logo
 

 

 

 

Hodgyai Mátyás

Összehasonlító várostörténeti vizsgálat

Nagyvárad hiábavaló küzdelme az önkormányzati jogokért és a szabad királyi városi rangért a XVIII. században

 

 A szabad királyi városi rang elérése a magyarországi városi polgárság nagy álma és fő törekvése volt. Ez annál is inkább érthető, mivel számos kedvezménnyel és kiváltsággal járt, a szabad királyi város nem függött egyházi vagy világi földesúrtól, nem volt kiszolgáltatva vármegyei hatalmasságoknak sem, követeit elküldhette az országgyűlésekre.

A királyi városi rang kialakulásának előzményei visszamennek a középkorig, már az Árpád-házi és Anjou-királyok sokat tettek a városi fejlődés előmozdítása érdekében. Jelentős állomás az 1405-ös országgyűlés, Zsigmond királyunk igyekezett egységes rendbe szervezni a városokat. Közép-európai városi fejlődésünk a nyugati mintákat követi, de sajnos kevésbé voltunk szerencsések, mint a nyugati népek. Itt, nálunk a városok amolyan negyedik rendet alkottak, nem a harmadikat, mint Franciaországban. Az országgyűléseken érvényesült egy városellenes irányzat. Ez a tendencia már a XVII. század elején megfigyelhető; a század végére a szabad városok száma elérte a 32-t. Sok esetben azonban a szabadságra törekvő város kevés lakossággal és jövedelemmel rendelkezett. Így nem volt indokolt a felszabadítás, a nemesek önmagukat tekintették a nemzeti érdek letéteményeseinek.

A városok kérdése az 1687-88-as országgyűlés alkalmával került előtérbe. A Buda visszavívása utáni évben összehívott diéta eleget tett I. Lipót császár kívánságának, és lemondott az Aranybulla híres 31., ellenállási záradékáról. Újra törvénybe iktatták a Habsburg-ház fiúági örökösödési jogait. Az ellenállási záradék jogalapot képezett korábbi Habsburg-ellenes felkelésekhez. A rendek akartak is kapni valamit cserébe, így kicsikarták az abszolutizmusra hajló bécsi udvartól a hírhedt 1687/17-es törvénycikkelyt. Ez kimondta, hogy mivel a "negyedik rend a többieket nemcsak elérte, hanem talán túl is haladta", a királlyal történt egyezkedés eredményeként "azoknak számát tovább ne szaporítsák". A rendek nem tartják szükségesnek, hogy a városi fejlődést támogassák és a szabad királyi városok számát növeljék. A városi kultúra előnyeit ugyan szívesen élvezték, de a városi közterheket nem voltak hajlandók felvállalni. Maradt mégis kiskapu a felszabadulás irányába, kénytelen-kelletlen megengedték, hogy "Ő császári és királyi fensége nagy érdemektől és közhasznosságoktól indíttatva... egyik vagy másik helyet" szabad királyi városi rangra emeljen. Ez persze csak törvény útján történhetett, az országgyűlésnek utólag be kellett cikkelyeznie. A rendek tehát egy újabb akadályt támasztottak.

I. Lipót viszont bőven élt e jogával, haszna is volt belőle. Így 1693-ban felszabadította Debrecent, 1703-ban, a Rákóczi-felkelés kitörésének évében Pestet, Budát, Székesfehérvárt, 1708-ban Esztergomot. (Ezek megújították a török kor előtti szabadságokat.) Mindez jövedelmet jelentett az udvar számára. Az 1715. évi országgyűlésen be is cikkelyezték a szabadságot, elnyerték ezáltal az országgyűlési tagságot is. Ugyanakkor Szatmár és Németi városok Szatmárnémeti néven szabad királyi várossá váltak. III. Károlynak köszönhették szabadságukat a szegediek. A városnak 30 évi kemény küzdelembe került, míg elérte a felszabadulást, pedig hivatkozott arra, hogy Zsigmond királytól már 1436-ban kapott kiváltságlevelet, és hogy II. Ferdinánd 1631. évi oklevele szerint Buda és Székesfehérvár privilégiumait élvezte. Az 1708-as labanc-országgyűlésen már részt vehettek követei a Tisza-parti városnak. Szeged esetében a helyi és a bécsi udvari érdekek késleltették, hogy a szabadságot kihirdessék. Még az uralkodó és az országgyűlés is elismerte, hogy a török kor előtt élvezték a szabad királyi városi rangot. Ám az újonnan letelepült német és rác lakosság nem volt érdekelt a felszabadulásban, az udvari kamara és hadi tanács is szívesen késleltette a szabad királyi városi rang kihirdetését. Meglepő, hogy még iparosok és kereskedők is voltak, aki ellenezték. Végül 1719. május 21-én III. Károly kiadta a Szeged szabad királyi város kiváltságai megerősítése és magyarázata című oklevelet. A város tárnoki jogú város lett, másodfokú fellebbezési fórum a tárnoki ítélőszék volt. A felszabadító oklevél 13 kiváltságlevelet is tartalmazott. Szegeden volt mire hivatkozni. Az országgyűléseken részt vehetett királyi meghívással a két szegedi követ. A városi bírót királyi biztos jelenlétében minden második évben szabadon választhatták a polgárok a tanács tagjai közül. Adózástól, vámtól, harmincadtól és katonák beszállásolásától megszabadultak. A kiváltsággal azonban csak azok a teljes jogú polgárok rendelkeztek, akiknek háza volt a városban és mestersége is. A szegediek helyzetét sok más város irigyelte, például az odavetődő váradi kereskedő vagy vándorlegény. Nagyvárad ugyanis 150 éve már pereskedett a szabad királyi városi rangért. Ám nem csak Várad volt ilyen helyzetben.

Vizsgáljuk meg egy püspöki város sorsát is. Eger vára 1687-ben szabadult fel 91 évi egyházi uralom alól. Kamaraigazgatás alá került. Fischer Mihály felső-magyarországi kamarai adminisztrátor a lakosság kívánságától is ösztönözve az udvari kamarának és nyilván I. Lipótnak javasolta, hogy emeljék Egert szabad királyi város rangjára. Buzgó egriek 1693-ban még két pecsétnyomót is készítettek Sigillum librae ac regiae civitatis Agriensis felirattal, ám a szabad királyi cím használata ellen a török elől Kassára húzódó Fenesy György püspök tiltakozást jelentett be: Eger nem lehet szabad királyi város, mivel korábban püspöki és káptalani jószág volt. Így a király a várost viszszaadta a püspöknek, csak az egri vár maradt meg központi kézben. Eger helyzete abban is hasonlított Váradhoz, hogy szintúgy kettős földesuraság alá tartozott: a katolikus püspökséghez és a káptalanhoz. A híres-neves történelmi város lakóinak is volt egy szerződése, az ún. Fenesy-féle egyezség (tranzactio). Ezt az egriek követei a püspökkel Kassán kötötték meg 1695-ben, és 12 pontja volt. Ebben leszögezték a város kötelességeit a földesúr-püspökkel szemben, maradtak azonban a városnak jogai is. A középkorban ha egy város püspöki székhellyé vált, az előnyös helyzetet teremtett, ami előmozdította a fejlődést, de már a lassan magára eszmélő újkori városi polgár többre vágyik. Valószínű, hogy a megcsillanó szabadság hatására az egriek kedélyei nehezen csitultak el. Fenesy püspök és a káptalan miután visszaérkezett a városba és a várost átvette, szükségesnek látta, hogy egy ún. magyarázó pótegyezménnyel kiegészítse a tranzactiót. Eger tehát csak egy szűk évtizednyi időre élvezhette a szabadság előnyeit, meg kellett válniuk a szabad királyi városi rangra utaló pecséttől, és a magisztrátus kézcsókkal ismerte el a földesúri gyámkodást. Az egri püspökök közül többen főnemesi származásúak, egyszersmind Heves és Külső-Szolnok megyék örökös főispánjai, jeles mecénások és nagy építkezők voltak.

Így Eger szépen fejlődő vidéki várossá lett. Voltak olyanok, akik nem akarták a püspökség és káptalan uralmát, inkább elhagyták a várost: például a jelentős számban odatelepült hajdúk. Nem volt barátságos a földesúr a protestánsokkal sem, akiket csak toleráltaknak, megtűrteknek tartottak. A protestáns könyveket nem lehetett bevinni a városba, megesett, hogy a Heidelbergi Kátét összeszedték és nyilvánosan elégették. Éltek a városban görögkeleti rácok, görög macedónok. Őket szívesen áttérítették volna, hogy a katolikus vallással szorosabb kötelékkel kapcsolják a Habsburg-hatalomhoz. A görög-rác elem a vidék kereskedelmét tartotta a kezében, "török árukat", keleti nyers termékeket, fűszert szállítottak. 1774-ben Mária Terézia rendelettel korlátozta tevékenységüket, helyüket fokozatosan magyarok és németek foglalták el. A földesúr a zsidóknak sem engedte meg a letelepedést, ez azonban a XIX. század első felétől megváltozik. Jellemző elfoglalt súlyukra, hogy a csekély számú görögség (ortodox lakosság) fenn tudott tartani templomot és egyházat. Voltak nekik is házaik, szőlőskertjeik és pincéik.

Eger egyházi és közigazgatási központ volt, nagy bortermelő vidék is, 1781-ben a városban már 22 céh működött; a jobb módú iparosok raktárakkal rendelkeztek és igyekeztek védeni értékeiket. Éltek a városban nemesek is.

Eger abban is hasonlít Váradhoz, hogy a barokk paloták városa, nevezték a várost magyar Athénnak is. A város alattvalói 1745-ben már pontokba foglalt sérelmi listát juttattak el Mária Teréziához. 1750-ben sikerült elérniük egy pótegyezség megkötését. II. József korában, 1786-88-ban újraéledt a felszabadulási mozgalom. Száz évvel az első nagy felszabadulási mozgalom után az egriek nagy reményt tápláltak, mivel II. Józsefnek szándékában állt a várost felszabadítani. Mindez azonban a kalapos király halálával füstbe ment terv maradt. A lakosság joggal érezte úgy, "megnyert üdvét, szabadságát másodszor is elvesztette". 1804-től érseki rangra emelték az egri püspökséget. Akárcsak Nagyvárad, Eger sem érte el a szabad királyi városi rangot. Még egy pecsétet a XVIII. században nem kellett készíttetni…

Léteztek szerencsésebb városok is. Győrnek és Pécsnek sikerült kivívnia a szabadságot. Mária Teréziának átgondolt várospolitikája volt. Az udvar érdekei megkívánták, mert a felszabadulás fejében tekintélyes összeget fizettek be a kincstárba. Az országgyűléseken leadott szavazat is sokat nyomott a latban. Ám az idegen uralkodóház nem folytathatott olyan nemzeti célú politikát Magyarországon, mint nyugaton az abszolutista uralkodók.

Győr és Pécs esete azért érdekes, mert mindkettő egyházi függőség alatt élt, akárcsak Várad.

A Körös-parti település újkori fejlődése beilleszthető a korabeli keretbe. Az 1692-ben a török uralom alól felszabadult Várad kettős, püspöki és káptalani uralom alatt élt. Várad-Olaszi és Várad-Velence voltak a püspöki városok, Várad-Újváros - amely következetesen Nagyváradnak nevezte magát - a káptalannak tartozott számadással. A földesúri függőséget nehezen szívelték, és a szabad királyi városi rangért folytatott harcnak Újváros volt a motorja. Előfordult, hogy Olaszival közösen léptek fel. Mindenik városnak megvolt a maga tanácsa, bírája s magisztrátusa. Újváros és a káptalan tárgyalásokat folytatott, melyeknek eredményeként 1722-ben létrejött a megegyezés, itteni néven accorda. Fő pontjai a következők voltak: kocsma- és mészárszéktartás bérleteként a város a káptalannak 400 német forintot tartozott fizetni (ezek az ún. kisebb királyi haszonvételek). Főbenjáró bűncselekmények megítélése a káptalan hatáskörében maradt (pallosjog). A közönséges eseteket a városi tanács hatáskörébe utalták. Lehetett fellebbezni az urasági székhez vagy a káptalanhoz (Újváros esetében). Az előterjesztés joga bűncselekményeknél a nótárius feladata volt. Máskor a városi tanács döntött, de a káptalan küldötte jelenlétében. A bírságoknak a felét át kellett adni a földesúr-káptalannak. Előírták a szerződésben, hogy a káptalan hozzájárul és nem akadályozza, hogy a városban céhek és társaságok létesüljenek, alakuljanak. Két malmot is létesíthettek az arra a célra kijelölt helyen, a Pece patakon és a Sebes-Körösön. Jövedelmeiknek harmadrésze volt a káptalané. Sörfőzdével is rendelkeztek: "a ser főző háznak árendájából két rész a N(emes) Káptalannak, harmadik rész a városnak esik". Vásári és sokadalmi jövedelemnek fele volt a földesúré. Kilenced fizetése alól a várost felmentették, a szerződés szerint soha nem volt szokásban. Végezetül leszögezték, hogy mivel az accordát aláírták, az uralkodó és az országgyűlés is jóváhagyta, a vitáknak és veszekedéseknek véget kell vetni.

Ezek azonban az egész XVIII. századot végigkísérték. Már 1723-24 fordulóján megnyilvánult az elégedetlenség; Debreczeny István, a káptalan fiskálisa átiratban inti a várost hűségre. Rámutat, hogy az accordát az uralkodó is jóváhagyta, és a város piacán nyilvánosan mindenki hallatára kihirdették. Átiratában név szerint megemlíti Szíjártó Jánost, a szíjgyártó céh mesterét, de másokat is, akik elégedetlenek voltak a választások menetével. Megtudjuk, hogy amikor a káptalan előterjesztette jelöltjei nevét, hangos szóváltással, kiabálással igyekeztek a választást akadályozni, kétségbe vonták a jelöltek képességeit, maguk közül másokat igyekeztek jelölni a városi magisztrátusba és megválasztani. Vízi József elmondta a káptalan szervezte tanúhallgatás során, hogy a "közönséges kálvinista valláson valók kiáltoztak, hogy nem a város, hanem a káptalan teszen esküdteket". A város szabadságharcának tehát protestáns gyökerei is voltak. Mások elmondják, hogy "ki egyet mondott, hogy legyen a bíró és tanács(tag), ki mást". A káptalan meginti a várost, hogy ezer arany büntetést kérhetne az egyezség értelmében. Végül Szíjártó céhmester megbüntetését követelik száz forintra, a többi rebellist pedig negyven forintra. (Nevüket őrzi a váradi tanácsi jegyzőkönyv korabeli kötete). Ez azonban a város szabadságharcát nem akadályozta meg. 1755-ben a királyi kancellárián próbáltak eljárni Várad érdekei védelmében. 1756-ban azért tiltakoznak a főszolgabírónál, hogy a káptalan megsérti az accordát; megvádolják a földesurat, hogy "a káptalanbeliek a maguk hatalmából a polgárokat bezárják". 1760-ban meghatalmazottakat küldenek fel Bécsbe, hogy a császár-király előtt a város szabaddá tételét próbálják kieszközölni.

Mindezzel párhuzamosan próbálnak középkori okleveleket keresni, hogy valami fogódzót tudjanak felmutatni. "Erdélyországban" jártak a város emberei 1741 és 1756-ban is, többek között az erdélyi káptalan levéltárában is kutattak. Visszatérő cirkuszokkal járt a városi tisztújítás. Például 1765-ben is botrányba torkollott. 1766 januárjában a káptalan a vármegyénél tiltakozik, mivel a jelölteket a magisztrátusi választásokon visszautasították. A vármegye pedig, mint várható volt, figyelmezteti a várost, hogy kötelessége a káptalan által jelölt személyek közül bírót választani és tanácsot. A város azzal védekezett, hogy az előző évi esküdteket nem jelölték, és az újonnan előterjesztettek közül arra alkalmasat nem voltak képesek választani. A város tiltakozik, hogy esküdtjeit és választottjait a káptalan nem fogadja el, "utolsó romlásunkra" törekednek; vádolnak ők is. A káptalantól azonban nem függetleníthették magukat, és kénytelen-kelletlen el kell fogadniuk, hogy van egy földesuruk, aki alá tartoznak.

Mária Terézia és II. József uralkodása idején Várad nem tudta kivívni a szabadságot. Az 1790. évi reformországgyűlés, II. Lipót trónra lépése megcsillantotta a reményeket. Nagyvárad és Várad-Olaszi tanácsai együttes fellépésre szánták el magukat. 1790. november 26-án közös ülésen döntöttek, hogy a küldöttséget Sándor István főbíró vezeti, úgy döntöttek, hogy a költségekre 500-500 forintot utalnak ki: "felmenőben az egyik városnak a lovai, lejövetelben pedig a más város lovai rendeltessenek". A küldöttséget részletes utasítással is ellátták. Feladatuk volt, hogy a város részére engedményeket "minden úttal-móddal megnyerni igyekezzenek". Egy ilyen volt II. János választott király 1562. évi rendelete, hogy forspontozni (előfogatot biztosítani) a város nem volt köteles. Egy 1588-as privilégiuma a városnak előírta, hogy az ott letelepedett nemesek is kötelesek az adófizetésből részt vállalni és a közterheket viselni. Ezen vívmányát a városi polgárságnak 1774-ben az Udvari Tanács illetékesei újólag megerősítették. A küldöttségnek minden héten tudósítania kellett a magisztrátust, milyen eredménnyel jár. Esküt tettek a küldöttek, hogy a 11 pontos utasítás szellemében járnak el.

Kedvezőnek ítélték az időpontot a szabad királyi városi rang elérése. Ha a káptalan uralma alatt maradnak, az újvárosiak legalább valami engedményt, könnyítést szerettek volna kapni. Egy ilyen lett volna, hogy újra megengedi az új császár és király elődjének, II. Józsefnek azon engedményét, hogy "a házanként való szabad bormérést az egész polgárságnak" - mint érvényben volt - 1787-től meg legyen engedve. (II. József halálával ezt eltörölték.) Fontos jövedelmi forrás volt a szőlőtermesztés és borkereskedelem. Nem tudhatták, hogy zendülés veszélyétől tartva, II. Lipót császár - akinek Belgiumban is gondjai akadtak - a nemesekkel köt majd kompromisszumot. A felvilágosult abszolutizmussal való kacérkodás szellemében történő uralkodásnak leáldozott az ideje. Sándor István és társai aggódva hallhatták, hogy az országgyűlésen pont Bihar vármegye küldöttei - no meg Somogy követei is - ellenezték Temesvár felszabadításának a becikkelyezését. Temesvárt Mária Terézia ígéretének tekintetbe vételével 1781. december 21-én II. József tette szabaddá. A becikkelyezés feladata a II. Lipót által összehívott 1791-es országgyűlésre maradt. Érdekessége a dolognak, hogy Temes vármegye követei egy új utasítás szerint sürgették az eljárást.

II. Lipót kevés ideig volt trónon, az őt követő  I. Ferenc (1792-1835) pedig elég konzervatív szellemű uralkodónak bizonyult. Trónra léptekor a városvezetés Sándor István főbíró és Virágh László nótárius vezetésével újra küldöttséget menesztettek, hogy a koronázáskor szokásos országgyűlésen elérjék, ha lehet, a szabadságot. Nem számíthattak sikerre. Most már nemcsak a rendek, hanem az uralkodó is tartott a reformoktól.

A városi kereskedő és iparos réteg igyekezett a nemesi rendhez tartozókat távol tartani a várostól, más részről a plebejus rétegben, a szegénységben is veszélyt látott a hatalmára. 1794 október végén, mikor tisztújítás következett és a jelöltek neveit átküldték a káptalannak, Sándor István főbíró a földesúr-káptalannal és a vármegyével egyeztetve felhívta a figyelmet, hogy a választásokon a "zavargások elkerülésére" csak a házzal rendelkezők vehetnek részt. Eltiltják a megjelenést a zselléreknek (szegényebb népréteg), mesterlegényeknek (sokan életük végéig nem lettek mesterek, legények maradtak), valamint a nőknek. A részeg emberek kizárását még meg is érthetjük.

Az 1794-es választás mégsem a számítások szerint sikerült. Az 1722-es accorda megsértésével nem a káptalan által megerősített jelöltekből, hanem Hoffman János személyében a káptalannal szembeni magatartásával kitűnt személyt választották főbírónak. A vicebíró Incze Antal is ellenzéki. A káptalan érvényteleníti a választást az accorda 2. pontja szellemében; a döntést a vármegye is jóváhagyta november 24-ei ülésén. Megismételni rendelték el. A káptalant gróf Csáky László kanonok, a vármegyét Péchy Imre alispán képviselte; jelen volt Lakatos Imre főszolgabíró, a káptalani fiskális, az udvarbíró és a számtartója is. Ám a feudális rendi világ hatalmasságai és minden nyomás ellenére újra csak Hoffmant emelte a nép a főbírói székbe. Hiába volt minden megismételt választási komédia. Sándor István volt főbírót vádolták meg, hogy nyolcesztendei vezetése alatt hűtlenül kezelte a város javait. Lehet persze, hogy a követjárások sikertelensége és a felszabadulás elmaradása is szerepet játszott. Hosszas belharc bontakozik ki személye körül, ezt nem részletezzük, de végül nem őt, hanem ellenségeit, Novák Pétert, Belányi Mihályt és Budai Andrást ítélik el. 1798 decemberében mint lázítóknak el kellett hagyniuk a város területét. A káptalan és a város pere szinte állandósult, utóbbi az érdekei képviseletére állandó megbízottat tart készen. Felbukkan a forrásokban egy Bujanovics nevű ügynök neve.

Komoly terheket vállal fel a város a Franciaország elleni háború céljaira. 1798-ban Mitter János főbíró Bécsbe készült Mituch ügyvéd társaságában. Háromezer rajnai forint kölcsönt vesznek fel, sürgetik a kereskedő társaságokat és céheket nagyobb anyagi hozzájárulásra. A Franciaország elleni háború céljaira 50 újoncot, ezer pozsonyi mérő zabot, ugyanannyi egyéb gabonát ajánlottak fel, ezenfelül még vágóállatokat is. Felmerül egy 15 ezer rajnai forintnyi összeg. A város, ha fel akart szabadulni, elő kellett teremtenie a tekintélyes felszabadulási váltságdíjat. Azon is múlott a szabadság, hogy nem állt rendelkezésre esetleg annyi pénz. (Akkoriban 100 ezret is elkértek a szabadságért.)

Várad nem érte el a felszabadulást. Magyarország területén 600 mezővárosból 44 volt egyházi-földesúri hatalom alatt. Csak két egyházi mezőváros, Győr és Pécs, tíz kamarai és katonai igazgatás alatti város érte el a szabadságot a XVIII. században. Antifeudális felszabadító mozgalom persze több helyen kibontakozik. A szerencsések között volt Győr, a római kortól lakott helység, Szent István idejétől püspöki székhely. Már Mohács előtt szinte-szinte elérte a szabad királyi rangot. A XVI. században végvár lett, akkoriban a földesura jobbára a várparancsnok. Mária Terézia királynő támogatta a város felszabadulását. Közbenjárása eredményeként "a káptalan 1743-ban egyezségre lépett a várossal, amelynek fejében a város hasznos jogok fejében 17 ezer forinttal minden földesúri joghatóság alól örökre megváltotta magát, az addig okozott kiadásokért pedig 5000 rajnai forintot fizetett" - írja Csizmadia György a magyar városi jogokról írt művében. Nyomott a latban a komoly megváltási összeg. Győr felszabadulását 1751-ben az országgyűlés be is cikkelyezte, Komárommal, Zomborral és Újvidékkel együtt.

A másik felszabadított város Pécs. Itt azonban a város püspöke hallani sem akart semmi szabadságról. Ha egy város kamarai függőség alatt állt, akkor az uralkodó császár-király utasítást adhatott. Pécs felszabadulását a pápa is ellenezte. Hosszas tárgyalásra volt szükség a kancellária, a püspök és a Szentszék között. A Klimo György püspök halála nyomán bekövetkezett széküresedést használta fel Mária Terézia, és 1780. január 21-én a kancellária elkészítette a Pécs szabad királyi várossá válásáról szóló okiratot. A káptalan is kénytelen-kelletlen beleegyezett a kárpótlásba. Ettől kezdve a város a Szent Korona tulajdonává válik. A koronás királyon kívül nincs más földesura. Láthattuk a fentiekben, hogy az 1687/17-es törvénycikkely megkötötte a későbbi uralkodók kezét is.

A városok felszabadítása a polgári fejlődést mozdította elő. A rendek azonban a XVIII. században eléggé önös szempontokat tartottak szem előtt, és ellenezték a felszabadulásokat. Pécs abban is jellegzetesen közép-európai város, hogy akkor három náció - magyar, német, bosnyák (horvát) - alkotta. A külső tanácsban, a választott közösségben egyenlő arányban voltak képviselve.

Ilyen megoldás megvolt Váradon is. Mint szabad királyi város még a pallosjogot is megkapták, a városban akasztófát és pellengért is állíthattak. A felszabadulásért óriási összeget fizettek, a becikkelyezésnél már nagy nehézségek támadtak. Az 1790-91-es országgyűlésen azért nem akarták becikkelyezni szabad városi jogát, mert "a földesurasságnak akarattya ellen szabadíttatott fel... még a Magyar Tanács is őfelségének azt javasolta, hogy elébbeni állapotytyába meghagyassa". Baranya vármegye is tiltakozik, hogy a felszabadulásból az ott lakozó nemességnek sérelme támadt, többek között Megyeri puszta birtoklása körül voltak viták. (Ez pedig kamarai birtok volt.) Az országgyűlés kívánsága, hogy akarata ellenére a jövőben ne szabadítsanak fel városokat, Péccsel kapcsolatban az uralkodó álláspont az volt, hogy három szomszédos megye is nélkülözi a szabad királyi városokat. A felszabadulásból gabonaeladás révén és kereskedelemből általános fellendülés következik. A következő országgyűléseken sincs nyoma, hogy Pécset meghívták volna az országgyűlésekre és a becikkelyezés végbement volna. Ennek ellenére élte szabad királyi városi életét.

Vác is hiába küzdött a felszabadulásért. Ott is káptalan és püspök volt a földesúr. A városról írt monográfiák megemlítik, hogy annyi joguk sem volt, mint a nagyváradiaknak. Győrrel egy időben megkísérli a felszabadulást, később is még sokszor. A tisztújító közgyűlések ott is zenebonával jártak. A szabad bormérés eléréséért nagyon küzdöttek. Ezt II. Józseftől megkapták, de 1791-ben, a király halála után elveszítették. II. Lipóttól csak valami halvány ígéretet kaptak, a 100 ezer forint összegyűjtése sem sikerült. A földesúri hatalommal szemben a polgárság sem tudott egységesen fellépni. Volt ott is egy püspöki és egy káptalani városrész. Lakosságuk német és magyar. Két mezőváros egymás mellett, két ikerváros, akárcsak Váradon. A váciaknak is volt egy statútumuk a földesúrtól, de Kisvác egyenesen jobbágy községnek számított. Ott éltek a reformátusok, akiket a földesúr szívesen visszatérített volna az akolba.

Egyházi földesuraság uralma alatt éltek a veszprémiek is. Ennek köszönhetik a szép barokk stílusú műemlékeiket. 1723-ban kötöttek egy egyezséget a földesúrral, amely előírja többek között, hogy városbírót az uraság megbízottainak jelenlétében kell választani, láthattuk, hogy kétoldalú szabályozás, egyezség elég gyakori volt e korban. Némi jogokat ki tudtak csikarni a polgárok. Elvégre egy jól szervezett közösség állt szemben a földesúrral. Veszprémben külön elismerték a nemesek jogait, felettük nem ítélkezhetett a városi bíróság. A reformátusoknak elég sok gondjuk akadt az ellenreformátor földesurakkal, a kálvinisták problémái még a királyhoz is felkerültek. Az egyik sérelmük a református iskola sorsa volt. Már 1746-ban elkezdték a harcot a szabad királyi városi rangért. Ügyüket még a kalapos király sem pártfogolta. Később, 1792-ben egyenesen megtiltják nekik, hogy a trónt panaszaikkal háborgassák. Ennek ellenére 1794-ben újra csak megpróbáltak valamit elérni, ám a püspök, a káptalan, a városi nemesség is ellenezte kéréseik teljesítését. A XIX. század elején az akkori püspök és a helytartó tanács is kedvezően nyilatkozott, akkor a vármegye ellenállása hiúsította meg Veszprém felszabadulását.

Végezetül rövid konklúzióként annyit tudnánk hozzáfűzni, hogy több szabad királyi város létesülésével jóval kedvezőbben alakult volna a polgárosodás Magyarországon. Ám az átfogó reformok sokak érdekeit sértették. Egy bizonyos fejlődési szinten a városok is minél nagyobb önkormányzattal kívántak élni. Az összehasonlító várostörténeti vizsgálat még sok érdekességre irányíthatja rá a történészek, történelemkedvelők figyelmét.

 

Hodgyai Mátyás tanár, helytörténész (Miklósfalva, 1949). Kolozsváron végzett a történelem- filozófia szakon 1980-ban, amikortól Nagyváradon tanít, mindmáig. Folyóiratokban. újságokban publikál, az EME tagja.