Gittai István költő, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990–1991-ben a Kelet–Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.

Gittai István

Tavaszi áhítat

„Imhol őzike-lépésekben

kis rüggyel szájában a lány.”

(József Attila)

 

Már este van.

Redőny mögött

megbújva ott

vagy, ott lehetsz.

Kiszűrődik

bár némi fény,

mit se látok

belőled, hát

ácsingózom

tovább, hiszen

a délelőtt

pompája tart,

még tart, még tart,

de mennyire.

Nyitott ablak

mutatta volt

mi szép, mi völgy,

mi domb, mi hölgy,

mi meztelen!

Vasárnapi,

keleti fény,

meg két szemem

simogatott

és fürdetett.

Későre jár.

Ablak-fényed

már rég kihunyt,

mégse tapad

az éjszaka

szememre… ha

hallom, ahogy

alszol, hallom

álmodásod,

falakon át,

mi nesztelen.

 

 

Gazellalesen

 

Keletnek fénye-enyhe

úgy dédelgesd,

úgy simogasd,

égi kegyeidben

úgy részesítsed Õt,

mint még senki

emberfiát.

Hiszen szűzies

kitárulkozása Feléd

– s tudtán kívül felém is –

páratlanul káprázatos!

Akár a Várvavárt

földre eljövetele.

Habár áldásos

napfürdőzésből

ezúttal csupán

a háta részesül…

De hát micsoda hát az,

micsoda csípő,

akár a Stradivari-hegedű

tulipánja,

prímszólama,

mely zengeti,

és lengeti

a lelkem.

És a tollam.

Keletnek fénye-enyhe,

ma ne siessél Nyugatra!

Bárányfelhők ti se

ússzatok az égre!

Kecses Gazellám

talán megfordul

valahára,

s álmos arcát,

csábító két kebelét,

sejtelmes köldökét is

megmutatja végre.

Jól álcázott gazellalesem

titkai hadd gyarapodjanak.

 

 

Hölgy a hintaszékben

 

Napimádó hajadon

virágos ága ismét

kihajol a szobából,

s őszintén tükröződik.

Örömtelennek tűnik,

csüggetegnek.

Ölébe ejtett kézzel,

szemlesütve babrál

maroktelefonján,

majd elégikus ujjbegyekkel

nyakívét, kebleit,

köldöke kicsi gödrét,

fanszőrzetét simogatja

olybá elmerülten,

mint aki máris érzi magán

a vészes elvirágzás szelét.

Aztán meg, mint aki

rémálomból riad,

hirtelen dacosra vált,

s kigyógyulni vágyón

odaveti magát

enyhes napsugárnak.

Gesztus-őszintesége,

s titkos ága libbenése

akár a napraforgó fényimája:

magányos, sóvár és

megtermékenyülni vágyó.

Gazellalesből ha színre lépnék,

vigasztaló gyanánt, tudom,

csak riadalmát kelteném,

s tetten ért szemérme,

szeme éke-becse

nyomban összetörne,

beleértve a barna hintaszéket is,

amelyben egykoron nagymamája,

s később az anyja is,

minden bizonnyal,

ekképpen ringatózott.

 

 

Fényre járó

 

Hétágra sütve

csalogat bűvkörébe

ismét Napisten,

s nem lehet ellenállni.

Pünkösdre készülése

kitárt könyv ablaka:

takarít, sűrít, tereget,

majd, mint nyílt pályán a vonat:

lelassít, megáll.

S amíg vesztegel,

átadja magát

a zsenge zöldmezőnek.

Gyönyörűségemre

megint káprázatos,

hiszen kecses gaz-

ella lábait,

s szemérme titkát

mártja fénybe,

szemem tükrébe, lám!

Amiképpen a vonat

nem vesztegelhet

nyílt pályán soká,

úgy kegyelmes

fénybe csobbanása is

rövidre szabott.

Amazon-villanását

fölöttébb kevesellve bár,

mint tüneményes ékkövet

illesztem Õt memóriám

nemesfém-foglalatába.

 

 

Jelenés híján

 

Hiába ontja

jóságos hevét,

s csábít égi fénnyel

a menyei Nap!

Hiába alant a vidám

zsibvásári zsivaj,

az orgona-karnevál!

Újbóli jelenésedre

mindhiába várok!

Panel-odúd

függönye, ablaka

összehúzva, bezárva,

mint akit száműztek

a tavaszból, s kívánatos

hajadon testét

mezítelenül nem

és nem mutatja

Napnak, se férfiszemnek.

Miért inkább hátul,

konyha gőzében rostokolsz?

Hát ki érti ezt?

E nagy-nagy mulasztásodért

felmentést vajon

ki adhat majd Tenéked?

Előzmények birtokában

én, itten, máris felmentelek

Téged, Szépreményű,

Magasságos Napisten előtt,

hiszen titokban, bizonnyal,

már a leendő

fejleményeket szövöd.

 

 

Erkélyjelenet

 

Amint a hajnal pírja

ablakához ért,

meglibbent függönye.

Újabb életjelére

órányit vártam,

amikor is kék köpenyben

erkélyén színre lépett,

s frissen mosott fehérneműk

kiteregetésébe fogott,

akkurátusan odacsipeszelve

a dróthoz minden intim darabot.

Majd besurrant,

mint aki dolgozni siet,

vagy randevúra.

Tíz perc múlva

még visszavillant

hófehér tangában,

narancssárga trikóban,

frissen fésült lófarokkal,

s háttal nekem

elnézett Délsziget iránt,

akár ha tekintetével

valakinek fontosat üzenne.

Sejtelmes jelenetének

eme pár másodperce

akár az ívfény cikája,

a hangyaboly megbolondulása

hosszú combok ívein.

Töredelmesen bevallom

kakukkos bűnbeesésemet,

de hát: legigazabban

érzelmeimben

élek, Istenem.

 

 

Esős napok

 

Villámokat,

dörgedelmet,

hetes esőt

özönvizet

zúdít reád,

büntet Téged,

és engem is,

napfény helyett

szürkeséget

dermeszt közénk

Mindenhatónk.

Mintha nem is

új nyár iránt

futna időnk,

hanem mohos,

félhomályos

tárnamélyen

vesztegelne

a Jóremény!

Napok óta

piciny jelét

se látni már

annak, hogy élsz

amott redőny,

függöny mögött.

Mintha te már

ott se laknál!

Vagy titkolnád,

hogy valakivel

összebújtál?

De hiszen azt

én is nagyon

javallom! Hát

mi értelme

énelőttem

titkolóznod?

Gyújtsál villanyt,

tárj ablakot,

s öleléstek

tükröződjön

az üvegen!

Oly szelíd-szép

részem lenne

a nász heve,

miként felleg

mögül a Nap

ha kibukkan.

 

 

Záróakkord

 

De hisz nem is gazella ő,

amiként én sem kotnyeles,

s főleg nem aki célba lő.

Mily gyenge tákolmány e les!

Egy mozdulattól összedől,

mit ábrándból font a kontár.

Hiába függöny és redőny:

átszüremlik a rozsdán.

Ki tegnap még szép dália,

s kecses aktról lehullt lepel,

ma hisztérikus hárpia,

ki Nappal és velem perel.

 

 

Utórezgés

 

Borús idő fogadja

álomból jöttömet.

Sajog a térd-, a váll-,

a csípőízület,

és lüktet a tarkó,

mintha kijutni vágyó

fájdalommadár vájná

rosszcsontomba csőrét.

Könnyű álomból jövet

nem és nem akaródzik

átadni magam

a ronda szenvedésnek,

inkább gazellalest

eszkábálok újra,

hogy lássam ablakát,

ahol egykor sütkérezett,

ahol gyönyörrel matatta

és mutatta magát

a napnak és nekem.

Borús időhöz illő

– fájdalom – bevallani:

elköltözött gazellám.

Lesem így hiábavaló?!

Ugyan, Mihók barátom:

bármikor feltűnhet ott

egy másik szép ünő.

Rozsdásodó lombok felől –

Ha! Mintha szarvasbőgés

hangfoszlányait hozná

az őszi fuvallat.