Bura László tanár, nyelvész, néprajzkutató (Szatmárnémeti, 1932). A filológia doktora. Számos nyelvtudományi, művelődéstörténeti, néprajzi írása, több könyve jelent meg. Közművelődési, néprajzi, nyelvészeti egyesületek tagja. Jelenleg a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője.

Bura László

A történeti források hitelessége

A forráskritika időszerű kérdései és a helytörténeti monográfiák hitelessége

A II. világháborút követő fél évszázadban a helyi történelem, a nép életének, anyagi és szellemi műveltségének kutatása/feltárása, közzététele nem/alig volt lehetséges. Az ősöktől kapott/örökölt értékek megőrzésének, ápolásának, továbbadásának törekvése gyakorlatilag a XX. század utolsó évtizedétől vált lehetségessé.

A szaktudományok művelői azóta Erdély-szerte – több tudományterületen – szaktanulmányokat közöltek szakfolyóiratokban, gyűjteményes kötetekben, s megjelent jó néhány önálló kötet is. Mellettük különféle képzettségű és indítékú szerzők jelentettek meg – többnyire magánkiadásban – a közművelődés ügyének előmozdítását célzó, valamely falu/térség anyagi és szellemi múltjának feltárására törekvő munkákat. Hozzáértő és igényes lektorálás hiányában azonban a helytörténeti – honismereti irodalom műfajába sorolható (falu)monográfiák és művelődéstörténeti jellegű munkák általában csak korábbi munkák (sokszor tudományosan meghaladott) adataira támaszkodnak, ezeket helytállóként, valósként újraközlik. A gondolatközlés szabadságát természetesen tiszteletben kell tartanunk, ez azonban a közöltekért való felelősségvállalást is magában foglalja. Felelősségük azonban a kiadványok szerkesztőinek (olykor sorozatszerkesztőinek) is van, akiknek – még profitorientált világunkban is – legalább annyit jelezniük kellene, hogy a könyvben (tanulmányokban) közöltek a szerző magánvéleménye. Nem egy esetben a kiadvány nyelvezete, helyesírása ugyancsak megszenvedi a nyelvi lektorálás hiányát. A tapasztalat pedig azt igazolja, hogy a kéziratot feltétlenül, de még a számítógéppel szedett, nyomdakész szöveget is gondosan ellenőrizni kell.

A média híranyagként kezeli egy-egy munka megjelenését, a szakszerű értékelés, érdemi kritika viszont csak fehér holló. A (műkedvelő, a szakmai kérdésekben járatlan) szerzők ezt nem is igénylik, ugyanakkor a kritikai észrevételeket a (kimondottan vagy rejtetten) hírnévért alkotók (és szerkesztőik) nehezen viselik el. Holott a tudományos kutató munkában (beleértve a munkák kiadását is) nélkülözhetetlen a modern kutatások fényében folytatott nyílt párbeszéd. Sok jó szándékú munka ezért marad felszínes, felületes.

A következőkben a forráskritika fontosságát, az ellenőrizetlen adatokból/állításokból származó lehetséges következményeket kívánom érzékeltetni. Három – szatmári vonatkozású – példát (s a belőlük származó tévedéseket) mutatok be, mellőzöm viszont az ezeket ma is terjesztő szerzők és munkáik népszerűsítését.

Példáim: az egykor a Szamos folyó jobb partján elhelyezkedett Németi helység alapítása; a szatmári református gimnázium 1672-ben, a batizvasvári csatában elesett tanulói; a matolcsi zsinat rendelkezésére való hivatkozás mint az iskola régiségének bizonyítéka.

 

1. Németi alapításának mítosza

A Szatmárnémeti történetével foglalkozó 19. századi, 20. század eleji munkák – II. Endre király 1230-ban kiadott kiváltságlevére hivatkozva – tételesen kijelentik, hogy Németi városát Gizella királyné alapította. Némelyik munka az alapítás évéül 1006-ot, másik 996-ot jelöli meg. Az 1006 körüli időpontot állítja Szirmay Antal Szathmár vármegye fekvése, története és polgári esmérete,1 s őt követően Sarkadi Nagy Mihály 19. század eleji, illetőleg Bartók Gábor által 1860-ban átdolgozott munkája, Szatmár-Németi szabad királyi város egyházi és polgári történetei.

A 996-os időpontot állítja Borovszky Sámuel 1907-ben megjelent Szatmár – Németi szabad királyi város c. monográfiája2. Érdemes idézni: „Németi város Gizella királynénak, első szent királyunk nejének köszöni létét, a ki ide németeket telepített. Így írja ezt II. Endre király 1230-ban kiállított oklevelében. Alapításának évéül közönségesen az 1006. évet jelölik meg; azonban teljesen önkényesen, [Kiemelés – B. L.] mert Gizella 996-ban lett Szent István neje, így inkább valószínű, hogy a betelepülő németek ekkor követték a hercegnőt új hazájába.”

Az eredeti kiváltságlevél nincsen meg, a Magyar Országos Levéltárban található Diplomáciai Levéltár csak egy későbbi, István ifjabb király által 1264-ben Buda szatmári bíró, valamint két polgár, György és Miklós kérésére átírt s később III. Endre (1291) király megerősítő végzésével ellátott változatát őrzi.3 A szatmárnémeti városi levéltárban őrzött példányról ezt másolta le 1818-ban Heinrich D. János (kutató), majd a pár év múlva kiadott „Prima Colonia teutonia in Hungaria” című munkájában (Szatmár)Németit Magyarország első német településének nyilvánítja.

A latinul írt okirat tanúsága szerint a németi polgárok a szabad költözködés, a szabad bíró- és papválasztás, a végrendelkezés jogát, Szatmártól, a várispántól, de a sásvári erdőispánságtól való függetlenségüket is biztosítani akarták. Kérelmük indoklásakor őseik (okiratokból nem igazolható) szerzett jogaira hivatkozhattak, ugyanis a királyi szabadságlevél szövege szerint a hospesek azt állítják, hogy őseik „in fide domine regine Keysle ad Hungariam convenisse”4.

Ezt a 19. században Németiről írók magyarra így fordították: „Gizella királyné védelmében jöttek Magyarországra”, a 20. század elején írók pedig ezt átvették. A mondat helyes értelmezése azonban nem az, hogy Gizellát megvédeni jöttek, hanem az, hogy az ő védelme, oltalma alatt érkeztek. A latin mondat helyesen értelmezett állítása: „Gizella királyné oltalma /pártfogása alatt jöttek Magyarországra.”5

A kiváltságlevél helyesen idézi a németi polgárok álláspontját: őseik István király idején Gizella királyné oltalma alatt Magyarországra érkezett „vendégek” voltak. Nem állították azt, hogy Németit Gizella alapította, s azt sem, hogy őseik mindjárt itt települtek meg.

A fentebb idézett szerzők délibábos elképzeléseket fogalmaztak meg, s egyszerűen mellőzték a korabeli történelmi-földrajzi valóság tényeit.

Tény, hogy Gizella 40 esztendeig volt királynő, ezalatt folyamatosan érkeztek az országba germán etnikumú „vendégek”. Írásos forrásaink azonban nem tanúsítják (persze elméletileg nem kizárt), hogy az ő idejében vagy évekkel/évtizedekkel később eljuthattak a Szamos jobb partján megtelepülő faluba is, illetőleg ennek első telepesei voltak. (A történészek nem hisznek [Szatmár]Németi 11. századi keletkezésében!) Nagyon valószínű, hogy Németibe több hullámban települtek le germán etnikumúak, erre utal, hogy az írott források Németi neve mellett említik a Kisnémeti, Aggnémeti, Ó-német településneveket. (A településtörténet is, a nyelvtudomány is ismeri a régi települések mellett létesülő új települések fenti megnevezésmódjait.)

A 13. század eleji lakosok tudatában feltételezhetően összemosódott a germán etnikumú ősök megtelepedéséről szóló hagyomány, lehettek köztük olyanok is, akiknek ősei valóban Gizella idejében érkeztek az országba, de mások később érkezetteknek a leszármazottai is lehettek. Az 1230-as oklevél ugyanis az országba érkező germán etnikumúakat teutonoknak és szászoknak nevezi. A szásznak nevezett németalföldi telepesek jövetele azonban csak 1046 után kezdődött. (A királyi oklevél egyébként közli: a németi polgárok kiváltságait a szászok szokása szerint adja meg.)6

A történészek – többen – éppen az oklevélben olvasható teuton, szász megnevezés miatt kérdőjelezik meg (Szatmár)Németi 11. századi kialakulását. A germán etnikumnak a német népnévvel való megnevezése ugyanis a 11. században ismeretlen volt, a szó szláv kölcsönzés valamikor a 12–13. században. A szlávok nevezték őket a némc (eredetileg: ’nem szláv, idegen’ jelentésű) névvel. Ezt vették át az itt élő magyarok (t ‹ c ) hanghelyettesítéssel nemt ~ nempt (s az átvétel tanúsága szerint szláv *-é ‹ magyar i hang), nimt (nymt) hangalakban. (A magyar nyelvben akkor még nem volt c hang.) A népelem nevéhez járult aztán a birtoklást kifejező -i képző, a Szatmár melletti Németi nevének első (magyar forrásokban megjelenő) írott változatai ezért (a beszélők í-ző nyelvjárását tanúsító) Nimty, Nymti – Nymty, később Nempti (jelentése: németé) hangalakúak.

Németi Gizella királyné általi alapítása tehát mítoszteremtés.

 

2. A batizi diáksírban nyugvó diákok

A történeti források szerint Teleki Mihály erdélyi hadvezér kuruc katonáival a szatmári vár elfoglalását tervezte. A vár német helyőrsége értesült közeledésükről, eléjük ment, s (Batiz)Vasvárinál 1672. szeptember 20-án a kurucok taktikai hibája következtében szétverte seregüket. Aki tudott, elmenekült.

A kuruc sereghez (a batizi szájhagyomány alapján) csatlakozott a szatmári református gimnázium több diákja is. Ezt Szirmay Antal Szathmár vármegye fekvése, története és polgári esmérete7 című 19. század eleji monográfiája említi, később Sarkadi Nagy Mihály, illetőleg Bartók Gábor (a fentebb már említett könyvében.)

Ezekre alapozva a 20. század első évtizedében Bakcsy Gergely (a református gimnázium igazgatója) és Ferency János újságíró felelevenítette az eseményt, s Ferency János az elesett 49 diák nevét is közölte.8

Bakcsy és Ferency forrása az iskola régi anyakönyve, a Matricula Studiosorum, amely 1610-től közli a diáknévsorokat. Ebben a gimnázium 1672-ben beírt tanulója, Szőlőskei István neve mellé (latinul) bejegyezték: „25. Nov. Venit Sonkadinum ad rectoratum. Decollatus Batizini 20. Sept. anni 1672 a Germanis hujus loci, cum multis aliis studiosis.” Vagyis a németek megölték, őt és sok más tanulót. Bartók Gábor megállapította: „a beírt 73 diák közül csak 24 neve után van följegyezve, hogy hol alkalmazták őket hivatalra vagy hova mentek – bár a következő években pályázottak neve mellé pontosan fel van jegyezve.” Kijelenti: „Akikről nincs megemlékezés, azok bizonyosan Batiz alatt fekszenek.”

A bejegyzés tanúsítja Szőlőskei István halálát. Az állítás további része azonban nem igaz. Ugyanis a felsorolt 42 (nem 49 név!) diák közül 24-en biztosan nem estek el Batizvasvárinál, mindössze (bizonyára okkal) hiányoztak a következő két-három évben. 1674-ben, 1676-ban viszont már ismét a gimnáziumban tanultak, szerepelnek a névsorokban, aláírták a jegyzőkönyveket, nevük mellé (később) további életpályájukra vonatkozó bejegyzéseket írtak. Az 1672-es névsorból tehát 18 tanuló nem szerepel a későbbiekben. Õk vagy közülük néhányan valóban meghalhattak a batizvasvári ütközetben.

Nagy Béla, a Szatmárnémeti Református Főgimnázium múltat kutató könyvtárosa és latintanára, az 1930-es években a Matricula Studiosorumot tanulmányozva, nemcsak ezt vette észre, hanem azt is feltételezte, hogy a latinul nagyon jól tudó rektor, Szenczi Pál bejegyzése, kifejezése – „cum multis aliis studiosis” – nem zárja ki, hogy Szőlőskeivel együtt más iskolából való diákok is nem estek el, ugyanis ha minden diák ebből az iskolából való lett volna, akkor a rektor nem „aliis”-t írt volna, hanem „cum ceteris studiosis”-t.

Nagy Béla tanár úr azt is feljegyezte, hogy a batizi temetőben elkészült emlékmű tervezett felavatási ünnepsége elmaradt a közeli háború baljós előjelei miatt. Az emlékmű azonban áll, példaadó elődökre emlékeztet, a szabadságért, az idegen elnyomás ellen küzdőkre. Az elődökre emlékezni mindenkor szükséges, ugyanis múltunk ismerete nélkül jelenünk is csonka marad. Az eszmét tehát ápolni, a rá figyelmeztető emlékművet gondozni kell. Mindez nem mentesít a múlt valós idézésének kötelezettsége alól.

 

3. Az 1594. évi matolcsi zsinat igazsága

Bakcsy Gergely A szatmárnémeti ev. ref. főgimnázium története című, a millennium évében (1896) megjelent könyvében az iskola alapításáról szóló részben megállapítja, hogy a 16–17. századi okiratok az 1703-as tűzvészben elpusztultak, három adatból következtethetően azonban a 16. századi iskola főiskola volt. Az egyházkerület levéltárában levő jegyzőkönyvre hivatkozik – a hivatkozott okiratot nem sikerült megtalálni –, ebből (magyar nyelven) idézi az 1594-es matolcsi zsinat végzését, amely szerint: „A debreczeni főiskolára való gyűjtésekre nagy gond fordíttassék, szintúgy a szatmárira. A szatmári ev. ref. egyház levéltárában található9 okiratból is idéz: „Schola Szathmarina ab immemoriali tempore suos habuit rectores et studiosuos togatos plus-minus 10. 1610. schola haec in celebrem gymnasii formam mutata est. (Magyarul: A Szatmári Iskolának emlékezetet meghaladó idő óta tanítói és tógás diákjai voltak, plusz-mínusz 10. 1610-ben ezt az iskolát neves gimnáziummá alakították.)

A szatmárnémeti iskola 19. század végi, 20. századi vezetőit (tanárokat, egyházközséget) végigkísérte az a törekvés, hogy a protestáns iskola alapítását pontos évszámhoz kössék, másrészt az iskolát kezdetektől kollégium rangúnak minősítsék.

Ezért a matolcsi zsinat fentebb idézett megállapítását úgy értelmezték, hogy a főmondatban említett „főiskola” fogalma a mellékmondatban említett szatmári iskolára is vonatkozik. A második idézet „emlékezetet meghaladó” fogalmát 70-80 évre becsülték, s ezt a 17. század elejétől számolták vissza.

Iskolatörténeti kutatásaim során a zsinati végzés Bakcsy Gergely általi idézését én is átvettem, azonban a korabeli forrásanyagok, az erre vonatkozó másodlagos források és a szakirodalom alapján világos volt, hogy a 16. századi iskola nem volt középiskola (kollégium), következésképp azt feltételeztem, hogy a fordítás valószínűleg pontatlan. Az Otthonom Szatmár megye sorozat egyik nemrég megjelent kötetében aztán a szerző ezt vitatva a „történelmi igazság tolmácsolása” kapcsán kijelenti: „Aligha lehet fordítási tévedésnek nevezni a matolcsi zsinat határozatát.”

A kérdést tisztázza a matolcsi közzsinat hiteles szövege, amelyet a Tiszántúli Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár őriz.10 Az idevonatkozó rész latinul: „Provida cura Illust[rissim] Colegii Debreczini Collectatum adhibetur: cui suppar etiam Scholae Szathmarini.” Magyarul: A debreceni főiskolára való gyűjtésekre nagy gond fordíttassék, szintúgy a szatmári iskolára.

A zsinaton tehát világos különbséget tettek a kollégium és az iskola között.

Az iskolatörténeti adatolás legnagyobb csúsztatása azonban nem is a hibás fordítás, hanem a hamis történeti adat közlése. A matolcsi közzsinatot ugyanis éppen száz évvel később tartották, mint ahogy Bakcsy Gergely könyve közli, mégpedig: 1694. november 21-én.

S ha valaki ez idő tájt (tehát a 17. század végén) állítja, hogy a szatmári iskolának már régen (emlékezetet meghaladó idő óta) tanárai és (ún. tógás ’földig érő köpenyt viselő’) tanulói voltak, ez kétségtelenül igaz. Mindezt azonban száz évvel korábbra helyezni: hamisítás.

Következtetéseink:

Az irodalmi források közléseit kritikus szemmel kell fogadnunk, megvizsgálnunk.

Példáink is igazolják a mondást a jóhiszeműség a bibliográfus halála. Az eredeti forrás (okirat) ismerete nélkül a rá való hivatkozásokat fenntartással kell kezelnünk. Az adatokat lehetőleg az adatban közölt ténnyel, időponttal kapcsolatos vagy kapcsolatba hozható más forrásokkal is szembesítenünk kell.11 Egyetlen adatból nem szabad biztos állításokat megfogalmaznunk.

Az adatok, állítások, tények elemzéséből kiindulva juthatunk el a helytálló következtetések, állítások, elméletek megfogalmazásához, nem tudományos eljárás, ha előzetesen kialakított, megfogalmazott nézethez keressük, igazítjuk a történeti forrásokat, adatokat.

1 Buda, 1800. I. kötet 41, 146, 262.

2 I. m. 162.

3 DL 90739. számú okirat.

4 (Vö.: /Jeney György/: Egy szatmári civis emlékiratai. Korrajz Szatmár-Németi város múltjából. 1790 – 1820. Szatmár, 1893. 139.). Szatmár-Németi sz. k. város s történetei leírása, I – II. Szerk.: S. Nagy Mihály. H. n., é. n. (Szatmár, 1848.) – Szatmár-Németi szabad királyi város egyházi és polgári történetei. Összeszedte: Sarkadi Nagy Mihály; rendszerbe ütötte s kiegészítette: Bartók Gábor. Szatmárt, 1860. [Közli az okirat szövegét, 321–322 l.]

5 fides, -ei (4. jelentése:) oltalom, védelem; in fidem (recipi) védelmébe vesz. (Vö.: Burián János (szerk.): Latin–magyar szótár középiskolák számára. Budapest, Franklin-Társulat, 1902. 319.

6 Ugyanígy teljesítette a beregszászi germán telepesek kéréseit is.

7 Budán jelent meg 1800-ban.

8 Vö.: Ferency János Művei. V. kötet, Szatmár, 1910. 59. l.

9 Nem ismerjük az okiratot, nem derül ki az sem, hogy mikor keletkezett.

10 (TtREL. I.1.a.2.k. 1567 – 1765. 165).

11 A debreceni kollégium történetével foglalkozó egyik munka megírja, hogy tógás diákja, Szegedi Lőrinc, elesett egy csatározásban. A valóság: Szatmárra jött és nyolc évig az iskola rektora volt. – Vö.: Herepei János: XVI–XVII. századbeli papok, mesterek, diákok a Szatmári Református Egyházmegyéből. Egyháztörténet, 1943. 29.