A két boszorkány
Egyszer volt, hol nem volt, éppen a világ közepén volt egy gyönyörű zöldellő erdő. A lombok ringatóztak a szélben, ölelkeztek ágaikkal a fák, mintha táncoltak volna. A zenét sok száz madár csicsergése szolgáltatta. Unalmában egy öregedő tündér sétálni ment az erdőbe. Minél bennebb haladt, annál szebbnek és kellemesebbnek érezte a sétát. Egyszer csak egy kis ligetben találta magát, ahol kis házikót pillantott meg. Benyitott, és mit láttak szemei, egy boszorkányt. A boszorkány rémes rímekben beszélt
Gyere, gyere, kis bogárkám
Nem vagyok ám én boszorkány
Foglalj helyet itt mellettem
Meséljem el mivé lettem.
És hosszasan, olyan szépen elmesélte az életét,
hogy a tündér meghatódott, és ottmaradt a boszorkánnyal.
Azt is elmondta a boszorkány, hogy ő is unatkozik, és szívesen elbeszélgetne a vénülő tündérrel, hiszen a fák is társalognak, de ő nem érti a nyelvüket. A tündér átérezte a boszorkány fájdalmát, és hosszantartó barátságot kötöttek.
|
|
Az egyik nap aztán a boszorkány gondolt egyet, és azt ajánlotta, hogy ha már ketten vannak nagyobbítsák meg a házikót, hiszen van elég fa az erőben, amiből építkezni lehet. Így aztán elkezdték kivágni a fákat.
Minél nagyobbra épült a ház, annál több szobát akartak, és ennek következtében az erdőirtás óriási méreteket öltött. Lassacskán az öregedő tündér rossz tündérré változott, hasonlatos lett a boszorkányhoz, és közös erővel végezték a kíméletlen pusztítást. Egy idő után már alig volt fa az erdőben, és a madársereg is szétszéledt. A kivágott fák helyébe bozót, tövis nőtt, de még azok is kipusztultak a rosszindulattól.
Pedig időközben az arra sétálók szép szóval figyelmeztették a pusztítókat, hogy amit tesznek az természetellenes és bűncselekmény. De a két boszorkány ellenszegült, távozásra késztették az arra sétálókat, mondván, hogy semmi keresni valójuk ott, mert a liget az ő birodalmuk.
Minden rosszindulatú cselekedet elnyeri méltó büntetését. Így történt ez a két erdőlakóval is. Miután mindent kipusztítottak maguk körül, egymásnak estek, civakodtak, aztán egyik északnak , a másik délnek szaladt, hogy soha többé ne lássák egymást. Magányosan élték szomorú életüket, amíg meg nem haltak. Ez volt a sors akarata.
De az erdő újra éledt. A környéken élő emberek fáradságos , de kitartó munkával gyümölcsöző fákat, virágbokrokat ültettek, sétányokat, pihenőhelyeket építettek, ahol mindnyájan jól érezték maguk. És a liget szebben virult mint valaha. Olyan széppé alakult, hogy azóta is a jóságos tündérek szívesen lakják.
Bernát Béla
|