II. évfolyam. 6. szám 2001. május., ISSN 1404-7780

•[vissza]

Színház


A Kádár házaspár

A Kádár házaspárról írt darab már a megjelenésekor felkavarta a kedélyeket. Érthető okok miatt, darázsfészekben való kotorászásnak minősül ezen témához nyúlás. Belső, lelkiismereti késztetés kell hozzá, ami egyúttal bátorságot is kölcsönöz annak, aki ezt megteszi. Nem személyes rossz lelkiismeretre gondolok, inkább a lelkiismeret házában élő "múzsának" a késztetéséről van itt szó. Akit a múzsája ilyesmire sarkall, annak tudnia kell, a sorsához tartozik ez, és nem ajánlatos félretenni, hátat fordítani neki, jobb szembenézni vele és vállalni, tehát megírni. Elgondolkozom most azon, mi történne Romániában, ha egy író a Ceausescu házaspárról írna darabot, és azt be is akarnák ott mutatni. A meglincselés hangulata venné körül az írót, függetlenül attól, hogy mit írt. Akkor is támadnák, ha a legsötétebb színeket használná, és még inkább, ha valamilyen megértést (nem egyetértést) mutatna darabjában irányukban. Butaság is lenne ott most írni erről, mert még nem jött el az ideje. Magyarországon eljött az ideje, és ha nem is akarják éppenséggel meglincselni az írót, de támadják. Bizonyára számított is rá. Én egyáltalán nem unatkoztam az előadás alatt, holott olvastam kritikát róla, aminek látványos címet adott írója: Az unalmas Kádár. Lehet, hogy Kádár unalmas volt, amikor megtartotta a kongresszuson maratoni beszédét, de a Kádárt alakító színész monológja egyáltalán nem volt unalmas. Lerövidítve mondta az eredeti szöveget, és olyan jól adta elő, hogy elhallgattam volna szívesen tovább is, ha nem lett volna annyira lerövidítve. Elsősorban a lélektani hitelesség hatott rám. A szöveg mögött ki lehetett tapogatni Kádár lelkét, azt a kettősséget, ami ilyenkor fennáll. Milyennek akar ő látszani, és milyennek látjuk mi. Át tud-e ejteni minket, vagy átlátunk a szitán. A sorok között azt is ki lehetett következtetni, kiről beszél, amikor nevet nem mond. Így beszélt Ceausescuról is, anélkül, hogy a nevét kiejtette volna. Az első felvonásban fellépő, Kádárnét játszó színésznő játéka is hiteles volt, jól megírt szöveget mondott. Mindent egybevetve jó előadást láttam, de azt is tudom, a közönség egy része nem ért velem egyet. Már az előadás alatt érződött a közönség sorainak két táborra szakadása. Egyesek, mint én is, mosolyogva, élvezettel figyeltük a fejleményeket, míg mások egyre irritáltabban mocorogtak. Akinek pedig túl fájdalmasra sikerült ez a "tükörbenézés", az felállt és kiment. Talán valamikor, egy-egy ilyen kongresszuson hevesen tapsolt az illető, és most mindezért nem önmagát hibáztatja, hanem az előadót, akit most már nem akar, és nem is tud megtapsolni. (2000. március 28.)

A műfogak "szépsége"

Stockholmba való visszajövetelem után tegnap voltam színházban először. Habár jó szinten áll a svéd színjátszás, még sincs számomra akkora vonzata, mint a



pestinek. Igaz, a színházjegyek itt drágábbak. Nem kielégítő magyarázat ez sem, és még az sem, hogy távolról sem értem úgy a svédet, mint a magyart. Ezen a területen még vendég vagyok, nem vagyok itthon. Még Magyarországon is, ha valaki szülővárosából új városba költözik, időnek kell eltelnie, hogy színházba járóvá váljon az új helyen. A színházba járás válik egyfajta pecsétté, ami mutatja, teljes mértékben otthon van, otthon érzi magát már az illető. Az Állami Színház pincetermében néztem meg egy svéd szerzőnő, Maria Blom darabját. Fiatalok játszották. Az egyedüllétről, társtalanságról, társkeresésről szólt a darab.

Egy szereplő több szerepet is játszott. Különösen az egyik női szereplő tűnt ki, aki három szerepet játszott, amire mindamellett, hogy jó az arcmemóriám, csak az előadás végén jöttem rá. Az egyik szerepében elől műfogat hordott, ami természetesen teljesen megváltoztatta az arca karakterét. Az ügyefogyott naiv nőt olyan remekül alakította, hogy sokkal rokonszenvesebb lett a műfogaival, ami elcsúfította ugyan, mint a másik két szerepében, vagy akár a határozottan szép civil arcával, amit a végén a tapsnál láthattunk. Ez is bizonyította számomra a már ismert tényt: a lelki szépség sokkal többet ér a fizikainál.
       Dusa Ödön



Dr. Szalontai Éva írja Budapestről:

Félévszázados a budapesti Vidám Színpad


Ezt is túléltük! Ötven éve vidám a Vidám címmel kétrészes kabarét mutatott be kedvenc színházunk. Jubileumi műsora méltán kelt figyelmet. Szövegírói Bodrogi Gyula, Trunko Barnabás, Kaposy Miklós, Kellér Dezső, Szenes Iván, Csajtai Csaba, Döme Zsolt, Heilig Gábor. Szereplők: Balázs Péter, Csala Zsuzsa, Tahi Tóth László, Harsányi Gábor, Straub Dezső, Verebély Iván, Faragó Vera, Géczy Dorottya, Nyertes Zsuzsa, Sáfár Anikó, Kósa András, Zana József, Mihály Mariann, Szalontai Andrea. Nagy sikerrel szerepel a Salamon bohózatban a 79 éves Agárdi Gábor, a Nemzeti Színház örökös tagja, aki festőművészként is kiváló.

A Jászai Mari - díjas Bodrogi Gyula sokoldalú. A Színház és Filmművészeti Főiskola tanára nemcsak szövegíró, színházigazgató, de énekel, táncol és a holywoodi színészekhez hasonlóan szerepet vállal az olyan újdonságok népszerűsítésében, mint a futómadár (emu) készítmények.

Verebes István - elhunyt neves műsorvezetőnk, Keller Dezső folytatójaként - vezeti végig a nézőt az eltelt ötven esztendőn. Emlékezhetünk a régi nagy magyar nevettetőkre: Alfonsóra, Salamon Bélára, Kazal Lászlóra, Kibédy Ervinre, a Hacsek és Sajó viccekre.

Aki még látta, ajánlom, feltétlenül nézze meg ezt a nagysikerű jubileumi előadást.


felelős szerkesztő: Tar Károly, webmaster: Kormos László.,
HUNSOR - Magyar Liget - All Rights Reserved - 2001., A.D.