Karetka Adalbert Csaba 1981-ben született Margittán, a Partiumi Keresztény Egyetem filozófia szakán végzett, jelenleg Nagyváradon él. Az Ady Endre Sajtókollégium hallgatója. Eddig egy verse jelent meg a Helikonban, de inkább prózát ír. A PKE diáklapjában jegyzeteket közölt.

Karetka Adalbert Csaba

Fictio plagium – A bal láb

Iksz úr egy különös figura. Állítólag. Annyi bizonyos, hogy Iksz úr minden évben misét mondat a Szent Ipszilon téri azonos nevű templomban, ezt mindenki tudja, tehát mindenki állítja is. Ez persze önmagában nem egy eget rengető furcsaság, még csak nem is perverzió, még akkor sem, ha Iksz úr történetesen ateista… lenne, bár ezt senki sem állítja róla. Azt azonban igen, hogy a szülei élnek, a várostól távol eső kis faluban töltik öreg napjaikat. Márpedig Iksz úr gyászmisét mondat minden év novemberének utolsó szombatján. „Talán egy testvér, rokon vagy szerető tragikus halála…” – szólnak ekképp a találgatások, de nem, Iksz úr egyedüli gyermek, szülein kívül nincs más rokona, a nőkhöz és általában az emberekhez nem fűzi szorosabb kötelék a megszokott társadalmi érintkezésen kívül.

Iksz úr állítólag a bal lába „lelki üdvéért” mondat gyászmisét, a Szent Ipszilon téri templomban, minden év novemberének utolsó szombatján. Ez már valóban furcsa, a társadalom képzeletbeli ingajáratának hatalmas kilengése, egyenesen szentségtörés – állítják hangoskodva egyesek. De ne ítélkezzünk mi is elhamarkodottan, gondoljunk csak arra, hogy a kakukkfióka sem az ördög „találmánya”, hanem az élet egy melléfogásnak tűnő variációja arra, hogyan tartsa fent önmagát. Persze esetünkben nem egy természeti jelenségről van szó, hanem test és lélek viszonyának egy sajátos értelmezéséről, bizony, filozófiai mélységek húzódnak a szakadék mögött, melynek szélére az ezt-azt állítgató szószátyárok ki nem merészkednek.

Mielőtt azonban megismernénk az ügy filozófiai és teológiai vonatkozásait, vegyük szemügyre a tényeket: állítólag Iksz úr lába a város hatalmas, labirintushoz hasonlatos köztemetőjében van elhantolva, a sír fölött kőtábla hirdeti: „ITT NYUGSZIK IKSZ KOLLÉGIUMI TITKÁR LÁBA”, a másik oldalon pedig: „nyugodjatok békében hamvaim, a közös feltámadásig”. A sírkő pontos helyét senki sem tudja, bár többen látták. A temetés időpontjára vonatkozóan szintén nincsenek pontos állítások, az azonban köztudott, hogy Iksz úr lábát valamelyik háborúban valamelyik visszavonuló hadsereg valamelyik katonája (rangja nem ismert, de sokan állítják, hogy egy tizedes volt) lőtte el, egy kézifegyverrel, amely most a városi múzeum tulajdonában van mint az itt keresztül-kasul vonuló csapatok „hagyatéka”.

Nos. Mindez így tálalva elég emészthetetlen, nemde? Próbáljuk meg kibogozni ezt az első hallásra bizarrnak tűnő történetet, talán kisütünk valamit belőle, amit a finnyás gyomrúak is bevesznek.

*

Éjszaka hanyatt fekve elmerengsz a mai nap benyomásain, nem tudatosan, inkább hagyod, hogy az izmosabb ingerek beverekedjék magukat álmaidba. Hagyod őket, mit is tehetnél? Tulajdonképpen miféle élményeid lehetnek, amikor be vagy zárva ebbe a nyomasztó világba, a falak közé, melyekre annak idején ő ragasztotta ezeket az ostoba képeket, és még gyönyörködött is bennük – undorító! Ezek mind az ő könyvei, videokazetták művészfilmekkel – micsoda baromság –, és ezt ő mind kultúrának hitte – a hülye sznobja! Ez is az ő ágya, amin fekszel, az övé, a nyolcéves kis szarosé, aki itt az ágy alatt rejtőzött egy teljes napig anyát halálra rémítve, aki már a rendőrségre is betelefonált miatta, és előbújva onnan csöppet sem feszélyezték a szemrehányó kérdések, bár válaszolni nem tudott rájuk. Igen, az ő ágya, a tizenhat éves kamaszé, aki itt az ágy alatt tárolta a pornómagazinokat, és ez az ágy volt szexuális kísérletezéseinek „laboratóriuma”, melyekhez a szomszédban lakó bögyös csitri aktívan asszisztált. Ezek az emlékek, ezek a tárgyak, ez a szoba…, mindez már nem a tiéd, hanem egy életvidám, minden iránt érdeklődő, néha bajkeverő fickó tulajdona, aki még húszévesen is gyerekesen rajongott anyáért…, igen, az övé, aki valaha te voltál…

Most itt fekszel mozdulatlanul, már kezded megszokni, hiszen már két hónapja tart ez az egész: a plafon bámulása. Néha megpróbálsz olvasni, de néhány oldal után félredobsz minden könyvet, az újságok nem érdekelnek, hisz ami ott kint történik, ahhoz neked semmi közöd nincs. Anya félóránként benéz, jól vagy, kicsim, szükséged van valamire, de te soha nem válaszolsz, talán azért, hogy még jobban kétségbe ejtsd. Ebben az életmentes helyzetben a lelkiismereted is elszáradt.

Most éjszaka hanyatt fekve, örömök, vágyak, álmok, múlt és főleg jövő nélkül, várod az álomképek nélküli álmot, hogy ne kelljen már végre gondolkodnod.

Ez különös, ehhez hasonló álmod még nem volt, amely ilyen valóságos lett volna, olyan valóságszerű, hogy már-már képtelenségnek tűnik. Érzékeid működnek, nincs semmi ködös, zavaros, az egész olyan életízű: egy padon ülsz egyedül, körülnézel, egy szobrot látsz, valami szerzetest ábrázol, a talapzatán azt írja: Szent Ipszilon, ez valami vicc? – a szobor mögött egy templom túl karcsú vagy talán túl magas tornya gigantikus fogpiszkálóként mered a komor, fénytelen égre. Körbenézel, ebben a városban még nem jártam, de mi ez, te otthon fekszel az ágyban, ez nem lehet… ebben a pillanatban egy sápadtképű, aszott emberke, amolyan fura figura, szó nélkül leül melléd, és merőn néz, mintha akarna valamit, mi van? támadsz rá udvariatlanul, ki maga?, hol vagyok? Iksz vagyok, mondja teljesen nyugodt hangon, segítened kell nekem. Micsodaaa!? ordítozol magadból kikelve, természetellenes, vinnyogó hangon, Iksz?! Maga vicc… és magával ragad a tébolyult, fuldoklásba átcsapó, görcsös nevetés.

*

Reggel anya menetrendszerűen érkezik a csésze teával, anya, hagyj, mondtam már, hogy rajtam nem segít az a kurva tea!, egy pillanatra megáll, a megszokott gondoskodó félmosoly hirtelen kétségbeeséssé torzul az arcán, majd szó nélkül kimegy, lassan becsukja az ajtót, mely mögül most halk, fojtott zokogást hallasz, ezután teljes a csönd. Az istenit! Hát nem érti, hogy nincsen szükséged semmire, csak a magányra, hogy nyugodtan sajnálhasd magadat!?

Lehiggadtál.

Az éjjeli álomra gondolsz, vagy inkább az éjjel történtekre: iksz, ipszilon, hehehe…, hogy álmodhatok ekkora baromságokat?, de nem lehet ennyivel elintézni, túl valóságos volt az egész, túl valóságos…

Délután beugrott a doki, azt mondta, csak azért, hogy megnézze, hogy vagy, kösz jól, most már el is mehet! De a doki sohasem sértődik meg, fura egy fazon ez is, nem? Aznap már nem jött senki, a barátaid már rég nem látogatnak, azóta, hogy mocskos csürhének nevezted őket és ordítozva, kifelé!, kifelé!, kizavartad mindahányat a szobából. Visszatérhetsz tehát a teljes semmittevéshez, a meddő gondolataidhoz, most azonban nem tudsz másra gondolni, csak arra, vagyis őrá…, igen, miszter Iksz, hö, nevetséges. Arra gondolsz, hogy ez az álom talán egy tünete a bezártságnak, az agyad így reagál az ingermegvonásra, nincs, amit feldolgozzon, ezért más realitásokat gyárt. De az is lehet, hogy ez a kezdődő őrület jele.

Igen, így kezdődött, tehát még korántsem ért véget.

Egyik reggel anya leült az ágy szélére a lábadhoz, a doki szerint romlik az állapotod, az lenne a legjobb, ha befeküdnél néhány hétre a kórházba. Már érzed indulataid kitörését, menjen a pokolba a doki a kórházával együtt, de rájössz, hogy neked már mindegy, anyát viszont bántanád ezzel, úgyhogy csak bólintasz, és megkéred anyát, hogy hagyjon magadra.

Az első kórházban töltött éjszakán ismét Iksz úrral üldögélsz azon a padon, nem szóltok egymáshoz egy szót sem, nem is nézel rá, csak érzed, hogy ott van…, valami zakatolást hallasz, egy feltűnően kifestett ráncosodó nővér, egy kerekeken guruló asztalt tol, ő csap ekkora zajt, a gyógyszereidet hozza, állítólag ezek tartanak életben.

Kezded jól érezni magadat ebben az új világban, amelybe belecsöppentél, ha ésszerűtlen is az egész, de kiszabadultál a gyógyszerszagú börtönödből, megszabadultál a nővértől, a dokitól, a szomszéd ágy felől hangzó, meg nem szűnő hörgéstől, anya kétségbeesett ábrázatától, itt, a padon ülve egészségesnek érzed magadat, tényleg, mi lenne, ha megpróbálnál felállni, ez eddig eszedbe sem jutott… a lábaid mozognak, na lássuk csak, megy ez, menj el a szoborig, cső, Ipszilon pajtás, majd vissza… jé, most látod először a fura fickót szemből, ugyanolyan fapofával ül ott a padon, egyedül, mert te jársz, miazhogy!, szaladsz, na ehhez mit szól az a búsképű, hogy így faképnél hagytad, de mi ez már megint?, itt vagy a szobornál, hát nem lehet lelépni erről az átkozott helyről, persze, hisz mégiscsak egy álom. Visszaülsz mellé a padra, árulja már el végre, mit akar tőled, erre felcsillan a szeme, és valami zavaros magyarázatba kezd az elvesztett bal lábáról, a gödörről, férgekről meg a mennyországról… nos, úgy tűnik, ez a féleszű tőled várja elvesztett bal lába üdvözülésének ideológiai szempontból való alátámasztását…, ez teljesen megkergült.

Anya minden reggel meglátogat, és hoz valami teljesen haszontalan dolgot, édességet, virágot, egy könyvet, most is itt van, most mit hozott, A félkegyelmű, nahát, úgyis megdöglök, mielőtt befejezhetném, de ezt már nem mered hangosan kimondani. Megkéred anyát, hogy hozzon be még néhány könyvet, a címeket felírtad erre a papírdarabra, amelyik nincs meg otthon, azt valamelyik könyvtárból próbálja megszerezni. Nem félsz, hogy ezzel gondot okozol neki, tudod, hogy örül ennek a feladatnak, annak, hogy tehet érted valamit.

A következő napok a test és lélek kapcsolatát taglaló filozófiai és teológiai tárgyú könyvek tanulmányozásával teltek, megfordultak a kezedben Arisztotelész lélekfilozófiai írásai, Szent Ágoston, a távol-keleti vallások lexikonja, indián mítoszok könyve, sőt a Biblia is. Nem emlékszel arra a pillanatra, amikor elhatároztad, hogy segítesz neki, hisz azt sem tudod, mit is akar valójában, miben hisz egyáltalán, melyik istentől várja a megváltást, és mikor ismét ott ülsz vele a padon, eszedbe sem jut, hogy mindezt megkérdezd tőle, csak mesélsz neki anyag és forma kapcsolatáról, az ember esetében az anyag, a test, a lélek, a forma, ezek elválaszthatatlanok, pontosabban a halállal szétválnak, de nem léteznek magukban, hanem új formát és új anyagot keresnek maguknak, Iksz úr lába tehát valószínűleg elment új formát keresni magának, hát nem érdekes, ha azonban egy férget kettévágunk és az két különböző élőlényként tovább él, ebben az esetben a forma is megkettőződik, ha tehát az a bal láb tovább élt volna…, na de az már a szürrealistákra tartozik. Úgy tűnik, Iksz úr nagy érdeklődést mutat a nem túl akadémikus előadás iránt, és várja a folytatást… nos, a Bibliában (neked úgy tűnik, Iksz még életében nem hallott a Bibliáról) ezt találtad erről a témáról: „…a test egy, bár sok tagja van”, „( a lélek által) egy testté kereszteltettünk…”, „Ha ezt mondaná a láb: mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része, vajon azért nem a test része-e?”, „elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test”…, de itt Iksz úr félbeszakít, ő úgy érzi, a lelkét is feldarabolták, azok a gondolatai, melyek a lábát irányították, most céltalanok, keresik a kapcsolatot az elveszett lélekrésszel, mindhiába…; nos, erre mit lehet mondani?, valami biztatót…, igen!, például Dél-Amerikában egyes indiánok is úgy tartják, hogy az elvesztett testrész a lélek egy darabját is viszi magával, amikor a föld vagy a tenger istene elragadja, és amikor…, azonban Iksz úr már nem mutat túl nagy érdeklődést a zagyvaságaid iránt, szemeiben csalódottságot fedezel fel. Ismét szótlanul ültök egymás mellett.

*

Itt a kórházban tér és idő különös torzulásaival szembesülsz: a pillanatok órákká terebélyesednek, a kórterem viszont egyre szűkül, a melletted lévő ágy olyan közel került, hogy szinte hozzáér a tiedhez, a rajta fekvő beteg hörgése egyre erősödő robajként lassan szétszakítja az idegeidet. Érzed, hogy nemsokára mindennek vége lesz.

Anya egész nap ott ül az ágyad melletti széken, szótlanul, gondolataiban vagy reményeiben elmerülve. A doki minden titkolózás nélkül elmondta, hogy milyen sors vár rád, pontosabban hogy semmilyen sors nem vár rád. Õ mégis reménykedik. Te belemélyülsz A félkegyelmű-be, Dosztojevszkij abban a megtiszteltetésben részesül, hogy őt olvasod utoljára, él is ezzel a lehetőséggel, ezt írja neked: „…egy francia tüzér csak úgy, kedvtelésből, ráirányította az ágyúját és ellőtte a lábát; ő felvette a lábát, hazavitte és eltemette a Vagankov temetőben; azt mondja, hogy síremléket emelt fölébe, amelynek az egyik oldalán ez a felírás olvasható: »Itt nyugszik Lebegyev, kollégiumi titkár lába«, a másikon meg ez: »Nyugodjatok békében, kedves hamvaim, a boldog feltámadásig«, és minden évben gyászmisét mondat a lába üdvéért, és evégett minden évben Moszkvába utazik…” Ez az!

*

Iksz úr egy különös figura. Úgy ül itt, mintha ő tett volna neked szívességet, láthatatlan vonalak az abszolút közömbösséget rajzolják ábrázatára. Egy pillanatra neked is úgy tűnik, hogy ő van miattad, hogy értelmetlen problémájával értelmet adott a haldoklásnak. Ez baromság! Milyen értelme lehet a haldoklásnak, a halálnak? Nem! Arra döbbentél rá, hogy érdemes volt élned, csupán 24 évet is, sőt, így volt tökéletes, ezek után már csak elrontani lehet egy életet. Mindent megtettél, amit lehet: szerettél, gyűlöltél, álmodoztál, akartál és teremtettél, hogy mit?, hát ezt a fura fazont itt melletted, és a bal lábát, egy elképzelt sírfeliraton.