Aniszi Kálmán (Magyarkakucs, Bihar megye, 1939) író, újságíró, nyugalmazott egyetemi adjunktus. Nagyváradon érettségizett, Kolozsvárott végzett filozófiát, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanított. 1985–90 között a Korunk szerkesztője. Mintegy húsz éven át a Kolozsvári Rádió munkatársa. 1990-ben áttelepült Magyarországra. Számos önálló kötet szerzője.

Aniszi Kálmán

Légszomj

Amikor befordult a sarkon, kellemes balzsamos érzés áradt szét benne. Mindig ilyesmit érzett, valahányszor itt járt. Mostanában elég ritkán fordul meg errefelé, viszont régebben ugyancsak gyakran vitt erre az útja. Diákkorában szinte mindennap. A menzáról kilépve ebbe az utcába tért be, ha előadásokra sietett vagy ha a kari könyvtárba ment.

Mint azon a november végi reggelen is. Kinn ácsorogni már hideg volt. Jobb híján felment az olvasóterembe, ahol egy szál magában unatkozott a kora reggeli órában. Valahogy nem volt kedve semmihez. Olvasni pláne nem. Egykedvűen kotorászott a zsebeiben, de semelyikben sem talált egyetlen fityinget sem. Végül, a bélés aljára csúszva, a kabát hátsó részében kitapintott egy egylejest. Mára vége a könyvkukac-létnek! – örült meg a nem remélt kincsnek. A dilemmát, hogy feketét igyon-e belőle a közeli Mamaiában vagy cigit vegyen a pénzen, hamar megoldotta. Ha kávét iszom, az csak egyszeri élvezet – győzködte magát –, de ha cigit veszek (ennyi pénzért akkor kettő híján tucatot adtak a szűrő nélküli Carpaþi-ból), tíz kellemes alkalmat szerzek magamnak.

Szűk fertályóra múlva bodor karikákat eregetve nézegette a város patinás főterét, háttérben az Igazságos meseszép szobrával és a hat évszázados plébániatemplommal, négy oldalán pedig a történelmi levegőt árasztó körbefutó impozáns palotákkal.

Milyen kevés kell néha a boldogsághoz!?

A legfelső pártvezetés által irányított magyartalanítás dühének akkoriban elszórtan már áldozatul estek műemlékértékű épületek is a város központi részében. Itt-ott foghíjak tátongtak, öreg utcák lettek szegényebbek egy-egy nemesi vagy rangosabb polgári házzal, úrilakkal.

A regáti és moldvai családokkal teletömött, gombamód szaporodó tömbházak abroncsába szorítva egyre szűkült a törzsökös lakosság élettere, fokozatosan zsugorodott a magyar Kolozsvár.

Ámde ahogy apadt, kevesbedett az ősöktől örökölt világ, úgy ragyogott egyre fényesebben a Farkas utca képe s fogalma a helyi magyarság, legfőképp az egyetemi ifjúság körében. Elején az 1581-ben alapított Báthory-egyetemmel, az egykor Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem épületkolosszusával, a piarista gimnáziummal, végében a református kollégiummal, a tekintetet marasztaló csúcsíves hatalmas református templommal s a Bethlen-bástyával, idébb a főhatalomváltás után lerombolt első magyar kőszínház fájdalmas emlékével…

Ez a tenyérnyi hely – tömény magyar történelem. Kőbe írt kultúrtörténet. Nemcsak az épített örökség okán, hanem a szívek jogán is a mienk ez az utca. Aki végigsétál rajta, azt óhatatlanul átjárja az otthon fészekmelege, az elődök szelleméből áradó védettségérzet az egyre dagadó másság tengerében.

Az egyetem központi épületének bejárata felé igyekezve Tamást most is megérintette ez az érzésfuvalom. Pedig nem szerelmi légyottra vagy egyéb kellemdús alkalomra igyekezett, mint diákéveiben nem egyszer, más miatt volt most oda menendő. Egy nagy múltú erdélyi folyóirat szerkesztőjeként ment tanulmányt kérni egy helyi szaktekintélytől, az egyetem akkoriban egyetlen nyíltan magyarbarát román ajkú tanárától. Aki, mint mondta, azért tanult meg magyarul, hogy elolvashassa a József és testvéreit, mert németül nem tudott, anyanyelvére pedig még nem fordították le a kitűnő regényfolyamot.

A bejárati lépcsőn azonban meglepetés érte, amikor egy kifelé tartó tanár ismerőse érdeklődőn ráköszönt:

– Üdvözlöm, szerkesztő úr, mi hír a disszertációjáról?

A kérdésben, a puszta kíváncsiságon túl, volt valami nyugtalanító, talányos. Tamás érezte is, de igyekezett nyugodt maradni.

– Volt évfolyamtársam, Nicolescu, akivel tavaly egy napon védtünk, alig két hónap alatt, közel egy éve megkapta már a diplomát. Várom, hogy megérkezzen az enyém is.

– Hát épp ez az!… Úgy hallottam, gond van a dolgozatával. Nem tudom, mi, de…

– Ugyan mi lehetne!? A helyi bizottság tagjai szerint eredeti és dokumentumértékű munka. Olyan fontos korjelenséget vizsgál, hogy közülük többen, köztük románok is, kiadásra ajánlották. Már meg is kötöttem a szerződést a kiadóhivatallal.

– Gratulálok!… Nem akarok ünneprontó lenni, de arról értesültem, hogy az a fővárosi professzor, akinek az Országos Nosztrifikáló Bizottság véleményezésre kiadta a disszertációját, később visszaküldte a testületi titkárságra. Nem az ő asztala, mondta. Tudomásom szerint a maga dolgozata S. P. akadémikushoz került…

– Hogyan, hisz ő történész, nem filozófus!?…

– ?…

A dákoromán „megváltástan" legújabb kori atyjának hirtelen elhalálozása után S. P. lett a város román történészgárdájának szellemi vezére. Akiről egyetemi és szakmai körökben azt suttogták, hogy anno a Nemzeti Parasztpárt sajtófőnöke volt Nagyszebenben. Miszerint a Maniu-gárda néven hírhedtté vált román fasiszta szabadcsapatok Dezrobirea (Felszabadulás) című lapja is a felügyelete alá tartozhatott. Mely sajtóorgánum a dákoromanizmusra való hivatkozással mintegy előkészítette ideológiailag az észak-erdélyi magyarság „megbüntetését", a szárazajtai, a csíkszentdomokosi, az egeresi és a gyantai vérengzéseket. Mondják, hogy Szárazajtán favágótőkén fejszével vágták le az ártatlan magyar férfiak fejét, csak azért, mert magyarok voltak. A különösen kegyetlen atrocitások – mondja egyik írónk – végül ellenük fordították a világ közvéleményét, és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság válaszul a szörnyűségekre visszaparancsolta Észak-Erdélyből a román közigazgatást. Maniuéknak is menniük kellett.

Iuliu Maniu!… Nemzeti Parasztpárt!… S. P.-nek bizonyára nem volt könnyű egy ilyen párt képviseletéből feltornáznia magát előbb a történelem kar dékáni, majd az egyetem rektori székébe…

Milyen furcsa is az élet! Ugyanaz az S. P., aki annak előtte az egyetemi katedráról kemény kirohanásokat végzett a marxizmus nevében az egyházak és a vallás ellen, a 89-es decemberi „forradalom" után nyilvánosan (tüntetően?) járt a görög katolikus misékre. Mivel akkoriban ennek az egyháznak még nem volt temploma, mert az ortodoxok eltulajdonították a negyvennyolcban betiltott egyház templomait, az unitusok vasárnap délelőttönként a város főterén, a Mátyás szobor tövében tartották a liturgiát. Arra járva, Tamás látja ám, hogy a hívők között S. P. levett kalappal szobor-mereven állva hallgatja a szentmisét. Hamar lencsevégre is kapta, nehogy azt mondhassa bárki is, hogy hazudik.

Tamás térde megremegett, amikor az egyetem lépcsőjén tanár ismerőse S. P. nevét említette. „Ki akarnak nyírni! – futott át agyán a hiób-hír hallatán. – Azért adták oda épp neki, hogy kikészítsenek!…"

Elköszönve tőle, Tamás belépett a tágas előcsarnokba. „Hogy menjek fel hozzá ilyen állapotban!? – torpant meg a lépcsőzet alján. – Képtelen lennék kifejteni neki elképzelésemet!…"

Megfordult és visszabattyogott a szerkesztőségbe. Zsibbadt testtel roskadt a székbe.

Ahogy ocsúdni kezdett, dr. Vasas jutott eszébe legelébb. „A párt- és a városvezetés szemében alighanem ő az egyetlen ’szalonképes’ magyar tanár a Történeti Intézetben. Ráadásul az Államtanács alelnöke. Mi lenne, ha megkérném? Õ biztosan elérné, hogy fogadjon" – bizakodott Tamás.

Szerkesztőségi székében gubbasztva maga sem gondolta, hogy néhány nap múlva az akadémikus dolgozószobájában fog hüledezni a hallottakon:

– …Hadd lássuk hát, nálam van-e? – szólt íróasztalához lépve az alacsony termetű, savószínű professzor. Az asztal egyik sarkán glédában álltak a véleményezésre váró doktori értekezések.

– Tényleg itt van! – emelte ki a rakásból Tamás disszertációját, arcán tettetett alig-mosollyal.

Egy bőrfotelre mutatott. Helyet foglalva maga is, felütötte a fekete viaszosvászonba kötött munkát. Egy boríték hullt ki belőle.

– Nicsak, még írtak is nekünk!…

A borítékban annak a bukaresti professzornak a minősítése lapult, aki azzal az indokkal küldte vissza az értekezést a titkárságra, hogy a vizsgált tudományos kérdés nem az ő szakterülete.

„Nem ért hozzá, mégis minősít!?" – képedt el Tamás.

Márpedig a bíráló fővárosi professzor tényként közölt súlyos vádakat.

– Bocsásson meg, kérem, de ez egy valóságos vádirat! Ha valaki komolyan venné a felsorolt inkriminációkat, engem akár bilincsbe verve vihetne el innen a rendőrség!

– Nem eszik a kását olyan forrón, barátom!… – szólt közönyösen az akadémikus. És mintha mi sem történt volna, továbbolvasta a rosszhiszemű megjegyzéseket. Igaz, volt az észrevételek közt néhány elismerő is: érdekfeszítő, alapos dolgozat, stílusa elegáns, nyelvezete választékos. És volt egy oldalvágás is: A dolgozatban előforduló hibák nem a doktorandust, hanem a tudományos irányítót terhelik…

Tamás sohase szólt erről mentorának, kedves professzorának, aki maga hívta fel figyelmét a felvilágosodás kori erdélyi magyar szellemi törekvések fontosságára; az anyanyelvű oktatás, a nyelvújítás, az önálló magyar szépirodalmi, színházi, tudományos és sajtóélet megteremtésére irányuló alkotói gyötrődések erkölcsi szempontú tanulmányozásának égető időszerűségére. Tamás ott és akkor értette meg, hogy általában, kisebbségi helyzetben pedig hatványozottan az intelligencia feladata saját közösségének szívébe-lelkébe égetni a nemzet múltját, szellemi és civilizációs értékeit, ráébreszteni az embereket önnön méltóságukra. Arra, hogy gyökerek nélkül nem nőnek fák, múlt nélkül nincsen jövendő. Márpedig Erdélyben a magyarságnak épp a jövője volt és maradt változatlanul a legveszélyeztetettebb.

Meggyőződéssel kívánt hát csatasorba állni maga is.

Annál inkább fontos volt ilyen természetű feladatokat vállalniuk a magafajta diplomás transzszilván fiataloknak, mert a kisebbségi sorba szakadt magyar nemzetrész saját bőrén érezte, hogy Európának ebben a szegletében megállt a történelmi idő. Az ezerhétszázas években és a rákövetkező század első felében (ezt a korszakot választotta Tamás doktori értekezése tárgyául) Erdélyben az elnémetesítés és a magyar élet megnyomorítása ellen kellett a legjobbaknak hadrendbe állniuk. A trianoni tragédiát követő nyolcvanöt évben pedig a homogenizálás eufemisztikus fogalmával palástolt kíméletlen elrománosítás ellen volt kénytelen az erdélyi magyar értelmiség védelmezni saját szellemi, művelődési, tudományos és egyéb értékeit – kilétét.

Bedarálási szándékukat, persze, önként sem a Habsburgok nem adták fel soha, sem a nagyhatalmi önkény, a trianoni és a párizsi békediktátum folytán az erdélyi magyarok fölé kerekedett legfelső román politikai vezetés nem mondott le róla máiglan. Csak a körülmények, a módszerek és az eszközök módosultak valamelyest az idők folyamán, a végső cél mit sem változott.

Tamás többévi levéltári és könyvtári kutatómunka nyomán írta meg doktori értekezését a kor erdélyi magyar értelmiségének ethoszáról. Amilyen mértékben egyre bennebb hatolt a korba, úgy tárult fel rendre előtte a szellem embereinek küzdelmes-szép világa. Valósággal meglepte, mennyire tisztán látta helyzetét, milyen értelmesen fogalmazta meg hivatását a korabeli intelligencia. Biztos érzékkel tájékozódott a történelem útvesztőjében.

A doktorandus menet közben döbbent rá arra az igazságra is, hogy a kiművelt emberfők mindenkori legfőbb feladata a szolgálat. A haza és a nemzet szolgálata. Azt is világosan látta immár, hogy a szolgálat belső elhatározásból fakad, önkéntes és cselekvő. Aki csak szónokol a felebaráti szeretetről, a jóságról és egyéb erényekről, követelményekről, de gyakorolni nem gyakorolja azokat, az farizeuskodik. Az igazi szolgálat sohase áll meg a szavaknál, mindig tettekben vizsgázik.

Sok-sok megbarnult fóliáns áttanulmányozása után vált számára egyértelművé, hogy Erdélyben a szóban forgó kor eleinte hártyavékony, ámde fokozatosan izmosodó intellektualitásának legjava úttörő szerepet vállalt magára. Megtett minden tőle telhetőt. Elment egészen addig, ameddig az akkori viszonyok közt ezt a józan ész megengedte. Küzdelme – a nem túl látványos eredmények ellenére – teljes értékű volt. Azáltal, hogy vállalta feladatait, az értelmiség választott sorssá nemesítette a helytállást. Erdélyben Apáczai óta (s talán már őelőtte is) a legjobbak élete igazi szolgálat volt, követendő példa a maradéknak.

Mindezek ismeretében Tamás szemében egyenesen aljasságnak tűnt, hogy a vizsgált kérdéshez bevallottan nem értő fővárosi „ítész" nacionalizmussal és sovinizmussal vádolta meg őt. S hogy hályogkovácsként vájkált olyan szent dolgokban, amelyekről sejtelme sem volt. „Ahelyett, hogy olyan felvilágosult nagy román tudósokkal foglalkozott volna – vetette több más kifogás közt a doktorandus szemére –, mint Ion Piuariu Molnar, elismerően ír a magyar főnemességről. Olyan nacionalista, sovén főurakat méltat, sőt dicsőít, mint ifj. báró Wesselényi Miklós, aki kíméletlenül elnyomta a szilágysági román parasztokat."

Akkoriban egy ilyen vád, ha rásütötték valakire, főbenjáró bűnnek számított Erdélyben. Sokkal kisebb vétségekért is félreállítottak embereket.

– Bocsánatot kérek, de ezek a kifogások teljességgel alaptalanok! – védekezett Tamás. – Semmi kétség, Ion Piuariu Molnar mint ophthalmologus, az orvostudomány eme ágának román úttörőjeként komoly érdemeket szerzett magának kortársai szemében. Tudjuk, hogy az erdélyi románság nemzeti ébredésének egyik ösztönzője volt, részt vett a Suplex Libellus Valachorum szerkesztésében. Nyelvészkedett is, mint oly sokan mások akkoriban. A szebeni Szent András szabadkőműves-páholy tagjaként bizonyára szokatlan, sőt meghökkentő gondolatokat oszthatott meg tagtársaival. A Horea-féle lázadás idején a Habsburg udvar felkérésére megpróbálta lecsillapítani Zaránd környékén a vérengző parasztokat. De…

– Látom, tájékozott az erdélyi románság küzdelmeiben is.

– …De Ion Piuariu Molnar tevékenységének kutatása ipso facto kívül esett vizsgálódásaim körén. Jóllehet – a neve is mutatja – felmenői között magyarok is voltak… Ami pedig a bárót illeti, akinek nagyságát szobor hirdeti ma is Zilah város főterén, nos, ifj. Wesselényi Miklós volt az a magyar főúr, aki kiállt a paraszti tulajdon, a hivatalviselés joga, a robot eltörlése mellett. Példát mutatott emberségből és jogérzékből azzal, hogy felszabadította – elsőként Erdélyben – a saját birtokán élő román jobbágyokat. Ettől lett volna nacionalista, sovén!?…

– Ne vegye úgy a szívére, kérem, ezeket a…! – intézte el az akadémikus egy félmondattal kollégája rossz szándékú megjegyzéseit. – De mondja, ki engedélyezte magának, hogy csak a magyarokkal foglalkozzon? Volt magának engedélye erre!?

– Igen.

– Kitől?

– Öntől.

– Tőlem!?… – botránkozott meg a tudós történész, mert azt hitte, hogy ez a kis senki arcátlankodik vele. – Hogyan?

– Úgy, hogy Ön volt akkoriban az egyetem rektora és a szenátus elnöke. Ön hagyta jóvá a kérelmemet.

Tamás kabátja belső zsebébe nyúlt, és átnyújtotta neki a saját szignójával ellátott szenátusi engedélyt.

– Óóóó… – hüledezett a tudós! – Így már semmi gond! Így már minden rendben! – ismerte el kényszeredetten a kínos tényállást.

Hogy lehet az – émelyeg az emberben a jellem –, hogy egy intézmény utóbb szigorúan tilalmasnak tekint valamit, amit korábban, természetesnek tartva, maga engedélyezett? Ennek bizony csupán egyetlenegy hiteles magyarázata lehet: a román kisebbségpolitika színeváltozása. A hatvanas évek vége fele, a hetvenes évek elején – az úgynevezett „nyitás" éveiben – valamelyest enyhült a társadalmi légkör a nemzeti kisebbségek, így a magyarok körül is Erdélyben, Romániában. De a szusszanásnyi kegyelmi idő alig három évig tartott. Amit viszont a „Kárpátok géniusza" és pribékjei a hetvenegyes kínai látogatás után elkövettek a magyarok ellen, az bőven kimerítette a „békés" népirtás fogalmát. Az erdélyi magyaroknak azt is keserűen kellett megtapasztalniuk, hogy egzisztenciális fenyegetettségükben az emberi jogokat fennen hirdető, magát „szuper-demokratikusnak" nevező Nyugat a kisujját sem mozdította értük.

Tamás kilencszázhetven legelején felvételizett a doktorira, kilenc magyar kollégájával együtt. Tíz évvel később azonban mindösszesen ketten védhették meg értekezésüket, egy filozófiai író és ő. A többiek időközben „lemorzsolódtak". Ugyanis hetvenegy nyarán-őszén a „Nagy Vezér" szóbeli ukázára szigorú tiltással tiltotta meg a cenzúra, hogy magyar történelemről, eszme- és művelődéstörténetről… magyar múltról többé szó essen. Ennek a hihetetlen szigornak esett áldozatul a nyolc magyar doktorandus nemes-szép igyekezete. (Tamás könyve is kerek húsz évvel később jelent meg Budapesten.)

– Nézze, Tamás elvtárs – vitte dűlőre a dolgot az akadémikus –, én semmi egyebet nem ígérhetek magának, mint azt, hogy tárgyilagos értékelést írok a dolgozatáról.

– Semmi egyebet nem kérek, akadémikus elvtárs, csakis az igazat!

Szegény idealista! Akkor még azt hitte, hogy az Igazság egyetemes, örök és sérthetetlen. Hogy ha valami valaki(k)nek igaz, akkor az mindenkinek az. Nem tudta, mert személyesen még nem tapasztalta meg, hogy ahányféle az érvényesülni vágyó akarat, érdek, az igazságnak ugyanannyi arca vigyorog felénk. S hogy az életben szinte mindig annak van „igaza", akinek módjában vagy hatalmában áll akaratát érvényesíteni. Romlatlan naivitásában nem képzelte, hogy a hatalom fennem hirdetett „igazságain" túl a névtelen milliók lelkében töméntelenül sok némaságra ítélt igazabb igazság várja, reménykedve, a szabadulást. Ezt a keserű pirulát később nyeletik le vele.

– Nézze, kérem, én holnap pihenni indulok Félixre és magammal viszem a maga dolgozatát. Mihelyst visszatérek, elkészítem a minősítést.

– Nagyszerű! – lelkendezett Tamás. – Köszönöm akadémikus elvtársnak, hogy értem fáradozik!

Hat hónappal később, unszolásra, elkészült a várva várt referátum. Egy tizenöt soros dodonai szöveg, amelyben S. P. elismerte a dolgozat erényeit, és szinte szó szerint megismételte az előző véleményezésben jelzett „hibákat". Nyilván a fürdőző professzornak esze ágában sem volt áttanulmányozni a magyar fiú disszertációját.

Amit immár „új" minősítéssel visszaküldtek a fővárosba. Hónapok teltek el anélkül, hogy mozdult volna valami.

– Még mindig semmi!?… – kérdezte egyszer az orvul megtámadott tudományos irányító, a doktorandus főszerkesztője.

Tamás lemondóan legyintett.

– Jöjjön csak!

Hirtelen elhatározással a professzor a szobájából hívta fel a bukaresti testület titkárságát:

– …Kérem, ha záros időn belül nem vetnek véget ennek a gyalázatos ügynek – közölte sztentori hangon –, a Központi Bizottság illetékes osztályához fordulunk! Ami ennek az embernek a dolgozatával történik, az egyértelműen tendenciózus!…

Nagyon komoly fegyvertény volt ez a doktorandus mentorától, mert az a hír járta róla, hogy óvatos duhaj, kerüli (mert erősen rühelli!) a konfliktusokat a hatalom embereivel.

Tamást váratlanul Bukarestbe hívták.

– Sajnálom, hogy egyéb dolgom miatt nem vehettem részt azon az értekezleten, amelyen épp az ön dolgozatával foglalkozott a bizottság – közölte vele a szakosztály vezetője. Olvasta, ismeri a munkát. Meggyőződése, hogy a malőr csakis egy sajnálatos félreértésen alapult.

– Ígérem, hogy a legközelebbi értekezleten kiköszörülöm a csorbát – biztatta a doktorandust.

Tamás ott tudta meg, miért gyűlöli még haló porában is a néhai bárót a hályogkovács bukaresti professzor. Bizony nem másért, csupán amiatt, mert maga is szilágysági származék, az inkriminált néhai főúr „földije". A botcsinálta „ítész" mellét aligha csupán a honfiúi érzelmek dagasztották gyűlölködővé, sokkal inkább alant szálló érdekei diktálták úgy, hogy minden szavával, gesztusával maximálisan lojális legyen az aktuális politikai kurzus iránt. Márpedig Romániában akkoriban bárki többségi következmények nélkül ócsárolhatta, gyalázhatta a magyarokat, ezt a házait (jurtáit) hajdan csigaként magával cipelő „jövevénynépet". Legkivált pedig elszakított kései maradékait…

Tamás arról is első fővárosi útján értesült, hogy éppen a szilágysági „gyökerű" professzor beszámolója osztotta két táborra az országos bizottságot. „A dolgozat úgy jó, ahogy van" – mondta az egyik fél. A másik megkötötte magát: „Csak akkor fogadjuk el az értekezést, ha a román szellemi mozgalommal is mélyrehatóan foglalkozik." Az a körülmény, hogy ez nem tartozik a doktori tárgyához, fel sem merült bennük. Hogyan is merülhetett volna fel, hisz azt hirdették szerteszét, hogy Romániában minden, ami az ország határain belül van – román. Akkoriban ez a képtelenség annyira eluralkodott a legmagasabb körökben is, hogy még az egykorú Román irodalmi lexikon is „magyar nemzetiségű román íróknak" nevezte a legjelentősebb erdélyi magyar költőket, alkotókat. Semmi kétség, ennek az „államfilozófiának" a szellemében csaholtak Tamás megátalkodott bizottsági tagjai is.

Eredendően a magyar mellett Tamás a korabeli román és szász szellemi mozgalmat is górcső alá kívánta venni. Ámde két év kutakodás után rádöbbent, ekkora nagy területet becserkészni nemhogy néhány év alatt lehetetlen, de egy egész élet se lenne elegendő hozzá. Elhatározta hát, leszűkíti a vizsgálódás körét: a továbbiakban csak a magyar jelenségeket fogja kutatni. A módosításhoz a szenátus rendelete értelmében joga volt. Mindez még ama röpke kegyelmi időben történt. A „Mindentudó" vezető groteszk ukázának hatálybalépésekor már zsebében volt a szenátusi engedély.

Amikor Tamás azt hitte, hogy feje fölött végre kiderült az ég, a filozófiai szakbizottság elnöke ismét hivatalába kérette. Ahol tényként közölte vele: a bizottság „kritikus" tábora kitart álláspontja mellett. Ki kell egészíteni a dolgozatot egy román fejezettel…

– Miért nem egy némettel is!? – incselkedett Tamással az ördög. – Hisz bő nyolcszáz éve ők is Erdélyben élnek!?…

– Ettől eltekintett a bizottság… Ezt nem kérte közülük senki… Mondja, nincs magának valami írott anyaga a román felvilágosodásról?

– Néhány éve kisebb tanulmányt írtam róla.

– Nagyszerű! Be tudna illeszteni belőle néhány oldalt a disszertációba?

– Hova!?

– Az elejére!… A végére!… Bárhova!…

– Beilleszteni? De hát nem erről szól a!…

– Mit számít az!?… Az a fontos, hogy benne legyen!… Hogy jelenthessem, hogy megcsinálta!… Végrehajtotta!…

Tamás többéves kutatómunkájának sorsa mindössze húsz soron múlott.

A kikényszerített intervenciótól számított harmadik héten – hazug mosollyal és álságos gratulációkkal – átnyújtották a diplomát az újdonsült doktornak…

„Jól tettem-e, hogy – merő formalitásból bár, de – végül is engedtem az erőszaknak? Nem lett volna-e bölcsebb, ha hajthatatlan maradok, és veszni hagyom az egészet?…" A hosszan tartó tépelődés, gyötrelem tán még a biztos rossznál is rosszabb.

Hogyha barátai vagy ismerősei közül időnként arra kérte valaki, mesélje el kálváriáját, rendszerint így fejezte be a megalázó történetet:

Nem él harag a szívemben… De a kisemmizettség, a nyelvtiprások, az örökös gyalázkodások, megalázásunk és kiutálásunk…

Újabban baljós tüneteket észlelek magamon…

És tirajtatok is… Mindnyájatokon…

– Meddig büntetsz még bennünket, Uram!?… Nem látod, már légszomjunk van!?…