Kupán Árpád

Kupán Árpád történész, érdemes tanár (Dobra, 1938). Kolozsváron szerzett történelemtanári diplomát 1958-ban, tanított Zetelakán, Kárásztelken, Mezőtelegden, volt levéltáros, vezetett diákszínjátszó kört, helytörténeti kutatásokat folytatott. Ismeretterjesztő közíró, Mezőtelegd társmonográfusa, Nagyváradon él.

Emlékezzünk régiekről

Egy méltatlanul elfeledett közéleti személyiség, dr. Várady Zsigmond emlékezete

A 20. század első évtizede, az új század hajnala addig soha nem tapasztalt fellendülést, pezsgést hozott Nagyvárad gazdasági, társadalmi és kulturális életében. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az élet minden területén a legdinamikusabban fejlődő vidéki városa volt a korabeli Magyarországnak. A legszembeötlőbb és legnagyobb haladás a szellemi élet területén mutatható ki. A magyar közéletnek szellemi bölcsője volt ez a város, különösen a magyar költészetben, irodalomban játszott meghatározó szerepet. (Itt kezdte pályáját Ady Endre, aki előbb mint újságíró keltett figyelmet „az acélhegyű ördög bátor harcosaként”. Mellette állt egyik jó barátja, a kiváló novellista, Biró Lajos, de itt újságíróskodott egy ideig Krúdy Gyula, s itt kezdte pályáját a magyar kabaré megteremtője, Nagy Endre, itt érlelődött nagy költővé Juhász Gyula, itt alakult meg A Holnap Társaság, a magyar szellemi újjászületés folyamatának megindítója.) Bölöni György szerint „ez a város adott írókat, költőket, újságírókat, politikusokat, közéleti férfiakat, akik sokan országos hírűvé lettek. A magyar közéletnek szellemi bölcsője volt a város, egy kis Olümposz, istenek nélkül, de emberekkel, akiknek életéről, szerepéről nem mondottak még el mindent.”

Ennek a 20. század eleji kis Olümposznak volt egyik igen tevékeny s a maga idejében közismert „lakója” Várady Zsigmond. Halálának 90. évfordulója kapcsán az alábbiakban próbálunk emléket állítani neki.

Az Akadémiai Kiadónál 1982-ben megjelent Magyar életrajzi lexikon a következő szűkszavú szócikket tartalmazza Várady Zsigmondról: „Született Szilágysomlyón 1865. január 4-én, meghalt Semmeringben 1913. január 17-én. Újságíró, ügyvéd. A nagyváradi lapokban, a Pester Lloydban és a Világban jelentek meg vezércikkei. 1910-ben lett a bihari kerület képviselője. Bár kormánypárti volt, harcolt a klerikalizmus ellen, az egyházi vagyon szekularizációjáért és az általános választójog bevezetéséért. 1913-ban a választójog kérdésében ellentétbe került pártjával. Öngyilkos lett. Főbb művei: A hősök alkonya Nv. 1905, Martinovics Ignác Bp. 1910. Irodalom: Ignotus: A politika mögül [Nyugat. 1913. X]; Marschan Géza: Várady Zsigmond [Huszadik Század]; Várady Zsigmond végrendelete [Kelet, 1916. 2. sz.]”

E sommás életrajz egy igen tevékeny, küzdelmekben és sikerekben gazdag életet takar.

Várady Zsigmond Szilágysomlyón született 1865. január 4-én. Szegény családból származott, de rokonságában több tekintélyes gazdag ember is volt. Kisgyerekként érkezett Váradra, ahol egy igen befolyásos és neves atyafia élt, s az ő támogatásával végezte tanulmányait. Középiskola után jogot tanult a helybeli Jogakadémián, ügyvédi vizsgáját Budapesten tette le, s ott szerzett jogi és államtudományi doktori címet is. Ügyvédi irodát nyit városunkban, s kiváló képességeinek köszönhetően már fiatalon a legsikeresebb ügyvédek között tartják számon. A tehetséges jogász és kiváló szónok egyre nagyobb hírnévre tesz szert. Ő volt a védője az EMKE főtitkárának, Sándor Józsefnek és Áchim L. Andrásnak, a Parasztpárt megalapítójának, országgyűlési képviselőnek. Ezekben a perekben nyújtott jogászi teljesítményei az egész országban ismertté tették nevét, s ennek köszönhetően a Magyar Jogászegylet első vidéki választmányi (vezetőségi) tagja lett. Váradon is megszervezi a jogászegyesületet, de az az érdeklődés hiánya miatt nem sokáig működött. Évkönyvei, jogi szakpublikációi jelennek meg. Mint sikeres ügyvéd egyre nagyobb jövedelemre tesz szert, s annak ellenére, hogy rendkívül áldozatkész volt és sokat adakozott jótékony célokra, halálakor jelentős vagyont hagyott hátra. Minden jótékonysági akcióban részt vett, ő támogatta a legtöbbel a Gyermekbarát Egyesületet s más karitatív intézményeket. Nagyvárad képtárának ő vetette meg az alapját, sok drága képet vásárolt, melyeket aztán a városnak adományozott. Budapestre költözésekor, 1910-ben egy tízezer koronás alapítványt tett néptanítók külföldi tanulmányútja céljára. Ő maga is számos európai országot beutazott, németül, franciául, angolul tanult. Úti élményeiről érdekes, tanulságos beszámolókat közölt a nagyváradi lapokban, és híres volt a Londoni levelek című könyve.

Már fiatal ügyvéd korában beválasztották a város akkori vezetőtanácsába, a törvényhatósági bizottságba, később a 12 tagú központi választmányba is. Kezdettől fogva a szabadelvű párthoz tartozott (Országos Nemzeti Munkapárt). Íme, hogyan értékelte a Szabadság, pártjának hivatalos lapja az érdemeit: „A törvényhatósági bizottságban Várady Zsigmond pótolhatatlan. Az ő elokvenciája, nagy átfogó tudása, a közügyek iránti nemes szeretete, odaadása és minden elfogultságtól mentes ragyogó elméje teszi őt erre hivatottá. A szabadelvű párt szeretettel és hálával tartozik Várady Zsigmondnak, mindig hűséges és áldozatkész tagja volt a pártnak, de hálával és szeretettel kell legyen iránta Nagyvárad minden polgára, mert hiszen a közgyűlési teremben mindig híven szolgálta a város érdekeit, nemesen és részrehajlás nélkül. (1901. december 14.)

Érdemes felsorolni egyéb tevékenységi területeit is. Részt vett a Népnevelési Egyesületben, a Szépítési Egyletben, a Szigligeti Társaságban, a Rabsegélyező Egyletben, a Jogász Egyletben, a Párbajellenes Ligában, sőt legtöbbjének alapító tagja vagy vezetője volt. Ezekben a testületekben nem csupán nevével szerepelt, hanem mindenütt rendkívüli aktivitással, értékes javaslatokkal, előadásokkal, akciók szervezésével tette hasznossá magát.

Közben jelentős publicisztikai tevékenységet is folytatott a Szabadság, a Nagyvárad, majd a Nagyváradi Napló hasábjain; s a város fejlődésének, haladásának minden kérdésében okos, meggyőző érveléssel foglalt állást. Különösen szívügye volt a színház, már fiatal ügyvédként beválasztották a Hoványi Géza vezette színügyi bizottságba. (Ebben a minőségében vett részt 1887 őszén egy kolozsvári „színügyi kiránduláson”, ahol a 28 tagú küldöttség arról tárgyalt, hogy egy közös kolozsvár–nagyváradi színházat hozzanak létre. Végül megegyeztek, hogy a 130 tagú kolozsvári társulat három évre megkapja a váradi színkört. Utána Várady jelentős propagandát csapott a kolozsvári társulatnak a Nagyvárad hasábjain, hangsúlyozva, hogy a kiváló rendezők által irányított tehetséges színészek bizonyára kielégítik a Körös-partiak műízlését.)

A váradi színjátszás kezdetének 100. évfordulójára készülve egyre inkább előtérbe került az állandó színház megépítésének ügye, melynek Várady Zsigmond egyik élharcosa lett. A színházépítés körüli vitákban, melyek a 19. század utolsó évtizedében végül elvezettek a döntéshez és a cél megvalósításához, Váradynak mindig határozott s meggyőző véleménye volt. 1891. december 29-én a Nagyvárad hasábjain érdekesen festi le az akkori Bihar megye és Nagyvárad művelődési viszonyait, meggyőző érvekkel hangoztatja a kőszínház megépítésének szükségességét, és áldozatvállalásra szólítja fel a lakosságot. Amikor aztán megkezdődött a tényleges építés, 1899-től az újjászervezett színügyi bizottságban állandó, aktív szerepet játszott, kezdve az új szervezeti szabályzat kidolgozásával s folytatva a felmerülő kérdések megoldására vonatkozó értékes javaslataival. Ugyanakkor felhasználta a nagy ügy érdekében a sajtó nyilvánosságát is, a Szabadságban számos írást közöl az építkezésről, a teátrumra váró feladatokról, s kiáll amellett, hogy az új intézmény a város szülöttének, Szigligeti Edének a nevét vegye fel. A színház felépülése után 1900 novemberében igen figyelemreméltó s tartalmas jegyzetet közöl a Szabadság hasábjain, a néző szemszögéből összegezve az állandó színház egy hónapos működését. A két részben megjelent alapos elemzést a következő felhívással zárta: „…ne hagyjuk egy percre sem elaludni, élesszük folytonosan a közönség lelkesedésének tüzét, érdeklődésének parazsát, áldozatkészségének fellobbanó lángját a művészet, a magyar művészet, a váradi színészet ügye iránt. Erre a küzdelemre vonuljunk fel, mind együttesen!”

Életének, közéleti szereplésének meghatározó része volt, hogy aránylag fiatalon, harmincéves korában csatlakozott egy olyan világszövetséghez, amely a humanizmus gyakorlását és a felvilágosodottság terjesztését tűzte ki maga elé – a szabadkőművességhez. Az 1876-ban Váradon megalakult, László király elnevezésű szabadkőműves-páholy, miután az 1880-as évek végén válságba került, 1895-től újból megerősödött. Ekkor egyszerre tíz új „kereső” kéri felvételét a páholyba, valamennyien a város meghatározó, tekintélyes polgárai. Várady Zsigmond, Radó Ignác, Várnai Ferenc ügyvédek, Grósz Menyhért és Edelmann Menyhért orvosok, Sulyok István és Csák Máté református lelkészek a legismertebbek. Az új tagoknak köszönhetően fellendül a páholyélet, egymást érik a felettes hatóságukhoz, a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholyhoz címzett, a mozgalom megújítására, radikalizálására vonatkozó felirataik. Az 1896 elején tartott tisztújító közgyűlésen Váradyt már helyettes főmesterré választják, két évvel később ő lesz a páholy legfőbb vezetője. A Nagypáholy konzervatív és óvatoskodó vezetői megriadnak az új főmester túl radikálisnak tűnő reformjavaslataitól, nem támogatják azokat. Igen éles vitát robbantott ki Várady három részben kidolgozott Társadalmi programja, melyet a progresszív gondolkozású harcostársai a legmaradandóbb szabadkőművesi alkotásként értékeltek. Más volt azonban a megfontolt haladást hirdető felső vezetés véleménye, s emiatt 1901-ben Várady már nem vállalta a főmesteri tisztséget. Ennek ellenére 1902-ben a Nagypáholy szövetségtanácsának tagjává választják, így az országos vezetésbe kerül. Ebben az évben a László király páholy legnagyobb alkotása a Párbajellenes Szövetség megteremtése volt, melynek kezdeményezője és létrehozója Várady Zsigmond. Az 1902. február 2-án tartott tisztújító közgyűlésen az ügyvédet a páholy életében kifejtett gazdag és eredményes munkájáért örökös tiszteletbeli főmesternek választották meg. Az ő kezdeményezésére újabb felirattal fordulnak a Nagypáholyhoz, kérve, hogy az terjessze az 1902 őszén Genfben megtartandó nemzetközi szabadkőműves-konferencia elé a László király páholy javaslatát a vallási és faji megkülönböztetés felszámolásáról a szabadkőműves-páholyokban. Hosszú huzavona után a Nagypáholy a kérést elfogadja, de a nagygyűlésre kiküldött hattagú küldöttségből az eredetileg jelölt Váradyt kihagyta, s végül az indítvány sem került megvitatásra.

Hasonló értetlenséggel fogadták a váradi szabadkőművesek újabb javaslatát országos vándorgyűlések szervezésére, hogy ezáltal erősítsék meg, frissítsék fel és tegyék egységesebbé a szabadkőműves-mozgalmat. Annak ellenére, hogy a Nagypáholy szövetségtanácsa elutasította a kezdeményezést, 1903 októberében mégis sor került a vándorgyűlés megtartására Nagyváradon, igaz, végül csak tizenhat páholy küldte el megbízottjait, de így is rendkívül sikeresnek és hasznosnak bizonyult a rendezvény. Várady Zsigmond nagy hatású előadást tartott Küzdelem a reakció ellen címmel, melyben harcot hirdetett a reakció „két méregfája”, a militarizmus és a klerikalizmus ellen. Emiatt aztán liberalizmusát egyesek félremagyarázták, úgy tüntették fel, mint a katolicizmus ellenségét, pedig ő mindenben az igaz emberi jogokat nézte és védte, mindenben a fejlődést szolgálta, igazi progresszív ember volt. Ideáljának Voltaire-t tekintette, de nem volt vallástalan, sőt a református egyház ügyeiben tevékenyen részt vett. 1901–1903 között főgondnoka volt a helyi református egyháznak.

Politikusi pályafutása csak ezután kezdődött. 1904-ben a hosszúpályi kerületben vállalta pártja jelöltségét, de akkor még kisebbségben maradt, nem került be az Országházba. Újból jelentős publicisztikai tevékenységbe kezd, s főleg politikai témájú cikkeket, sőt vezércikkeket ír a helyi és egyes fővárosi lapokban. Elindítója volt a küzdelemnek az általános, egyenlő és titkos választói jogért, s ez országos méretű mozgalommá terebélyesedett. 1908-ban nagy hatású előadást tartott a Magyarországi Szabadgondolkodók Egyesületében a szekularizációról, ez később röpirat formájában is megjelent. Ugyanezen év szeptember 8-án a felsőfokú dicséret hangján ír A Holnap antológiáról, felismerve annak irodalomtörténeti jelentőségét, egy új, korszerű irodalom elindítását. 1910-ben a bihari körzet nagy többséggel választotta be nemzeti munkapárti programmal a magyar parlamentbe. Itt a munkapárt radikális elemei közé tartozott, főleg közigazgatási és jogi kérdésekben szólalt fel radikális szellemben. Tagja volt az igazságügyi és zárszámadásügyi bizottságnak, több igazságügyi törvényjavaslatnak ő volt az előadója. Nem tudta viszont elfogadtatni pártjával sem a választójogi álláspontját, s emiatt 1913. január 3-án bejelentette a politikai alakulatból való kilépését. Mikor megtudták kilépési szándékát, még 1912 júniusában felajánlották neki az igazságügyi államtitkárságot, de ő ekkor is hajthatatlannak és következetesnek bizonyult. A Szabadság 1913. január 4-én vezércikkben szólítja fel, hogy mondjon le a mandátumáról. A névtelen cikkíró politikai hálátlanságnak, közéleti erkölcstelenségnek minősíti tettét: „A többségi zászló cserbenhagyása, az obstrukciós világ régi taktikája ez, szomorú, hogy az obstrukció bacilusai még a legerősebb, legfegyelmezettebb, legjobb elemeket is megfertőzik, s ezek közül is sokan többre becsülik a hívságos tapsot, a nagyobb fáradsággal elérhető produktív munkánál.”

Két héttel később, 1913. január 18-án a Szabadság három oldalon számol be a szomorú szenzációról, Várady Zsigmond öngyilkos lett címmel. Következzék egy újabb idézet: „A hír nemcsak tragikus, hanem meglepő is. Várady Zsigmond alakja úgy élt a nagyváradiak tudatában, mint az erős akaratú férfiúé, akire még sok feladat és nagy dicsőség vár, akinek nagy tudása, világos logikája, teremtő ereje még nagy szerepet juttat az új Magyarország kialakításában. Várady Zsigmondtól legutóbbi állásfoglalása miatt sokan elfordultak, de férfias erényeit, nagy intelligenciáját, fölényes tudását, gondolatainak fennköltségét még politikai ellenfelei is elismerték. A szomorú hír, hogy Várady Zsigmond Semmeringen, ahol üdülést és gyógyulást keresett, eldobta magától az életet, ma délben jutott el Nagyváradra… Mi lehet az oka? Betegsége nem magyarázat, hisz aránylag fiatal, a napokban ünnepelte a 48-ik születésnapját, de neuraszthénia kínozta, a szíve sem volt eléggé rendben, tépelődő, filozofikus természete is, a legutóbbi napok politikai izgalmai is túlságosan hatottak, késői házassága sem hozta meg teljesen az óhajtott családi boldogságot.”

Eddig az idézet. A hátrahagyott búcsúlevelében azt írta: „Fájdalmaim a sírba visznek” – de semmi más magyarázatot nem ad tettére. Nehéz eldönteni, hogy készült-e tragikus tettére, hisz halála előtt egy nappal a Világ című lapnak hosszabb cikket küldött. Ebben ezt írta: „A szociáldemokrata párt a választójogi javaslattal szemben a legszerencsétlenebb útra, a politikai sztrájk útjára lép. Ez az erőszak eszközeinek egyik legrosszabbika. A teljes általános választójog ezidőszerint Magyarországon kivihetetlen… A régi ige szerint aki kard által vétkezik, kard által pusztul el. Ha az ellenzék most is fenntartja obstruáló politikáját, azáltal fog elveszni. És ha a munkásság is követi az ellenzék példáját és a nyílt erőszak útjára lép, az erőszak által csatáját hosszú időre elveszíti.”

Viszont egy másik tény arra utal, hogy csak készült a halálra, ugyanis három nappal öngyilkossága előtt készítette el utolsó pótvégrendeletét.

Életének méltó záróköve volt végrendelete. Amit egész élete pihenést nem ismerő munkájával szerzett, a haladás ügyének ajánlotta fel. Vagyonának egyharmadát a nagyváradi református egyházra hagyta, hogy a kamatokból „teljesen szegény, tehetséges református tanulók kiképzésére és nevelésére adassanak ki évente ösztöndíjként”. A másik harmadot a László király páholyra hagyta, s erről azt írja, hogy „legyen belőle emberbaráti alapítvány, melyből egy olyan egyént jutalmazzanak, aki a nemzet vagy a város kulturális, humanista emelkedéséért hasznos szolgálatot tett, de kiadható az évi jövedelem oly cél, vállalkozás vagy egyesület támogatására is, melyek a humanista szellemet, testvériséget, összetartást, a boldogságot szolgálják”. Végül vagyonának utolsó, kisebbik részét hagyta feleségére és szegényebb sorsú vérrokonaira.

Emléke sajnos nem bizonyult olyan tartósnak, mint megérdemelte volna. Halála után egy pár évig még utca viselte a nevét Váradon. Dutka Ákos 1918. január 18-án a László Király Páholyban Egy sír előtt című versében állított emléket számára, s később is megidézte emlékét „A Holnap” városa című, regényes korrajznak titulált könyvében is, „hajlott beesett mellű jakobinusnak, a szabadkőművesek Európát járó eszének” nevezve Váradyt anélkül, hogy rendkívüli érdemeit felsorolta volna. Még emlékeztettek rá a Fehér Dezső szerkesztette Bihor – Biharmegye, Oradea – Nagyvárad kultúrtörténete és öregdiákjainak Emlékkönyve című, 1933–1937-ben kiadott albumban is.

Azóta viszont csak a nehezen hozzáférhető régi lapok hasábjain és a régi könyvtárak legrejtettebb polcain találkozhat nevével és írásaival a fanatikus múltkutató…