Christl Greller osztrák költőnő (Bécs, 1940). Szülővárosában él. Korábban a nemzetközi reklámszakmában dolgozott, versei, prózai művei 1995-től jelennek meg folyamatosan, hangzanak el a rádióban, ausztriai és magyarországi felolvasásokon. Hazájában több irodalmi díjat kapott. Magyarul Balázs Ildikó fordításában jelent meg kötete Törések és A pillangólábú címmel (Felső-Magyarország Kiadó, Miskolc, 2002, 2004).

Christl Greller

A várakozó

– Mit hozhatok Önnek, uram?

– Egy kanna teát kérek. És… egy túrós rétest…

– Máris hozom, uram.

A pincér kötelessége után nézett, az úr pedig, egy középkorú férfi, hátradőlt. A kávéház elegáns volt, és most, közvetlenül ebédidő után, még nem túlságosan népes. A férfi egy kis ablakmélyedésben ült, amelyet pontosan két személyre méreteztek, s ahonnan jó kilátás nyílt a belváros élénk utcai jelenetére és a lokál belsejébe, mely hamarosan újra és újra megtelik emberekkel.

Az, akivel itt találkozni akart, még nem érkezett meg, de erről a helyről hamar észre fogja venni. Most fő a türelem. Mappáját az asztalra tette. Egy pillanatnyi nyugalom jót fog tenni neki.

Ám ezzel a gondolattal csak a helyzetét szépítgette, ez legjobb esetben is csak önmaga győzködése volt, egy kívánatos önszuggesztió – hiszen ki várakozik szívesen? Õ a legkevésbé, ahhoz mindig is túl tevékeny volt. Életét zümmögő aktivitás fémjelezte, amelynek oly régóta alávetette magát, hogy azt már a saját, eredendő szükségletének tartotta. Ezenfelül gazdaságosságra és hatékonyságra törekedett: miközben az egyik tevékenység esetleg munkaszünetet igényelt, addig el lehetett indítani egy másikat, úgyhogy a lefutási idejük ütemesen egymásba ért. Csak semmi leállás, mert az tehetetlenségre vagy hanyagságra vallott volna.

Semmit sem utált jobban, mint a mások által ráerőltetett üresjáratokat, például egy megalázó sorban állást, vagy ücsörögni egy – már az elnevezés is beszédes! – váróteremben, vagy a késést az értekezletekről. Előző nap volt egy megbeszélése. Nyugtalanul ide-oda járkált, folyton az órájára pillantott, s épp azt forgatta a fejében, hogy a találkozás helyét éppoly türelmetlenül, mint amilyen feltartóztathatatlanul elhagyja, amikor a várt személy bocsánatkérések közepette végül berobogott.

Éppen ezért most bizonyos csodálkozással figyelte, hogy csak itt ült s – majdhogynem hanyagul – várt. Előbb rá kellett beszélnie magát, hogy nevén nevezze a dolgokat. Nem épp sietség, de állandó tevékenység uralta az életét, ezért egy kávéház az ő számára mindenképpen szokatlan környezet volt, még ha az – kétségtelenül – a legkellemesebbike is volt minden elképzelhető váróteremnek. És most, mint még soha azelőtt, elfogta az érzés, hogy a megbeszélés talán csekélyebb jelentőségű számára, mint a reá való várakozás.

Különös.

Valójában mégiscsak valakire várt. De lehet, hogy ez csak átlátszó ürügy volt. Lehet, hogy azért volt itt, hogy tanuljon. Hogy nyugalmat tanuljon. Alig figyelve a kötelességtudóan felszolgáló pincérre, ezzel a számára új gondolattal foglalkozott: a várakozás is egy lehetősége volt annak, hogy az idejét eltöltse. Sőt, egy lépéssel tovább is ment: egy lehetősége annak, hogy az idejét tudatosan töltse el. Korábban ezt sohasem próbálta. Semmit el nem pazarolt, mint ahogy mostanáig gondolta. Várakozott, s ez egészen konkrét tevékenység volt.

Talán gyakorolnom kellene, gondolta, hogy tudjak majd várakozni akkor, ha már nem leszek képes egyebet sem tenni, mint várni.

Odakint egy asszony ment mankóval, kézitáskája nyakába akasztva, mint hajdan az óvodában. Sietősen lépdelt, hogy az úttesten még a zöldnél átkelhessen. A férfi a homlokát ráncolta. Az asszony még nem tanult meg várni. Nem tanult meg eléggé várni, noha a sors e makacs szerkezettel máris lefékezte.

S emellett ha a várakozást, e számára új élményt, megfelelően gyakorolta, az élvezhetővé vált. Kissé hátradőlt, s érezte, hogy belül csendesebbé válik. Ez itt jó hely, gondolta. Itt ülök, s körülöttem forog a világ. Miközben itt megállítottam magam, én lettem a tengely, egy gömbön átvezető vonal, mely forgás közben is mozdulatlan marad.

Életek haladtak el mellette, a pihenő mellett, odakint s idebent életeket hordoztak. Úgy érintették meg egymást, mint biliárdgolyók egy játékasztalon. Vele is érintkezésbe léptek. Oly ismerős volt számára minden. Csak rá kellett néznie egyikre azok közül az emberek közül, akik ott elhaladtak, s úgy tűnt, mintha ismerné őket. Mindnyájan az ő részei voltak, mint valamely ismerős játéktábla bábjai – a maguk sokféleségében őbenne foglaltatva.

Az ablak alatt egy buszmegálló volt. Megálló várakozási idővel. Tehát a buszvezetők is vártak. Majd elindultak, s besiklott a következő busz a megállóba. A sofőr kiszállt. Rágyújtott egy cigarettára, s fel-alá járkált, miközben az utasok felszálltak. A kávéház ablaküvege mögötti férfinak úgy tűnt, hogy ez a várakozás is az élet törvényes része. Lényegesen más, mint a semmittevés, még ha külsőre néha hasonlónak is tűnt. Mert várakozás közben még foglalkozni is lehetett valamivel: gondolkozni, járkálni, dohányozni… A buszsofőr például eltaposta a csikkjét, becsukta az automatikusan záródó ajtókat, majd megvárta, hogy a várakozásban leváltsa őt a következő buszsofőr.

Az már valóságos várakozóművész volt. Képes volt újat mutatni a kávéházi ablak mögött ülő nézőnek. Alig húzta be a kéziféket, feltámasztotta a lábát, s két lábfejét jobb- és baloldalt feltette a műszerfalra. Magába süllyedt, kagylószerű védettségbe, amelyből magába szippantotta a világot.

A következő sofőr vagy már nagyon régóta állt szolgálatban, vagy még új volt. Az utazás megszakítását arra használta, hogy sóváran elnyeljen néhány bekezdést a könyvéből. Tehát elutasította, hogy átadja magát a nyugalomnak, megtagadta magát tőle. A férfi értette. Nemrég még ő is ilyen volt.

Kire várt tulajdonképpen? Már régóta itt ült. Nem vált időközben közömbössé? Az időt nem sajnálta. Mintha egy jelentős esemény peremén állna, szinte izgatott volt. Autók dudáltak kint; kerékpáros küldöncök karikáztak tova foszforeszkáló hátizsákjukkal. Azt sem akarták kivárni, míg a lámpa zöldet mutat. Egy csoport iskolás lány gágogott. Izgatottan. Ami ma történt velük, az nem számított. Csak arra vártak, hogy az élet kitörjön, betörjön az életükbe – végre.

Talán ez a lényeg, fordult meg a fejében, miközben a fülkéjében ült. Hogy mi állandóan csak a jövőre várunk türelmetlenül. A választott jövőre, melyet vágyképeinknek megfelelően, kívánságunk szerint alakítunk: Legyen meg a mi akaratunk.

Lehet, hogy ez kimeríti a bűn fogalmát – nemcsak vallásos értelemben, hanem úgy, mint az életben elkövetett hiba? Milyen gyakran vitáztak erről – egyetemista körökben vagy barátok közt. Ilyenkor különböztek a vélemények. Az ő véleménye sem volt mindig ugyanaz. S épp most ötlött fel benne ez az új változat. Az az érzése támadt, mintha egy fontos lépést tett volna, mintha tanult volna valamit.

Ez az, amiért nem akarunk várni: mert gondolatban és óhajainkban mindig elébe vágunk az időnek. Az ember sohasem LENNI akar, hanem VÁLNI valamivé. Csakhogy a várakozás halk, és jelenhez kötött – különös, a szó így hangzik: jeLEN…

*

A pincér jött engedelmesen.

– Pardon, hozhatom a számlát, megjött a váltás…

A férfi mozdulatlanul ült a fülkéjében. Elgondolkozva, sőt derűs arckifejezéssel bólintott az ablakban, s nem válaszolt.

A pincér megérintette – és az asztalokba ütközve rohant a telefonhoz, miközben gesztikulálva kiabált a kollégáinak:

– Az isten szerelmére, Karl, Josef: a mentőket, a rendőrséget – gyorsan! Hívd a főnököt!

Izgatottan telefonálni kezdett, miközben a kávéházi vendégek a nyakukat nyújtogatták, s diszkréten köhécselni kezdtek.

– Mi történt vele? – kérdezte az üzletvezető, amikor lélekszakadva megérkezett.

– Semmi. Jellemző módon várt valakire, az ilyesmit megismerni… De senki sem jött.

A pincér idegesen és teljesen fölöslegesen az asztalka lapját törölgette. A pikoló segítőkészen kimentette a férfi mappáját a köröző konyharongy veszélyövezetéből, s rögtön belelapozott. Hangja elcsuklott és torkát köszörülte, amikor öntörvényű vizsgálódásának eredményét közölte:

– Ez itt az életrajza… az egész élete… Nevetséges – épp most, hogy már halott…

– El a kezekkel, a csodába is! – az üzletvezető a legfiatalabbra záporozta felgyülemlett izgalmát. – Várni kell, amíg megjön a rendőrség!

A beállott csendben a személyzet az ablakfülke köré állt. A főpincér csodálkozva tanulmányozta a hallgatag vendég derűs arcát.

–… talán az, akire várt, mégis eljött… – mormolta.

A távolból a közeledő mentőautó szirénázása hallatszott.

Balázs Ildikó fordítása