Megkésett memoár

Ruha István emlékére (1931–2004)

Szeptember 28-án, Kolozsvárott, életének 73. évében elhunyt Ruha István világhírű hegedűművész. 1931-ben Nagykárolyban született. Nagyon fiatalon olyan rangos európai versenyek díjait kapta meg, mint az 1958-ban Bukarestben megrendezett első George Enescu Verseny (I. díj), az 1959-es Moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij Verseny (III. díj) és még ugyanabban az évben Párizsban a Jacques Thibaud Nemzetközi Verseny (II. díj). És hogy némi pletyka is szoruljon ide, Moszkvában állítólag csak a nagy Ojsztrah miatt nem lett első.

Mindeközben Kolozsvárott Balogh Ferenc hegedűosztályában tanult, majd igen gyorsan kinőtte a konzervatórium padjait, hiszen 1949–57 között már a Kolozsvári Magyar Opera hangversenymestere, 1957-től a Kolozsvári Állami Filharmónia első hegedűse, 1958-tól annak koncertező szólistája lett. Aztán ugyanitt, a zeneakadémián, élete végéig tanított – emlékszem a kis kulcsra zárt teremre a folyosó végén. A világ minden szegletébe szüntelen lendülettel járt, turnézott, koncertezett, kamarazenélt, ugyanakkor nem feledkezett meg az itthoniakról sem. A váradi filharmóniával is négy évtizedre nyúlik vissza együttműködése. Bár állítólag nem egyszer kísértették a végleg külföldön maradás lehetőségével – még az elmúlt rendszer nehezebb időszakaiban –, ő mégis visszajött. Nem feledkezett el az itthoni teendőiről, az itthon maradt zeneszeretőkről és az utánpótlásról sem.

Nem csak Kolozsvárott oktatott, mesterkurzusait Erdély más városaiban és külföldön is bőven látogatták. A közelmúltban találtam egy cikket, mely arról tudósított, hogy Magyarországon hátrányos helyzetű, tehetséges roma fiataloknak tartott órákat.

Ami emberszeretetét és humorát illeti, ebben is elsőrangú visszajelzéseket lehetne felsorakoztatni diák- és művészkollégáktól egyaránt. Emlékszem néhány váradi koncertjére. Az egyiken, talán 1999-ben, éppen Lalo spanyol szimfóniáját tolmácsolta Acél Ervin karmesterrel és a váradi zenekarral. Az egyébként évfordulós előadás kezdete előtt tíz perccel vette észre a művész, hogy az izgalom miatt a hotelben maradt a fellépő-szmokingja. Valakit gyorsan utána küldött, s hogy humorosan oldja a feszült hangulatot, a színház öltözőjében cigánynótára fakasztotta hegedűjét. Aztán egy rövid fordulat, és máris a zenekar és a közönség előtt állt, és ugyanolyan hitelesen volt egy személyben maga Éduard Lalo és Pablo Sarasate, amint annak előtte néhány pillanattal a muzsikás kedvű prímás, arcán az örök huncut mosollyal. De játszott még a világ színpadain sok más szerepet, hiszen egyformán könnyed eleganciával vette magára Bach vagy Mozart kristálytisztán csillogó „ruháját” és Mendelssohn, Brahms vagy Bruch romantikus öltözékét. És ami nem utolsó szempont, a kortárs hazai muzsikának is iskolateremtő hirdetője volt. 2001-ben A Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díjat kapta meg.

Azt hiszem, a tiszteletadás hiányáról sem beszélhetünk. Csak hogy két legközelebbit említsek: éppen öt évre rá, hogy Lalót játszott Váradon, talán a véletlen hozta így, a halálát követő csütörtöki napon Gabriel Croitoru ugyanezt a művet mutatta be ugyanitt. Croitoru a Bach-Chaccone ráadást neki ajánlotta, de végül is az egész koncerttel emlékének tisztelegtek a váradiak. Nemkülönben Kolozsvárott, az októberben megrendezett majd kéthetes Őszi Zenei Fesztivál is az ő emlékének lett ajánlva. A magam számára, és azoknak, akik csak távolabbról ismerhettük, azt hiszem, mindig megmarad hegedűjátékának egyedien ízes hangja és néhány koncert élménye, a diákjaiban pedig tovább él nemcsak egy stílus, de a mesterség is, mert Ruha István a zene és a hegedű mestere volt. Nem csak szülővárosa, Nagykároly és nem csak kibontakozásának fontos színhelye, Kolozsvár áll megrendülten halála előtt, hanem egy egész világ zeneszerető sokasága, akiknek lelkébe a szép muzsika és a hegedűszó hangját örökre belopta felejthetetlen játékával.

Tóth Gábor