat riogatjuk. Fehér ingemet belocsolom piros festékkel. Konyhakést szorítok fejlődő hasizmom közé, kifekszem a ház előtti árok szélére. Már öt perce heverek felszegezett szemekkel, amikor arra jön Macsó néni. Nem bírom tovább; a nyanya visongása és a nevetőgörcs iszkolásra késztet. A váratlan fordulattól Macsó néni sápadt lesz, mint házának meszelt fala.

Harmadik szomszédunk unokája, Juci, a város bolondja, kurválkodásra adja a fejét. Miután rájön, hogy a választott életforma a pénzkereseten kívül mennyire finom érzés, bizony napi húsz órában is a kliensei rendelkezésére áll. Olykor még vénekkel is elmegy. A tarifa általában kétszáz forint, de némelyik suhancnak sikerül elkapnia potom százért.

Édesanya testvérbátyja, az állatorvos Tamás bácsi magával visz a közeli tanyára. A kétségbeesett, marháiért aggódó roma asszony siránkozva szalad elénk.

– Jaj, kedves doktor úr, gyüjjön, gyüjjön! Nem tudom, hogy mi bajuk. Tán marália, korela vagy repla?

*

Gyorsan eltelt a nyár, újra budai otthonunkban.

Józsi nagybátyám és barátai zenekart alapítanak. A három kifestett arcú lelkes kölyök délutánonként órákig gyakorol. A zenekarban csak az játszhat, aki fikarcnyit sem konyít a zenéhez. Józsi konyhaeszközökből válogatja össze dobfelszerelését, az ötödiken lakó kócos Máté levegővétel és lyukbefogás nélkül fújja furulyáját, a közeli telepről áttrappoló pufók Attila háromhúrú gitárját tépi. A ricsajt nem tolerálhatja a deviáns házi-galeri, és rendszeresen ütlegelik a fiúcskákat. A rivális, sportolókból verbuválódó ellenbanda egyfajta szponzori indíttatásból védőszárnyai alá fogadja a három „tehetséget".

A két kompánia között régóta dúl a harc. A bandaháború arról szól, hogy a „több" alaposan elagyabugyálja a „kevesebbet". Ha netán azonos felállásban futnak össze, lehajtott fejjel ballagnak el egymás mellett. A jó fiúk tartanak a mindenre elszánt bűnözőpalántáktól, a rosszak pedig nem érik fel ésszel, hogy a tiszta kezű „táposok" honnan a fenéből tudnak olyan fürgén bunyózni. Csak később jut fülükbe, hogy épp miattuk száműzetődnek sportegyesületekbe.

*

Józsit a házban portyázó kölyökbanda legmegtermettebb tagja lábánál fogva, fejjel lefelé lógatja ki az erkélyről. A kalimpáló gyermek láttán a negyedik szint körfolyosóját söprögető fonnyatag házi boszorka, Juhász néni így rikácsol:

– Te piszkos csavargó, azonnal engedd el azt a szerencsétlen gyereket!

Hála a Magasságosnak, a debella kölyök – Józsi nagy-nagy örömére – nem engedelmeskedik a felnőtt parancsnak.

*

Józsi valami furcsa hang hallatán kikukucskál a szomszéd erkélyét bámuló járókelőkre. Egy tyúk himbálózik fejjel lefelé az első és a második szint között. Még a forgalmas utca középhangosságát is túlszárnyalja a riadt rikácsolás. A lábánál megkötözött jérce sorozatosan nekivágódik az omladozó falnak. Az emberek egy csapásra megsokasodnak.

A szomszéd nosztalgikus hangulatra ébredhetett. Gondolhatta, kiadós levest készít fővárosi bérlakásában. Azzal viszont nem számolt, hogy a tömzsi tik bizony kifér a korlátrésen.

A kodácsoló propellermadár maga sem tudja, merre és hányat pördül, amikor Józsi végre az erkélyre merészkedik. Kérlelni kezdik lentről:

– Ha már úgyis ott vagy, lépj át a korláton és húzd vissza!

Józsi legyint:

– Miért is tenném? Hisz ha nem most, akkor este végzi be a borotvaéles késtől.

Ám a sokaság addig rimánkodik, amíg Józsi az erkélyperemre nem áll, és a tízméteres mélység felett egy óriáslépéssel át nem kapaszkodik a szomszéd balkonjára és fel nem vonszolja a szárnyast. A falhoz húzódó, pihegő tyúk apró, értelmetlen szemei a tapsoló tömegre merednek. A délelőtti halálból az esti halálba menekült át a „neki már úgyis mindegy tyúkocska".

*

Újabb „passzus" fejeződik be életem miniatűr színpadán: elköltözünk gyermekkorunk emlékeivel bélelt budai otthonunkból. A kegyes Állam bácsi átadja a tizenöt év óta ígérgetett újpesti két és fél szobás lakótelepi lakást.

Attilával aláereszkedünk, körbeszaglászunk. Először a Karcagról ismert „belföldi-indiánt" azonosítjuk be.

A házunkban lakó Lindmayernek a szóbeszéd szerint liftezik a heréje, egyszerűen nem óhajt alászállni, csak bolyong a megátalkodott perpetuum mobile.

Hamar átalakulunk lakótelepi csibésszé. Na jó, nem mindjárt betyárpalántává, csak olyan harmadosztályú csibész-erőltetvénnyé. Kényelmesen, mondhatni, elegánsan csúzlizgatjuk ablakunkból a járókelőket, akik képtelenek kideríteni, hogy merről szenvednek találatot, a lövést követően fürgén visszahúzzuk imént még célzáshoz merevített nyakunkat.

A környék ifjú szadistáiból banda szerveződik. Vezetőjük a „Malac". Nem bírva hentes vérükkel, a környék kóbor élőlényein gyakorolnak. Macskákat és kutyákat locsolnak le petróleummal, s miután felgyújtják őket, röhögve gyönyörködnek a lakótelep sikátorai között visítozva szaladó, végül holtan összerogyó élő fáklyákban. A netán életben maradt, felpuffadt, szőrtelen állatot magasba dobják, s kéjelegve nézik az aszfalthoz csapódó, szétfröccsenő testet.

Iskolánkban akad agresszív gyerkőc, de a bárányok is közöttünk lapulnak, a többség azonban kígyó, ők szolgálják a „közjót", vagyis az agresszorok csatlósaiként „megkövezik" a szelídeket, kikre másnap mézesmázosan mosolyognak.

*

Ellesem szeplős, apró termetű cimborámtól, Juronyiktól a bikaerős Y alakú drótcsúzli készítésének művészetét. A környék madár- és emberpopulációja ezentúl nincs biztonságban.

Juronyik – mikor csak teheti – kerüli az iskolát, inkább lop valamelyik élelmiszerboltban, vagy vadászösztönétől indíttatva a környék madárlakta területein botorkál. Igen szaporán beszél. Csak két év után tudom hadarásából kibogozni, hogy édesapja nem testőr, hanem festő.

A hasonszőrű emberek általában nem szimpatizálnak egymással, kiváltképp, ha egyikük ok nélkül csúzlizgatja a másikat. Ezért Rikola figyeltetni kezdi Juronyik minden mozdulatát. A megtorlás napján cimborámmal kószálok. Nyelvemet lógatva menekülünk.

Mérgezett patkányként iszkolunk egyik házból a másikba: lifttel fel a tizedikre, lépcsőn le a földszintre. Rikoláék heten vannak, egérutat nyernünk lehetetlen. Szorul a hurok; mi a negyediken, a lift sehol, alulról s felülről is csattogás: Rikoláék cipőinek dörrenése. Juronyik rögtönöz: zsupsz be a villanyóraszekrénybe.

A lakók, ha valamit hallanak is, csupán randalírozó gyermekekre gyanakodnak, és zárt világukból nem értik, hogy sokkal többről van szó, mint egyszerű játszadozásról. Egy pozíciós háború hősei vagyunk.

Sikerül besprintelnünk Juronyikék lépcsőházába, majd lakásukba. Nem maradhatok örökké cimborám védőszárnya alatt. A földszinten vár az ellenség. Rikola szikrázó szemmel faggat:

– Annak a szemétládának vagy a barátja?

– Igen, de ehhez semmi közöm!

Ahogy ezt kimondom, elém áll az a hatodikos úttörőlány, aki igen fontos tisztséget tölt be iskolánkban. Hasonló megkönnyebbülést élhet át a bennszülöttek áldozata, amikor meglát az emberevők között egy magafajta fehér embert, ráadásul egy főnökfélét. A banda két tagja hátracsavarja kezemet, majd az általam félistenné magasztalt leány úgy odarúg arra a bizonyos helyre – ahol szerencsés esetben majdan a nemzőnedv termelődik –, hogy csak gyötrő alhasi fájdalmak közepette bírok hazasántikálni.

*

Csendes estén az Árpád úton Juronyikkal. Semmiből ront elő egy fekete bőrkabátos, fekete kalapos, fekete táskás férfi, és elkapva barátom nyakát a következőket ordítja fülébe:

– Te nyavalyás anyaszomorító, végre megvagy! Fogsz még csúzlizgatni?!

Juronyik a tarkónyomorgatás közepette próbál egérutat nyerni, de csak nyöszörögni tud:

– Hagyjon békén! Engedjen el! Rendőr az apám!

– Annál inkább móresre tanítalak, ha már ő nem tudott!

Juronyik két lecsúszott pofon után kitépi magát. A túloldalra rohanva így kajabál:

– Most kapjál el, hülye majom!

Locsolkodás napján Juronyik többnyire idegeneket látogat, még este tízkor is becsenget. Húsvét után három napig járja a környéket. Akik elzavarják, azok ajtaját levizeli vagy leköpdösi, a főtt tojást pedig az ablakhoz vágja. Egyedül a pénzt és a csokoládét díjazza.

Juronyik kenyérkockával csalogatja magához a nagybolt előtti park gömbölyded galambjait, azután tigrisként vetődik a galambszőnyegre. Van, hogy kettőt is elkap egyszerre. A piactéren ránk váró kilencvennégy éves Gazsó néni tíz forintot ad a szárnyas gnómok darabjáért. A többi nem tartozik ránk, noha sejtjük, hogy porhanyós leves készül belőlük.

A jellegzetes küllemű Juronyik módszert változtat. Suttyomban kezd csúzlizni, nem lehet észrevenni, honnan lő. A baj első jeléről a tömegestől felröppenő galambócok árulkodnak. Igen ám, de egyikőjük mindig ott marad vérbe fagyva. Juronyik ekkor óbégatni kezd:

– Jaj, jaj, szegény, biztos megfulladt a magtól! Eltemetem…

A lassan eszmélő nyugdíjasok a lehető legmaflábban bámulják a kiselőadást.

*

Bátyámmal néha-néha előkotrunk egy üres desszertes vagy cipős dobozt, teletömjük alma- és tojáshéjjal, kávézaccal vagy romlott főzelékkel. Exkluzív csomagolópapírba tekerjük, majd alkalomhoz illő masnival tesszük még pompásabbá. Végül a rábiggyesztett ajándékkísérő-kártyára ilyesmit írunk:

„Sok szeretettel Jánostól ötvenedik születésnapodra!"

A csomagot hanyagul a járda szélére ejtjük, azután a konyhaablakból szemléljük az „előadást".

A lóvá tett emberek lelkesen szakítják fel a díszpapírt, és vad eksztázissal rántják szét a dobozt. Akad, ki elmegy mellette, ám a legtöbbjük körülnéz, elrejti, mintha mi sem történt volna. A reprezentatív ajándék helyett rohadt zöldség, kávézacc és megbüdösödött főzelék röhög a képükbe!

*

Király osztálytársamnak nevét meghazudtoló alantasság csorog ereiben.

Magyaróráinkat az érzékeny lelkű Vivike néni tartja, aki nem annyira néni, noha nekünk annak kell szólítanunk. Király, szokásához híven, izgága mozgolódásba kezd, unja magát, nem érdekli holmi unalmas versek elemzése, mikor kint hétágra süt a nap. Király kutyaugatásba kezd, Vivike néni erélyesen rászól, ám ő koszos cipőjével a padjára pattan, s tankönyvein ugrálva rázza rögtönzött táncát. Aktív nyelvöltögetések közepette letépi magáról pólóját, megvárja, míg Vivike néni közelébe ér, és mint torreádor a bikát, úgy hergeli tovább.

*

Kémiatanárunk egyedülálló módszerrel feleltet; nem restelli kibányászni saját orrának tartalmát és azt rápöccinteni valamelyikünkre. Akin az adalék landol, az felel.

Az öreg napközis vigyázónk, Pesta bá’, ha kell, ha nem, ütlegel minket. Azzal henceg, hogy soha életében nem betegeskedett, még csak nem is köhögött. Sőt orvost és fogorvost is csupán hírből ismer; sosem látott olyat. Igen ám, de akkor az ezüst és arany fogai honnan a csodából nőttek a szájába? Gyakran mesél nekünk a háború borzalmairól. Ismétlődő mondanivalójának lényege, hogy döglött lóhúst és permetezett vizet kaptak – még jó, hogy nem élő lovakat ettek.

Az öreg ki nem állhatja, ha valaki lebetegszik. Kedvenc mondásával fogadja a lábadozó visszatérőt: „Jól van fiam, meggyógyultál, de tökéletes sose leszel."

*

Ellenőrző könyvemben nyüzsögnek a katonás jegyek, mégsem én vagyok az osztály hülyéje, hanem a Molnár.

A tanárnő felelésre szólítja fel az ostoba, sápadozó fiút, feltesz neki két igen egyszerű kérdést, de Molnár torkán az a és az ö hangon kívül nem jön fel egyéb. A jószívű tanárnő végül:

– Nos, fiam, mi a neved?

Molnár összes idegszál-féleségével a kérdésre összpontosít, de hiába dolgozik gőzölgő agya, most sem tör fel egyéb belőle egy száját betapasztó kósza m-nél. A tanárnő, mint karmester, kezeit emelgetve igyekszik segíteni az elreménytelenedett felelőn, akit végül azzal küld helyre, hogy legközelebb XIV. Lajos magánéletéről kell kiselőadást tartania.

*

A ragyaverte Tivadar barátom tizenhárom évesen huszonnégynek néz ki. Általában az ilyen „lények" – mint mindenütt – itt a lakótelepen is rejtőzködő életformát választanak. Tivadar mégis lemerészkedik a térre. Hogy mi indítja erre? Esetleg az egészséges kíváncsiság, vagy a nyugton maradhatatlan nemi vágy? Akár egy tojásból kikelt fióka, „laposkúszásban" közelít. A körülült kőasztalnál a helyi banda vezére tartja kiselőadását, Tivadar komoly ábrázattal figyel, csak akkor nevet, amikor a többiek. Próbál beilleszkedni, hálás a sorsnak, hogy végre nem ő a gúny tárgya. A tér egyik huszonéves hobója, a kerek arcú, szakállas Lajos, egyszerűen nem bírja nem észrevenni a bátortalan fiút. És lőn a legkíméletlenebb rémálom, Lajos nem állhatja meg kérdés nélkül:

– Figyelj! Szeretnéd, hogy elmúljanak a ragyáid?

A többiek hahotáznak, és kéjes mosollyal várják az elvörösödött, megszégyenített szelídvad-ábrázatú újdonsült szerzemény reakcióját:

– I-i-igen, sz-sz-szeretn-ném.

– Oké, akkor hozok ne-e-e-e-e-eked bölcsőzsírt meg alolam-kré-é-é-é-é-émet.

– M-milyen az?

– Majd me-e-e-e-e-e-eglátod.

A közönség újra kacagni kezd. Lajos folytatja:

– Ha hoznék neked, te rafinált lennél, mert egyet ide tennél – arcára mutat –, egyet pedig ide – most a szája belsejébe mutogat.

*

Kokszos cimborám azért kapta e setét nevet, mert az Isten kreol bőrrel és szénfekete hajjal áldotta meg. Tagadja származását, ám ballagás napján apránként felsorakoznak a szabolcsi-indián rokonai.

Kokszos egyébként tipikus esete a „durva külső gyermeki lelket takar" jelenségnek. Miután megnézte Alfred Hitchcock Madarak című filmjét, a szüleinek kellett lóbaszó kölyküket iskolába szállítani. Amikor vásárolni küldték, félúton hisztérikus roham támad Kokszosra, és gyorsan hazainalt. Képtelen volt elviselni, hogy valahol a közelben ádáz veszély leselkedik rá szárnyas formában.

*

A mi osztályunk a legrettegettebb. Például amikor a medvetermetű tanár a hat egyesével büszkélkedő Szomorit akarja feleltetni az elégségesért, így szól a fiú:

– Haggyon má békibe. Akkó felelek, amikó’ akarok. De ha megbuktacc, jól nézze meg magadat és a családod, nehogy az intenzívosztály lesz a véged.

A tanár leülteti Szomorit, akinek év végi bizonyítványában kettes szerepel.

*

Elek haveromnak tizenöt évesen sem akaródzik kinőni a fanszőrzete. Kétségbeesetten, oldalán egy-egy roma apróddal húzza maga után a ruhaszárító kötelet. Már majdnem ott lóg a domb magányos fáján felakasztva, amikor négy felnőtt lecibálja onnan.

Elkísérem őt és két hasonszőrű barátját egy délutáni kiruccanásuk alkalmával. Elek ránk való tekintettel most nem a villamos ütközőjén utazik. A lecsavart villanykörtéket úgy vagdossa ki a száguldó járműből, mintha egy magazint lapozgatna. Békásmegyer felé a kompon, a mentőövekkel teszi ugyanezt.

Az élelmiszerüzletet látogatjuk meg először. Amíg haverjai lefoglalják a bolt dolgozóit, addig Elek a telepakolt kosárral átsurran a korláton, azok közé, akik már fizettek.

Hazamenet az Állami Áruháznál még javában zajlik a kora esti élet, Elek előkapja már pelyhedző hímvesszőjét, hogy utat engedjen a bent rekedt feleslegnek. Fütyörészve fecskendez jobbra-balra.

*

Első munkahelyemen, egy rehabilitációs intézetben ismerkedem meg Torgival, aki teljes joggal húzhatja fel a hülyeség láthatatlan koronáját. Az intézet lakói és a kollégák csak hónapokkal később veszik észre, hogy ez az éjszaka is napszemüveget viselő fiú valójában dolgozói státust hivatott betölteni, nem pedig a gondozottak egyike. Hát igen, papagájforma orra és kevés értelmet tükröző szeme nem valami felemelő látvány. Akármit is bíznak rá, sohasem tudja azt teljesíteni. A cserepes virágot fordítva dugja a szatyorba. Még szegfűt is hozatnak vele, de tévedésből műszegfűt csomagoltat a celofán közé. Amikor az ajtót kell bezárni, azt kitárva kulcsolja be. Amikor megkérjük, hogy pumpálja fel az egyik tolókocsit, ő a gumiba, majd a fémabroncsba próbálja belepréselni a pumpafejet. A metrón ülve rábambul egy háttal álló férfira, aki szerelmesét öleli, a nőnek csupán a feje látszik. Megkocogtatja a fiatalember vállát:

– Tessék leülni a gyerekkel!

Nagy nehezen rábeszéljük a szoláriumozásra, mert a legsápadtabb halál is kreol hozzá képest. Az üzemeltető kishölgy elárulja, hogy mivel barátunk öt alkalom után sem barnult, kileste. Torgi rendszerint lezárja a barnító koporsó fedelét, és elégedett ábrázattal a szerkezet tetejére fekszik, és mint kihűlt gyík, tágra nyílt pupillával várja a csodát.