II. évfolyam. 5. szám 2001. március., ISSN 1404-7780


A tavasz
Az évezred első tavasza. Minden, ami zöldell, reményünket ébreszti. Miért is ne lehetne az idei tavasz szebb, és jobbat rügyeztető, mint évezredekkel ezelőtt? Ez lehetne újra egyik reményteljes reményünk a megszenvedett évek, évtizedek, évszázadok, évezredek sanyarú tapasztalatai ellenére.

     A remény csalóka szivárvány. Átalmentünk már alatta, és nem sokat változtunk. Az emberiség évezredekkel ezelőtt sem volt rosszabb, mint manapság. A tízparancsolatot sem tudjuk maradéktalanul betartani. És ami megmaradt, a kétezer éve hirdetett szeretet földi győzelme is mily messze van. Sóvárgott vágy csupán, amelyek akár a világítótornyok a messzeségben, hívogatnak, de el nem érhetők. Az fennkölt eszmékhez hasonlóan csillogásuk nehezen fordítható a hétköznapi cselekvések nyelvére. Világunk rohamosan változik, fejlődik, és ugyanakkor egyhelyben topog. Egy állandó, az élet, amely "a küzdés maga". Ebben bízzunk hát most is, amikor a természet reménybe borít mindent, ami élet és élni akar.


TUDOMÁNY VAGY VARÁZSLÁS?
Tanmese a tibeti gyógyászatról

Kizárólag a Magyar Liget számára írta:
Galántha H. Judit (Montreal)

Egyszer volt, hol nem volt, volt az Óperenciás- tengeren túl, az üveghegyek között egy királyság, amit Tibetnek hívtak.

Tibet, valamikor hajdanán igen nagy hatalmat képviselt. Katonáitól nyárfalevélként reszkettek még a távolabbi szomszédok is. Valamikor, amikor a külvilág még semmit sem hallott a törvénykönyvekről, nekik már ez szabályozta hétköznapi életüket. Asztrológiai és gyógyászati tudományuk híres volt távol és közel. Így volt ez hajdanán.

Mivel azonban semmi sem tart örökké, ez a világ tetején levő királyság is lehanyatlott. Határai fokozatosan összezsugorodtak és időszámításunk után ezer körül már senki sem félt tőlük, a birodalom nem létezett. Később a világ teljesen elfelejtette őket. Az ő kollektív emlékezetükben is a mesebeli Shangrilára tevődött át a régi nagy tettek emléke.

Ám egyszer csak lázasan keresni kezdték az emberek a mesebeli királyságot a világ tetején, a legmagasabb hegyek között. Hogy hol is volt ez pontosan és volt-e, ma már senki sem tudja. Sajnos a mai Tibet még távolról sem számit annak. Viszont valamikori katonai és civilizációs nagyságának nyomai a régi hagyományokat őrző, számunkra oly szokatlan alakú könyveikben, írásaikban fennmaradtak és szájhagyomány útján terjednek.
(folytatása a 19. oldalon).

Töprengések

Az ember lusta állat. Töröljük a mondat szégyenteljes részét. Marad az ember. Nagy szó, ha igaz. Minden azon múlik tehát, hogy képesek vagyunk-e a szégyenletességek törlésére.

Határ Győző *:
Nemzethalál

nemzetemért mért bánkódjam?
népnemzethalálban
együtt vagyunk s a hurokban
benne már a lábam

ha rángatják a kötél végén
vele ráncigálnak
majd tán hálás leszek még én
a tömeghalálnak

nép nem hal meg csak a nyelve
- az van eldöglőben
volnánk bajnak robbanásig
"népességnek" bőven

de ha karmoló szövétnek
nyelvünk galamátya
piszokfészek nyelv a létnek
többé nem lakása

csontkas csontváz porrá kushad
annak sem valódi
nem szégyen a klasszikusnak
százszám elkallódni

ha spermáit hüvelyében
más nyelven fogadja
milliónak anyja lészen
másnyelvű az apja

nemzetemért mért bánkódjam,
népnemzetjhalálban
együtt vagyunk s a hurokban
benne már a lábam

* Köszöntjük a szerzőt abból az alkalomból, hogy életműve elis meréseként Londonban, a Magyar Kultúra Nap ja alkalmából, Márai Sándor-díjjal tüntettek ki .




felelős szerkesztő: Tar Károly, rendszergazda: Kormos László.,
HUNSOR - Magyar Liget - All Rights Reserved - 2001., A.D.