Messiaen és a madarak

Sajdik Ferenc madarai gyerekkorom kedvencei voltak. Egyik róluk szóló könyve valahogy így kezdõdött: A városokból már szinte minden állatot kiszorítottunk mi, emberek, de szerencsére maradtak olyanok, akik megpróbáltak alkalmazkodni, és még mindig itt élnek közöttünk. Õk a madarak. Kicsik és nagyobbak, jóllakottak (lásd Gombóc Artúr) és éhesek, verebek, galambok, rigók, varjak, éjszakai baglyok, fecskék, sirályok, visszatérõ és állandó vendégek…

Nemrég, amikor áprilisban megrendezték a zene- és képzõmûvészeti napokat a váradi Partiumi Keresztény Egyetemen, egy barátom felhívta a figyelmemet, hogy Olivier Messiaen Feketerigóját fogják elõadni a megnyitón. Mit mondhatnék? Repültem, hogy hallhassam, hiszen emlékezetem szerint az elmúlt tíz évben nem volt rá példa, hogy Váradon valaki vegye a bátorságot, és Messiaent játsszon. Miután valóban ritka élményt jelentett a fuvolára és zongorára írott Feketerigó (Le merle noir, 1952) Csiszér Viola és Szabó Mercédesz elõadásában, arra gondoltam, érdemes megemlékezni pár szóban errõl a rendkívül furcsa zenei egyéniségrõl, Olivier Messiaenrõl, idõszerû is talán ezt tennem, mert nemrég, április 27-én volt halálának 13. évfordulója.

Messiaen meghatározó mestere volt annak a fiatal generációnak, melynek tagjai az 1950-es években a zene teljes újrateremtésén fáradoztak, új kísérleti eszközökkel, az elektronikával és konkrét zenével, vagy a Webern utórezgéseiként feléledõ és a hang minden tulajdonságára kiterjedõ teljes szerializmussal. Messiaennek a zeneszerzés mellett megvolt az a tehetsége is, hogy kiváló tanítványokat gyûjtsön maga köré, és útjukat oly módon egyengesse, hogy egyéni kibontakozásukat ne saját arcára formálja. Ezt meg is tehette, hiszen magának is számtalan arca volt, amibõl tanítványai bõven válogathattak maguknak útravalót az elkövetkezõ ötven évre. Elég, ha csak pár befutott nevet említek a párizsi Conservatoire-beli zeneszerzésosztályából, mert innen indult útjára a század második felének néhány legnagyobbja, mint Pierre Boulez, Jannisz Xenakisz vagy Karlheinz Stockhausen.

Messiaen a dél-franciaországi Avignonban született 1908. december 10-én, és már 11 esztendõsen elkezdte tanulmányait a híres párizsi Conservatoire-ban, ahova 1941 és 1978 között visszatért tanítani. Kiváló orgonistaként is mûködött többek között a párizsi Szentháromság katedrálisban. Zeneszerzõi munkájához elméleti írások is társulnak, melyekben – ahogyan azt a jelenkori zeneszerzõk hangzásélmény-útvesztõi általában szükségessé teszik közönségük számára – saját hitvallását, kompozíciós technikáit magyarázza (egyik jelentõs könyve a Tehnique de mon langage musical, 1944). 1978-ban visszavonult a tanári tevékenységtõl és utazásra, tapasztalatszerzésre, komponálásra, koncertekre fordította idejét. Személyes hangját mély miszticizmus és hívõ katolikus meggyõzõdés hatja át, valamint mérhetetlen vonzódás a nem újkori nyugati kultúra zenéjéhez. Elõszeretettel mélyül el az indiai és ókori görög modusok és ritmusok világában, de a középkori gregorián hangrendszerében is. Messiaen gyakran megfordult keleten (Ázsiában), ahol különbözõ típusú zenéket gyûjtött, akár még egzotikus madárhangokat is, és mint sok európai kortársát és elõdjét, õt is hihetetlenül lenyûgözte az indonéz gamelánzene hangzása.

A színek és ritmusok fontos összetevõi hangzásvilágának. Pezsgõ életerõt, valóságos szökellést kölcsönöz zenéjének, hogy például a hagyományos metrumot valamelyik pontján megtoldja egy rövidke hangértékkel, így az aszimmetrikussá válik, és valósággal szétfeszíti a tradicionális ütemvonal korlátait. De ritmikát és hangokat kölcsönöz nemcsak Indiából vagy az ókorból, hanem a természetbõl is. A „kitörõ életöröm harsány ünneplése” (ahogyan egy brit karmester, Simon Rattle írja) a Turangalîla-szimfónia (1946–48), mely idõt, mozgást, ritmust, tettet és erõt sugall. Új koordinátákat kap az idõ a Kvartett az idõk végezetére címû darabban is, melynek alapját a Jelenések könyve adja, és amelyet német hadifogságban komponált a második világháború alatt.

Messiaen egyik furcsa képessége volt a szinesztézia vagy színes hallás, a hangok hallatán képes volt színeket érzékelni. Hogy a jelenség mennyire nem komolytalan, azt a kortárs kutatómunka is igazolja, ami e körül folyik. Egy interjújában így beszél egyik meghatározó gyerekkori élményérõl, melyet a templom mozaiküvegein beszûrõdõ fények ihlettek: „Amikor elõször a Saint-Chapelle-ben jártam, lehettem vagy 11 éves. Megrendítettek, lenyûgöztek a színek. Akkor értettem meg, hogy a zene is színes. A festett üvegablakokon nem látja meg az ember azonnal a részleteket, de a színek annyira mellbe vágják, hogy be kell hunynia a szemét. Az a csodálatos ezekben a figurákban, hogy a vörös, a zöld és mindenféle szín árnyalataiból állnak. Ha meghallok egy hangot, látom a hozzájuk tartozó színt. Nem a szememmel, a fejemben idézõdik fel.” André Previn karmester egyik története is hasonló esetrõl szól. A chicagói zenekar rézfúvósai a Turangalîla egyik próbáján belegabalyodtak szólamaikba. Megkérdezték Messiaent, hogyan játsszák a darabot, mire a mester állítólag csak ennyit válaszolt: „Egy kicsit több zöldes-narancs színnel.”

Egyik furcsa, de egész életét végigkísérõ szenvedélye a madarak szeretete. Ahogyan a Turangalîla egy hat évvel ezelõtti kairói bemutatója után humorosan megjegyezte egyik cikkében David Blake, az Al-Ahram Weekly on-line kritikusa, Messiaen madarainak semmi közük Hitchcock démoni szárnyasaihoz, Messiaen madarai Isten hírvivõi. Nála valóban szorosan egybefonódik a hit, valamint a természet iránti mély tisztelet. Szinte spirituális rokonságot mutat Szent Ferenccel, mintha csak a háztetõn lépkedõ alakot idézné Zefirelli filmjébõl, karján a neki daloló madarakkal. Egyik alkalommal ezt írja: „A természet kimeríthetetlen kincsestára a különbözõ hangoknak és színeknek, formáknak és ritmusoknak, egy páratlan, utolérhetetlen modellje a teljes evolúció vég nélküli változatosságának.” A madárhangok elõmozdítást adtak a kompozícióknak. Elsõ stilizált madárdal-alkalmazása a Kvartett az idõk végezetére (1941), és az elkövetkezõ évtized más különbözõ darabjai, partitúrái az 50-es évekkel kezdõdõen mind errõl árulkodnak. Messiaen ritmusokat és dallamokat tanul a madaraktól. Valami sokkal õsibb folklór ez, mint Bartóké vagy Kodályé.

Akár „elszálltnak” is nevezhetném a zongorára komponált Madár-katalógust (Catalogue d’oiseaux, 1956–58), mely Messiaen örök vonzalmát igazolja a természet hangjai és azok tökéletes megszervezettsége iránt. Egyik tiszta, szinte stilizálatlan példája a madárhangok lejegyzésének ez. A különféle madarak között ott vannak az általunk is jól ismert rigók, pacsirták, bagolyfélék is. Azok az energiák, amelyek a megtoldott ritmusokban felgyülemlenek és a parlando szabad lélegzésének õsi benyomását keltik, némi keleti misztikával élve, az univerzummal való együtt áramlást sugallják, a zenei hangok integrálását egy valami sokkal õsibb, természetesebb körforgásba, mint a vonalzóval mérhetõ ütemekre és a kettõ hatványainak értékeire visszavezethetõ zenei idõértékekre.

Messiaen elsõ felesége egy operációt követõen elvesztette emlékezõtehetségét, és 1959-ben, hosszas szenvedés után egy szanatóriumban meghalt. Ezután a zeneszerzõ új lelki társra lel egyik tanítványában, a kiváló zongorista Yvonne Loriod-ban. A Catalogue d’oiseaux tulajdonképpen neki is íródott. Messiaen 15 éves korától kezdve fokozatosan elmélyül a madarak tanulmányozásában, mígnem igen megbecsült ornitológussá válik. Mindennaposak lesznek lejegyzései és diktandói, melyeket az általa „bolygónkon élõ legnagyszerûbb zenészek”-nek nevezett kis hírvivõk dúdolnak neki. A madarak gyors életritmusát szokatlan ritmika, rendkívül magas hangok, a jól temperált hangrendszertõl eltérõ hangközök jellemzik, melyekhez Messiaen igyekszik alkalmazkodni notációjában. Így születnek meg a fent említett katalógus darabjaiban a zongorán, némi tempó- és fekvés-átalakítással, a hihetetlen precizitással lejegyzett felhangok, extrém hangközök, akkordok és a fantasztikus gondossággal lejegyzett hangértékek, melyek a természetes ritmust hivatottak visszaadni. Az egyik legnehezebb feladat a hangszínek átültetése zongorára. A hangszín a felhangsor elemeinek számától függ, így válik szükségessé egy-egy szín rekonstruálásához az emberi füllel alig hallható felhangok akkordikus lejegyzése. Az arányok pont ugyanazok, mint a természetben, csak itt kibõvítve, a hangszerhez mérve jelennek meg. „Ez egy egzakt transzpozíciója annak, amit én hallottam, de egy sokkal emberibb mércén” – írja a szerzõ. Az, hogy Messiaen a zongorát választotta, saját bevallása szerint annak köszönhetõ, hogy ez az egyik legalkalmasabb hangszer, amely széles hangterjedelmével és billentésével teret enged a nagy gyorsaságú, virtuóz futamoknak és hirtelen akkordikus ugrások megvalósításának. Túl azon, hogy Messiaen lejegyzi a madarak énekét, mindegyik darab egy bevezetõvel indul, mely leíró jelleggel belehelyezi a kis szereplõt élõ környezetébe. A hangterjedelem szélességére olyannyira igényt tart, hogy például az egyik feketerigó énekét a csak egy bizonyos típusú, Bösendorfer Imperialon játszható, mély, szubkontra C hanggal jegyzi le, mely a hagyományos zongorák legmélyebb A-hangja alatt egy nagyszexttel lennebb szól. Igen bonyolult és kifinomul technikája a természetesség és egyszerûség szolgálatába állítja madárhangokból ihletett zenéjét. Ahogyan õ maga mondja, amikor ihletettség híján van, és minden módszer hiábavalóan és tartalmatlanul hat, az egyetlen dolog, ami számára megmarad és amire rátalálhat, az a természet hangja, a hegyekben, az erdõk mélyén daloló madaraké. Meglepetten olvastam egy amerikai honlapon, hogy ezt az amerikaiak mennyire szó szerint vették, hiszen az egyesült államokbeli Utahban a zeneszerzõ iránti tiszteletbõl elneveztek egy hegyet Mount Messiaennek, ahol az õ nagyra becsült és szeretett madarai, bolygónk hírvivõ muzsikusai az idõk végezetéig folytathatják éneküket.

Tóth Gábor