A dél-svédországi magyarok családi lapja
3. évfolyam 11. szám 2002/2
Történelem
Geiger László:Svéd történelem... (2)
(kivéve az unalmas részeket)
     Az asa-istenek szerettek jól élni. Vendégségbe Ägirhez, a tenger szigetén lakó istenhez jártak, aki pompás vacsorával, frissen főzött méhsörrel traktálta őket. A zenét Ägirék kilenc lányának, a tenger hullámainak monoton csobogása, a világítást Ägir tüze, az arany tálak és evőeszközök ragyogása szolgáltatta. Ägir felesége, a csalóka Ran, ha nem éppen a konyhában sürgölködött, a hálójába került hajótörötteket vonta le magához tengeralatti birodalmába.
     Oden, az istenek bölcs főnöke, zálogba rakott félszemével a jövőbe látott, ráadásul minden nap ihatott a bölcsesség kútjából. A bölcsesség kútját Mimer óriás őrizte, legalábbis addig, amíg az irigy istenek le nem fejezték. A véres fejet Oden hazavitte, gyógyító füvekkel kenegette, és csodák csodája, Mimer szemei felpattantak, szája szóra nyílt. (Érthető módon, a legenda nem jegyezte meg az első szavát.) Attól fogva Oden sohasem mulasztotta el kikérni a kredencén morfondírozó fej tanácsát. "Hazamegyek, és beszélek Mimer fejével!" - mondogatta olykor a kíváncsi isteneknek.
     Oden vállain két fekete holló tollászkodott, Hugin és Munin. Minden reggel elrepültek, hogy estére friss hírekkel térjenek vissza gazdájukhoz. Sleipner, Oden nyolclábú lova, földön és vízen át még az Alvilágba is elvitte gazdáját. Sleipner genetikus elváltozása a bajkeverő Loke isten műve.
     Egyszer egy óriás látogatta meg az isteneket. Felajánlotta, hogy rövid idő alatt bevehetetlen kőfalat emel Asgĺrd köré. Loke tanácsára egyezséget kötöttek az építkezési vállalkozóval: ha a kitűzött határidőn belül elkészül a fal, akkor feleségül kapja Freja istennőt, hozzá hozományul a Napot és a Holdat. Ellenkező esetben nem kap egy garast sem. Az óriás belecsapott Oden tenyerébe, és nekilátott a munkának. Három műszakban kalapácsolt, malterozott, összeillesztette a hatalmas, előre gyártott sziklaelemeket, melyeket Svadifare névre hallgató csődöre vonszolt az építőtelepre. Három nappal a határidő lejárta előtt már csak a kapu volt hátra.
     Az asa-istenek növekvő aggodalommal szemléltek az Asgĺrd köré emelkedő masszív falat. Freja nélkül még meglettek volna, de a Napot egyikük sem volt hajlandó nélkülözni. A meggondolatlan szerződésért felelős Loke, aki úgy váltogatta az alakját és a jellemét, mint más az ingét, cselhez folyamodott. A farát kecsesen ringató kanca alakját vette fel, és az erdőbe csalta az óriás szórakozásra vágyó lovát. Az építész-óriás hiába tépte a haját, a csődör segítsége nélkül túllépte a határidőt. A pereskedést elkerülendő, Tor isten agyonvágta Mjölner kalapácsával a felháborodott vállalkozót, és Svadifare rövidesen egy nyolclábú, szürke csikónak adott életet.
     Frigg, Oden felesége, bölcs, mindentudó asszony. Fiuk, Tor a második legnagyobb asa-isten. Erős és indulatos. Célját soha nem tévesztő fegyvere Mjölner, a törpék kovácsolta kalapács volt. Ahányszor Tor elhajította, mindig véres bumerángként tért vissza gazdájához. Dübörgő harci szekerét két strapabíró bakkecske vonta. Torék minden este levágták őket, húsukból vacsorát rittyentettek, aztán a leszopogatott csontokat a lenyúzott állatok bőrébe csomagolták, és nyugovóra tértek. Másnap reggel a két kecske ott mekegett a konyhában. Freja az élet és a halál, a szerelem és a harc, a termékenység és a varázslat istennője otthonában, Folkvangban, azok az elesett vitézek kaptak örök szállást és ellátást, akik nem fértek be Oden Valhalljába. Freja gyakran változtatott alakot, leginkább sólyom szeretett lenni. Férje, Od, korán elhagyta. Freja, aki bánatában aranykönnyeket hullatott, macskák vonta hintóján bejárta érte az egész világot. Távollétében bátyja, Frej, az eső, a napfény és a növényzet istene helyettesítette húgát. Az Asgĺrdba vezető egyetlen járható utat, a Bifrost lángokban álló szivárványhídját Heimdall, Oden fia őrizte. (A vörös szín a szivárványban a zúzmaraóriásokat távol tartó tűz.) Heimdall ideális éjjeliőr volt: soha sem volt álmos, éjjel jobban látott, mint nappal, és hallotta a fű növését. Nyakában kürt lógott, amelybe csak egyszer, a világvége alkalmával fújt. őrhelyét soha nem hagyhatta el, ezért dolgát a nadrágjába végezte. Csúfolkodtak is vele a többi istenek. Persze tisztes távolból. Loke, a bajkeverő, az asa-istenek bosszantására szakosította magát. Loke óriás volt, de mivel egyszer vért cserélt Odennel, istennek számított. A Vaserdőben lakó Angerboda óriáskisasszonytól három gyereke született: Fenris farkas, Midgĺrd kígyó és a kísérteties kinézetű leányzó, Hel. Ez a három gyerek okozta az isteneknek és az embereknek a legnagyobb fejfájást. Fenris farkas Asgĺrdban nőtt fel. Olyan vad volt, hogy csak a vitézségéről híres Tyr háborúisten mert ételt vinni neki. Pedig a nornák megjósolták, hogy egyszer majd ő okozza a világvéget. Ahogyan nőtt, mind nehezebb volt számára olyan láncot készíteni, amit el ne szakított volna. Ekkor az asa-istenek a korábban Gungnert (Oden lándzsáját), Mjölnert (Tor kalapácsát) és Skidbladnert (Frej hajóját) elkészítő törpékhez folyamodtak segítségért. Skidblader vitorlái mindig széltől dagadtak voltak, Gungner a legerősebb vérten is áthatolt, Mjölner soha sem tévesztette célját. A mesterkovács törpék macskalépte zajából, asszonyszakállból, szikla-gyökérből, a halleheletből, és madárköpetből láthatatlan és elszakíthatatlan láncot kovácsoltak. Fenris hosszas rábeszélés után beleegyezett a pórázcserébe. Egyetlen feltétele az volt, hogy a művelet alatt valamelyikük helyezze karját a tűhegyes fogai közé. Gondozója, Tyr isten vállalkozott a veszélyes feladatra. Egyik kezével Fenris nyelvét csiklandozta, a másikkal a kéjesen nyöszörgő ordas nyakára csúsztatta a Gleipner márkanevet viselő pórázt. A törpék jó munkát végeztek, a becsapott Fenris őrjöngve tépte láthatatlan láncát. Tyr fél karral is isten marad, de Fenrisről ítéletnapig - Ragnarök - nem hallunk többet. Fenris testvérével, Midgĺrd kígyóval nem teketóriáztak ennyit. Oden felkapta, és utálkozva behajította a tengerbe. Egyszer Tor a mogorva Hymer óriással horgászott a tenger közepén. Hymer két bálnát fogott, és csúfolta Tort, akinek addig meg sem rezdült az úszója. Ekkor Tor Hymer kedvenc ökrének a fejét tűzte horogra. Az úszó azonnal kapást jelzett. Tor kezében vészesen meghajlott a bot, lába alatt beszakadt a csónak. Nagy nehezen sikerült megvetnie lábát a tenger fenekén. Lázasan csévézett, módszeresen fárasztotta a zsákmányt. A hullámokból Midgĺrd kígyó ronda feje bukkant elő. A látványra Hymernek inába szállt a bátorsága. Eldobta a szákot, ollót kapott elő, és elvágta az ujjnyi vastag damilt. Tor káromkodva vágta kalapácsát a kavargó hullámokba. Midgĺrd kígyó látszólag élettelenül süllyedt a tenger fenekére.Loke harmadik gyereke, Hel sem sikeredett szebbnek testvéreinél. Úgy nézett ki, mint akibe csak hálni jár a lélek. A félig fekete, félig fehér, hüllőképű leányzót kiutálták az istenek Asgĺrdból. Messze északon telepedett le, ahol megalkotta földalatti birodalmát, Helhemet, a halál országát, ahova az "ágyban, párnák között" elhunytak lelkei kerültek. Loke rengeteg bosszúságot okozott az isteneknek, de a büntetést valahogy mindig sikerült megúsznia. Egészen addig, amíg a jó Balder halálát nem okozta... Balder a fény és a tisztaság istene, Oden és Frigg fia volt. Anyja a szeme világánál is jobban féltette, ezért minden élőlényből és élettelen tárgyból kicsikarta az ígéretet, hogy nem törnek fog Balder életére törni. Azt hitte így biztosíthatja Balder örök életét.
     Egy unalmasnak ígérkező délután az istenek, gerelyt dobáltak, és Baldert használták célpontul. Balder jóságos mosollyal nyugtázta, a mellényéről gumiként lepattanó, ártalmatlan gerelyeket. Lokének valami módon tudomására jutott, hogy Frigg megfeledkezett hűségéről biztosítani a fagyöngyöt. Nyílvesszőt faragott a fagyöngyből, és a vak Hod kezébe nyomta, aki azt az istenek gúnyos röhögése közepette Balder felé hajította. Vigyoruk az arcukra fagyott, amikor Balder holtan összerogyott. Lett erre nagy lótás-futás. Követ ment Helhembe, a Halál Birodalmába, hogy eresszék vissza az élők közé Baldert. Hel, kis vonakodás után hajlandó volt engedményeket tenni, feltéve, ha az egész világ könnyet ejt Balderért! Mindenki pityergett: az emberek, a fák, a kövek. Csak Tökk óriásasszony szeme maradt száraz. "Tartsa meg Hel magának azt, aki az övé!" Balder halála a legnagyobb szerencsétlenség, ami valaha az isteneket érte. A lazac képében menekülő Lokét elfogták a feldühödött istenek, és felkoncolt fiainak vassá változtatott beleivel egy hatalmas sziklához láncolták. Feje fölé lógatták Skadét, a mérgét csöpögtető kígyót. A férje arcára hulló, maró cseppeket azóta hűséges felesége, Sigyn kis tálkában felfogja. A tál időről időre megtelik. Akármilyen gyorsan üríti ki, néhány csepp Loke arcára csöpög. A fájdalmában félőrülten vergődő Loke meg-megremegteti a földet... A világvéget, az az istenek alkonyát - Ragnarököt - kemény szél előzi meg.
     A Napot és Holdat elpusztítják az üldöző farkasok. Beáll a Fimbul tél. Az emberek éhen halnak, a Földet hó lepi be. Nidhögg sárkány átrágja Yggdrasil gyökerét, a világfa kiszárad, a hegyek szétmorzsolódnak, minden kötés szétpattan. Loke lerázza láncait, bogot köt Skade kígyóra, majd halott emberek körmeiből eszkábált tutajon igyekszik Hel leányához Az elszabadult Fenris farkas szemei világítanak, orrlikából lángok csapnak ki. Alsó állkapcsa a talajt súrolja, a felső a felhőkbe vész. Testvére, Midgĺrd kígyó iparkodik lépést tartani vele - bár az akkor uralkodó hőmérsékleti viszonyok után ítélve "kígyómerevnek" kellett lennie. Az égbolt megreped, a nyíláson beözönlő óriások alatt Bifrost hídja recsegve összeroppan. Heimdall végre a kürtjébe fújhat. Az aranyködben vacogó asa-istenek felsorakoznak Oden mögött.
     Oden gondterhelten igazítja meg fején az aranysisakot. Induláskor nem sok jóval bíztatta Mimer feje. - "Fenris elevenen fog elnyelni!" - cseng a fülében a károgó hangja. Oden elhessegeti a kellemetlen gondolatot, még egyszer végignéz a seregén, majd a magasba tartott Gungner lándzsájával rohamot vezényel. Az asa-istenek elindulnak az utolsó csatába.
     Tor összecsap Midgĺrd kígyóval. (Ami a kígyó méreteit illeti, elég legyen annyit megemlíteni, hogy farkába harapva körbefogta a lapos tálca formájú Földet.) A hidegvérűnek nincs esélye szárazföldön, Tor Mjölnerrel lyukat vág a koponyáján. A küzdelem hevében Midgĺrdnak sikerül megmarnia Tort, aki kilenc lépés után holtan összerogy. Odent közben hollóstól, lándzsától bekapja a vérszomjas ordas. Heimdall utolsó csepp véréig küzd Lokéval, míg mindketten halálos sebet kapnak. Az asa-istenek mind elpusztulnak.
     Mimer jóslata egy az egyben bevált: A világ megremegett, Yggdrasil ágai lángba borultak. Surt, a vulkánóriás, komor tekintettel okádta tüzét a tengerbe lassan süllyedő Földre. Csend.
     Aztán a hullámok elsimulnak, a tengerből előbukkan az újjászületett Föld, zölden, szebben, mint valaha. Érett búzakalászok hajladoznak, anélkül, hogy valaki vetett volna. Rejtekhelyéről két ember bújik elő: Liv (Élet) és Lust (Kedv). Reszketnek. A harmat cseppjeivel oltják szomjukat. Szemüket az égre szegezve hálálkodnak. Kezdődhet az élet!
     Időtlen időktől a középkorig
     Ultima Thuleről, az ókori Svédországról, először egy bizonyos Pitheas tett említést, aki Krisztus születése előtt 300 körül, Nagy Sándor idejében hajózott Britanniából Marseillebe. "A Britanniától egyheti hajóútra fekvő rideg, északi birodalomban a tél hideg, hosszú és sötét, de a nyár közepén hetekig nem megy le a nap. Gyakran esik az eső, ezért a 'bennszülöttek' a learatott árpát fedett raktárokban csépelik és tárolják. Lakosai árpából és mézből készítenek búfelejtő italt..." Ami az időjárást illeti, a távoli Thule leírása nagyjából megfelel a valóságnak. Skandináviát 14 000 évvel ezelőtt, a hatvanezer évet tartó utolsó jégkorszak vége felé, több kilométer vastag, összefüggő jégréteg borította. Az ereszek megeredtek, és 8-9000 évvel ezelőtt, amikor az ősemberek Közép-Európában mamutra, gyapjas orrszarvúra és óriásszarvasra vadásztak, a jégtakaró utolsó darabja is becsúszott a tengerbe. A kopár, legyalult sziklákat moha lepte be, a tundra észak felé vándorolt. Újabb ezer év múlva meghonosodott a törpefenyő, melyet a nyírfa követett. A legelőket benépesítő rénszarvascsordákat kőkorszaki fegyvereket és bőrsátrakat cipelő vadászok követték.
     Skandinávia déli része 7000 évvel ezelőtt lesüllyedt, az Atlanti óceán áttörte a Dánia és Svédország közötti földnyelvet, és a beltenger édesvize sós vízzel keveredett. A kavargó hullámokban egy világ dőlt össze: az Ancylus-csiga kihalt, helyét a sós vízben honos Litorina csiga vette át. A térképen összekucorodott óriáshoz - rossz nyelvek szerint kókadt hímtaghoz - hasonlító Skandináv-félsziget tovább mocorgott, a kőkorszakból a bronzkorszakba való átmenet táján a középső része kiemelkedett a környező tengerből, és Agamemnon idejében a Litorina-tenger felvette a mai Balti-tenger alakját.
     A bronzkorszak alatt az éghajlat viszonylag kellemes volt Skandináviában. A hatalmas tölgyfaerdőkben vaddisznók és szarvasok éltek, Stockholm környékén szőlőt termesztettek, az ókori "arisztokráca" étlapján homár és osztriga szerepelt.
     (folytatása következő számunkban