Péter I. Zoltán

Nagyvárad egykori hídjai

Napjainkban a Sebes-Körös két partján elterülő Nagyváradot négy közúti híd, két gyalogoshíd és két vasúti híd köti össze. Száz éve a közúti hidak száma három volt. Az alábbiakban a közúti hidaknak és a Garasos hídnak a történetét elevenítjük fel.

A mai Nagyvárad területén már a 13. század elejétől több település volt a Körös mindkét partján. Ez azt jelenti, hogy az első fahidat is ebben a korban verhették. Az 1598 körül készített Houfnagel-féle rézkarcon is jól kivehető a Körösön egy fahíd, amelynek a bal oldali hídfőjén egy impozáns, kőből vagy téglából épített kapu is látható. Ha e hidat a metszet alapján, a vár Csonka-bástyájához való helyzete alapján akarjuk lokalizálni, akkor az csak a mai Sztaroveszky (Magheru) utcai híd közelében vagy talán éppen a helyén lehetett. A török korban Evlia Cselebi leírása szerint is itt volt a Körösön egy híd. Ezt erősítette meg Bunyitay Vince is, aki szerint a törökök után három mosché maradt meg. Egy Olasziban a Körös hídjának közelében. Az itteni fahíd nem lehetett komoly építmény, ugyanis amikor Bél Mátyás az 1726-os években Olaszit ismertette, azt írta, hogy: „A Körös bal partján levő városrészt a túlparton levő Olaszival egy hidacska köti össze. Ez lett a 18. század elejétől a város első fából épített hídja, és emiatt Nagyhídnak nevezték el."

A Nagyhíd

Milyen is lehetett a fából vert Nagyhíd? Erre keresett választ Kerényi Miklós újságíró is a Nagyvárad 1878. november 5-i számában: „A felső vagy Nagy-híd nevét alkalmasint onnan vette, mert az alsó vagy Kis-híd csak gyalogjárókra volt kezdetben építve. (...) Azon a helyen, hol a Nagy-híd mostan áll, már századok óta állhatott híd, mert a víz medre mindig tele volt ott régi elkorhadt czölöpök maradványaival, ugy, hogy a tutajok csekélyebb víz állásnál alig voltak képesek ott áthaladni. A híd igen egyszerű volt, hídfő nem létezett, hanem a parttól mintegy három ölnyire emelkedett az első hídláb, mely hat oszlopból állott és így tovább a túlsó partig lehetett vagy 12 láb, mert a híd hosszabb volt mint a mostani, s csak később az újvárosi részen töltötték a medret, amint az ott lévő töltésből is látható. E gyönge lábakra tétettek azután hosszabb-rövidebb gerendák, azokra a keresetlen fából készült hosszabb-rövidebb pallók, és azokra lett erősítve az egyszerű, faragatlan, gyalulatlan korlát, mely midőn szekerek haladtak a hídon, izgett-mozgott, sőt helyen-helyen ki is dőlt; gyalog-járda nem létezett, ennek következtében nagyobb heti vásároknál a gyalog-járók szinte élet-veszély között juthattak át a hídon. (...) Ezen primitív állapotú hidat az 1817-ik évi május 31-ikén jött árvíz, mely már délután öt óra tájba a híd pallóit is elérte, éjjel elsöpörte. Az új híd csak öt év múlva, 1822-ik évben készült el; addig folytonosan építették. Az átjárást e hosszú idő alatt két halász csolnakkal eszközölték a halászok 2 Kr. díjért. (...) Az új hídon már gyalog-járda is volt és így némi kényelem a közönségre nézve. E hidat aztán az újabb időben ismét átalakították, miután a régi lábak elkorhadtak, az új híd több lábakat nyert." A Kerényi által említett átalakítás gyakorlatilag egy újabb fahidat eredményezett. Ezt 1878 januárjában kezdték előkészíteni. Sok gerendát és cölöpöt halmoztak fel a parton, és az első hídlábat is leverték. Mellette egy gyalogoshidat emeltek. A híd nyárra elkészült, de hogy ez maradt-e meg a vashíd építéséig, avagy építettek még egy újabb fahidat is, erre nézve nem találtunk semmiféle dokumentumot. Az ellenben tény, hogy 1890-re a fahíd nagyon elöregedett.

Egy szakértői bizottság 1891 márciusában megállapította, hogy e híd javítás nélkül nyárig sem bírja ki. A városvezetés eldöntötte, hogy nem újíttatja fel a fahidat, hanem vashidat építtet a helyébe. Építésére pályázatot írtak ki. A beérkezett öt pályaműből a bizottság a budapesti Danubius Hajó- és Gépgyár, továbbá a szintén fővárosi Schlick Vasöntő Rt. ajánlatát tartotta megfelelőnek. A Danubius kapott megbízást a hídra, az alapépítmények, valamint a hídfő és hídszárnyak elkészítésével pedig Neuschloss Miksa cégét bízták meg. A régi fahidat 1891 júliusában kezdték bontani. A tulajdonképpeni munkát 1892 januárjában kezdték el a hídlábakkal és a betonra épített kőfalakkal. Február 24-én volt az alapkőletétel, minden ünnepség mellőzésével. 1892 júliusában hozzákezdtek az első vasszerkezetek lerakásához. Az egyik helyi napilap közölte: a híd felső öve ív alakú lesz, középen 5-7 méter magassággal. Szeptember első napjaira készült el teljes egészében a híd, a próbaterhelés után még ugyanebben a hónapban átadták a forgalomnak. A hidat a második világháború váradi végnapjaiban a visszavonuló német csapatok fel akarták robbantani, ami nem sikerült, de megsérült, helyreállították, majd az ötvenes években lebontották, hogy szélesebb, tartósabb vasbeton hidat építsenek a helyére. Ez utóbbit 1999-ben felújították és többsávosra bővítették.

A Kishíd

A Szent László (Unirii tér) és a Bémer (Regele Ferdinand) teret összekötő egykori Kishíd elődjét Csáky Miklós püspök (1737–1747) verette. „E híd egy új közlekedési utat nyitott, mely Újváros főterét Olaszin keresztül ennek északi kapujával a legrövidebb vonalban kötötte össze s e vonallal Olaszi mai főutcáját alakította meg" – állapította meg Bunyitay Vince. A már említett Kerényi Miklós a Nagyvárad 1878. november 7-i számában azt állította, hogy: „Az alsó, vagy Kis-híd a mult század (18. század) utolsó évtizedében alakíttatott át szekérrel járhatóvá. Azelőtt csak gyaloghíd volt." Lehetséges, hogy így volt, de Kerényi kijelentését nem támasztotta alá semmiféle dokumentummal, bár az is igaz, hogy ennek ellenkezőjét sem bizonyította senki. De lássuk, hogy mit írt még a fahídról az egykori váradi újságíró: „Az alsó, vagy Kis-híd a Nagy-híddal szemben mondhatni művészileg volt készítve, amennyiben két oldalán emelő művekkel volt ellátva és gyalog járója is volt a kispiacz felőli oldalon. Azonban a szekerek részére szűkebb volt a mostaninál a tér, közepén sem volt választó gerenda és így a járművek a hídon tértek ki egymásnak, mi igen sokszor, kivált hetivásár idején megakasztotta a közlekedést, órákra is. (...)"

A hidat az 1817. május 31-i árvíz elsodorta, ezt követően újjáépítették. Néhány évtized elteltével a hídlábak elkorhadtak, emiatt 1851-ben egy újabb árhullám elmosta ezt a fahidat is. Egy újabb fahidat építettek a régi helyére, de két évtized elteltével már arról cikkeztek a Nagyváradban, hogy kőhidat kellene emelni a fahíd helyébe, ám a város kasszájából csak hídjavításra tellett.

A Nagyvárad 1878. október 11-i száma már azt tudatta: „A Kishíd lebontásához már tegnap reggel hozzáfogtak s a kocsiközlekedés a Nagyhídra szoríttatott, míg a gyalogosközlekedésre az e czélra épített palló megnyittatott." Hiába szerettek volna a váradiak kőhidat, Erdélyi György építőmester ezúttal is csak fahidat emelt. Az újabb fahíd 1879 februárjára készült el. Hét évig bírta a forgalmat, 1886. július 16-án már azt közölték a lapok, hogy átalakítást végeznek rajta. A Nagyvárad 1886. augusztus 1-jei számának névtelen újságírója azon kesergett: „Minő hátránya a forgalomnak egy ilyen hídjavítás, arról ma temérdeken tanúskodhatnak. Ezért kell nekünk egy vashíd, ha a mostani korhadni kezd." Hat évnek kellett eltelnie, hogy a vashíd ismét szóba kerülhessen.

A vasból készített Kishíd tervvázlatát Nagyvárad mérnöki hivatalában Busch Dávid főmérnök irányításával 1892 tavaszán készítették el. Pályázatot írtak ki a híd elkészítésére. Hét pályamű érkezett be. Volt közöttük felső ívekkel ellátott és rácsos vasgerendás (olyan, mint a Sztaroveszky utcai) is. A bizottság olcsósága miatt az utóbbi típusból a Nicholson W. Fülöp tervét javasolta elfogadásra. A városvezetés ezt is fogadta el, és 1892. október 21-én megkötötték a szerződést a kivitelezésre. Novemberben a szárnyfalak alapjainak ásásával mindkét parton elkezdték a munkát. A téli szünet után majd csak 1893 júniusában kezdtek a tulajdonképpeni munkához, a hídfők kőépítményeinek a megépítéséhez, a vasszerkezetek összeállításához. „A híd magassága végleges megállapítása után a tengelyeket lerakták a vasszerkezet négy sarka alá, így most már az egész vasrész azokon nyugszik. A felső ívezet szögelése pár nap múlva készen lesz, valamint a két oldali gyalogjárók tartói is be vannak kapcsolva" – amint arról a Nagyvárad napilap 1893. július 26-án beszámolt. A hidat Szent István napjára adták át, utána sikeresen megtartották a terhelési próbát is. 1893. augusztus 24-től indult meg rajta a forgalom. A híd viszonylagos olcsósága – ami az építéskor fontos szempont volt – később nem tudta ellensúlyozni az esztétikai elvárásokat. A helyi tanács 1906 nyarán is tárgyalt arról, hogy a hidat kicserélik egy korszerű, szebb szerkezettel. Az 1940-es évek elején az új városvezetés elhatározta, hogy lebontatja a statikailag meggyengült hidat, de a háborús évek miatt erre nem kerülhetett sor. 1944 októberében a visszavonuló német alakulatok felrobbantották. Ezt követően ideiglenes fahidat ácsoltak a helyére, hogy utána felépítsék a máig meglévő vasbeton hidat.

A Széles utcai híd

Nagyvárad harmadik közúti hídját, a Széles utcai vashidat 1913-ban építették hosszas előkészületek után. Ennek helyén előzőleg nem volt fahíd. A vashíd tervét még 1906-ban elkészítette Altnöder Endre városi mérnök, amit nem győztek dicsérni a korabeli lapok: „Az új vashíd Nagyvárad egyik legcsinosabb és legimpozánsabb látványossága lesz. Külső alakja a budapesti Erzsébet-hídhoz hasonlít. A hídfőnél magas vasoszlopok emelkednek ki, innen mélyedő, ovális ívezetben vezet végig a hídon a külső határvonal. Ez a kerítés a központtól kezdve két oldalt fokozatosan emelkedő vaspóznákból van összeszerkesztve. (...) A híd szerkezete teljesen modern, s így fölöslegessé teszi azt a sok kisebb-nagyobb vasjárulékot, oszlopot, összetartó rudakat, melyek csak elrontják az egész alkotmány külső szépségét. A híd felületén a szélesített U alakú láncszerkezetnél egyéb nem lesz." (Nagyváradi Napló 1906. október 24.) A híd építésére majd csak 1911 májusában tartottak versenytárgyalást, amelyre 16 ajánlat érkezett. Kőszeghy József városi főmérnök javaslatára a helyi tanács az alapépítmény elkészítésével a nagyváradi Incze Lajos és Társa céget, míg a vasfelszerelés elkészítésével és szerelésével a budapesti Weitzer János-féle céget bízta meg. Az árlejtést szeptemberben a kereskedelmi miniszter is jóváhagyta. Minden engedély megvolt, de a hídépítéshez nem fogtak hozzá, ugyanis a szakemberek némi módosítást javasoltak. „A tervek már teljesen készen vannak – közölte a Nagyváradi Napló 1913. július 30-i száma – és csupán jelentéktelenebb, filigrán művészi díszítések tervei vannak hátra..." Többek között Kőszeghi József városi főmérnök javaslatára a híd felső ívezeteire felkerült Nagyvárad címere is négy példányban. A híd 1913 novemberére készült el, de csak december 4-én adták át hivatalosan a forgalomnak. Ez a híd megúszta a második világháborút. Sajnos az 1981. március 12-i nagy árhullámnak nem tudott ellenállni, közepén megrogygyant. Rövidesen lebontották, helyébe, akárcsak a másik két közúti híd esetében, a most is látható vasbeton hidat emelték.

Garasos híd

A Körösön építettek a gyalogosok számára is egy vashidat, az egykori fából készített felső Garasos híd helyébe. (A Szigligeti utca meghosszabításában található gyalogoshíd elődjét nevezték alsó Garasos hídnak.) Az építésre 1909 tavaszán pályázatot írtak ki. Mint legelőnyösebb ajánlattevő, a hídlábak építésére Incze Lajos és Társa, míg a vasszerkezet tervezésére és szállítására az Osztrák–Magyar Állami Vasúttársaság resicai hídgyára kapott megbízást. A hídlábak alapozását 1909. augusztus 25-én kezdték el, és november 24-re fejezték be. Az építést Altnöder Endre városi mérnök vezette, a vasszerkezet tervezője Totth Róbert volt, a részletterveket és méretszámításokat Kaltner Ferenc és Seyfried Tivadar végezte. A vasszerkezet helyszíni szerelésével 1910. szeptember 3-ra végeztek. A próbaterhelést 1910. december 19-én tartották.

A városvezetés az 1970-es években könnyelműen lemondott erről a kecses kis hídról, arra hivatkozva, hogy állaga megromlott. Lebontották és 1974-ben építették helyébe a ma is látható gyalogoshidat, amely stílusát tekintve jobban szolgálta volna a várost Észak-Őssi és a Rogériusz negyed között, talán éppen ott, ahol már évtized óta csak egy pontonhíd lebeg a Sebes-Körös vizén.

Péter I. Zoltán újságíró, helytörténész (Nagyvárad, 1949).A Bihari Napló munkatársa, a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédő szakmérnöki karán tanult. 1992-től húsz helytörténettel foglalkozó könyve jelent meg.