Boka László irodalomtörténész, kritikus (Nagyvárad, 1974). Magyar–angol szakos bölcsészdiplomájának megszerzése után Kolozsváron magiszter fokozatot szerez, majd az ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének lesz doktorandusza. 1998 óta Budapesten él, az Országos Széchényi Könyvtár irodalmi szakreferense. Megjelent kötete, A befogadás rétegei (2004) E-MIL Irodalomtudományi Díjat nyert.

Boka László

Predestináció és utóélet

A József Attila-kánon néhány vonása1

Az irodalomnak vannak ünnepei. Az ünnep maga pedig, mint tudjuk, nemcsak jó, de feltétlen szükséges is. Elsősorban lelkileg az. De milyen ünnep lehet vajon egy irodalmi centenárium? Mennyiben lehet bensőséges, mértéktartó, igazi ünnep, s mennyiben csap át kultikussá, vagy menynyiben marad meg csupán életrajzi adatok, dátumok felemlegetésénél, netán előtérbe helyezésénél? A költészet napja vajon a költészetről magáról szól-e? Ha máris előreszaladnék, azt mondanám, egy ’élet-mű’ ünnepén a legfontosabb talán a mérték, azaz az egyensúly a két komponens között. No és persze a szerzőn túl valahol az olvasás, az a belső kapcsolat, ami köztem s a szövegek közt van, s amihez nem szükséges sem piros szőnyeg, sem pedig ünnepi beszéd! Csak a műélvezet. A mindennapok valódi és nem -élvezete – hogy Kálmán C. Györgyöt parafrazáljam.

*

Az előadásom címében szereplő két fogalom mindjárt tisztázásra szorul. Az első József Attila életrajzára, életútjára, a második inkább életművére lenne hivatott összpontosítani. A kettő szétválasztása, akármennyire érzett is a közelmúlt irodalomtörténete, irodalomtörténet-írása – elsősorban az elméleti iskolák újabb értelmezői gyakorlata által – késztetést ezek kereteinek átfogalmazására, ez eddig aligha sikerült. A kisajátító irodalompolitikai tézisek, a korszakokhoz kötött, majd azokon átívelő líratörténeti hely, valamint a kortárs hatástörténeti szerep szemszögéből ezért is lehet fontos némileg körüljárni a József Attila-képünk történeti recepciójának ilyen irányú kanonizációs fázisait. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a kánonok létmódját érintő, nem pusztán retorikai, de esztétikai kérdések is elválaszthatatlanok bármely, az irodalmat bármilyen szempontból közelítő, de az időnek kitett értelmezői stratégiától, interpretációs gyakorlattól. Miközben kanonizációról beszélünk, magunk is irodalmi szövegeket és értésmódokat kanonizálunk, megnyitunk vagy éppen lehatárolunk addig ismert vagy ismeretlen, régi és új történeti konstrukciókat. Igazából csak ezek tudatában kísérelhetünk meg olyan megfontolást érdemlő horizontból közelíteni az adott életmű létezési feltételeihez, amelyben nem pusztán a recepció szempontjából válnak kardinálissá az életrajzi adatok mellett (ha akarom, mint egyéb szövegek mellett is!) az olyan szempontok, mint a nyelv, történetiség, műfaj, fordíthatóság, értelmezési készség, hagyomány, elvárás, esztétikai distancia, perspektivikusság vagy éppen teoretikus előrenyúlás.

Az életmű recepciójának vizsgálata szempontjából kardinális jelentőséggel bír, hogy József Attila fogadtatása, majd kultusza egy koherens tragikus narratíva kiépítésében volt érdekelt. Egy izomorf teremtett világ helyett a versekből utólag, visszafelé haladva, szándékoltan építette meg a maga tragikus véghez vezető regényes történetét. Mindeközben az életrajz tragédiáját pedig interpenetránsnak használta az egyes versek olvasatánál. A mű és életrajz közötti esetleges divergenciák játékba hozhatóságát így eleve ki is zárta, s e helyett inkább azok elmosását eredményezte. Alighanem ezért is beszélhetünk az ő esetében kultuszról, amely a költői teljesítmény helyett mindig valami másban keresi és találja meg tárgyát. Nem tekinthetünk el ugyanakkor attól az igencsak fontos, többször, többek által hangoztatott megállapítástól sem, miszerint a költői teljesítmény recepciója tulajdonképpen már a szárszói tragédia pillanatától elválaszthatatlan lett a körülötte támadt kultusztól. Többen, már a kortársak közül is olyan szentenciákat fogalmaztak meg, amelyek alapján például halálának hatása is egyedül a Petőfiéhez volt csak mérhető, s irodalomtörténetünkben a párhuzam nem kis mértékben a tragédia pillanatát mintegy kiindulópontnak tekintve a fordított cél- és értékelvűséget választva látott az életmű ilyenszerű „predestinált” voltának értékeléséhez. Ez a hatás megkerülhetetlen a kortárs líratörténeti hely vonatkozásában is, minthogy tudjuk, csak a halálát követő hónapokban több írás jelent meg róla, mint életében valamennyi kötetéről összesen (1937 decemberében például közel hetven nekrológ!). Ezekkel kapcsolatban joggal vetette fel Veres András,2 hogy ahhoz, hogy öngyilkossága a nyomorúsággal és betegségekkel szemben alulmaradó írósors általános jelképévé magasodhasson, valami több is kellett, mint elődei esetében (akik, valljuk be, nem kis számmal voltak a magyar irodalom hosszú története során), nevezetesen, hogy az írótársadalom mintegy úgy is érezze, vélt vagy valós felelősségéért vezekelnie is kell.3 Arthur Koestler, aki szintén nekrológot írt József Attila halálakor, már maga is úgy látta, hogy a kortársak felelősségük tudatára rádöbbenve láttak hozzá az utólagos elismertetéshez4. A kirobbanó fogadtatás, amely a halála után hamarosan (1938 májusában a könyvnapra, hihetetlen gyorsasággal) napvilágot látó, Németh Andor szerkesztésében megjelent Összes Versei és Válogatott Írásai című kötetet jellemezte, meglepte azonban még a legjobb, legközelibb barátokat is. Akik egyébként, haláláig legalábbis, nem is voltak olyan sokan! Cserépfalvi Imre emlékirataiból tudjuk, az említett kötet kiadójának fennállása óta a legnagyobb könyvsikerét hozta. A kanonizációs folyamat mégis, azt mondhatjuk, ekkor még csak a kezdetén volt. Az igazi fordulatot majd a következő években s főképp a háborút követően regisztrálhatjuk. Az 1938-as válogatott kiadás mellett viszont vitathatatlan recepciótörténeti jelentősége van a Szép Szó ezt megelőző, januári emlékszámának, amelyben mindenki elsiratta, de legalábbis valamilyen szinten magához közel állónak vallotta a tragikus végzetű költőt, aki csak a korban számított. A poézisát nem feltétlenül, de Attilát mindenképpen! A jeles kortárs írótársak mellett, (pl. Thomas Mann) megszólalt itt József Attila kezelőorvosa és ügyvédje is, és számos addig ismeretlen dokumentum is hivatott volt kielégíteni a felfokozott érdeklődést, ami rögvest az életrajzi elem hangsúlyos voltát, azaz életmű és életrajz nemcsak közös, de olykor sarkított vonásait is rögtön beemelte a kezdeti, közvéleményt formáló, kialakítandó képbe. Az eredetileg cím nélküli Curriculum vitae is itt volt először olvasható. (És innentől kezdve vált az összes, életművel inkább csak életrajzi szinten foglalkozó írás origójává.) Külön érdekesség talán, hogy a Szép Szónak volt egy alig két hónappal későbbi, szerényebb emlékszáma is (Ignotus József Attila verse című írását is ez hozta), de a legelső összeállítás, amely verseket és tanulmányokat egyaránt publikált a költő halála alkalmából, az a kolozsvári Korunk januári száma volt.5

Az irodalmi berkeken túl ugyanakkor a konzervatívabb, a szocialista és a népi tábor is igyekezett tisztázni önmagát és a maga József Attila-képét. Tverdota György, aki egy egész könyvet szentelt a költő körüli kultusznak, a József Attila-kritika offenzív jellegét éppen ezért abban látta, hogy ez, a „dicsérő beszédet gáncsoló beszéddel” egészítette ki. Azaz, hogy hívei „nem elégedtek meg azzal, hogy szerényen hozzájáruljanak a halott halhatatlan hírének kialakításához, hanem egy tetemrehívás ürügyén nyomban normává szilárdították az életmű klasszikus voltának tételét, amelytől eltérni megbélyegzést vont maga után.”6 A megrendülést a vádaskodások sora követte tehát, a cikkáradatnak viszont megvolt a maga felhajtó ereje is. Másfél évvel a Nagyon fáj lehangoló fogadtatása, mondhatni kudarca után a Cserépfalvi-kiadás révén a teljesebb életművel is szembesülő szélesebb irodalmi közvélemény soraiban József Attila valós elismerésnek örvendhetett. A jelképesnek is tekinthető Ignotus-féle nekrológbeli kezdősor: „Barátom volt, nem ismertem”7 jól jellemzi viszont a korabeli egész írótársadalmat, s benne azt, hogy azok sem ismerték fel költői zsenialitását, akik talán a legközelebb álltak személyéhez. Kortárs értekezők, mint például Halász Gábor vagy Bálint György később már „a fájdalom zsenijének” vagy „az értelem vértanújának” látták, ami viszont inkább betegség és költészet szoros összefüggésének korabeli téziseire, tévhitére enged utalni.

A további recepciót tekintve bevallom, utólag kissé nehéz is szabadulni attól a gyanútól, miszerint egy ilyen elementáris hatású költészet esetében, és egy ilyen kontroverzált, polemikus kezdet után mindig is nagy a késztetés, hogy az életművet valamilyen politikai-ideológiai vagy egyéb manipuláció (akár magánmitológiák) eszközévé tegyék. Ugyanakkor megfontolásra érdemesek Veres András azon szavai is, melyek szerint talán József Attila utólagos sikere alapjává is éppen az vált, ami korábban gátja volt elismerésének, nevezetesen: „hogy mindenhová és sehová sem tartozott.”8 Merthogy fogadtatástörténete is némiképp ezt látszik ma sugallni. A pártállami kultúrpolitika, tudjuk, egyszerűen kinevezte őt a két világháború közti korszak költőjének, de még ezt megelőzően is majdnem tíz évig spontán kultusz éltette. Mindenki a magáénak érezte, mert volt az életműnek egy olyan szelete, amit a magáénak is érezhetett. (A népi – az avantgárd – a szocialista – a munkásmozgalmi – a nyugatos-klasszikus – a modern – a freudista – a filozofikus stb.) És oktatásában sajnos még ma is sok mindenben megmaradt ez a „szeletelt” szemlélet. Elég, ha a Petőfi–Ady–József Attila vonalra gondolunk, s azon belül egy kevésbé eklatáns példára: nem a forradalmiságra, de az efféle kánont meghatározó utolsó születésnapi versre vagy a Curriculum vitae példájára, amely analógiát mutat Petőfi költői végakarat-jelleget sugalló költeményeivel. Érdekes, hogy még Radnóti Miklós, Szerb Antal vagy Márai Sándor is mind Petőfihez hasonlították szellemiségében, forradalmiságában és halálában egyaránt! Márai (aki később érdekes módon József Attila költészete iránti rajongásában Babitscsal egy szinten látta, emlegette őt) még azt is megjegyzi, miszerint „Petőfi egyetlen reánk maradt fényképe és József Attila utolsó fényképei kísértetiesen hasonlítanak.”9 Talán már most is látható, a József Attila-i életmű gyakorta csak mint a József Attila-i életrajz, habitus vagy szellemiség szempontjai közepette állhatott a tematizálások fókuszában. A Petőfi–Ady–József Attila vonal ezért is válhatott a kisajátító irodalomtörténeti tézisek, majd az irodalompolitika fősodrává, legalábbis az ötvenes-hatvanas években mindenképpen. Költészetének utolsó korszaka például, melyet Németh G. Béla vont be az irodalmi köztudatba, csak a hatvanas évek végére törte át, törte meg némiképp a proletár-forradalmár József Attila-képet, amely ráadásul a költői fejlődést is lezártnak tekintette attól a pillanattól, hogy szerzőnk megismerkedett az illegális kommunista mozgalommal. A nagyobbik baj az volt, hogy ez a szemlélet a Döntsd a tőkét! 1930-as megjelenésétől kezdve, az életmű további részében már csak mint egy kétségekkel teli, jobb esetben beteg, rosszabban őrült költővel számolt! Németh G. Béla tehát egyrészt az utolsó korszak létfaggató verseivel az összetett személyiséget, a kora tudományos világképét tükröző lírikust, a filozofikus formaművészt is megmutatta, másrészt bizonyította: a „végrendelkező-végösszegző” versek nem a betegség versei! Kétségkívül válság szülöttei ugyan, csakhogy ez a válság – bár persze összefüggésben a társadalom válságával – sokkal inkább egy kivételes érzékenységű szellemi és roppant sérülékenységű lelki személyiség válsága. „Egyszerre érzelmi és gondolati, egyszerre biológikusan is az, az értelmet illetően is egy egyénnek az egész korszakra is jellemző egzisztenciális személyiségválsága.”10

Ezek a gondolatok is egyértelművé teszik, hogy a tárgyalt életmű nem gondolható el leszűkítő parcialitásként értett megosztottságában, azaz a műveknek csupán az életrajz tükrében történő olvasataiban. Én személy szerint sokkal inkább ennek fordítottját tartanám inkább elfogadhatónak és egyben produktívnak is, azaz, amelyikben az életrajzi elem fontossága csak a verseken keresztül lehet egyértelműen meghatározó, de ott sem szükségszerűen elsődleges az adott értelmezésekkor. A legkevésbé sem egyszerű feladat persze mindez, figyelembe véve – némileg ezzel is összefüggésben –, hogy a váteszség, a sorsát elkerülni nem tudó költő alakja a tudatos önkanonizációban is olykor tetten érhető. A Curriculum vitae ilyen szemszögből valóban egy kiérlelt költői önmítoszt is előkészít, amelyet az utókor ’ultima verba’-ként (ennek filológiailag cáfolt egyes részletei ellenére), tömör életrajzi végrendeletként is kezelt. A tudatosság itt az arányokban vagy néhol éppen az aránytalanságokban mérhető. Erre elegendő példa lehet a Horger-ügy (tudjuk, hogy József Attila Szeged után Bécsben, majd Pesten folytathat egyetemi stúdiumokat, a váteszi kitagadottságot mégis önnön kultuszára fordítja), vagy az aránytalanságokra is utalva, a felsorakoztatott önéletrajzbeli élet-stációk (ne feledkezzünk meg kultusz esetén a Passióval való analógiákról sem: – aki értünk szenvedett és halt meg!) folyamatosságának szembeötlő hiánya. Az önéletrajzi leírás ugyanis 1929-ben megszakad, s a huszonnegyedik életéve után az azt követő nyolc évről, tehát éppen alkotó-kiteljesedő korszakáról tanúskodva, mindössze egyetlen rövid mondat árválkodik: „Ezóta írásaimból élek. Az újabb szakirodalom általában a költő és a szerkesztő társadalmi státusának a kibékíthetetlenségében, József Attila számára élet és költészet, foglalkozás és hivatás közt húzódó kompromisszumoknak a megvalósíthatatlanságában értelmezi mindezt. Az önarckép mindenesetre, amelyet az utókorra testált, nem maradhatott tehát kívül semmilyen irodalomtörténészi értekezésen, értelmezésen. Egyes momentumainak a helytelen kiragadása, felnagyítása azonban kétségkívül torzíthatja manapság is mindezt. A József Attila-értelmezés elsődleges feladata az utóbbi években ezért a kultikus és/vagy „politikus” értelmezésekből való kikevergődés szakmai föltételeinek a megteremtése volt. A jó értelemben vett predestináció és a negatív tartományokat is felmutató utóélet elvhajhászása közepette így mára a tudományos kutatómunka el kell hogy tudjon határolódni az igényességét aláásó szenzációhajhászástól s a kultikus szereplehetőségek összefonódásainak irodalmi, szociológiai, társadalomtörténeti továbbélését fenntartó értelmezési paradigmák bonthatatlanságától egyaránt.

Az elvégzendő munka ezért ma is (még ha egyszerű életrajzi-filológiai is) tulajdonképpen megkerülhetetlen.11 Előadásom rövidsége miatt csak pár pontot említenék most, ahol a leírtaknak megfelelően kikerülhetetlen az életrajzi elem, de talán csak annyiban, amennyiben a verseken keresztül lehet valódi haszna ily módon az életrajzot is olvasni.

Bár az életút gyermekkori epizódjai a József Attila-szakirodalom egyik legkidolgozottabb részének számítanak, minden bizonnyal nem kapott kielégítő történeti-szociológiai értelmezést egy olyan nagyon is értékelhető elem, amelyet Petri György egyszer (a maga tabukra mit sem ügyelő modorában leginkább) lumpen vonásként emlegetett.12 Ez az életmód, amelybe a gyermek József Attila – egyáltalán nem önszántából – belekényszerült, akár tőle függetlenül is érdekes, ám bizonyosan fontos történeti kérdés lehet, amennyiben későbbi életvitelét s konfliktusainak egy jelentős hányadát is végső soron ide vezethetjük vissza. A probléma itt is az, hogy ennek a ténynek a tudomásulvétele nem illik bele bizonyos kultikus eredetű klisékbe, vagyis zavarja azok érvényesülését, így ezzel szemben érezhetően erős a kimondott vagy kimondatlan befogadói hárítás.

Akár életrajzi hiányosságnak is tekinthető az a probléma, amelyet talán a legegyszerűbben a nemzeti identitás belső konfliktusaként írhatnánk le. József Attila, mint köztudott, apja révén román eredetű volt, s bár anyja, akitől nyelvét kapta, magyar (pontosabban „kun”) volt, vallása, első vallási inspirációi is görögkeleti, azaz „román” tradíciót közvetítettek hozzá. S minden bizonnyal románságának kérdése később is, ismét és ismét foglalkoztatta13. A szegedi egyetemen egyik professzora, mint magától a költőtől tudjuk, „leoláhozta”, Párizsban föl is merült benne annak lehetősége, hogy (miként néhány Franciaországban letelepült román írókortársa) ő is „francia” költő legyen, aki magyarul többé nem ír. A harmincas években pedig – Lengyel András közlése szerint – „a budapesti román kulturális attasé, Balta Mózes hivatkozott románságára”, s állítólag „rá is vette román versek fordítására. (Noteszében pedig, jellemző ez is, egyebek közt egy erdélyi román irodalomtörténész címe is megvolt.)”14 Mindezen érdekességek mellett talán mégsem túlzás azt állítani, hogy az apai ágú eredet igazi következménye, bármily paradoxonként tűnik is ez föl, magyarságtudata mintegy kompenzációs szerkezetében jelentkezett. József Attila tudatosan s hangsúlyosan vállalt magyarsága, az életútja során hangoztatott „nemzeti” orientációja azonban nem a kamaszfejjel megírt zsengékben mérhető15. Ezért is joggal feltételezhető, hogy identitásának román komponense nélkül magyarságtudata is más, szimplább, egysíkúbb, ám talán konfliktusmentesebb lett volna.16 „Az ám, hazám!”17

Továbblépve az inkább csak életrajzi hiányosságok felé, minden látszat s előítélet ellenére is sok feladatot kínál még József Attila munkásmozgalmi szerepvállalásának a rekonstruálása. (Eddig jószerivel általánosítások, ködösítések vagy meghamisítások tetézték mindezt.)ÊRészben e jelenségkörhöz tartozik az 1933 nyári „kisiklás” is, vagyis a leginkább Rátz Kálmán-epizódként ismert ügy, A nemzeti szocializmus című rövidke alkalmi írás, amely vélhetőleg egy nagy gondolkodástörténeti fejleménynek csupán csak az érzékelhető fölszíne volt. Ennek felkutatása, akárcsak a későbbiekben a Szép Szót szerkesztő, a Szép Szó körében központba állított „urbánus-liberális” József Attila jellemzése is komoly vizsgálatot érdemelne. És persze külön nagy problémakör a pszichoanalízis, az alkalmazott terápiák éppúgy, mint az önmegértés szolgálatába állított s költőileg is hasznosított pszichoanalitikus elmélet. Mert nem valószínű, hogy a pszichoanalízis elsődlegesen a József Attila-értelmezés eszköze lehet, ugyanakkor ez József Attila számára kétségtelenül a költői alkotás tárgya és modellje is volt egyben. Ezen belül a költő betegségének mibenléte, egyáltalán a betegség versus stigmatizáció kérdése is, mint említettem, sajnos valós kérdés lehet ma is.

Mindezen életrajzi vonások, sőt hiányosságok ellenére is úgy gondolom, a kánon szempontjából a költészettani szempontok, a mérhetetlen gazdagság, a hagyományozhatóság, tehát a kánoni értelemképzés mellett maga a textuális alap az, amely hatástanilag is csaknem minden utána következő írónemzedéken kimutatható. Az életmű többszólamúsága költőgenerációk egész sorát ihlette meg, s bizonyára nem annyira az életút, mint inkább maga a verseszmény és versélmény „okolható” mindezért! Azaz éppen ennek beskatulyázhatatlansága s egyben legbiztosabb záloga is. A Petőfi–Ady–József Attila vonal, a kijelölt líratörténeti hely mellett, ezért a kortárs hatástörténet szempontjából sem állja meg a helyét! Ha a verseszmény továbbéléséről, annak kortárs hatásairól beszélünk ugyanis, akkor az „ifjú szívekben élek” attitűdje, amenynyiben ezen az újabb költőgenerációkat is értjük – amint Illyés is utalt már rá –, Ady esetében, de a Petőfiében sem volt túl sokáig igaz. Nem úgy a József Attila esetében! Nem csupán Nemes Nagyék generációja, de Petri Györgytől Kovács András Ferencig, tehát a mai kortárs költőgenerációkon át a legifjabbakig: Térey Jánosig vagy Lövétei Lázár Lászlóig számtalan név lenne itt említhető, akikre a József Attila-i versélmény bizonyosan tagadhatatlan és visszavonhatatlan hatással volt! És itt lehet érdemes utalnunk a kánonok furcsa működésrendjére is, figyelembe véve, hogy nemcsak az utódok választják kanonizált elődjeiket, de sokszor inkább ez utóbbiak szabják meg az újak költészettani mozgásterét.

József Attila „komor föltámadása”, a haláláért felelőseknek, az esetleges bűnbakoknak a keresése, akárcsak később politikai kisajátítása, hosszú évtizedekig megszabta az utóélet kereteit, ennek továbbgondolhatóságát és értelmezését. S bár minden kornak megvannak az egyoldalúságai, mégis, miközben minden kor felteszi kérdéseit az életműnek, az életmű is felteszi nekünk a maga kérdéseit. A párbeszéd tehát kétoldalú, s ráadásul a költői teljesítmény maga is mára egyre inkább egyértelművé teszi, hogy az 1927-től, 1928-tól érett költőnek számító József Attilának ahány verse, tulajdonképpen annyi arca is! S ez némileg nemcsak gazdagíthatja, de szükségszerűvé is teheti, hogy a régi tabuk helyére folyamatosan új tabuk költözzenek. A sokáig ideológiai csatározásoknak színhelyet adó utólagosan értelmezett életmű ezért, attól tartok, némileg ilyen csatározások színhelye marad ma is, amint olykor elbulvárosodni látszik! Az elmúlt hatvan-egynéhány év arra is bizonyosság, hogy bár folyton felszínen volt az életmű, a mai kutatásban is gyakran a költészete helyére tolakodnak be olyan szemléletek, amelyek az élettörténetbe kapaszkodva, azt exteriorizálva (az életvitelétől a halálának körülményéig!) háttérbe szorítják némileg magukat az alkotásokat, a műveket. Az ilyenfajta utóélet, a legendaanyag, amelyet egyébként a filológia is kitermelt, az arckép elhárítását és újrakonstruálását mindig a maga érdekében teszi csak meg. Hisz valóban a dilettantizmus utóbbi időben való előretörését konstatálhatjuk, amennyiben sokkal fontosabbá válik egy beteg költő önvallomása, mint például maga az Eszmélet!18 S a múltfaggató költői emlékezet ilyenkor még csak nem is a pszichodrámaszerű mélylélektani versek összefüggéseiben keresheti a hányatott életút esetleges traumáit, az eredetet, de magával a kiüresedéssel veszélyeztetheti leginkább azt az utóéletet, melynek költői teljesítményét a dilettantizmus mintegy megszentségteleníti, lefokozza, akárcsak a költő földi maradványait – mondhatnánk –, melyeket háromszor exhumáltak s temettek el újra. Egy centenáriumon ezért a kikerülhetetlen patetikusság mellett is életmű helyett inkább egy versemlékműre, annak életszerűségére, megújulására – s ha nem lenne oly elkoptatott, talán azt mondhatnánk –, örökérvényűségére hívhatjuk fel a figyelmet, mint ami az igazi utóéletnek az alapja lehet!

A kánonok létéhez, így a József Attila-kánonéhoz is szorosan hozzátartozik az újraolvasás. Költészettörténeti továbbélés csak a hatáselméletek poétikai relevanciáin keresztül mutathatja föl intertextualitásának kevésbé konkrét jeleit. A kulturális emlékezet szövegkanonizációs mechanizmusai pedig egyre inkább elszakadnak a monokauzális, monokulturális logika megszabta kényszeredett mozgástértől és logikától. Az így alakuló intertextuális viszonyulási hálótól, a József Attila-i versnyelvtől pedig óhatatlanul mi magunk sem függetlenedhetünk. A mai József Attila-kánonról (pontosabban a József Attila-kánon mai változatáról) való gondolkodásnak tehát nincs egyedül kanonizált formája. Talán megkockáztatható, hogy biztos továbbéléséhez pedig aligha kellhet ennél szilárdabb alap! Mert versei olvasása közben nem a Siesta szanatórium, nem a megrázkódtatások sora, nem az analízis-függőség, és nem a politikai pártok jutnak eszünkbe, de sokkal inkább a Nem én kiáltok sorai például, melyben már tizenkilenc évesen mondta, hogy:

„Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.”

Az irodalomtörténet számára pedig predestináció és utóélet kettősében maradjon a figyelmeztetés a Kész a leltár két záró sorában:

„Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

1 Elhangzott a „Születésnapomra” című József Attila Fesztiválon, Kolozsváron, 2005. ápr. 10-én.

2 Lásd Veres András: Kultusz és megmérettetés. In Kritika, 2000. 9. 25–27, illetve (Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Menyhért Anna szerk.) Tanulmányok József Attiláról. Anonymus, Budapest, 2001.

3 Az is ide tartozik, hogy József Attilát meglehetősen foglalkoztatták is ezek a sorsok, hogy csak a leglényegesebbet említsük, például atyai jóbarátja és pártfogója, Juhász Gyula tragikus halála, akit egyébként mindössze fél évvel annak halála után követett a sírba.

4 Lásd a Kortársak József Attiláról I–III. című dokumentumkötetet. Budapest, Akadémiai, 1987. – sajtó alá rendezte Tverdota György.

5 Vö. Kortársak. II. 928–943. – Amelyben többek közt Faludy György, Salamon Ernő, Berda József és Méliusz József versei, Déry emlékezése-búcsúztatója, Remenyik Zsigmond furcsa, felidéző, búsuló s mindenkire átkokat szóró írása volt olvasható.

6 Vö. Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Pannonica, Bp., 1998. 150.

7 Lásd Ignotus Pál: Költő és a halál. Szép Szó, 1938. I. 58., illetve Rába György: Csönd-herceg és a nikkel szamovár. Szépirodalmi, Bp., 1986, 227.

8 Lásd Veres András i. m.

9 Vö. Márai Sándor: Tegnap és ma. In Kortársak. III. 1674.

10 Vö. többek között, Németh G. Béla: Petőfi – Ady – József Attila? In Tasi József (szerk.): „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról. Budapest, 1995. 111.

11 Lásd erről részletesen Lengyel András írásait, ezenbelül A József Attila-életrajz kutatásának néhány kérdése címűt, amelyre az alábbiakban is hivatkozom. Forrás, 2003, december.

12 Vö. Petri György: A szabadság hagyománya. Budapest, 2001. 111–112.

13 Nem tartom teljességében érdektelennek a kérdésfelvetést, hogy a trianoni döntés milyen mértékben és miképpen érinthette meg a költőt, de fontosabbnak tartom kihangsúlyozni, hogy Erdély elvesztése, illetve Budapest román megszállása, ha a korban kétségtelenül traumatikus is, az igazi tragédiát a mama elvesztése jelentette 1919 decemberében!

14 Vö. Lengyel András i. m.

15 Lásd a Nem, nem, soha! című versét például, amelyre annak kötetbéli megjelenése óta többször is torzítóan egyoldalú módon hivatkoztak. Lásd (Stoll Béla szerk.) József Attila összes versei. Osiris, Budapest, 2002.

16 Vö. Lengyel András i. m.

17 Amely szót egyébként mindig csak egyes szám első személyű birtokraggal ellátva használt!

18 Vagy hogy mennyi pénze is volt életében, valóban éhezett-e, valóban önkezével vetett-e véget életének stb.