48. évfolyam, 2002. 4. szám
Archívum

Széchényi Ferenc könyvtáralapítása

Monok István
 

A magyar nemzeti könyvtár alapításának történetéről számos komoly tanulmány született az azóta eltelt kétszáz év alatt, bár az is igaz, hogy a legtöbb írás az ünnepi alkalmakhoz kötődő méltatás. A könyvtár történetének kevés számú monográfusa - Kollányi Ferenc,1 Berlász Jenő,2 Somkuti Gabriella3 - nyomon követte az első évszázad gyarapodását, a könyvtár sorsát befolyásoló tényezőket. Kókay György, a felvilágosodás és reformkori irodalmunk kutatójaként több írásában kitért a nemzeti gyűjtemény megalakulásának korabeli visszhangjának elemzésére is,4 arról a kérdésről azonban, hogy maga Széchényi Ferenc miként gondolkodott a gyűjtemények (könyvtár és múzeum) alapításáról, külön elemzés nem született. Még Széchényi monográfusa, Fraknói Vilmos is úgy mutatja be az alapítót, mint mélyen vallásos, királyhű, mecénást, "a nemzet felemelkedésén" munkálkodó, de tulajdonképpen magányos politikust.5 A kérdés az, hogy mit érthetett Széchényi Ferenc "nemzet"-en. Mostani tanulmányunkban megpróbálunk néhány olyan szempontot bemutatni, amely a nemzeti gyűjtemények megalapítását egyik oldalról a Mohács utáni közel három évszázad magyarországi művelődés szervező törekvései természetes eredményének mutatja. Másik oldalról elkülönítjük a nemzeti könyvtár és múzeum (és sok tekintetben a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára) alapítását a Kárpát-medence más 19. századi központi gyűjteményéinek alapításától (román, szász, erdélyi magyar, szlovák, horvát, szerb). Ezért röviden számba vennénk az alapítás könyvtártörténeti és tudományszervezési hagyományát, azt, hogy mit jelentett tanulmányunk szempontjából a nemzeti király hiánya, és végül kitérnék arra a kérdésre, hogy Széchényi Ferenc számára létezett-e a magyar és a hungarus-tudat különbsége.
 

A könyvtártörténeti hagyomány

A magyar szakirodalomban több helyen találkozunk azzal a vélekedéssel, hogy a 18. század végi, 19. század eleji olvasókörök párhuzamba állíthatóak a kortárs nyugat-európai olvasóköröknek nevezett (Leserkabinet, Cabinet des lecteurs etc.) intézményekkel.6 Ez a párhuzamba állítás azonban anakronisztikusnak mondható, hiszen az első magyarországi ilyen olvasókörök kereskedelmi fogásként, egy-egy könyvkereskedésben jöttek létre,7 a kaszinó könyvtárak pedig nem elsődlegesen polgári intézmények voltak. Külön - egy mondat erejéig - érdemes megemlíteni a 18. század második felében Szakolcán megtelepedő cseh nyomdászt, Jihočech Škarniclet és örököseit, akik a helyi szlovák olvasóknak és cseh kolóniának terveztek üzletükben olvasókört. A szlovák és a cseh szakirodalom is kizárólagos kereskedelmi fogásnak tartja a - nem megvalósult - tervet, vagyis nem hozzák összefüggésbe valamiféle szlovák nemzeti kulturális törekvéssel.8 Kétségtelen azonban, hogy a 19. század első felében Magyarországon is jelen volt szűk körben a polgári rétegben, és elvi szinten a nemesség körében a kultúra polgári nyilvánossága iránti igény.9 Ez azonban nem jelenti azt, hogy a könyvtári intézményrendszernek a nyugat-európai polgári körökben évszázadok alatt kialakított formáit Magyarországon is hasonlóképpen hozták létre. A 19. század végén már valóban a nyugat-európai közkönyvtárakhoz hasonló gyűjtemények álltak a magyarországi olvasók rendelkezésére, és már volt jele a porosz hagyományú és az angol public library ellentétének is.10 Ez utóbbi azt jelenti, hogy Magyarországon is létezett a szabadabb könyvtárhasználat, az olvasói igények elé menő könyvtári szolgáltatás iránti igény. A 19. század második felében Apponyi Sándor gróf már fiatal korától abban a tudatban gyűjtötte könyveit, hogy az nyilvános gyűjteményként él majd tovább.11 Széchényi Ferenc ifjú korában azonban még csak az volt egyértelmű, hogy a magánkönyvtárak ideje lejárt, szükség lenne olyan nyilvános közgyűjteményekre, amelyek segítségével az oktatás, a közösség művelődése és a tudományos kutatás biztos hátteret kap. Számára az új szempont az írott kultúra szervezett összegyűjtése és a tovább hagyományozás lehetősége volt.

A közösségi használatú könyvtárak kialakulása Magyarországon is a 15. században kezdődött. Handó György pécsi kanonok könyvtárának egy szűk kör számára való megnyitása a nyugatibb minták követése volt,12 és annak az elméleti irodalomnak való megfelelni akarás, amely Senecától fogva13 Petrarcan14 át hirdette a nagy és zárt magánkönyvtárak feleslegességét. A Johann Henckel által szervezett úgynevezett "Középkori Lőcsei Könyvtár" azonban a szükség, vagyis a könyvhiány eredménye volt.15 A szepességi plébánosok közös használatú gyűjteményhez jutottak ezen a módon. A reformáció térhódítása a városi közösségekben Magyarországon is kialakította a közösségi használatra szánt könyvtárakat, megmentve ezzel több középkori gyűjteményt is a gyors enyészettől. A kőszegi plébánia könyvtárát már 1535-ben "zur gemeinen Nutz" írták össze,16 és 1614-ban, majd 1660-ben17 már mint városi könyvtárat vették számba. Selmecbányán az iskolai gyűjtemények mellett már a 16. század végén "publica libraria" működött,18 s Brassóban pedig az evangélikus kollégium könyvtára bírt részleges nyilvánossággal.19 A Handó-féle humanista példa is továbbélt, Hans Dernschwam besztercebányai könyvtára a baráti kör tagjai által aktívan használt gyűjtemény volt.20

A 17. században a városok könyvtárai ott gyarapodtak igazán, ahol a protestáns városvezetés ezt szívügyének tekintette. Bibliotheca publica elnevezéssel a legnagyobb gyűjteményt Kassáról ismerjük.21 Ezek a könyvtárak nevükben publikusak voltak, és a város polgárai számára potenciális olvasási helyként a gyakorlatban is. Kezelésüket azonban a városok valamelyik egyházra, legtöbbször az evangélikusokra bízta. A 17. század második felében lezajlott városi rekatolizáció (ahol ez megtörtént) nem kedvezett ennek a folyamatnak. A városokba visszatelepülő rendek által fenntartott iskolák ugyanis nem tudták - nem is akarták - helyettesíteni a nyilvános könyvtárakat. A gondoskodó protestáns egyház nagyon gyakran annyira kisebbségbe szorult, hogy többé már nem tudott törődni a könyvtárral, amelynek anyagát sokszor valamelyik új katolikus iskola meg is kapta. Nem véletlen, hogy éppen az erdélyi szász városokban maradt meg a városi könyvtár egészen az újkorig.22

Miután a magyarországi művelődési intézményrendszert a 16. század elején a török hódítás és a reformáció lerombolta, a század végére újjáalakult, immár protestáns arculatúként. A 17. században újjászerveződő katolikus egyház a század utolsó harmadában állami segédlettel lerombolhatta a már működő protestáns intézményeket, és a 18. század elején újra meg kellett szervezni az iskolákat, nyomdákat, könyvtárakat. Ezen változások mellett állandónak a főnemes családok udvarai mondhatóak. Gondot viseltek az iskolákra, néha a nyomdákra, és az udvari könyvtár legtöbbször a család környezetében élők számára nyitott volt. Sok példát említhetünk arra is, hogy a főúr birtokán lelkészi szolgálatot ellátó személyek kölcsönöztek is a magánkönyvtárból. A főúri udvar ilyen funkciója Erdélyben sokáig, a 18. század közepéig megmaradt.23 A nyugat-magyarországi területeken a katolikus egyház intézményei korábban vették át ezeket a művelődésszervező feladatokat, mint Erdélyben, ahol a magyar lakosság jelentős része református és unitárius maradt, a városok német lakossága pedig evangélikus.

Azok a főúri családok, amelyek megmaradtak valamelyik protestáns egyház támaszának, továbbra is a 16-17. századi módon támogatták azt a művelődési intézményrendszert, amelyik az egyházuk kezelésében élt tovább. Az egyik legjobb példa erre az erdélyi Teleki család. A magyarországi nagyobb arisztokrata családok számos tagja egyházi karriert választott magának, és meghatározó szerepet játszott a török kiűzése után a katolikus egyház újjászervezésében. A főpapságnak ezek a generációi hozták létre a 18. században a modern egyházi könyvtári rendszert.24 Ennek egyik tagja, a Pécsi Püspöki Könyvtár Klimó György püspöksége idején városi nyilvános könyvtárrá vált 1764-ben.25

A 18. század folyamán kialakulnak a bibliofil főúri gyűjtemények is, amelyek közül a Batthyány, a Bethlen, az Esterházy, a Festetich, az Illésházy, a Jankovich, a Nádasdy, a Ráday és a Reviczky családokéi a legjelentősebbek.26 Az arisztokrata és a főpapi könyvgyűjtés eredményeként létrejött modern könyvtári kultúra kialakítóiban ekkor tudatosodott az, hogy könyvtáraik nem csupán a kincsképzés eszközei, nem csupán tudós műhelyek és nem csupán művelődésszervező központok, hanem a nemzeti kultúra írott emlékeinek a lerakatai is. Olyanok, amelyek sokszor egyetlen megmaradt példányban, vagy az azt pótló másolatban őrizték meg elődeik gondolatát. A központi könyvtár, az egyes kultúrák nemzeti könyvtárának alapítási gondolata ekkor érte el a Kárpát-medencét. Ekkor jött létre Széchényi Ferenc adományából a magyarországi Bibliotheca Regnicolaris.27

Egyetlen gondolat erejéig kitérnék arra a kérdésre, hogy mit alapított Széchényi Ferenc: könyvtárat, vagy múzeumot. Az alapító levélben mindkét elnevezést használja. Elmondja szándékát, indokait, hogy miért teszi adományát, és hosszan a könyvtárról beszél. Majd egy ponton így fogalmaz: "Quarto, licet ... Musaeo huic ..."28 A könyvtár és a múzeum tehát számára nem vált szét, a nemzeti közgyűjtemény gondolata foglalkoztatta. A múzeumok a könyvtárakon belüli, vagy azok mellett berendezett studiolókból, majd ritkaságtárakból keletkeztek, mint ahogy a korai középkorban a levéltár és a könyvtár, vagy a kincstár és a könyvtár sem vált szét. Széchényi Ferenc tehát nemzeti gyűjteményt alapított, javarészt könyvekből, kéziratokból és térképekből álló gyűjteményéből, amelynek része volt az éremgyűjtemény és az ásványok is. Ahogyan a British Library is a múzeummal egy intézményként működött évszázadokon át, úgy a magyar Nemzeti Múzeum és annak a könyvtára is 1808-tól 1949-ig egyetlen jogi személy volt.
 

A nemzeti tudományos intézményrendszer hagyománya

A jól felszerelt, friss könyvanyagban gazdag könyvtárak létrehozása annak ellenére sem volt öncél, hogy tudjuk, a bibliofil könyvgyűjtés is a 18. század közepén válik elterjedté a Kárpát-medencében. A sorra épülő udvarházakban sokszor "à la mode" is került könyvtárszoba, és abba könyvek.29 Az ambiciózusabb gyűjtők célja azonban az volt, hogy a könyvtárral az oktatást, illetve a tudományos munkát szolgálják. A Budára, illetve Pestre helyezett egyetem számára, a 18. század folyamán alapított felsőoktatási intézményeknek az alapítás előtt gondoskodtak könyvtárról, és - ahogy Esterházy Károly példája is mutatja - volt ahol csak a könyvtár jött létre, a felsőoktatási intézmény alapítása nem sikerült.30

A magyar tudós társaság létrehozását szorgalmazó nemesek, értelmiségiek maguk is könyvgyűjtők voltak, és azt sem tartjuk véletlennek, hogy szinte mindannyiuk magánkönyvtára valamelyik közgyűjteményt gazdagította a tulajdonos adományaként: a pesti Egyetemi Könyvtárat,31 a Nemzeti Könyvtárat, majd az 1825-ben létrehozott Akadémiai Könyvtárat.32 Az írott kulturális hagyomány megőrzése, és annak tudományos szintű feltárása tehát a könyvtárak feladata volt alapításuktól kezdődően. Széchényi Ferenc is ezért tért ki erre a kérdésre az alapító levélben, meghatározva a könyvtári személyzet iskolai felkészültségének mértékét.33
 

A nemzeti király, nemzeti kultúra és nemzeti gyűjtemény

A magyar arisztokrácia Mohács utáni szerepvállalása a művelődési intézményrendszer működtetésében alapvetően annak a kényszerhelyzetnek köszönhető, amelyet a nemzeti király, illetve királyi udvar hiánya jelentett. A sikeres nemzeti király, Hunyadi Mátyás és könyvtára ezért is válhatott olyan szimbólummá, amelyre a nemzet, a nemzeti kultúra feltámasztásán (vagy inkább megteremtésén) munkálkodók mindig hivatkoztak. Az az európai léptékű tett, amelyet a Bibliotheca Corviniana jelentett a kortársaknak - attól függetlenül, hogy ők maguk akár írástudatlanok is voltak -, majd a magyar történelem minden korszakában élőknek, természetesen a 18. század végén is sokszor idézett példa volt. Hiszen a hírneves könyvtár történetének mindig is voltak (és vannak) a filológiai eredményeken túlmutató tanulságai is. Ahogy a 19-20. században minden komolyabb kultúrpolitikai kurzus valamilyen formában állást foglalt ezzel a könyvtárral kapcsolatban, úgy a 16-17. században a gyűjtemény, annak széthullása jelképe volt az ország széthullásának. A kódexek megmentésére, az egyes ókori, vagy középkori szerzők művei szövegvariánsainak felkutatására irányuló humanista akarat ebben az analógiában értelmezhető úgy, mint a politikai gondolkodás mögött meghúzódó keresztény összefogási szándék (unio christiana) a mohamedán Török Birodalom visszaszorítására. Ahogy a magyarországi (és erdélyi) politikai gondolkodás központi gondolata az ország újraegyesítése volt (Habsburg párt, törökösök, önálló magyar nemzeti törekvések), úgy a Bibliotheca Corviniana megmentése, újra összeállítása szimbóluma lett annak, hogy a magyarországi34 kultúra önállóan, az osztrák birodalomtól is függetlenül létezik, képes az európai szintű intézményrendszer létrehozására is.

A nyugat-európai humanisták levelei, előszavai a Corvina egy-egy darabjának történetéről az antikvitás szövegeinek elkallódását siratják, és ehhez természetes módon csatlakozik Szamosközy István, az erdélyi magyar humanista történetíró. Számára azonban már nem csupán erről van szó. Az erdélyi fejedelmek Erdélynek a vajdaságból fejedelemséggé válásának kezdetétől (1541) fogva törekedtek arra, hogy a magyarországi (és nem csupán erdélyi) kultúrát a nyugati kereszténység értékrendje alapján támogassák. A gyulafehérvári fejedelmi udvar művelődésszervező funkciójában méltó örököse a budai udvarnak még akkor is, ha anyagi erejét tekintve nem hasonlíthatóak össze. Bethlen Gábor (1613-1629) és I. Rákóczi György (1631-1648) fejedelem a Mátyás-kultuszt olyan értelemben is fel szerették volna támasztani, hogy megszerzik a Bibliotheca Corviniana még - hitük szerint Budán és Konstantinápolyban - fellelhető darabjait. A Corvinát, mint a hatalmi reprezentáció eszközét gondosan tárgyalta Mikó Árpád,35 a Bethlen Gábor és Rákóczi György idején felélesztett Mátyás-és Nagy Sándor-kultusz ugyancsak részleteiben is ismert a magyar szakirodalomban.36 I. Apafi Mihály sem mondott le a Corvináról, neki egy kötetet sikerült is megszereznie.37

A jezsuita törekvések - a neves könyvtár maradványának elcserélésére - hátterében megítélésünk szerint két gondolat húzódik. A két gondolat persze ugyanabban a körben mozog, és ez utóbbi: a jezsuita rend szerepének hangsúlyozása a magyar (értsd Magyar Királyságbeli) kultúra intézményrendszerének helyreállításában. A Corvina megszerzése szimbolikus eredmény lehetett volna. A 17. század elején energikusan kibontakozó rekatolizációs törekvések alapvetően a magyar arisztokrata családokat célozták, tegyük hozzá, nagy sikerrel. A propaganda szintjén nagyon jó használható eszköz lett volna, ha sikerül a budai könyveket megszerezni: a jezsuiták részt vesznek a török hódoltság lakosságának lelki ápolásában, ugyanakkor "kiszabadítják" a nagy király könyveit fogságukból, részt vesznek az ország kulturális felemelésében stb. Tovább lépve azonban megkockáztatjuk azt a feltevést, hogy ennél többről is szó lehetett.

Pázmány Péter esztergomi érsek, a magyarországi rekatolizáció motorja, maga is jezsuita volt. A kálvinista erdélyi fejedelmekkel kialakított kapcsolata ugyanakkor pontosan jelzi, hogy politikai gondolkodásában távolról sem elfogultan Habsburg párti. Ebből fakadóan az ország nádorával, Esterházy Miklóssal komoly vitái is voltak. Pázmány ugyanis nem helyeselte az ország egy elméletileg lehetséges olyan egyesítését, amely Erdélynek, mint vazallus fejedelemségnek a megszüntetésével kezdődne, és a török ellen fordulással folytatódna. Politikailag és katonailag irreálisnak tartotta, és ugyanakkor Magyarország és a magyar kultúra önállóságát is veszélyeztető megoldásnak. Olyannak, amelyik sok magyar arisztokrata családot az uralkodó ellen fordíthat. A történelem az ő gondolkodását igazolta, hiszen a sikeres török ellenes hadjárat (1664) utáni Habsburg-török békekötést követően a magyar főurak összeesküdtek a császár ellen (1671), majd több függetlenségi harc (Thököly, Rákóczi) zárta le a 17. századot és kezdte meg a 18.-at.

Pázmány Péter és a magyar jezsuiták törekedtek arra, hogy az országot mint önálló keresztény kultúrájú országot mutassák be a világnak, és mint ilyet emeljék fel kulturálisan. Katolikusnak természetesen. A jezsuita Melchior Inchofer (1585-1648) meg is írta Magyarország egyháztörténetét,38 de kiadását az osztrák jezsuiták (az osztrák politika) sokáig megakadályozta. A koncepciója e műnek ugyanis az, hogy a magyar kereszténység nem "filia"-ja az osztráknak, hanem egy Szent István óta önálló egyház által sikerrel terjesztett hit, kultúra.39 A jezsuiták ezután is törekedtek e gondolat propagálására, illetve a Provincia Austriaca-tól független Provincia Hungarica megalapítására (ez utóbbi törekvésük sikertelen maradt).40 Rögtön megjegyeznénk, hogy azok a magyar arisztokraták, akik nem hittek a Habsburg hatalommal szembeni fegyveres konfrontáció sikerében, a 18. században ugyanezt a logikát követve törekedtek olyan mecenatúrát kialakítani, amely egyrészt kulturális intézményeket támogatott, másrészt a kulturálisan elmaradottabb rétegek körében katolikus, de magyar kultuszt terjesztettek el. A Bibliotheca Corviniana megszerzésére való törekvés tehát megítélésünk szerint a jezsuita térítő, kulturális és hatalmi politikának egyaránt része volt.

A 18. század végén és a 19. század elején a híres könyvtár egyes darabjai már szereplői voltak az európai könyvaukcióknak, de magyarországi megszerzésükre (ahogy a korban néhányan fogalmaztak "visszaszerzésükre") csak későbbi időszakból ismerünk törekvéseket. A nemzeti könyvtár iránti igény megfogalmazásakor azonban többen utaltak arra, hogy ha lenne nemzeti királyunk, akkor lehetne nemzeti könyvtárunk is. Az egyik legkonkrétebb megfogalmazása ennek a gondolatnak Aranka György tollából származik: "Azt szokták köz példa beszédben mondani: Meghólt Mátyás király, és elmúlt az hazai vagy nemzeti tudományról való reménységünk. Az a születése felett fennjáró elméjű ritka fejedelem kezdett volt egy királyi bibliotékát állítani fel Nagy Magyarországon, a prédává lett; ami megmaradt is nintsen egy nemzeti ezt a nevet érdemlő gyűjtemény. Ideje volna már egyszer hozzá kezdeni, és a sok drága mojjal és porral imitt amott küszködő darabokat, melyek hazánknak mintegy megannyi elásott kincsei, az haza hasznára napfényre hozni, s egybe gyűjteni, magyar és más közönséges bibliotéjkát állítani." 41 Ezek a gondolatok azonban a 18. században nem olyan formában jelentek meg, hogy a magyar nemzeti könyvtárnak valóban csak a magyar kultúra írott emlékeit kell ápolnia, ez majd egy későbbi fejlemény.

Hungarus tudat és magyar nemzeti kultúra

A nemzeti gyűjtemények létrejöttét gyakran és joggal említik úgy, mint amely lezár egy korszakot, és ugyanakkor kezdete egy olyannak, amelyben a kultúra polgári nyilvánossága kap majd egyre nagyobb szerepet. Tanulmányunk gondolatmentét követve is meg kell állapítani, hogy Széchényi Ferenc generációja talán az utolsó, amelyet mint a Kárpát-medence hungarus-tudatú lakosságát jellemezhetünk. Széchényi Ferenc tehát a Magyar Királyság nemzeti könyvtárát alapította meg (ahogy ő nevezte: Bibliotheca Regnicolaris). A következő magyar arisztokrata, és tudós generáció is másként gondolkodott. A Magyar Tudományos Akadémia és könyvtárának létrejötte esetében például már nem mondható ki az, hogy nem hangsúlyosan a magyar tudomány művelése volt a célja (mint ahogy mondjuk Bél Mátyásnak egy évszázaddal korábban "csak" "Tudós társaság" létrehozása volt az elsődleges vágya).42

Teleki József azonban egy másik hagyományt is ismert, Erdélyből származott. Külön tanulmányt érdemelne, hogy Teleki Sámuel számára, aki Széchényivel egy időben, 1802-ben alapította az erdélyi kálvinista(?) magyarok nemzeti könyvtárát, vajon mit jelentett a hungarus-tudat.43 A balázsfalvi román iskola és könyvtár pontosan jelezte a román kultúra vágyát önálló intézményrendszer létrehozására, és az erdélyi szászok is megteremtették központi gyűjteményeiket,44 1803-ban Samuel Bruckenthal nevéhez kötődően.45 Fontos megjegyezni, hogy mindhárom erdélyi gyűjtemény alapítását követően szinte azonnal kötődött az adott kulturális közösség jelentős iskolájához.

A magyarországi nemzetiségek központi gyűjteményeinek megalakulása (horvát, szlovák, szerb) a 19. század első felében pontosan jelzi, hogy ekkor már nem - a hivatalos latin nyelv ellenére sem - létezett az a hungarus-tudat, amely összetartotta a Magyar Királyságot. Tegyük hozzá rögtön: a Széchényi Ferenc alapította könyvtárnak a legnagyobb hiányai pontosan a 19. századi erdélyi román és szász, valamint a magyarországi szláv anyagban vannak. Messzire vezetne e hiányok okát pontosan feltárni, de annyi bizonyos, hogy a könyvtár fenntartója, kezelői nem nagy gonddal törekedtek ezen kiadványkör rendszeres gyűjtésére.

A nemzeti könyvtár megalapítása tehát egy hosszú folyamat eredménye volt. Széchényi Ferenc úgy hozta létre, hogy a nemzeti kultúra (a Magyar Királyságra vonatkozó) írott emlékeit szervezetten gyűjtse és őrizze meg. A könyvtár tudományos műhelyként kell, hogy saját állományát feltárja, és ilyen módon is tegye a hazai tudós közösség számára közkinccsé. De a könyvtárhoz mindig kötődött az az ethosz, amely összekötötte a Bibliotheca Corviniana, a Bibliotheca Regnicolaris és a nemzeti könyvtár gondolatát. Enélkül az ethosz nélkül lehetetlen lett volna a mindig elégtelen állami pénzeszközök dacára az egyik legnagyobb és leggazdagabb európai gyűjteményt létrehozni. Az ethosz része az, hogy ebben a könyvtárban megmaradnak a kulturális emlékek. Ezért a magángyűjtők szívesen hagyják kincseiket erre a gyűjteményre, ahol biztosabban fennmaradnak, mint bizonytalan sorsú magánkönyvtárként. E könyvtáron keresztül ezek az értékek közkinccsé válnak, mindig hozzáférhetővé a magyar nemzeti hagyomány iránt érdeklődők számára.
 

Jegyzet

  1. KOLLÁNYI Ferenc: A Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtára. 1802-1902. Bp. OSZK, 1905.

  2. BERLÁSZ Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802-1867. Bp. OSZK, 1981.

  3. SOMKUTI Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802-1918. Bp. OSZK, 2002.

  4. KÓKAY György: Könyv, sajtó és irodalom a felvilágosodás korában. Bp. Akadémiai Kiadó, 1983.

  5. FRAKNÓI Vilmos: Gróf Széchényi Ferenc. 1754-1820. Bp. Magyar Történelmi Társulat, 1902. (Magyar történeti életrajzok, XVIII. évf. 3/5. füzet)

  6. CSAPODI Csaba-TÓTH András-VÉRTESY Miklós: Magyar könyvtártörténet. Bp. Gondolat Kiadó, 1987. 146-148.p.

  7. Az első ilyen Pozsonyban volt: KÓKAY György: Az első magyarországi kölcsönkönyvtár. Olvasókabinét Pozsonyban 1782-ben. In: Kókay György: Felvilágosodás, kereszténység, nemzeti kultúra. Bp. Universitas Könyvkiadó, 2000. 202-213.p.

  8. Cf. Lumila MAZALOVÁ: Česká produkce Škarniclovy tiskárny v Uherské Skalici ve 2. polovině 18. a v 19. století. In: K vyzkumu zámeckych mešánskych a cirkevnich knihoven. Čtenář a jeho knihovna. (Pour une étude des bibliothčques aristocratiques, bourgeoises et conventuelles. Le lecteur et sa bibliothčque) Ed. Jitka Radimská. Opera romanica. Vol. 3. Editio Universitatis Bohemiae Meridionalis. České Budčjovice, 2003.

  9. GÁSPÁR Gabriella: A polgári nyilvánosság kialakulásának kezdetei Magyarországon. Bp. OSZK, 2003.

  10. CSAPODI-TÓTH-VÉRTESY: (mint a 6. jegyzetben) 294-298.p.

  11. W. SALGÓ Ágnes: Epizódok Apponyi Sándor Hungarica-gyűjteményének történetéből. In: Emlékkönyv a Teleki Téka alapításának 200. évfordulójára 1802-2002. Szerk.: Deé Nagy Anikó, Sebestyén-Spielmann Mihály, Vakarcs Szilárd. Marosvásárhely, Mentor Kiadó. 2002. 450-466.p.

  12. CSAPODI-TÓTH-VÉRTESY: (mint a 6. jegyzetben) 133- 136. p.; MONOK István: "Libri in publica libraria exules scholastici". Kísérlet egy fejléc értelmezésére, avagy a városi közösségi könyvtárak kialakulásáról Magyarországon. In: Tarnai Andor-emlékkönyv. Szerk. Kecskeméti Gábor. Bp. 1996. 181-187.p.

  13. "Vitiosum est ubique quod nimium est" Seneca: De tranquillitate animi 9, 4-7.; "distringit librorum multitudo" Seneca: Epistola ad Lucilium 1,2.

  14. PETRARCHA, Franciscus: De remediis utriusque fortunae libri II. Lugduni, 1585. 177-184.p.

  15. .SELECKÁ MÂRZA, Eva: A Középkori Lőcsei Könyvtár. Szerk., előszó Monok István. Szeged, JATE, 1997. (Olvasmánytörténeti Dolgozatok VII.)

  16. KŐSZEGHY Sándor, Magyar Könyvszemle 1894. 302.p.; Lesestoffe in Westungarn II. Kőszeg (Güns), Rust (Ruszt), Eisenstadt (Kismarton), Forchtenstein (Fraknó) 1535- 1740. Hrsg. von Tibor Grüll, Katalin Keveházi, Károly Kokas, István Monok, Péter Ötvös, Harald Prickler. Red. von István Monok, Péter Ötvös. Szeged, 1996. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 18/2.- Burgenländische Forschungen. Sonderband XV. ; Adattár 18/2.) 31.p.

  17. Adattár 18/2. 34-38.p., 58-68.p.

  18. MONOK István: "Libri in publica libraria exules scholastici" (mint a 12. jegyzetben)

  19. Lesestoffe der siebenbürgen Sachsen. 1535-1750. Hrsg. von István Monok, Péter Ötvös, Attila Verók. Szeged, JATE, 2003. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 16/4. ; Adattár 16/4.)

  20. A Dernschwam-könyvtár. Egy magyarországi humanista könyvjegyzéke. Kísérőtanulmánnyal közreadja Berlász Jenő. Sajtó alá rend. és a mutatót összeáll. Keveházi Katalin, Monok István. Szeged, JATE, 1984. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 12.)

  21. Kassa város olvasmányai 1562-1731. Sajtó alá rend. Gácsi Hedvig, Farkas Gábor, Keveházi Katalin, Lázár István Dávid, Monok István, Németh Noémi. Szerk. Monok István. Szeged, JATE, 1990. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 15.) 115-187.p.

  22. Erdélyi szász intézményi- és magángyűjtemények 1578- 1750. Könyvjegyzékek bibliográfiája. Összeáll. Monok István, Ötvös Péter, Verók Attila. Szerk. Monok István. Szeged, 2001. (Könyvtártörténeti Füzetek X.) 158.p. ; Adattár 16/4.

  23. Erdélyi könyvesházak III. 1563-1757. A Bethlen-család és környezete. Az Apafi-család és környezete. A Teleki-család és környezete. Vegyes források. Sajtó alá rend. Monok István, Németh Noémi, Varga András. Szerk. Monok István. Szeged, JATE, 1994. [1995] (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 16/3.) 121-167.p. ; Monok István: Olvasó vagy gyűjtő? A könyvgyűjtési és olvasási szokások változása a XVII-XVIII. század fordulóján. In: Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére. Szerk.: Balázs Mihály, Font Zsuzsa, Keserű Gizella, Ötvös Péter. Szeged, JATE, 1997. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 35.) 401-414.p.

  24. Szarvasi Margit: Magánkönyvtárak a XVIII. században. Budapest, 1939.; Berlász Jenő: Magyarország egyházi könyvtárai a XVI-XVIII. században. In: Régi könyvek és kéziratok. Összeáll. Pintér Márta. Budapest, OSZK-KMK, 1974. 221-226.p.

  25. Cf. A Pécsi Egyetemi Könyvtárban őrzött Klimo-könyvtár katalógusa, I. rész, A könyvek szerzői betűrendes katalógus, Összeáll., Mária Anna Móró, Budapest, Tarsoly Kiadó, 2001.

  26. Berlász Jenő: Könyvtári kultúránk a 18. században. In: Irodalom és felvilágosodás. Tanulmányok. Szerk.: Szauder József, Tarnai Andor. Bp. 1974. 283-332.p.; Kelecsényi Gábor: Múltunk neves könyvgyűjtői. Bp. Gondolat Kiadó, 1988.; Kosáry Domokos: Művelődés a 18. századi Magyarországon. Budapest, 1980. 133-139., 524-562.p.

  27. Litterae fundationis Musei Nationalis Hungariae et Bibliothecae Nationalis Széchényianae. Hasonmás kiadás. Bev. Somkuti Gabriella. Bp., 2002. (Margaritae Bibliothecae Nationalis Hungariae)

  28. Litterae fundationis (lásd a 27. jegyzetet) 4. pont

  29. MONOK István: Olvasó vagy gyűjtő? (lásd a 23. jegyzetet)

  30. Cf. Bitskey István: Püspökök, írók, könyvtárak. Egri főpapok irodalmi mecenatúrája a barokk korban. Eger, 1997.

  31. TÓTH András-VÉRTESY Miklós: Az Egyetemi Könyvtár története. 1561-1944. Bp., 1982.

  32. Örökségünk, élő múltunk. Gyűjtemények a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában. Szerk.: Fekete Gézáné. Bp. MTAK, 2001. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának közleményei - Publicationes Bibliothecae Academiae Scientiarum Hungaricae 37/112)

  33. Litterae fundationis (lásd a 27. jegyzetet)

  34. Fontos hangsúlyozni, hogy nem magyar kultúra, hiszen a korban meg nem létezett a nemzeti szempont abban a formájában, ahogy a 18. század közepén már igen. A Magyar Királyság egységéről volt szó a Habsburg, illetve a Török Birodalommal szemben, és ennek a Magyar Királyságnak nagyon sok nemzetiségű lakója volt. Létezett ugyanakkor egy egységesnek mondható "Hungarus" tudat. Erről lásd: Klaniczay, Tibor: Die Benennungen "Hungaria" und "Pannonia" als Mittel der Indentitätssuche der Ungarn. in: Antike Rezeption und nationale Indentität in der Renaissance insbesondere in Deutschland und in Ungarn. Hrsg. von Klaniczay, Tibor- Németh, S. Katalin- Schmidt, Paul-Gerhardt. Budapest, Ed. Balassi, 1993. (Studia Humanitatis Bd. 9.) 83-100.p.

  35. MIKÓ Árpád: Mathias Corvinus-Mathias Augustus. L’arte all’antica nel servizio del potere. In: Cultura e potere nel rinascimento. A cura di Luisa Secchi Tarugi. Firenze, 1999. 209-220.p.

  36. Cf.: Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában. Bp. Gondolat, 1978. .

  37. JAKÓ Zsigmond: Erdély és a Corvina. In: Jakó Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez. Bukarest, Kriterion, 1976. 169-179.p.

  38. Annales ecclesiastici Regni Hungariae, Romae, 1644

  39. DÜMMERTH Dezső: Inchofer Menyhért küzdelmei és tragédiája Rómában (1641-1648). In: Dümmerth Dezső: Írástudók küzdelmei. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok. Budapest, Panoráma, 1987. 155-204.p.

  40. Vö. LUKÁCS László: A független magyar jezsuita rendtartomány kérdése és az osztrák abszolutizmus (1649-1773). Szeged, JATE, 1989. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 25.)

  41. ARANKA György: Egy magyar Nyelvmívelő Társaságnak szükségessége. Idézi Kókay György: Nemzeti könyvtárunk megalapításának visszhangja a korabeli sajtóban. In: Kókay György: Könyv, sajtó ... (mint a 4. jegyzetben) 191.p.

  42. SZELESTEI NAGY László: Irodalom- és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon 1690-1790. Bp. OSZK, 1989.

  43. DEÉ NAGY Anikó: A könyvtáralapító Teleki Sámuel. Kolozsvár, EME, 1997.

  44. JAKÓ Zsigmond: A balázsfalvi nyomda kezdetei. In: Jakó Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség (mint a 37. jegyzetben) 252-256.p.

  45. GÖLLNER Carl: Samuel von Brukenthal. Sein Leben und Wert im Wort und Bild. Bukarest, Kriterion, 1977. ; KELECSÉNYI Gábor: Múltunk neves könyvgyűjtői. Bp. Gondolat, 1988. 147-156.p.

Országos Széchényi Könyvtár
Észrevételek