Fried István

Neubauer Pál irodalmak/kultúrák között

A német–magyar kettős irodalmiság, kettős kulturális részvétel – és ez akár paradox megállapításként is fölfogható volna – a nemzeti irodalmak, irodalomtörténetek önelvűsége virágzásakor sem szorult teljesen a háttérbe, sőt, egyes jellegzetes személyiségek révén a XX. század első felében újraértelmezést igénylő jelenségként, igen változatos alakzatokban bukkan(t) föl. A Monarchia sokarcúsága, a centrum és a periféria ellentétét és egymásrautaltságát egyként színre állító kulturális élet olyan központokban artikulálódott, amelyekben egyfelől a hangsúlyosan nemzeti nagyelbeszélésként megjelenő felfogások igényelték a maguk kizárólagosságra törő kultúraelméletének, „nemzetkarakterológiájának” elfogadását, másfelől viszont ugyanezen nagyelbeszéléseket nem csupán nyelvi másságukkal megkérdőjelező, hanem éppen a nyelvi és „rendszerelvi” másságukat komplementer minőségként meghatározó kulturális/irodalmi személyiségek igyekeznek kiépíteni és időszerűnek/korszerűnek igazolni egy európai nagyelbeszélés – bármennyire illuzórikus – fenntarthatóságát, továbbgondolhatóságát. Nem kizárólag a hivatalosság véli a nemzetinek elképzelt jövő szempontjából egyedül realitásnak a homogén-nemzeti állam ideáját és vele összefüggésben a szintén nemzeti/anyanyelvi kultúra dominanciáját minden más kultúraelképzeléssel, kultúraképzettel szemben, hanem már a XIX. század európai politikai eseményei kirajzolják a nemzeti államokra tagolódott Európa új – politikai, nyelvi és kulturális – térképét; a már megvalósított homogén(?) nemzeti állam francia változatát az olasz és a német egyesítés módosulva közvetíti a soknemzetiségű birodalmakból kiválni törekvő, de legalábbis kulturális/politikai autonómiára vágyó területek értelmiségéhez. A centrifugális erők, az irredenta mozgalmak a nyelvkérdés, valamint a kulturális intézményrendszer körül kialakult XIX. századi vitákban hozták létre a maguk szervezeteit, nemzettervüket, nép- és társadalomszervezésre vonatkozó elképzeléseiket. Ebben a politikai konstellációban mutatkozott szükségesnek a nemzeti és kisebbségi önmeghatározások újragondolása, a kulturális kapcsolatrendszer átminősítése, az egyes szereplőket szem előtt tartva pedig – párhuzamosan éppen a Monarchiában tudatosodó nyelv- és szubjektumelmélet válságot hirdető és demonstráló megjelenésével, az én menthetetlenségét ellensúlyozó freudi terápia befogadásának botránykrónikájával, ám terjedésével is, Bécstől Budapesten át Triesztig – a választási kényszer egyfelől a látszólag vagy valójában bölcseleti/erkölcstani alapozottságú nagyelbeszélések, másfelől nyelvek, szociolektusok, kulturális és társadalmi hovatartozások között. Olyan nemzeti irodalmak jeles alkotói sem tudják és feltehetőleg nem is akarják megkerülni (például) a kétnyelvűséget, egyes esetekben a kettős kulturáltságot, mint a szlovén Ivan Cankar vagy az ukrán Ivan Franko, akik részt vesznek – többek között újságíróként – Bécs város kulturális életében, miközben az anyanyelvi irodalomnak olyaténképpen végzik „európaizálását”, azaz kiléptetését a kényszerült és vállalt periféria-tudatból, hogy részint a műfaji rendszert teljesítik ki, részint az európai kulturális trendeket a hazai kultúrába próbálják integrálni. Megfordított a helyzet a Monarchia egyes államai, országai „kisebbségi” német nyelvű irodalmainak esetében. Hiszen ez az egyszerre átláthatóbb, illetőleg bonyolultabb szituáltság mindenekelőtt az énhasadásnak, metaforisztikusan fogalmazva, irodalmi/nyelvi „szkizofréniának” kedvez, ugyanakkor a XIX–XX. századra rendkívül jelentőssé lett német nyelvű irodalmakhoz tartozás (amennyiben valóban odatartozásról van szó!) részben a világirodalmi folyamathoz illeszkedést teszi lehetővé, már csak a hagyománytörténésekre való reagálás révén is, részben a korszerű irányok, módszerek, nyelvfelfogások „nyelvileg” problémátlan elsajátítását. Azt azért aligha lehet felejteni, hogy Prága, Budapest, Zágráb, Erdély, a Szepesség, Galícia vagy Szlavónia, Trieszt vagy Pozsony német nyelvű írásbelisége, annak ellenére, hogy távolabbi múltba tudja visszavezetni kulturális hagyományait, más nyelvű tágabb környezetben vagy környezet ellenében kísérli meg a folyamatosság fenntartását; méghozzá olyan időszakban, amelyben mind az olvasóközönség elvárási horizontja módosul, mind a szóban forgó városok, vidékek, kulturális tájak önmeghatározásában az előző évtizedekéhez képest számottevő törések mutatkoznak, így a nyelvek, nyelvi kultúrák, az e nyelveken beszélők státusa, presztízse erősen változik, arról nem is beszélve, hogy a hivatalosság nyelvfelfogása, kulturális politikája arra törekszik, hogy maga jelölje ki egyes nyelvek, nyelvi kultúrák, a hozzájuk kapcsolódó intézmények érvényességi körét, ha úgy tetszik, „kompetenciáját”. Hiba volna, ha a XVIII. század úgynevezett nemzetiségi békéjét reflektálatlanul szembeállítanók a XIX. század – húszas–harmincas éveitől mind látványosabb – nyelvharcaival, nemzetiségi békétlenségével, hiszen a nemzetfelfogások átíródása eleve előtörténetként, olykor „nemzetietlen” korszakként bélyegezte meg nem egyszer még a XVIII. századot is, amelyből a nemzeti ébredés/újjászületés vezette ki az elkárhozott, elidegenedett fiakat. A XX. század elejére a világpolitikában és a helyi/országos politikában egyként a nemzeti antagonizmusoké a vezető szólam, a hivatalos kultúra szinte mindenütt átideologizálja és nemzeti-erkölcsi alapra helyezi (vagy gondolja helyezni) a művészeteket, amelyekkel szemben az úgynevezett nemzeti ébredés során megfogalmazott elvárásokat felfokozva, egyértelműsítve rajzolja föl alapvető követelményként. Ez azonban oda vezet, hogy más törésvonalak is látszódni kezdenek, a reflektálatlanul ideologikus művészetfelfogás ellenében az én és a nyelv (nem pusztán nemzeti, de nem is feltétlenül nem-nemzeti) helyzetére, fenyegetettségére reflektáló én-elbeszélések legalábbis kétségbe vonják a monologikus és naiv beszéd mondhatóságát, kiváltképpen továbbmondhatóságát; továbbá: a személyes fenyegetettség megszólaltatásához a korszerűnek érzett európai nyelvből (a szimbolizmuséból, az impresszionizmuséból, a századfordulós modernségéből) merítenek. A Monarchia országainak német nyelvű irodalmai többszörösen szembetalálkoznak a szubjektum és a nyelv konfliktuslehetőségeivel, minthogy valamennyi nemzeti mozgalom céltáblái lesznek, önszerveződésük (belső) ellentmondásai hamar kiütköznek, önérvényesítésük elé szubjektív és objektív okokból emelkednek gátak, és saját közönségük meg az ausztriai-németországi-svájci olvasóközönség érdeklődése, igénye, befogadási „stratégiája” között igen jelentékenynek mondható az eltérés. A szűkebb értelemben vett regionalitás, nemcsak tájnyelvi, hanem „tájhazai” irodalom éppen ezért úgy kerül identitásválságba, hogy a nemzetfogalmak változásait minden más nyelvi együttesnél mélyebben és radikálisabban éli meg, hiszen kisebbségként funkcionál, mikor – nyelvileg – egy nagyobb közösség része; ám e nyelvi tudathoz (amelynek kialakulását mindvégig befolyásolja a táj- és az irodalmi nyelv használati köre, funkciója, értéke között támadt vagy támadható feszültség) csak részben párosítható más kulturális jellegű hagyománytudat; hiszen az „egyetemes” német irodalom örökségét némileg vagy erőteljesebben átszínezi a más nyelvcsoportokkal közös, valamint a saját helyi (kulturális, történelmi, művészeti) örökség, amely a művek tematikájában éppen úgy jelen van vagy lehet, az eltérő értékelési tényezőket is figyelembe véve, mint ahogy hozzájárulhat a műfaji emlékezet helyi változatának szerveződéséhez is (amely viszont messze nem bizonyosan egyik vagy másik nyelvcsoport jellegzetes irodalmi/művészeti megnyilatkozása).

Mindezeket szem előtt kell(ene) tartanunk, ha a csak részben feldolgozott közép-európai német nyelvű, részint Monarchia-tudatú, részint regionális jelentőségű és elkötelezettségű irodalmakról gondolkodunk. Annál is inkább, mivel a századfordulón és jó darabig még azután sem problematizálódott a kellő mértékben a nemzeti irodalom mindig félreértett vagy félreérthető fogalma, tartalma; így a latin nyelvű középkori-koraújkori univerzalitás szerzőit hol az egyik, hol a másik „nemzeti irodalom” tagadta meg vagy sajátította ki, és nem kevésbé ez a sors jutott ki a régió német nyelvű irodalmainak. Hogy például Franz Kafka, akinek életművét Neubauer Pál a magyar olvasók számára közvetítette, része-e a cseh irodalomnak, netán a csehországinak, az osztráknak, a csehországi német nyelvűnek, a németnek, a prágai német nyelvűnek, a közép-európai zsidónak, aligha könnyen megválaszolható kérdés, és nem azért, mert Kafka nyelvek és/vagy kultúrák között állt, illetőleg csak annyira, amennyire a Monarchia számos, nem feltétlenül ilyen összetett, a történelem folyamán ily mértékben összekuszált vonatkoztatási rendszerbe (nem-rendszerbe) elhelyezhető szerzője. Mivel társpéldaként éppen Neubauer Pál még sok tekintetben föltáratlan életművét és személyiségét hozhatjuk föl, mint aki Kafkától eltérően két nyelven írt, fordított két nyelvből két nyelvre, ennélfogva tevékeny részese volt két irodalomnak, két nyelvi kultúrának; és aki éppen ennek az eldönthetetlenségnek (hogy tudniillik német-magyar nyelvű szerző, a prágai német nyelvű és magyar nyelvű irodalomnak a maga korában jól ismert művelője, illetőleg zsidóként később üldözöttje), határhelyzetnek, többszörösen periferikus tudatnak reprezentánsa. Visszatérve a följebb fölvetett problémához: Közép-Európa német nyelvű irodalmának több képviselője legitimálta magát fordítóként, szülőföldje többségi irodalmát ültette át német nyelvre, részint a szülőföld német nyelvű sajtója, könyvei, részint a bécsi vagy a németországi sajtó, kiadók részére. Ez a fajta kultúraközvetítés (magyarországi példája többek között Kertbeny Károly Máriáé, a német nyelvű, XIX. századi Petőfi-kultusz megalapozójáé, vagy Steinacker Gusztávé) hitelesítette a közvetítő „nemzetiségét”, egyben, amennyiben volt ilyen törekvése, a saját művek létesülését is oly mértékben határozta meg, hogy azok ennek a kultúraközvetítésnek részei lettek (akár Steinacker Gusztáv líráját említhetném, akár a XIX. század első felének, közepének oly költőit, mint Joseph Wenzig vagy Karl Herloßsohn). A közép-európai, monarchiabeli németség más reprezentánsai a regionális német nyelvű irodalomnak, sajtónak lettek munkásai, és lényegében régiójukról hoztak „irodalmi” hírt, annak a szűkebb körű, hagyományőrzőként önmagát olvasóival elfogadtató kultúrának lettek tolmácsai, emiatt úgy érez(het)ték, hogy e szűkebb értelemben vett anyanyelvi közösségtől kapták a megbízást, hogy a művekben számot adjanak a közösség múltjáról, a jelen küzdelmeiről, és mintegy elkötelezett szerzőként a népcsoport „igazságát” hirdessék. Az erdélyi szászok történelmi regényeiben például ott a közös (történelmi, politikai, kulturális) örökség, ám aligha tekinthetünk el attól, hogy Jósika Miklósnak önnön korában nagy hatású regényei szinte megalapozták a közös látást, amely aztán a partikularitás védhető nézőpontjává egyszerűsödött, ám ezek a történelmi regények pregnáns kifejezői, olykor egészen „konkrét”-ra lefordítható üzenetei az erdélyi szász önmeghatározás hagyományának. A „világ”-irodalomhoz fűződő viszonylatokat a legteljesebben a prágai német nyelvű irodalom tematizálta, s itt nemcsak Kafkára szokás hivatkozni, Franz Werfeltől Max Brodig terjedelmes a névsor, s ha nem az „első vonal”-ban, itt lehet említeni Neubauer Pált is. A prágai német nyelvű irodalomnak a cseh irodalom felé nyitottsága már a XIX. században jórészt meghatározta az írói-fordítói életműveket, bár a skála elég széles, mivel cseh témát nem csehországi alkotók is, a cseh szellemi élet számára sem közömbösen, feldolgoztak (mint például Franz Grillparzer vagy a magyarországi származású Nikolaus Lenau); de a XX. század perdöntő jelentőségű lételméleti, egzisztenciális problémáit majd az a prágai német nyelvű irodalom ismeri föl, amely a határhelyzetet tudatosítja a maga és szűkebb meg tágabb környezete számára: határhelyzet ez időben, a modernitás ért válaszútjára, a korszakküszöbre és fájdalmas fölismerésére; határhelyzet ez térben, a Berlin–Prága–Bécs háromszög vonzásában és taszításában; a prágai németségnek a maga, cseh elemektől nem teljesen független nyelve, a „birodalmi” németé meg a bécsié, a Burgtheater németségéé; de határhelyzet ez „politikailag”, vallásilag, rövidebben: a hovatartozást tekintve (ez irodalom ismert művelőire gondolva), mivel a zsidóságnak nem zsidóságként, hanem burzsoáziaként, polgári elemként való gazdasági térnyerése párhuzamos egyfelől az antiszemitizmus régi-új formáival (például a cseh- és magyarországi vérváddal és perével), másfelől az asszimilációs igényekkel és felemás eredményeivel, harmadrészt az ébredező zsidó öntudattal (cionizmus, maga az újságíró-regényíró Herzl Tivadar is kultúrák között áll). Neubauer Pál személyiségként azért érdemel(ne) az eddigieknél jóval több figyelmet, mivel „szociológiailag” és lélektanilag is tanulmányozhatók pályáján a nyelv- és kényszerű tudatváltások és azok hátterének kölcsönhatása, így a közép-európai történelem egy vonulata, szerzőként – a személyiségtől természetszerűleg egyáltalában nem függetlenül – pedig a nyelv- és szubjektumfelfogás egy messze nem különleges esettanulmányát reprezentálja, azt nevezetesen, hogy a több művészeti ágban tehetséget felmutató, több nyelven (a németen és a magyaron kívül franciául, de szülőhelye, Vágújhely miatt legalábbis a társalgás „szintjén” szlovákul és talán csehül is) kommunikálni képes, németül jobban, magyarul is jól, de a németnél valamivel kevésbé jól író, alkotó, elsősorban a prózában jeleskedő, de a német nyelvű költészetben sem jelentéktelen Neubauer végeredményben a sokat ígérő kezdet után mégsem alkotott kiemelkedőt. S jóllehet számon tartott egyénisége a két világháború között működő csehszlovákiai magyar irodalomnak (kevésbé az újságírásnak, pedig újságíróként, „zsurnál”-kritikusként talán még jelentősebb), műveinek antológiákban fölbukkanása, újrafölfedezése mégsem keltett figyelemre méltó kritikai vagy olvasói visszhangot. Arról pedig egyáltalában nincsen tudomásom, hogy német nyelvű tevékenysége iránt föltámadt volna az érdeklődés, pedig a prágai német nyelvű irodalom ugyancsak beiktatódott a német nyelvű irodalmak meglehetősen széttartó, ám széttartásában tanulságos „irodalomközi” együttesébe. Éppen a kultúrák között állás az, ami a multikulturalitás mai kutatóit érdekelheti, a kettős (hármas), egymást keresztező érdekeltség, amely a disszeminált személyiség (és tudat) rögzíthetetlenségét, meghatározásának állandó halasztódását példázhatja. Gustav Meyrinck, Franz Werfel, Max Brod és Franz Kafka „prágaisága” nem pusztán az irracionális racionalitásnak szituáltsága, hanem a szubjektum rádöbbenése a hagyományos értékek szétesésére. A szubjektumelméletnek egyik kiváló mai képviselője, Peter V. Zima Kafkát az osztrák Musil, a francia Proust és Camus, az ír-angol Joyce és a trieszti olasz Svevo társaságában helyezi el (közülük Kafka, Musil és Svevo a Monarchia-koiné beszélői, hozzájuk magyar részről Krúdy Gyulát párosíthatnók), mint akik az individuális szubjektumot úgy mutatják be, mily kevéssé engedelmeskedik saját értelme törvényeinek, mily mértékben uralja a tudattalan, a szabadon tenyésző véletlen, a tévedés-tévesztés minden fajtája, a nyelv és az ideológia. Zima Nietzsche antiracionalista és antihegeliánus gondolkodásából vezeti le szerzőink „én”-felfogását (Nietzsche állapította meg, miszerint „mily kevéssé az értelem, mennyire inkább a véletlen uralkodik az emberek között”). Neubauer Pál regényírói munkálkodása (de nem egy novellája) mintha tételszerűen igazolná vissza a nietzschei megállapítást, ugyanakkor éppen német bölcseleti stúdiumai késztették arra, hogy a távolabbi Keletre tekintsen egyrészről, másrészről a följebb fölsorolt „modern” szerzőkkel együtt megkísérelje a szubjektum megmentését, éppen az eldönthetetlenséget magába foglaló ambivalencia tudatosításának segítségével. Az ambivalencia az, amelyből kitetszhet, miként függ össze kritika és válság – tolmácsolja Zima Reinhart Kosellecket –, és lényegében ennek a kijelentésnek fényében olvasható újra Neubauernek csonkán ránk maradt regénye, a Mi közöm hozzá? (A családi emlékezet szerint, s ezt a kortárs sajtó is megerősíteni látszik, Neubauer előbb németül írta meg terjedelmes prózai epikáját, amelyre nem talált kiadót. A magyarra fordításban kollégája, Darvas János költő-műfordító segítette. A magyar változat azonban meghúzva jelenhetett csak meg, így minden megállapítás a regénnyel kapcsolatban csak feltételes lehet). Az egységes világkép szétesése nem szünteti meg az igényt a szubjektumteremtésre vagy legalábbis átmenekítésére. Az önmeghatározás és önteremtés kudarca (Neubauer regényében) a szubjektum létesíthetőségének dilemmáit járja körül, s egyfelől az én menthetetlensége, másfelől az e menthetetlenség megszüntetését igénylő ambivalencia vezeti el Neubauernek majd A jóslat (eredetileg Das fehlende Kapitel) című regényében a főszereplőket szubjektumuk újragondolásának kísérletéhez, a kilépéshez mind a modernitásból, mind a modernitást beszűkítő világból. Zima ezúttal Bahtyin nyomán ekképpen foglalja össze a szubjektumra vonatkoztatható tézist: Az individuális szubjektum korántsem szuverén – alapvető, de nem is alávetett [itt a latin szó etimológiája szerinti értelmezés közvetítődik], hanem változó, szemantikai-narratív és dialogikus egység, amely a másikkal, az idegennel való vitából él. Más kérdés, hogy romantikus, XIX. századi örökségként (E. T. A. Hoffmanntól Dosztojevszkijig, illetőleg Stevensonig) az én-megosztottság, az én-hasadás szintén létrehozhat ehhez hasonló, az ambivalenciát az előtérbe állító szituáltságot. Mármost Neubauer Pál, de nemcsak ő, nyelvileg, kulturálisan átélte, miként kívánná ellentmondást nem tűrő módon meghatározni személyiségét az egyik vagy a másik (hivatalos) kultúra, nyelvi világ vagy éppen állam. S a meghatározatlanság éppen abban a köztes helyzetben fedezhető föl, amely kapcsolatos az individuális szubjektum paradoxiájával, hogy a különféle aspektusból származó meghatározási kísérletek egymást kiolthatják, semlegesíthetik, de legalábbis a másik (vagy a többi) kompetenciáját kétségbe vonhatják. Kafka sokfelől való besorolhatósága mellé Neubauer Pál majdnem egyértelmű besorolhatatlanságát illeszthetjük: egyszerre volt prágai magyar és német nyelvű (valamint berlini) lapok szorgalmas munkatársa, kritikusa a szlovákiai magyar és a német nyelvű irodalmaknak, aki Stefan Zweiggel, Thomas Mann-nal és Romain Rolland-nal levelezett, miközben zenei, zenészként való indulását sosem felejtette, s végül ez tette lehetővé, hogy a Hubay család kívánságára Hubay Jenő életrajzírója legyen. Ebben az életrajzban visszavonni látszik ifjúkorának zenei-esztétikai felfogását, és a szecessziós-expresszionista elkötelezettséggel szemben egy olyan kései romantikus, XIX. századi zenei elképzelés krónikásává lesz, nem is szólva az „időszerű”, rövidre záró politikai kiszólásokról, amelynek/amelyeknek egész addigi életműve ellene beszélt. Igaz, ismét a családi hagyományra hivatkozom, a Hubay család erősen „cenzúrázta” Neubauer munkáját, az író Hubayéknál lakott művének készítése közben, és a családdal való kényszerű összezártságában fejezte be az életregényt. Ugyanakkor jellegzetes életpálya-állomása Neubauer Pálnak a Hubay családdal való kapcsolata. Hogy ifjúkorának előbb szecessziós, majd expresszionista gondolatköréből már az 1920-as évek második felében kénytelen volt kilépni, az avantgárd e német–magyar változatának alakulásával (is) magyarázható. Jóllehet Prágában éppen ekkor a poétizmus az irodalmi élet meghatározó jelensége volt, a prágai magyar és talán valamivel kevésbé a német környezet másféle tájékozódást igényelt. A mindennapos újságírói robot nemigen engedte meg az elmélyülést a cseh irodalomban, ugyanakkor a szlovákiai magyar irodalom megosztottsága a földrajzilag távolabb elhelyezkedő, ezért bizonyos rálátást biztosító Prágai Magyar Hírlap kritikusaitól kiegyensúlyozó magatartást igényelt. Az avantgárd lecsengeni látszott, Szántó György előbb Periszkop című folyóiratával, majd Sebastianus útja elvégeztetett című regényével (ennek egyik szereplője Neubauer Pál), ide még A kék lovas című, Franz Marcot és Kandinszkijt idéző novelláskötetét számíthatjuk, kimerítette a maga expresszionizmusának lehetőségeit, és fokozatosan közeledett az erdélyi magyar irodalom uralkodó áramlataihoz. Stradivári című regényével (amelynek nemcsak témáját adta Neubauer Pál, hanem a mű filozófus-figurájában mestere, Constantin Brunner Neubauer elbeszélt történetét örökítette meg) nem annyira az avantgárd, mint inkább az 1920-as esztendők Berlinje szellemi sokszínűségét elevenítette meg. Neubauer Pál szorosan együttműködött unokatestvérével, Szántó Györggyel, pályájuk azonban az egymást kölcsönösen átható német–magyar tájékozódás ellenére éppen Neubauer német irodalmi munkásságának kibontakozásakor tér el. Míg a szintén vágújhelyi születésű Szántó György a festészeti, majd irodalmi expresszionizmustól lép át a modernség egy más változatába, Neubauer inkább a századfordulós modernség felé tájékozódik, és német–magyar elkötelezettségének beszédes dokumentuma lesz Ady-fordításainak ki nem adott gyűjteménye (német Ady-kötetével Franyó Zoltán megelőzte Neubauer Pált, akinek csupán néhány Ady-átültetése jelent meg, jóllehet Stefan Zweig segítségét igyekezett igénybe venni a kiadó keresésekor). S bár önéletrajzi regénye szerint Szántó Györgynek is Ady költészete volt meghatározó irodalmi élménye, festőként expresszionista alkotásokra törekedett, s az eksztatikus, „dionysos”-i, a tudattalanból feltörő gondolatiság Kernstock Károly festményeire emlékeztető képeit illesztette említett expresszionista művészregényébe, nem csupán, nem elsősorban illusztrációként, hanem a szöveg képi változatának, illetőleg értelmezésének jelzéseként. Neubauer a közép-európai szimbolizmus és szecesszió felé fordult, az 1918–19-es évek „nemzedékének” ama tanácstalanságával, amely egyelőre (valójában mindvégig) nem leli (lelte) helyét a világháború utáni Európában. Nemcsak a határok rajzolódtak át, hanem a határok átrajzolódásával párhuzamosan megváltozott a magyar és a közép-európai német nyelv és irodalom helyzete, státusa, új nyelvi (és tudati) rendszerbe került, kiváltképpen az úgynevezett utódállamokban, ahol – főleg Csehszlovákiában – a németség általában megoldatlan nemzetiségi kérdésként foglalkoztatta a politikát. A prágai német irodalom művelői ugyanakkor megkísérelték, hogy a szudétanémet problémától függetlenedve folytassák és kibontakoztassák a többközpontú német irodalom egy, jelentős hagyományokkal és a cseh irodalomhoz hol szorosabb, hol kevésbé szoros kapcsolatokkal fűződő változatát. Neubauer Pál prágai tevékenysége egy másik kapcsolatrendszerbe tartozás lehetőségével kecsegtetett, ugyanis a magyar és a német irodalom jó ismerőjeként részint a közvetítésre bizonyult alkalmasnak, részint arra, hogy a több kultúrához tartozásnak új formáját jelenítse meg. Ez természetesen nem volt oly magától értetődő, mint az előadásom nyomán kitetszhetne, hiszen nem elhatározás, nem előzetes terv következtében alakult, hanem a majdnem véletlenül adódott helyzet kényszere folytán. A pályakezdő Neubauer Pál eleinte a zenei karrier lehetőségét latolgatta, majd a bölcselet vonzotta, és csak az első világháború éveiben döntött a (német) irodalom mellett, miközben magyar újságírói-írói kísérletei is akadtak. Születésekor Vágújhely még szlovák–német község volt, amelyben a magyarnyelvűség nem tekinthetett régi múltra vissza. A német szakot végzett Szántó Zsigmond (Szántó György édesapja) volt a magyar nyelvű oktatás egyik szószólója, mindaddig, amíg a szintén többnyelvű Lugosra nem helyezték át. Vágújhely többnyelvűségére nemcsak Neubauer Pál emlékezett vissza, hanem Szántó György is, egész élete folyamán. A Szántó-Neubauer család emellett tekintélyes bécsi rokonsággal rendelkezett (akár a kassai Grosschmid család, mint az Márai Sándornak Egy polgár vallomásai című művéből ismeretes), és ez az ausztriai–magyarországi családi viszonylat éppen úgy kedvezett a németnyelvűség megőrzésének, mint a magyarországi középiskolák kötelező német nyelvi oktatása. Neubauer Pál nem került Prágában sem teljesen idegen környezetbe, személyében az a két kultúra került nagyon szoros kapcsolatba, amelyek között nem tudott, de nem is akart választani. Magatartásával azt látszott igazolni, hogy ilyen választásra, elhatárolásra nincsen szükség. A kétnyelvűség számára gyermekkorától kezdve természetes létforma, jóllehet a politikai környezet egyáltalában nem kedvezett ennek a létformának. A prágai német irodalom jelentősebb képviselői még akkor is döntöttek nyelvi hovatartozásuk felől, ha egyébként vállalták a cseh irodalom fordítását vagy a kultúraközvetítés egy más formáját (mint Max Brod, akinek kapcsolata Janáček életművével meglehetősen jól ismert). Ez az aktív, írásban megnyilatkozó kétnyelvűség, méghozzá Prágában egy német–magyar változatban, eléggé ritka jelensége a közép-európai művelődés történetének, ezért (de talán nem pusztán ezért) érdemelné meg az alaposabb elemzést. Annyit tennék hozzá, hogy nemcsak nyelvhasználatban merült ki ez a kétnyelvűség, átfordult kettős kulturáltságba, amelynek egyik alakzata valóban a közvetítés, Neubauer Pál esetében „műfajilag” mindenekelőtt a Prágai Magyar Hírlapban megjelentetett ismertető cikkek, beszámolók, tudósítások. Hogy a prágai német és 1933-ig a berlini sajtóban mit közölt Neubauer, azt eddig még nem vizsgálta a kutatás, bármi érdemlegeset csupán egy Neubauer-bibliográfia útmutatása nyomán lehetne mondani. Az azonban megkockáztatható, hogy a Prágai Magyar Hírlapban a prágai német nyelvű sajtó szellemisége is feltételezhető, a kétféle kisebbségi tudat latens módon föllelhető a Neubauer-írásokban. A prágai német nyelvű sajtó önmeghatározásának, önlegitimációjának jellemzője a különbözni akarás a berlinitől és a bécsitől, mint ahogy a prágai német nyelvű írásbeliség lényeges pontokon (nemcsak a tematikában, hanem nyelviségében, kultúrafelfogásában) eltér a német nyelvterület más irodalmaitól. Ami a modernség fázisait illeti, ott viszonylag csekélyebb az eltérés (így az expresszionizmus prágai német nyelvű változata fontos hozzájárulás az expresszionizmus nemzetközi jelenségéhez), viszont többek között a „legendák és a valóság” Prágájának vonzó- és taszítóereje, a cseh hagyomány közelléte, valamint a Monarchia-„mítosz”-hoz való viszonya alapján érzékelhető a prágai német irodalom különállása. Az a Neubauer, aki egyfelől az „egyetemes” német irodalom, másfelől a magyar századfordulós modernség értelmezését közelítette egymáshoz, úgy lehetett „munkása” a prágai német nyelvű irodalomnak, hogy megőrizte szimbolista „alapélményét”, és közvetíthette az európai tudat válságát korán diagnosztizáló és több vonatkozásban Oswald Spengler előtt járó Constantin Brunner bölcseletét. Amely viszont lehetővé tette számára, hogy az európai késő humanizmus szerzőjével évtizedeken átívelő kapcsolatot tartson fönn (és itt kell megjegyezni, hogy nem ő volt az egyetlen a [csehszlovákai] magyar írástudók között, aki megtalálta az utat Romain Rolland-hoz), ezzel párhuzamosan (újságcikkeiben, híradásaiban, tudósításaiban, kritikáiban) az európai műveltség változatlan(?) érvényességének illúziójába fogózva a világirodalmi tájékozódást sose tévessze szem elől. A két írásbeliségben való részvétel megóvta a „diaszpóra”-létben az íróra leselkedő veszedelemtől: a partikularitás életben tartásával együtt nem merőben partikuláris szempontokat igyekezett népszerűsíteni. Míg a csehszlovákiai magyar irodalom alkotásait szemlézte, addig tapintatos írásaiban sem rejtette el, hogy az európai irodalmi mozgásokat tartja szem előtt. Természetesen érdeklődésével befogta az európai kultúra számos területét, szépírói tevékenységével szintén távolabbi vidékekre, messze nem túlzás, ha így írom: a világba tekintett ki, s a kultúra versus civilizáció problémáit próbálta prózai epikai formába tömöríteni. Ezzel nemcsak Constantin Brunner (és Oswald Spengler) követőjének bizonyult, hanem hangot adott az 1930-as esztendőkre fölerősödő, európai „krizeológiá”-nak. A jóslat részint megszólaltatja a XIX. század óta jelen lévő, úgynevezett Európa-fáradtságot, de részint az indiai misztika regénybe foglalásával német irodalmi törekvésekre is reagál, itt csak utalni tudok Hermann Hesse hasonló érdeklődésére, meg arra, hogy a krizeológus Hamvas Béla egy időben a szent tudományok (Scientia sacra) irányába tájékozódott, illetőleg szintén a távol-keleti bölcseletben kísérelte meg a civilizációtól, a dekadenciától még romlatlan, nem „történelmi” ember lehetőségének fölvázolását. A jóslat tehát summája Neubauer regényírói pályájának, az európai szubjektum veszendőségének és esetleges menthetőségének regénye. Talán ez az oka a jelentős kortársi visszhangnak (amelynek érdekes módon része, hogy német irodalmi pályázatot nyert e mű, majd egy plágiumper szenvedő alanya lett), de irányregény-jellege a mai olvasást már nehezíti. Már csak azáltal is, hogy ez a regény talán a szükségesnél többet merít a kortársi publicisztikából, és nem egy, a kortársakat valóban foglalkoztató kérdést szinte ideologikusan fogalmaz meg. Az azonban csak erősen vitatható hipotézisként állítható, hogy Neubauer Pál regényeiben helyenként egészen közvetlenül érzékelhető: a gyors reagálásra kényszerített újságíró írta. Ugyanakkor rokonsága az európai irodalmi tendenciákkal tagadhatatlan, éppen A jóslat „mitologizmusa” jelzi szerzőjének friss tájékozódását.

Aligha hagyható teljesen figyelmen kívül, hogy a nyelvek és a kultúrák között álló Neubauer Pál írói pályája kibontakoztatásának nem kedvezett az a korszak, amelyben tevékenykedni kényszerült. A monologikus megszólalás igényét nemcsak a totalitárius államok kulturális politikája hangoztatta, hanem – bár árnyaltabban és a türelem magatartását körvonalazva – a publicisztikai tevékenységet szem előtt tartva a „harcos humanizmus” a szellemi ellenállás „korparancs”-áról beszélt. Thomas Mann időszerűsítette Goethe egy aforizmáját: „Was aber ist deine Pflicht? Die Forderung des Tages”. (Azonban mi a kötelességed? A nap követelménye.)

Neubauer 1938 után légüres térbe került. Az általa képviselt prágai német írásbeliségnek Magyarországon (de másutt is) hiányoztak elemi létezési feltételei, csehszlovákiai magyar író-újságíróként pedig sem nem volt elég jelentékeny személyiség ahhoz, hogy az átrendeződő magyar irodalomban a számára kedvezőtlen körülmények között bármilyen helyet foglalhasson el, sem nem talált megfelelő alkalmat és ürügyet arra, hogy folytathassa prágai munkálkodását. Fordítóként (az Ungarn című lap számára) például Mikszáthot tolmácsolt németre, és a már említett Hubay-életrajz szerzőjeként adott hírt magáról. De a prágai német nyelvű irodalom szétszóródása, emigrációba kényszerítése, lényegében megszüntetése egyben az ő kultúraközvetítésének, kultúrákban részesedésének viszszavonhatatlan fölszámolódását is jelentette.

Az összehasonlító irodalomtudomány és ezen belül a közép-európai régió irodalomköziségének, irodalomtörténetének rekonstruálása egyfelől az egykori irodalomtörténések rehabilitálásához, a kortársinál méltányosabb szituálásához vezetett (nem utolsósorban e rehabilitálás során kinyert tapasztalatok kontextusba helyeződése révén), másfelől lehetővé tette a Neubauer-típusú szerzők olyatén értelmezését, amely szerint tevékenységükkel „megelőlegezik” a multikulturalitás irodalmi Közép-Európát tételező alakzatát. Ennélfogva az egykori csehszlovákiai magyar irodalom árnyaltabb elemzésére, változatainak, rétegzettségének, kapcsolatrendszerének értelmezésére kínál hasznosítható szempontokat. Neubauer Pál életművének az eddigieknél alaposabb, a prágai német–magyar viszonylatokra tekintettel lévő újragondolása tehát fontos feladatnak tetszik.

 

Felhasznált irodalom

Peter V. Zima: Theorie des Subjekts. Tübingen und Basel 2000.

Ugyanő: Das literarische Subjekt. Zwischen Spätmoderne und Postmoderne. Tübingen und Basel 2001.

Goethe, unser Zeitgenosse. Hg. Von Siegfried Unseld. Frankfurt am Main und Leipzig 1998. (Insel Taschenbuch 2290.)

A magam korábbi írásai közül az alábbiakra támaszkodtam:

Új Szabolcs. Szabolcs-Szatmári Szemle 1969. 4: 47–53.

Neubauer Pál és a prágai német irodalom. Helikon 1969. 449–455.

Neubauer Pál. In: „S két szó között a hallgatás”. Budapest 1970. II. 106–109.

Kétnyelvűség és kettős irodalmiság. Tézisek. Dunatáj 1992. 2: 12–16.

Magyar–német kettős irodalmiság. Filológiai Közlöny 1988. 206–214.

Deutsch–ungarische Biliteralität Berliner Beiträge zur Hungarologie 3 (1988) 79–93.