Gittai István

Egy színháznéző a sok közül

Szerencsémre, soha nem volt vágyódásom a rivaldafény, a színpad iránt. Hálás is vagyok a Teremtőnek mindezért. Igaz ugyan, hogy kisiskolás koromban a Csongor és Tündéből tanítónőnk, Drágos Éva rám osztotta a legkisebbik ördögfióka, Duzzog szerepét, de hát az csak afféle gyermeteg játék volt. Hozzáteszem, hogy ezen alakításom elegendő tanulsággal szolgált, ugyanis a színre lépés előtti pillanatokban minduntalan ama rémlátomás gyötört, hogy nem tudom a szerepemet, dacára annak, hogy valójában kívülről fújtam az egész darabot. S hogy ez mennyire így volt, azt úgy harmincöt esztendő multán meg is tapasztalhattam, amikor is a nagyváradi magyar társulat műsorára tűzte, és Szabó József rendezésében be is mutatta a Vörösmarty-darabot. Én pedig a színészekkel párhuzamosan mondtam, mondtam magamban a szöveget. De visszatérve a színpadi frászhoz, a rémhez: szóval igencsak hadilábon álltam én az „alakítás művészetével”. Érdekes módon a népi táncban való fellépéseimnél a „rémnek” már nem volt irányomban különösebb foganatja. Minden bizonnyal a hegedűszótól meg az egymásba kapaszkodástól elbátortalanodott az „ijesztgető”. Amikor pedig úgy tizennégy évesen Petőfi Sándor Respublikáját szavaltam volt szülőfalum kultúrházának színpadán, talán a forradalmár költő vehemenciája miatt, nem bírt eluralkodni rajtam a lámpaláz.

Később, margittai gimnazistaként, gyakran belefeledkeztem egy-egy rádiójátékba nagynénémék zöld macskaszemes, öblös hangú, Orion márkájú készüléke mellett. Ekkoriban már a margittai kultúrházba kiszálló erdélyi magyar színtársulatok előadásai közül többet is láthattam, ugyanis a széksorok egyharmadát többnyire velünk nagydiákokkal töltötték meg.

Nagyváradra kerülésem után, miként a könyvesboltoknak, úgy a színháznak is egyre gyakoribb látogatója lettem. Lavotta Károly Egerek és emberekben nyújtott felejthetetlen alakítását azóta is őrzi emlékezetem. Ekkortájban – 1969-ben – ismerkedtem meg a váradi bábszínház két újdonsült művészével, Horváth Mártával és Kilin Ildikóval, akiknek színház iránti rajongása a szó szoros értelmében parttalan. Elragadtatással beszélnek Fux Pál klaszszikus muzsikához adaptált pantomim-bábszínházáról, amellyel egy németországi bábfesztiválon is szerepeltek. Ekkoriban hallottam a két bábos lány felolvasásában Mrozeknek a Nagyvilágban frissiben megjelent Tangóját, amelyet néhány esztendővel később Alexandru Colpacci a váradi magyar társulatban meg is rendezett. E produkció is felejthetetlennek bizonyult. Darkó István, Técsi Sándor, Miske László, Kakassy Ágnes, Szabó Lajos és Csoma Judit játéka, miként a színpadképek is, elevenen élnek bennem.

A nagyváradi színház – miként az Ady-kör és a Kortárs Színpad – jótékony „fertőzése” teszi elviselhetőbbé az egyre inkább keményedő és eldurvuló diktatúrát. Emlékszem, a premierek szüneteiben irodalmár cimboráimmal mily jóízűen csámcsogtunk a rejtett rendezői üzeneteken. Az Õsvigasztalás valóban megvigasztaló volt, és erdélyi magyar mivoltunkat, igazságérzetünket erősítette. Madách darabja, Az ember tragédiája pedig – amelyet Szabó József rendezett – egy csapásra az erdélyi magyar társulatok élére röpítette a váradi truppot. Hasonló magasságokba csak a Wertherrel sikerült felröppennie az Ódzsa vezényelte társulatnak.

Szabó József és Farkas István rendezők kiválása bizony pótolhatatlan űrt hagyott maga után a váradi színházban. A diktatúra is egyre elviselhetetlenebbé vált. A bemutatók szüneteiben már nem is a darabról, a játékról, a duplán becsomagolt üzenetről, hanem arról folyt a pusmogás, hogy éppen melyik közös ismerős kivándorlása van napirenden.

Bölöni Sándornak, a színház irodalmi titkárának halálhíre pedig fejbekólintóan hatott, hiszen két nappal korábban váratlanul becsöngetett hozzánk, s poharazgatás közben hosszan, őszintén elbeszélgettünk. Bár igen megkeseredetten taglalta a váradi magyar társulat akkori állapotát és a kerékkötő hatalom packázásait, az azért meg sem fordult a fejemben, hogy a maga elé néző, szakállát szelíden simogató, 45 éves férfi látogatása tulajdonképpen elköszönés. A temetésén aztán hallhattam, hogy jó néhány váradi barátjánál, ismerősénél hasonlóképpen s utoljára tiszteletét tette.

A 90-es évek kultúrrovatosaként szinte napi kapcsolatban álltam a Szigligeti Társulattal. Tudósítások, színészportrék, színikritikák, oknyomozó riportok több tucatja szunnyad a 90-es évek Bihari Naplójának sárguló, poros kollekcióiban. E publikációk közül engedtessék meg ideidéznem ama BN-ben közölt, rövid jegyzetemet, amelyet a színház homlokzatára visszakerült magyar felirat kapcsán írtam.

– Láttad a kétnyelvű feliratot a színház homlokzatán? – kérdezte egyik ismerősöm a Nyomdaklubban pénteken délután.

– Még nem, de mihelyt befejeződik a könyvbemutató, megnézem – válaszoltam.

Úgy is tettem. Néhány újságíró kolléga, kultúrcimbora társaságában elsétáltunk a Bémer térre. Már alkonyodott, és a homlokzat-megvilágító neonlámpák fényében fehér mezőben feketén ott virított a felirat: Teatrul de Stat – Állami Színház.

– Fiúk, engem egy csöppet sem zavar ez a kétnyelvű felirat! – jegyeztem meg tréfásan a társaságnak, aztán letelepedtünk a néhai Emke teraszára, hogy együtt maradjunk és tereferéljünk még egy darabig. S hogy időnként rá-rápillantsunk a feliratra.

Beszélgetés közben aztán kritikus szó esett a napi politikáról, a történelmi egyházak közéleti szerepéről, meg arról is, hogy ideje lenne már pontosítani – kicserélni – az Astoria vendéglő falán levő márványtáblákat is.

Időközben egészen besötétedett, és a Százéves Hölgy moccanatlanul kellemkedett a fényárban. Nem tűnt öregnek, inkább csak kopottas úrihölgynek, akinek pillanatnyilag nincsen hozzá méltó gazdag gavallérja. Felelőtlenül nem ígérhettem azt neki, hogy bemutatom egy tehetős úrnak, aki nagyvonalúan felújítaná gardróbját.

– Sajnálom, Hölgyem, de körünkben nincs ilyen gavallér. Látja, még szerény fogyasztásunk árát is csak kínkeservesen tudjuk összekaparni. Nagyrabecsült Hölgyem, mostanság ilyen idők járnak a váradi utódokra, akiket az elmúlt évtizedekben galádul kifosztottak, s most a visszahullatott morzsákért is elvárják hálálkodásukat.

Mint mondottam, engem a kétnyelvű felirat egyáltalán nem zavar. Pedig akár zavarhatna is, hiszen Thaliánk templomának minden fala kizárólag felmenőink pénzén és verejtékével épült, nekik köszönhető minden téglája, gerendája, léce – az utolsó szegig minden.