Gittai István költő, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990–1991-ben a Kelet–Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.
Gittai István
Tavaszi áhítat
„Imhol őzike-lépésekben
kis rüggyel szájában a lány.”
(József Attila)
Már este van.
Redőny mögött
megbújva ott
vagy, ott lehetsz.
Kiszűrődik
bár némi fény,
mit se látok
belőled, hát
ácsingózom
tovább, hiszen
a délelőtt
pompája tart,
még tart, még tart,
de mennyire.
Nyitott ablak
mutatta volt
mi szép, mi völgy,
mi domb, mi hölgy,
mi meztelen!
Vasárnapi,
keleti fény,
meg két szemem
simogatott
és fürdetett.
Későre jár.
Ablak-fényed
már rég kihunyt,
mégse tapad
az éjszaka
szememre… ha
hallom, ahogy
alszol, hallom
álmodásod,
falakon át,
mi nesztelen.
Gazellalesen
Keletnek fénye-enyhe
úgy dédelgesd,
úgy simogasd,
égi kegyeidben
úgy részesítsed Õt,
mint még senki
emberfiát.
Hiszen szűzies
kitárulkozása Feléd
– s tudtán kívül felém is –
páratlanul káprázatos!
Akár a Várvavárt
földre eljövetele.
Habár áldásos
napfürdőzésből
ezúttal csupán
a háta részesül…
De hát micsoda hát az,
micsoda csípő,
akár a Stradivari-hegedű
tulipánja,
prímszólama,
mely zengeti,
és lengeti
a lelkem.
És a tollam.
Keletnek fénye-enyhe,
ma ne siessél Nyugatra!
Bárányfelhők ti se
ússzatok az égre!
Kecses Gazellám
talán megfordul
valahára,
s álmos arcát,
csábító két kebelét,
sejtelmes köldökét is
megmutatja végre.
Jól álcázott gazellalesem
titkai hadd gyarapodjanak.
Hölgy a hintaszékben
Napimádó hajadon
virágos ága ismét
kihajol a szobából,
s őszintén tükröződik.
Örömtelennek tűnik,
csüggetegnek.
Ölébe ejtett kézzel,
szemlesütve babrál
maroktelefonján,
majd elégikus ujjbegyekkel
nyakívét, kebleit,
köldöke kicsi gödrét,
fanszőrzetét simogatja
olybá elmerülten,
mint aki máris érzi magán
a vészes elvirágzás szelét.
Aztán meg, mint aki
rémálomból riad,
hirtelen dacosra vált,
s kigyógyulni vágyón
odaveti magát
enyhes napsugárnak.
Gesztus-őszintesége,
s titkos ága libbenése
akár a napraforgó fényimája:
magányos, sóvár és
megtermékenyülni vágyó.
Gazellalesből ha színre lépnék,
vigasztaló gyanánt, tudom,
csak riadalmát kelteném,
s tetten ért szemérme,
szeme éke-becse
nyomban összetörne,
beleértve a barna hintaszéket is,
amelyben egykoron nagymamája,
s később az anyja is,
minden bizonnyal,
ekképpen ringatózott.
Fényre járó
Hétágra sütve
csalogat bűvkörébe
ismét Napisten,
s nem lehet ellenállni.
Pünkösdre készülése
kitárt könyv ablaka:
takarít, sűrít, tereget,
majd, mint nyílt pályán a vonat:
lelassít, megáll.
S amíg vesztegel,
átadja magát
a zsenge zöldmezőnek.
Gyönyörűségemre
megint káprázatos,
hiszen kecses gaz-
ella lábait,
s szemérme titkát
mártja fénybe,
szemem tükrébe, lám!
Amiképpen a vonat
nem vesztegelhet
nyílt pályán soká,
úgy kegyelmes
fénybe csobbanása is
rövidre szabott.
Amazon-villanását
fölöttébb kevesellve bár,
mint tüneményes ékkövet
illesztem Õt memóriám
nemesfém-foglalatába.
Jelenés híján
Hiába ontja
jóságos hevét,
s csábít égi fénnyel
a menyei Nap!
Hiába alant a vidám
zsibvásári zsivaj,
az orgona-karnevál!
Újbóli jelenésedre
mindhiába várok!
Panel-odúd
függönye, ablaka
összehúzva, bezárva,
mint akit száműztek
a tavaszból, s kívánatos
hajadon testét
mezítelenül nem
és nem mutatja
Napnak, se férfiszemnek.
Miért inkább hátul,
konyha gőzében rostokolsz?
Hát ki érti ezt?
E nagy-nagy mulasztásodért
felmentést vajon
ki adhat majd Tenéked?
Előzmények birtokában
én, itten, máris felmentelek
Téged, Szépreményű,
Magasságos Napisten előtt,
hiszen titokban, bizonnyal,
már a leendő
fejleményeket szövöd.
Erkélyjelenet
Amint a hajnal pírja
ablakához ért,
meglibbent függönye.
Újabb életjelére
órányit vártam,
amikor is kék köpenyben
erkélyén színre lépett,
s frissen mosott fehérneműk
kiteregetésébe fogott,
akkurátusan odacsipeszelve
a dróthoz minden intim darabot.
Majd besurrant,
mint aki dolgozni siet,
vagy randevúra.
Tíz perc múlva
még visszavillant
hófehér tangában,
narancssárga trikóban,
frissen fésült lófarokkal,
s háttal nekem
elnézett Délsziget iránt,
akár ha tekintetével
valakinek fontosat üzenne.
Sejtelmes jelenetének
eme pár másodperce
akár az ívfény cikája,
a hangyaboly megbolondulása
hosszú combok ívein.
Töredelmesen bevallom
kakukkos bűnbeesésemet,
de hát: legigazabban
érzelmeimben
élek, Istenem.
Esős napok
Villámokat,
dörgedelmet,
hetes esőt
özönvizet
zúdít reád,
büntet Téged,
és engem is,
napfény helyett
szürkeséget
dermeszt közénk
Mindenhatónk.
Mintha nem is
új nyár iránt
futna időnk,
hanem mohos,
félhomályos
tárnamélyen
vesztegelne
a Jóremény!
Napok óta
piciny jelét
se látni már
annak, hogy élsz
amott redőny,
függöny mögött.
Mintha te már
ott se laknál!
Vagy titkolnád,
hogy valakivel
összebújtál?
De hiszen azt
én is nagyon
javallom! Hát
mi értelme
énelőttem
titkolóznod?
Gyújtsál villanyt,
tárj ablakot,
s öleléstek
tükröződjön
az üvegen!
Oly szelíd-szép
részem lenne
a nász heve,
miként felleg
mögül a Nap
ha kibukkan.
Záróakkord
De hisz nem is gazella ő,
amiként én sem kotnyeles,
s főleg nem aki célba lő.
Mily gyenge tákolmány e les!
Egy mozdulattól összedől,
mit ábrándból font a kontár.
Hiába függöny és redőny:
átszüremlik a rozsdán.
Ki tegnap még szép dália,
s kecses aktról lehullt lepel,
ma hisztérikus hárpia,
ki Nappal és velem perel.
Utórezgés
Borús idő fogadja
álomból jöttömet.
Sajog a térd-, a váll-,
a csípőízület,
és lüktet a tarkó,
mintha kijutni vágyó
fájdalommadár vájná
rosszcsontomba csőrét.
Könnyű álomból jövet
nem és nem akaródzik
átadni magam
a ronda szenvedésnek,
inkább gazellalest
eszkábálok újra,
hogy lássam ablakát,
ahol egykor sütkérezett,
ahol gyönyörrel matatta
és mutatta magát
a napnak és nekem.
Borús időhöz illő
– fájdalom – bevallani:
elköltözött gazellám.
Lesem így hiábavaló?!
Ugyan, Mihók barátom:
bármikor feltűnhet ott
egy másik szép ünő.
Rozsdásodó lombok felől –
Ha! Mintha szarvasbőgés
hangfoszlányait hozná
az őszi fuvallat.