Szabó József (Ódzsa) színházi rendező (Székelyhíd, 1928). Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron diplomázott 1953-ban. Pályáját Nagybányán kezdi, 1957–70 között a Kolozsvári Magyar Színház rendezője, 1970-ben a nagyváradi társulat főrendezője és művészeti vezetője lesz. Legemlékezetesebb rendezései:Az ifjú W. újabb szenvedései, Anyám könnyű álmot ígér, Õsvigasztalás, Az ember tragédiája. 1983-ban Magyarországra települ, Győrött, majd Veszprémben dolgozik 1988-as nyugdíjba vonulásáig.

Szabó József (Ódzsa)

Skóciában Ionescót tanítottam

Bölöni Sándor barátom – a váradi színház egykori irodalmi titkára – megjósolta: „Meglátod, egyszer eljön annak is az ideje, hogy a rendezői munkád mellett tanítani fogsz a főiskolán.” Megtisztelő szavait illő mosollyal nyugtáztam. De valójában sohasem vágytam oktatói babérokra. Pedagógusi képességeimet tökéletesen kiéltem rendezői munkám gyakorlása során. Kolozsváron, majd Váradon „álom-indulatban” égve eszem ágában sem volt arra pazarolni erőmet és időmet, hogy hetente Marosvásárhelyre utazgassak tanítani. Hiába kapacitált néhanap a főiskola igazgatója, Tompa Miklós.

Bölöni Sándor jóslata mégsem múlt el bennem nyomtalanul. Hosszú évek múltán azon kezdtem gondolkozni: tapasztalataimat egyszer mégiscsak át kellene adnom azoknak a fiataloknak, akik nagy reménységgel és üres tarisznyával indulnak el azon a szivárványos úton, amelyen valamikor én is elindultam.

Új hazámba, Magyarországra érve meg sem fordult a fejemben, hogy a budapesti színművészeti főiskola közelébe kerüljek. Egyszer, amikor rangrejtve betévedtem, eliszonyodtam attól az etikátlan és eszme-szegény szellemtől, amelyet akkor ott tapasztaltam.

Bölöni barátom jóslata – úgy tűnt – végképp feledésbe merült.

De mégse! Szeszélyes sorsom Skóciába vitt: a glasgow-i Skót Királyi Zenei és Színművészeti Akadémiára (Royal Scottish Academy of Music and Drama). És amit ott láttam-tapasztaltam, lenyűgözött: a tanárok és a növendékek között olyan szeretetteljes, családias légkör uralkodott, amilyenre világéletemben vágytam. Az RSAMD vezetősége látva lelkesültségemet, meghívott, hogy tartsak rendezői stílusgyakorlatokat a főiskola hallgatóinak. Örömmel mondtam igent.

Máig is felejthetetlen emlék számomra, amikor egy tehetséges, népes osztálynak a drámai színházról, majd az epikus színházról tartottam foglalkozást. Először Csehovot elemeztük és játszottuk, később Brechtet. Az egyik héten a Cseresznyéskert első felvonásában mélyültünk el, hogy megértsük az átélés iskolájának lényegét, a másik héten a Puntilla úr és szolgája, Matti képeiben próbáltuk ki Brecht epikus technikáját: az elidegenítő effektus színészi és rendezői módszerét. A hallgatók, akik színészi és rendezői tanulmányokat is folytattak, érzékenyen, lelkesen, tehetségesen vettek részt az órákon. Fizikai és szellemi koncentráló képességükre jellemző, hogy egyheti próba után súgó nélkül, értékelhető szakmai színvonalon játszottak el egy-egy felvonást, élesen ellenpontozva a két stílusirányzat sajátos jegyeit. Érzelmi gazdagságukra jellemző, hogy a stílusgyakorlatok utolsó óráján-próbáján valóságos premierhangulatot teremtettek, és a közeli művészkocsmában fehér asztal mellett hálás szavakkal és virággal köszönték meg a rendezőtanárnak és munkatársának a jóízű és hasznos foglalkozásokat.

Kifürkészhetetlen a sors! Ami nem adatott meg Erdélyben, sem magyari hazámban, az megadatott nekem Skóciában, a híres Királyi Akadémián, ahol vendégtanárként megfordultak Nagy-Britannia legjelesebb rendezői, közöttük Peter Brook is.

A millenniumi évben ismét felkértek, hogy tartsak foglalkozást a százéves anyakirálynő patronálta Skót Királyi Akadémián. A témaválasztást a vendégtanárra bízták. Magam ajánlottam fel Alan Dunnettnek, a posztgraduális képzés vezetőjének, hogy Ionesco színészi és rendezői módszerét kívánom ismertetni gyakorlati példákkal, a Haldoklik a király elemzése tükrében. A londoni fiatalember, Alan, kissé meghökkent, amikor meghallotta Ionesco nevét. Figyelmeztetett, hogy bonyolult feladatra vállalkozom, mert a hagyományos brit színház számára még mindig idegen az abszurd színház. Én azzal érveltem, hogy a színinövendékeknek éppen azért kell megismerkedniük napjaink legmodernebb stílusirányzatával, mert a hagyományos, bátortalan színházakban talán soha nem lesz alkalmuk találkozni Ionescóval. Alan elfogadta érvelésemet. Június 30-án délelőttre meghirdettük a Ionesco Workshopot. A diákok, akik valamennyien bizonyos színészi gyakorlat után jöttek az Akadémiára, kézbe kapták Ionesco drámáját, a Haldoklik a királyt (Exit the King), hogy felkészüljenek az órára. Mi pedig örök munkatársammal és tolmácsommal, Ágival pontos tantervet készítettünk, hogy a foglalkozás idejét maximálisan kihasználjuk.

Délelőtt 10-kor kezdődött az óra, akár a színházi próba. A rögtönzött színpad is a próbaterem hangulatát árasztotta: az asztalokból összetákolt emelvény egy lépcsővel és egy fotellal a trónszéket jelezte. Az amerikai Raynek, az angol Ninának, a skót Triciának és a román Silviunak, akik már jártasak voltak a kulisszák világában, ismerősnek tűntek a poros színházi kellékek: a királyi korona, a jogar, a lándzsa, a kopott seprű meg az összecsukható tolószék. A terem nagy fekete tábláján azonban olyan szavak sorakoztak, amelyek szokatlanok a mai színház világában. A gyakorló színész számára pedig akár félelmesek is lehetnek. Lásd!

KÖLTÉSZET

SZÜRREALIZMUS

ARCHETÍPUS

TÖRTÉNELEM-

FELETTISÉG

FILOZÓFIA

ÁLOM

SZIMBÓLUM

TÁRSADALMON-

KÍVÜLISÉG

METAFIZIKA

KÉPZELET

PANTOMIM

ANTIDOGMATIZMUS

MÍTOSZ

TUDATALATTI

CLOWN

NONKOMFORMIZMUS

MÁGIA

SZORONGÁS

KOMIKUM–TRAGIKUM

A SZAVAK

TRAGÉDIÁJA

APOKALIPSZIS

HALÁL

TEATRALITÁS

IDŐTLENSÉG

A diákok szemében valóban rémület tükröződött, amikor végigböngészték a fekete táblán a meglehetősen elvont fogalmakat. Nevetve nyugtatgattuk őket: – Nem kell félni ezektől, mert megszelídülnek, könynyen érthetővé válnak, mihelyt a helyükre kerülnek a dráma értelmezésében és a színész gyakorlati munkájában.

A bemutatkozás után az órát játékkal kezdtük el. Nagy kört alkottunk. Ágival mi is beálltunk a körbe, hogy a tanár-diák viszony a leghalványabban se feszélyezze a játék hangulatát. A feladatok ránk is vonatkoztak. Elsőként a lándzsát adtam a kezükbe: alkossanak belőle különböző képzelt tárgyakat. A lándzsa körbe-körbejárt, és lett belőle ásó, gerely, nagybőgő, puska, függönytartó, evezőlapát, vízhordó rúd, Krisztus-kereszt és fogpiszkáló. Majd a seprű is átváltozott gitárrá, golfütővé, boszorkánnyá, rokokó frizurává, a korona pedig kugligolyóvá, ágyúgolyóvá, fazékká, kormánykerékké, varázsgömbbé. A jogar is furcsa metamorfózison ment keresztül játékos képzeletünkben: fakanál, sétabot, karmesteri pálca, ceruza, fagylalt, mikrofon és varázspálca lett belőle.

A játék végén leszögeztük, hogy Ionesco a színpadi alkotás legfőbb eszközének és motorjának a színészi képzelőerőt tartja. Számára a képzelet éppannyira igaz, mint a valóság, mi több, mélyebb igazságokat fejez ki a megszokott, a mindennapi igazságnál. Ionesco bátran használja színpadán a tárgyak szimbolikáját, ugyanúgy, ahogy a szürrealista festészet, a bábszínház, a cirkusz, avagy Charlie Chaplin, akinek sétapálcája megszámlálhatatlan alakban és értelemben villan fel a tragikomikus kisember kezében. Ionesco visszatért a színház őselemeihez. Legfőbb jeligéje: a képzeletből szőtt teatralitás mindenekelőtt!

A teatralitás azonban Ionesco színházában nem céltalan, szórakoztató játék csupán, nem csörgősipkás bohóctréfák, üres ötletek sorozata, ahogy ma sokan gondolják. Ionesco minden drámája objektív költői tanúságtétel az élet elviselhetetlen és feloldhatatlan dolgairól, az emberi kapcsolatokról és magáról az emberről, aki alapvetően tragikus és alapvetően komikus lény a világegyetemben.

– Miről szól például a Haldoklik a király. Ki mondja el röviden?

Silviu mosolyogva mondta:

– A legrövidebben Ionesco fogalmazta meg: a Haldoklik a király arról szól, hogy haldoklik a király.

– És ki mondaná el valamivel hosszabban?

A csoport legélénkebb tagja, Tricia jelentkezett:

– Első Berengár király, egy pusztuló birodalom és omladozó vár ura, valamint két királyné, Margit és Mária furcsa férje, halálán van. Mindenki tudja a környezetében, hogy meg fog halni, csak ő nem. A szívének kedvesebb felesége, Mária eltitkolja előle a kegyetlen valóságot. A bosszúszomjas Margit azonban, az Orvossal az oldalán, diadalmasan közli vele: „Másfél óra múlva meg fogsz halni. Meghalsz az előadás végére.” A királyt váratlanul, felkészületlenül éri a hír, Margit bejelentését személye elleni támadásnak fogja fel. Ám kénytelen szembenézni a valósággal: a fizikai és a szellemi leépülés, az elmúlás törvénye a halhatatlan királyra is éppen úgy vonatkozik, mint minden halandóra. Hiába minden életvágya, küzdelme az életért, hiába heroikus tiltakozása! Az előadás végére valóban meghal.

– Köszönöm, Tricia. Ez hát a Haldoklik a király pontos cselekménye. De hogy a halál témájából hogyan lehet abszurd drámát írni, és hogyan lehet tragikus és komikus eszközökkel eljátszani, ez az a titok – Ionesco titka –, amelybe a következő három órában megpróbálunk beletekinteni.

A következő feladat már konkrétan a dráma szövegéhez és értelmezéséhez kapcsolódott. A szokásostól eltérően, a darab végével kezdtük… Volt két Margit királynénk és két Berengár királyunk: Nina és Ray, Tricia és Silviu. Arra kértem őket, hogy Ionesco utasításai alapján képzeljék el és próbálják meg eljátszani a dráma utolsó jelenetét, és fejezzék ki egy állóképben a Haldoklik a király utolsó pillanatát.

A két pár a terem két sarkában kézbe vette a szövegkönyvet. Összedugták a fejüket. Mi kíváncsian vártuk, mit olvasnak ki a Királyné monológjából és a drámaíró szándékából.

Az eredmény felettébb tanulságos volt. Pontosan tükrözte azt a távolságot, amely Ionesco színházi ízlése, kultúrája, gondolkodása és a mai színház között feszül. Mindkét pár eljátszotta a Király halálát, detronizálását és a Királyné diadalát. A jelenetet úgy játszották el, mint egy véres királydrámát, mint egy Shakespeare-drámát, amelynek az a nem várt, groteszk csattanója, hogy a korona a király fejéről a királyné fejére kerül. A színészi játék kifogástalan volt, lélektanilag elmélyült, pontos. Mindkét produkció tapsot érdemelt. Meg is dicsértem őket „vérhullatásukért”, ám feltettem nekik a kérdést:

– Mikor halt meg a király? A darab utolsó jelenetében, vagy hosszú haldoklása során már jóval előbb?

Kérdésemen elgondolkoztak és rájöttek, hogy a király valóban már jóval előbb eltávozott az élők sorából.

– Mikor is? Keressétek meg a szövegben!

Peregtek ujjaik között a lapok előre-hátra, de sehogyan sem sikerült rábukkanniuk arra a pillanatra, amikor utolsót dobbant Berengár király szíve. Mankót adtam a kezükbe:

– Mikor hal meg valaki? Nemde akkor, amikor múlt időben kezdenek beszélni róla az emberek?

Végül is sikerült megtalálniuk, hogy a vörös macskáról mondott lázas monológ után hangzik el a Királyról: „Rossz természete volt. Bosszúálló és kegyetlen volt… Kedves és szelíd volt… Nagyon szerettük őt… Erőskezű volt… Vitatható úr volt…” A Király tehát jóval előbb, a macska-monológ után halt meg. Makacs „szorgos szervei”: a szíve, a tüdeje még rémületbe, pánikba ejti az élőket, de az öntudata már átvándorolt egy ismeretlen, másik világba.

Visszatérve a végjelenetre, világossá vált mindenki előtt, hogy Berengár király már halott, amikor Margit királyné szobrot formál belőle. És világossá vált az is, hogy az utolsó jelenetet nem lehet hagyományos realista, sem modern pszichologizáló stílusban eljátszani. Új kifejezési formát kell találni hozzá.

– De tulajdonképpen kicsoda Margit? – tette fel Tricia a kérdést. – Nem a király első felesége?

– Igen is meg nem is. Ismeritek a görög mitológia három mitikus női alakját, akik kezükben tartják életünk fonalát?

– A három párka.

– Úgy van. Berengár király életében is három asszony játszotta a Végzet szerepét: aki fonta, aki tartotta, és aki elvágta az életfonalát: Juliette, Mária, Margit.

– Valójában kicsoda hát ez a Berengár? – kérdezte Ray. – Egy papucsférj? Vagy egy mitológiai hős?

– Ez a legfőbb kérdés. Ezt kell mindenekelőtt tisztázni. Berengár papucsférj is meg mitológiai hős is: az ember archetípusa: a történelmi és történelem feletti ember: az alkotó ember: Ikarosz, Homérosz, Shakespeare, Ionesco: a komikus ember, a tragikus ember, a halhatatlan ember, aki meghal, megsemmisül, mint maga a világegyetem… A Haldoklik a király végjátékában – Berengár jóslata szerint – „elöregszik és kiszikkad a Föld” és „szétrobban a világegyetem”. Margit királyné sátáni bosszúja tulajdonképpen abban áll, hogy valóra váltja a zsarnok Berengár óhaját; köztéri szobrot farag belőle. Amely holnap vagy évszázadok múlva eltűnik: szürke ködbe vész. A Haldoklik a királyban is – akárcsak A székekben – a világ apokaliptikus véget ér. A szürke köd az üres színpadon: a világegyetem utolsó lélegzete. A nagy clownnak, Ionescónak a hahotája az univerzum temetésén. Kegyetlen hang, de nem részvét nélkül való.

Ionesco azt mondja alakjairól: „komikusak és tragikusak, tragikusak és komikusak, reálisak és irreálisak, lehetségesek és lehetetlenek, felfoghatóak és felfoghatatlanok.” Ionesco a huszadik század legtitokzatosabb drámaírója. Hite szerint nincs művészet metafizika nélkül, és nincs ott színház, ahol nem tárnak fel titkokat. S a titkok leggazdagabb gyűjtőmedencéje az emberi lélek.

– Mit olvashatunk ki például a haldokló Király utolsó monológjából, amit kedvenc vörös macskájáról mond el? – tettem fel a kérdést. A válaszokból egyértelműen kiderült, hogy a hallgatók kezdték megérteni Ionesco költői színházát, amely a legmélyebb vizekbe meríti hálóját: az ember tudatalatti világába. Megvilágosodott, hogy a macska-monológ Berengár király szerelmének metaforája. A szelíd kiscica Mária, a nagy vörös, diabolikus vadmacska Margit. A lázas monológ a kialvó láng utolsó fellobbanása. Nem epikus, nagyon is drámai pillanat. A szereplők nem is hallgatják passzívan az elbeszélést, hanem lázasan tesznek-vesznek a haldokló beteg körül. Juliette ápolónői tevékenysége kerül központba.

– És mi történik a színpadon, amikor meghal a Király?

– A szereplők a tolókocsiban fekvő tetem mögött – mint az utca népe – elmondják, hogy az elhunyt milyen ember volt. És bár a latin közmondás azt tartja: de mortui nihil nisi bene, Berengár királyról elhangzik sok rossz is: sok-sok egymásnak homlokegyenest ellentmondó ítélet. Mert megbízhatatlan, zavaros, kaotikus a kortársak emlékezete.

Az emberek közhelyeket mondanak az élet legtragikusabb pillanataiban is. A szavak, akárcsak az emberi kapcsolatok, kiürültek, elsekélyesedtek, nem képesek kifejezni mélyebb tartalmakat: az igazságot. Ionesco abszurd drámáiban nyomon lehet követni a céltalanná vált szavak tragédiáját is.

Ionesco színpadán minden a költői gondolatnak van alárendelve. Nincs időegység, sem cselekményegység, állandóan változik a tér, olykor az emberek kapcsolatrendszere is. Csak a dráma filozófiai rendszere következetes egész. A szereplők – úgy tűnik – kilépnek önmagukból, valójában azonban Énjük mélyebb rétege tör felszínre: a rejtett, a titkos, a maguk sem ismerte Én. Ionesco merészen ellenpontoz a grafikusművész látásával: „A fény sötétebbé teszi az árnyékot, az árnyék felerősíti a fényt.”

Ionesco a színházművészetben végetlen tért nyitott az alkotói szabadságnak: megújította a színész játékstílusát, a színház kifejezőeszközeit: az ő színpadán a színészi játék skálája a realista alakítástól a marionett-figurákig, a clown-technikától a pantomim-mozgásig terjed. Ez a művészi szabadság azonban a rendezőtől és a színésztől szigorú fegyelmet követel. Nem ismeri el a rendező jogát, hogy a drámaíró művészi szándékától függetlenül, a drámai művel szemben önmagát érvényesítse a színpadon. Hittel hirdeti: „Megnövekedett Én-tudata csak a drámaírónak lehet.” Valamint: a rendező akkor áll hivatása magaslatán, ha „alázatosan és kifinomultan” tölti be „képviseleti” szerepét a színházban. (Paradox helyzet, hogy az avantgárd rendezők erről hallani sem akarnak.)

Két óra elteltével szünetet ajánlottunk, de nem a szokott módon. Meghívtuk diákjainkat az emeleti kávézóba egy kávéra. Összetoltunk két asztalt és körbeültük. Kávézás közben tovább folyt a beszélgetés arról, ami felvillanyozta képzeletüket: Ionesco abszurd színházáról.

– Játszottatok-e már Ionesco-drámában?

– Soha – felelték hárman is.

– Én egy rövid Ionesco-jelenetben, a Négyesben játszottam odahaza – mondta Silviu.

– És láttatok-e már valaha Ionesco-előadást? Valahol Nagy-Britanniában vagy Amerikában?

– Soha! – mondották kórusban.

– Vajon miért nem játsszák Ionescót a brit színházakban?

– Mert kevés a művészszínház.

– Mert nem lehet a Haldoklik a királyt két-három hét alatt bemutatni.

– De nem ám! Én három hónapig rendeztem A székeket Magyarországon. Ionesco laboratóriumokról álmodozott, ahol a művészek éppen úgy kísérletezhetnek, mint a tudományos kutatók, és olyan színházakról, amelyekben a színészek védettek „az átlag közönség felszínességétől” és az igazgatók, a producerek műveletlenségétől. Valamint olyan szabad államról, amely védelmezi a művészeteket és a művészi alkotás szabadságát…

Kávézás közben a fekete tábla valamennyi fogalmát meghánytuk-vetettük.

Jóleső érzéssel töltött el, hogy nem az ősz tanítómestert látták bennem, hanem a tapasztalt kollégát. Meglepte őket, hogy személyes élményként, vallomásosan beszélek a ionescói színház bonyolult kérdéseiről. Elmondtam nekik, hogy éppen tizenkét éve foglalkozom Ionescóval. A székek első magyarországi bemutatóját én rendeztem, a Haldoklik a királyt pedig kilenc esztendővel ezelőtt mutattam be Ionesco szülőföldjén, Romániában egy erdélyi magyar színházban, Nagyváradon… Elárultam nekik azt is, hogy a színészeket mifelénk is halálfélelemmel tölti el Ionesco színháza. Nagyváradon különösen a Királyt játszó színész esett pánikba a szokatlan, új feladattól. A próbák hosszú során azonban annyira azonosult a szereppel és a stílussal, hogy egy színházi fesztiválon első díjat nyert Berengár alakításával.

– De jó lenne látni! – sóhajtott fel Ray, az amerikai fiú, aki beleélte magát a Király szerepébe.

– Ha kedvetek van belenézni, teljesülhet kívánságotok. Elhoztuk magunkkal a videofelvételt.

Nagyon is volt kedvük. Frissen, felvillanyozva tértünk vissza a tanterembe.

Ági bekapcsolta a videót. És a nagyváradi színház Ionesco-előadása egyszeriből tananyag lett a híres Skót Királyi Akadémián. (Ionesco színházának fontos kelléke a csoda, de erre a csodára talán még ő sem mert gondolni!)

A közel kétórás előadást természetesen nem játszottuk le egészében. Jószerével csak végigpörgettük a filmet felgyorsítva, amúgy Chaplin-stílusban. Azokat a pillanatokat lassítottuk csak le, amelyek Ionesco színházának sajátos színészi és rendezői vonásait hangsúlyosabban tükrözték.

Mindenekelőtt az előadás kezdését, amelyben Ács Tibor – a Bohóc-Testőr – cirkuszi-bábszínházi stílusban bemutatja a szereplőket: Csíky Ibolyát, a méltóságos Margit királynét, Fábián Enikőt, a síró-rívó Mária királynét, Firtos Editet, a slepp-hordozó Juliette-et, Varga Vilmost, az orvostudomány sarlatán képviselőjét és Hajdu Gézát, a tragikomikus Berengár királyt. Bemutattunk egy villanást a vörös vadmacska, Margit és a szelíd kiscica, Mária marakodásából is. Bemutattuk a papucshős Berengár király tréfás bejövetelét, szánalmas trónolását, trónjáról való lebukfencezését és feltápászkodásait. („Meghalt a király! Éljen a király!”)

Bemutattuk a Mozart Requiemjére celebrált szertartás pantomimikus gyászmenetét.

Bemutattuk a zsarnok Berengár őrjöngő diadalmámorát, amely egy évvel a román diktátor tündöklése és bukása után akarva-akaratlanul politikai felhangot kapott a váradi előadásban. („Azt akarom, hogy emlékezzenek rám! Az én szobromat állítsák fel a köztereken! Azt akarom, hogy emlékezzenek rám örök időkig és még azon is túl!”)

Bemutattuk az eksztatikussá fokozott életszeretet és életundor fény-árnyékos ellenpontját: az életre ítélt Juliette lázadozását az élet ellen és a halálra ítélt Király élet-mámorát: a tolószék utolsó örvénylését a színpadon.

És végül a váradi színészek választ adtak foglalkozásunk első kérdésére: Hogyan kell értelmezni és eljátszani a Haldoklik a király utolsó jelenetét? Válaszuk pontos volt, szakszerű és hű Ionesco Én-tudatához:

Margit királyné felhozta síri magányából a mindenki által elhagyott, elfeledett Berengár királyt, aki még halálában is görcsösen szorongatta kezében porrá vált birodalmát: régi élete szertefoszló álmait. Margit megszabadította őt téveszméi, önámításai utolsó emlékfoszlányaitól is. Szervetlen anyagú torzót faragott belőle. A torzót felparancsolta a trónra, és megformálta belőle a Hazugság Szobrát. A halott Király – álomszerű hipnózisban – lelassított bábmozgással teljesítette Margit királyné kegyetlen parancsát.

Előadásunk végén Margit királyné transzcendens mitikus alakká nőtt: bosszúálló Gorgóvá, aki mágikus erejével még a hős Perszeuszt is kővé változtatta. Ám diadalmámorában őt is utolérte a Végzet: hirtelen maga is elsüllyedt a megáradt Időben, akár torzó alkotása: a Hazugság Szobor. Margit és Berengár után csak valami sejtelmes, szürke köd maradt a világot jelentő deszkán…

Diákjaink szerették volna még tovább nézni a váradi videofelvételt, pedig kívánságukra a „workshop” idejét jócskán túlléptük. Képzeletüket felettébb felcsigázta Ionesco kísérleti színháza.

Tanácsunkat kérték: mit olvassanak? Szeretnének még többet tudni Ionescóról és az abszurd színházról.

– Ionescóról Ionesco tud a legtöbbet – mondtam nekik. – Ionesco félelmetes esszéista és védőügyvéd. Egyetlen perét sem vesztette még el. Pedig a világ konzervatívan gondolkodó színházi kritikusai élén a vádat olyan hatalmasság emelte ellene, mint Kenneth Tynan, a londoni The Observer félelmetes tekintélyű kritikusa.

Olvassátok el Ionesco tanulmánykötetét, a Vélemények és ellenvélemények-et (Notes and Counter Notes)! Az abszurd színház ősatyja parittyás Dávidként ebben a könyvében vívta meg szellemi csatáját a brit konzervatív színházi kritika Góliátjával. Példázatnak is tanulságos: Dávid ismét legyőzte Góliátot. A mítosz örök.

Búcsúzóul azt kívántam nekik, hogy színészi karrierjük során találkozzanak Ionescóval. És emlékezzenek majd erre a rendhagyó Ionesco-workshopra.

Mi tagadás, amikor vége lett az órának, ugyanazt az örömöt éreztem, mint rendezői munkám legszebb pillanataiban, amikor a próbákon kipattant a színpadi igazságnak egy-egy biztató szikrája.

És eszembe jutott Bölöni Sándor hajdani jóslata. Õ tudott valamit, amit csak a költők, próféták tudnak. Milyen kár, hogy olyan korán sírba vitte titkos tudományát!