←Vissza

Gyöngyösi Katalin Krisztina

Serdülőkorú fiatalok társas beilleszkedése

„Az iskolai környezet a tanulók (lelki és testi) egészségének, egészséges életmódjának forrása és egyben veszélyforrása is” – jelentette a WHO Európai Irodája abban a tanulmányában, amelyet a fiatalok egészségi állapotáról és egészség-magatartásáról készített. A felmérés alapján a magyar tanulók egyharmada ítéli túlzónak a szülők és a tanárok elvárásait, és negyedük érzi nyomasztónak az iskolai feladatokat. A közösségi létforma megélése a diák szempontjából terápiás jelentőségű is lehet, hiszen a lelki sérülések igen nagy százaléka visszavezethető az egyedüllétre, a szeretetlenségre, az elfogadás hiányára. A közösségnek megtartó ereje van a gyerekek számára, hiszen ott tapasztalhatják a valahová tartozás érzését, a másik megértését és elfogadását, és megtanulhatják az alkalmazkodást, a lojalitást.

Az iskolai osztály napjainkban elsődleges szociális és szervezeti egységként működik, képes arra, hogy alkotó módon vegyen részt a pedagógus és diák, valamint a diák és diák közötti konfliktusok megoldásában, és arra is, hogy több lehetőséget nyújtson a szociális érvényesüléshez, vagy támaszt jelentsen a közösség tagjainak. Az osztályban a gyerekek tevékeny résztvevőként átélik és alakítják a társas élet formális és informális szabályait, az alá- és fölérendeltségi viszonyokat, az együttműködést és a versengést, a szolidaritást és a kirekesztést.

Tapasztalataik alapján megtanulják, hogyan juttassák kifejezésre és érvényesítsék érdekeiket, miként éljenek együtt a mássággal.

A csoportbeli elfogadottság összefügghet a gyerekek proszociális célokra törekvésével is, a gyerek pozíciója, elfogadottsága kapcsolatban áll az osztályban kialakult szabályokhoz történő alkalmazkodással és a tanárok által tapasztalt elfogadottsággal is.

„Az iskolai környezet a tanulók (lelki és testi) egészségének, egészséges életmódjának forrása és egyben veszélyforrása is” – jelentette abban a tanulmányában a WHO Európai Irodája, amelyet a fiatalok egészségi állapotáról és egészség-magatartásáról készített. Ez a kutatás az 1997–1998. évi adatfelvételek eredményeit ismerteti. A felmérés alapján a magyar tanulók egyharmada túlzónak ítéli a szülők és a tanárok elvárásait, és egynegyedük érzi nyomasztónak az iskolai feladatokat.

A diák és a tanár is közösségi lény. Az általános és a középiskola a tudatos vagy tervezett közösségnevelés utolsó esélye. Az iskola természetéből fakadóan természetes és mesterséges közösségeket teremt, ezek megtanítanak bizonyos viselkedésmintákat, amelyek máshol nem sajátíthatók el.

A közösségi létforma megélése terápiás jelentőségű is lehet a diák számára, hiszen ha belegondolunk, a lelki sérülések igen nagy százaléka visszavezethető az egyedüllétre, a csoporton kívüliségre, a szeretetlenségre, az elfogadás hiányára.

A közösség megtartó erejű lehet a gyerekek számára, hiszen megvan benne a valahová tartozás érzése, a másik megértése és elfogadása. Megtanulható az alkalmazkodás, a lojalitás, ami fontos lehet a későbbi életükben.

Nem szóltunk még a pedagógusról, aki mintahordozó, értékközvetítő és normateremtő személyként meghatározó lehet a gyerek életében. Ugyanakkor ő maga is képlékeny, változó, fejlődő személyiség, aki maga is küzd, és diákjaihoz hasonlóan terheket visel. Az a tanár, aki békében él önmagával, ismeri a lélek folyamatait, olyan többletet tud nyújtani diákjainak és a szülőknek egyaránt, ami túlmutat a tananyag átadásán.

Nem lehet az iskolás korosztály mentálhigiénés állapotáról beszélni a tanároké nélkül, hiszen a kettő szervesen kapcsolódik egymáshoz, kölcsönhatásban áll egymással.

A gyerek lelki egészsége szempontjából a pedagógus személyes odafordulása, a már oly sokszor emlegetett egyéni odafigyelés az egyik legfontosabb feltétel, hiszen a gyerek számára az iskola maga az élet! Minden gyereknek szüksége van arra, hogy iskolás élete során legyen legalább egy rá figyelő, jó tanár vagy tanító.

Mindez csak akkor lehetséges, ha a pedagógus saját személyisége és mentálhigiénés állapota megfelel a segítő, támogató követelménynek és elvárásnak.

A gyereket körülvevő szűkebb és tágabb környezet változásai, az értékrendben jelentkező átrendeződések, a családok egy részének működésében tapasztalható zavarok ma még szükségesebbé teszik, hogy a nevelés lényegét alkotó funkciók erőteljesen jelen legyenek a pedagógus és az iskola életében.

A közösségi vonások mellett nem elhanyagolható, hogy az osztály önálló személyiségekből áll. A társas viszonyok nemcsak a gyerekek érzelmi-motivációs jellemzőit, énképét alakítják, hanem értelmi fejlődésükben is szerepet játszanak. Piaget nyomán többen igazolták a szociális és az értelmi fejlődés kölcsönhatását.

A társas kapcsolatok jelentősége szociológiai szempontból

A család az egyén és a társadalom közti közvetítő kiscsoport, „elsődleges közvetítő társadalmi egység”. Elsődlegessége abban áll, hogy

  1. a legkorábban hat az egyénre;
  2. alapvető érzelmi és viselkedési modelleket vés be a személyiségbe, ezek diszpozíciókként működnek;
  3. közvetítő funkciója révén megvalósítja a családi és a társadalmi értékrend beépítését.

A család szocializációs funkciója többszintű, a biológiai gondozás mellett magatartási és szerepmintákat közvetít.

A gyerek kétfajta hatás alatt fejlődik: tudatos nevelés és spontán megnyilvánuló, szándéktalanul közvetített (primer) hatások jelenlétében történik a szocializáció-tanulás.

A családhoz tartozás alakítja ki a családi identitást. A család kettős vezetésű kiscsoport: az apa a családot kifelé képviselő „instrumentális”, az anya az „expresszív-emotív” vezető.

Manapság ez a rend felborulni látszik, az „anyaszívű apák” és a dolgozó, a családon kívüli érvényesülést vállaló anyák már az egyenrangú szerepek vállalását közvetítik a gyerek felé.

A család mint elsődleges szocializációs kiscsoport

A család gazdasági egységből gazdálkodó egységgé vált: nem közösen termelnek, csak közösen költekeznek. A nagycsaládok helyébe nukleáris családok léptek. A gyereknek az anyával a legszorosabb a kapcsolata, nem adják kézről kézre a család nőtagjai. A nők munkába állása csökkentette a gyerekkel töltött idő mennyiségét és minőségét. A szocializáció gondja egyre inkább az intézményekre (bölcsőde, óvoda, iskola) hárul. Az apa és az anya között is kialakul bizonyos pingpongjáték („ő is képes rá, csinálja!”). A családdal kapcsolatos bennünk élő ideálok (saját gyerek, társadalmilag közvetített értékek) befolyásolják részvételünket és a családban kialakuló belső viszonyokat.

A család mint rendszer működhet megfelelően, de hibásan is. A hibásan működő család megmerevedett és célszerűtlen ítéleti-viselkedési mintákat közvetít a gyerek számára. A családon belüli szerepváltozások (pl. a serdülőkor miatt) a krízishelyzetekig fokozódó átalakulási periódusokat hozhatnak életre, összeroppanthatják a család egyensúlyát. A családnak nagy szerep jut a benne élők problémáinak megoldásában, jó esetben az egyénnek kevesebb alkalmazkodási erőfeszítésre van szüksége.

A család egészsége meghatározza a felnövő gyerek lelki egészségét. A lelki megbetegedések kulcsát nem az egyénben, hanem az egyén és környezete viszonyában kell keresni.

A társak szerepe az emberi fejlődésben

A személyiségfejlődés során sokféle hatásra van szükségünk, azt, ami a fejlődés korai fokán kimarad, már nem vagy alig pótolhatjuk. A hiányok kijavításának lehetősége attól függ, mikor érte a személyiséget a károsító hatás. Minél korábban, annál kevésbé hozható helyre, mert annál nagyobb a lelki sérülékenység. Az örökletes tényezők megvalósulásához meghatározott fejlődési szakaszban sajátos, nem helyettesíthető és nem pótolható szocializációs ingerekre is szükség van. A társ biológiai szükséglet, a viselkedés ingere és modellje egyben.

Az iskola és a kortárscsoport szocializációs szerepe

Az iskola azért játszik fontos szerepet a szocializációban, mert a felnőtt társadalomnak sokkal hűségesebb modellje, mint a család. El kell fogadnia és fogadtatnia egy olyan értékrendszert, amelynek a teljesítmény áll a középpontjában. Ilyen irányba változik a felnőtt és a gyerek közti viszony is: a személlyel szemben a pozíció válik elsődlegessé (perszonális és pozicionális azonosulás). Az első két-három évben még nincs különösebb jelentősége a gyerek számára a kortárscsoportnak, 10-11 éves kortól azonban ez válik az önmegvalósítás legfontosabb terepévé. A gyerek egyszerre több csoport tagja, de csak egyet tart igazán fontosnak, ez a vonatkozási (referencia-) csoport. A kortárscsoport a szocializáció folyamatának nélkülözhetetlen tényezője, mivel olyan viselkedésformák gyakorlására ad lehetőséget, amelyek rendkívül fontos tudnivalókkal gazdagítják a személyiséget. Sikeres családi szocializáció esetén a gyerek olyan referenciacsoportot választ, amelynek az életvezetésre vonatkozó alapvető értékei összeegyeztethetők a család hasonló értékrendszerével.

A társas kapcsolatok jelentősége serdülőkorban szociálpszichológiai szempontok alapján

Buda Béla szerint serdülőkorban a szerepviselkedés bonyolódásával a személyiség világosabban megismeri helyét az interakciók szociális rendszerében, felismeri társadalmilag előírt viszonylatát más személyiséghez. Ilyen viszony az azonos neműekkel kialakuló felnőttes társas kapcsolat, az ellentétes neműekhez való viszony és a felnőttekkel való újfajta együttélés is. Ezek a kapcsolatok akkor adnak a serdülőnek biztonságot és sikerélményt, ha ki tud alakítani olyan viszonyulást a másikban, amelyet ő is képes szabályozni, elképzeléseinek megfelelően irányítani. Ha a kapcsolat nem sikerül vagy megszakad, a tagjai rendszerint nem lépnek ki, nem léphetnek ki az őket összefogó szervezeti keretből, továbbra is egy osztályban maradnak, egy házban laknak stb.

Az emberek egymással való kapcsolata sokrétű, és bonyolult normák szabályozzák. Mindez összefügg a munkamegosztás fejlettségével és a kultúra komplexitásával. A serdülés periódusában aránylag rövid idő alatt kell alkalmazkodni a sokkal komplikáltabb felnőttes életmódhoz. Szociálpszichológiai megfigyelések szerint az átállásban nem annyira a nyilvánvaló viselkedési szabályok okoznak problémát, sokkal inkább az emberi kapcsolatok rejtett, alig tudatosítható szabályai.

A nyílt normákhoz inkább az érzelmi adaptáció bizonyul nehéznek. A rejtett normák tekintetében csak próbálkozásai, kellemes vagy kellemetlen tapasztalatai, megfigyelései igazíthatják el a serdülőt, sikertelenségeinek okát itt nehezebben veszi észre, saját szerepe, felelőssége, tennivalója kevésbé világos, feszült, kellemetlen élményeit ezért nehezebben tudja feldolgozni, ezek szorongássá, csökkentértékűség-érzéssé válhatnak. A normák a személyiségben rögzültek, a viselkedés a szerep megvalósítása közben mindig spontán, automatikusnak tűnő, énazonosnak tudott.

A szerepek szükségszerűek a személyiség számára, annak határait áthágva súlyos összeütközések következhetnek be a társadalommal. Szerepek nélkül kielégíthetetlenek bizonyos szükségletek. A szerepviselkedés tehát szükségszerű a társadalmi alkalmazkodás miatt, és a szocializáció nem más ebből a szempontból, mint a személyiség kiépülése. A serdülés idején a személyiségfejlődés rendkívül felgyorsul, a modern társadalomban ugrásszerűvé válik, míg a primitív társadalmakban megőrizheti folyamatosságát, mivel a szerepek egyszerűbbek, kevesebb interaktív arculatuk van, foglalkozási szerep pedig jóformán nincs is.

Serdülőkorban meghatározóvá válik az énérzés és az éntudat fejlődése, a személyiség tudatosan többet foglalkozik önmagával, mélyebben átéli különböző szociális viszonylatait. Az önértékelés öntudatlan óvása és erősítésének kísérlete arra készteti a serdülőt, hogy minél pontosabban kövesse a többi személyiség által elvárt normákat. Az önértékelés szorosan összefügg a közösséghez, a csoporthoz való viszonyával. Általános megfigyelés, hogy a serdülő szeret csoportokhoz tartozni, és azok nagyon erősen hatnak rá.

A szociálpszichológiai szemlélet segítségével igen bonyolult képet kapunk a serdülésről. Kitüntetett helyen áll a társadalommal való sokrétű összefüggés, amennyiben a serdülőkor gyakori nehézségei és zavarai a társadalmi viszonyok termékeinek bizonyulnak.

A társas kapcsolatok pszichológiai és szociál- pszichológiai vizsgálatának történeti áttekintése

A szociálpszichológia a pszichológia azon ága, amely a személyek egymásra gyakorolt hatásának elemzését helyezi a figyelem középpontjába. Az ember társas természetéből kiindulva a pszichológia ezt a hatást igen széleskörűen értelmezi, számolva azzal, hogy a befolyásolás állandóan hat az élet csaknem minden színterén. Allport általánosan elfogadott definíciója ezt a sokrétű hatást a következőképpen ragadja meg: a pszichológia azt vizsgálja, hogyan befolyásolja az emberek gondolkodását, viselkedését és érzéseit mások tényleges, elképzelt vagy mögöttes jelenléte. Más szerzők (Cartwright, Zander, Kelley és Thibault) a pszichológia tárgyát inkább a személyközi kölcsönhatás, az interakciók és a csoportviselkedés tanulmányozásában ragadják meg. Az érzés, a cselekvés és a viselkedés nemcsak mások jelenlétében, például csoporthelyzetben módosulhat (tényleges jelenlét), hanem akkor is, amikor egy másik személy reagálásának elképzelése befolyásol (mögöttes jelenlét), amikor egy szabály irányítja a tetteket, vagy amikor a műélvező kulturális ismereteit felhasználva értékeli a műalkotást (implikált jelenlét). Sokan úgy tekintik (Klineberg), hogy nincs is más pszichológia, csak a szociálpszichológia, mert az ember lelki jelenségeinek mindegyikét befolyásolja társadalmi természete (például az olyan alapvető szükségletkielégítő cselekvés, mint az evés, sem független a kultúrától, van, ahol földre ülve és kézzel esznek, van, ahol elegánsan terített asztalnál). A szociálpszichológia nem határolódik el élesen a pszichológia más területeitől, az általános, a fejlődés- és a személyiség-lélektantól, de érdeklődésének középpontjában mindig a társas lény áll. Vizsgálatának tárgya a társakra és a társadalmilag fontosnak tartott tárgyakra vonatkozó megismerés és motiváció, a szabályok és normák tanulásának szabályszerűségei, a társadalomba való beilleszkedés folyamata és nehézségei, a társas készségek és jártasságok. Hidat ver a szociológia és a pszichológia között is, amikor a viselkedés társadalmi gyökereit, a társadalmi érintkezés szabályszerűségeit, a csoport-hovatartozás hatásait, a kultúra meghatározó szerepét keresi.

A pszichológiai nézőpont és eszköztár elsősorban, de korántsem kizárólagosan az egyéni megközelítésnek kedvez. Az első két olyan nagyobb lélegzetű mű, amely címében is a szociálpszichológia megnevezést használja, egy időben jelent meg, a szemléletük azonban lényegesen különbözik. McDougall (1908) nézete szerint a társas viselkedés különböző ösztönök működésének eredménye (pl. menekülési, önalávetési, nyájösztön), ezek kombinációjára és a hozzájuk fűződő érzelmek dinamikájára épül a szociális viselkedés minden formája. Ross viszont nem az egyén belülről jövő motívumait, hanem a társas-társadalmi környezetet tekinti a szociális viselkedés fő irányítójának, az interakciók okát és természetét arra vezeti vissza, hogy az egyén mások által befolyásolható, hajlamos mások utánzására és a konformitásra. Néhány évvel korábban, 1895-ben jelent meg két másik mű, amelyek fókuszában elsőrendűen fontos pszichológiai kérdés, a befolyásolhatóság áll.

Ezek a munkák olyan állapotokra kerestek magyarázatot, amelyekben az egyének szélsőségesen befolyásolhatóvá válnak; szuggesztió áldozataivá lesznek, egy eszme vagy egy személy kizárólagos hatása alá kerülnek, kritikai érzékük megszűnik, és jellemükkel ellentétes módon cselekednek. Ezeket tömegjelenségeknek nevezték, és megállapították, hogy a tömeg az egyén primitív és irracionális tendenciáit hozza felszínre, a tömegember rohamos elterjedése pedig a civilizáció hanyatlását vonja maga után (Le Bon 1895). Ugyanerre az időszakra estek az első pszichológiai kísérletek (Triplett 1897), és arra a kérdésre keresték a választ, hogy milyen változások mennek végbe az egyén teljesítményében más emberek jelenlétének hatására. Kimutatták, hogy a társak jelenléte növeli a teljesítményt (szociális facilitáció), a csoportmunka sokszor eredményesebb az egyéninél, iskolai helyzetben viszont feltárták a túlzott versengés negatív hatásait is (Meier–Mennenga–Stoltz 1981). A szociálpszichológia tematikus és szemléleti gyökereit már korábbi filozófiai és szociológiai elképzelésekben is meglelhetjük.

Szociálpszichológiai kérdésekkel az ókori filozófusok is foglalkoztak, de a tudományág megszületését Comte munkásságából eredeztetik, aki szükségesnek tartotta egy olyan tudományág megalapítását, amely az ember lényegét (az „individuális morált”) annak közösségben való fejlődésében képes megragadni. A 19. század végén és a 20. század elején a filozófusok még többnyire egydimenziós magyarázatokat kínáltak az ember társas természetének leírására. A hedonizmus képviselői szerint az emberek összes cselekedetét egyedül saját örömük biztosítása motiválja, együttérzés és szimpátia nem létezik (Bentham, Mill és Spencer). Egy másik irányzat hívei a hatalom megszerzésének vágyát tekintették az emberi viselkedés alapvető mozgatórugójának, szerintük a hatalom megszerzése azért fontos az egyén számára, mert a többi egyén is hasonlóképpen hatalomra tör, s ez ellen csak a nagyobb hatalom birtoklásával lehet védekezni (Nietzsche, Russell és Adler). Ebben a rendszerben is mindenki a maximális jót kívánja a maga számára, altruizmus tehát nem létezik.

Ezekkel az elképzelésekkel szemben mások az együttérzést, a szimpátiát tekintik a társas lét alapjának (Kropotkin, Scheler és Giddings). Szerintük a mások érzelmi állapotába való belehelyezkedés képessége, az érzelmek és a cselekvések átvételének hajlama egy alapvető szociális ösztön jelenlétére utal, amely megmagyarázza az utánzás és a befolyásolás általános tendenciáját is. Az együttérző viselkedésnek vannak alacsonyabb rendű (pl. a komikus filmen együtt nevető moziközönség) és magasabb rendű (altruizmus és filantrópia) formái is. A racionalizmus és az irracionalizmus képviselői abban a kérdésben állnak szemben egymással, hogy az ember képes-e cselekvéseit szabályozni környezete józan mérlegelése hatására, és ennek alapján döntéseket hozni, vagy a gondolkodási és ítéletalkotási tevékenység csupán látszat (racionalizáció), és a viselkedést valójában az érzelmek, ösztönök és a vak akarat irányítja. A tudományos pszichológia előretörésével a pszichológiai irányzatok felhagytak az egytényezős magyarázatokkal, az előbbiekben vázolt elképzelések azonban tovább élnek az egyes irányzatok alapjául szolgáló emberképekben.

A szociális behaviorizmus (Mead, Allport) a viselkedés szabályozásában meghatározónak tartja a jutalom és a büntetés szerepét (az egyént az örömelv mozgatja). A személyiség kialakulását a külső hatások eredményének tekinti, és úgy véli, hogy az egyén befolyásolásának sikere csak a jól megválasztott módszereken múlik. Az alaklélektani vonulat azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a társadalomban élő ember hogyan próbálja megérteni és megmagyarázni az őt körülvevő világot. A világ értelmezéséhez és az ésszerű cselekvések kiválasztásához hozzájárul a társak viselkedése mögött álló okok megfejtése is. Az ember olyan „naiv tudós”, aki ugyan nem mindig egészen pontosan, de meghatározott szabályok szerint alakítja ki nézeteit az őt körülvevő mindennapi történésekről. Az alaklélektani irányzatot fejlesztette tovább Lewin is, mezőelmélete szerint a viselkedés valamilyen szükségállapot nyomán keletkezett feszültség feloldására irányul, és a megfelelő cselekvés kiválasztását alapvetően meghatározza, hogy a személy milyen feszültségcsökkentési lehetőségeket észlel környezetében. A viselkedést tehát csak a külső környezet és a belső állapot együttes figyelembevételével lehet értelmezni. A pszichoanalízis a személyiség és a kultúra kialakulásáról szóló magyarázataival hozzájárult olyan szociálpszichológiai jelenségek leírásához, mint a tömegjelenségek, a nemzeti karakter, az előítéletek és az agresszió. A kognitív megközelítés a bonyolult társas viselkedést a kognitív folyamatok leírása révén kívánja megmagyarázni, azokat a folyamatokat próbálja feltárni és modellezni, amelyek révén a társas életben szerepet játszó történésekről képet alkotunk. Mivel az információk befogadása nem automatikusan és passzív módon történik, az információfeldolgozás stratégiájának tanulmányozása magyarázatot kínál arra, hogyan értelmezzük mások cselekedeteit, a szociális kapcsolatokat és a társas epizódokat.

A szocializáció folyamatában a társas együttélésre nevelő hatások és az egyéni befogadóképesség eleven kölcsönhatása érvényesül. Mások viselkedésének látott, átélt, tapasztalt élményei, a szülők által nyújtott viselkedési minták, a saját magatartásukról nyert visszajelzések módosító hatásai és a tudatos nevelés útján közvetített törekvések egyaránt közrejátszanak ebben a fejlődésben. Ennek során humanizálódunk, emberi viselkedésformákat tanulunk, megtanuljuk az érzelmi kifejezésformákat, kialakítjuk, fejlesztjük a gondolkodás, tervezés, önkifejezés, akarás lehetőségi formáit. Megtanulunk emberi módon élni és viselkedni. Az embergyerek szülői és társas környezet hiányában, legfeljebb anatómiailag felel meg az embernek, a viselkedése alig emlékeztet az emberére. A velünk született adottságok és tulajdonságlehetőségek kimunkálása társas feltételekhez kötött, ehhez pedig az emberi együttélés mintái szükségesek. Az emberré válás szocializációs folyamat. Az emberré és felnőtté válás közege az a mikrotársadalmi miliő, amelynek elsődleges színtere a család, majd a munkahely és a baráti kiscsoport, vagyis az a társas mező, amelyet együtt élő, összetartozó személyek alkotnak. Jellegzetessége a személyesség és a kölcsönösség. A szocializáció tágabb értelemben az egész életet átszövő folyamat.

A gyermekkori szocializáció a személyes én kibontakozásának történéseivel veszi kezdetét. A személyiség megalapozását és differenciálódásának folyamatát a családi „közvetítő rendszer” kölcsönhatásai indítják el, ezért a családot tekintjük a szocializáció elsődleges műhelyének. A szociális tér kiterjedésével növekszik a kortárscsoportok jelentősége. A kapcsolatokat megvalósító kommunikációs eszközök között a nyelv áll az első helyen. A másik ember megértése az alkalmazkodás előfeltétele, egyben a tudatos ön- és környezetszabályozás eszköze is. A közvetítőrendszerek szerves tartozéka az anyagi, technikai kultúra is. A munka alapvető tevékenység, a folyamatában megélt tevékenység sikere biztosítja a szociális elismerést. A gyerek aktivitását, érdeklődését, kezdeményezőkészségét indukálják, serkentik, egyben szabályozzák is a személyes kapcsolatok. A gyermeki aktivitás, az önmagát és a környezetet alakító képességek olyan interperszonális erőtérben bontakoznak ki, amely a gyermek társas, majd társadalmi lénnyé fejlődésének eleven keretét, feltételeit és mintáját szolgálja. Az örökletes és környezeti, az egyedi és a szociális tényezők, hatások egységes fejlődési folyamatban olvadnak össze „emberivé”.

A család személyiségre gyakorolt hatása mentálhigiénés szempontból

A családban felnövő személyiség kétfajta, állandóan érvényesülő hatás jelenlétében fejlődik. Az egyik a család rejtett, spontán megnyilvánuló, szándéktalanul is közvetített, természetes életviszonyaiban gyökerező hatásainak közege, a másik a tudatosan irányított és közvetített nevelési ráhatások erőtere.

Mindkettő nagyon fontos, lenyomatát nyilvánvalóan tükrözi a gyermek magatartása, másokhoz való viszonya. A primer, tapasztalásos, szociális tanulás a gyermek szándéktalanul, „belenövéssel” elsajátított viselkedési mechanizmusait foglalja magában. A családi közösséghez tartozás kialakítja az ún. családi identitást, amelyet kollektív szimbólumokkal is kifejezésre juttatunk (pl. családi név viselése).

A családdal kapcsolatban élnek bennünk olyan ideálok, amelyeknek értékösszetevőit gyermekkorunk emlékeiből és a társadalmilag rögzült ideálokból merítjük.

A családi légkör rejtett vagy nyílt zavarai hibás irányú személyiségfejlődést indíthatnak el, amely már gyerekkorban manifesztálódó lelki zavarokban vagy a későbbi, felnőttkori alkalmazkodás zökkenőiben és töréseiben mutatkozik meg. A család szerkezeti hibái, amelyek a gyermeki fejlődést gúzsba kötik vagy megzavarják, csaknem mind a disszonáns, egyenlőtlen házastársi és szülői viszonyokban gyökereznek. A családi kontaktusminták torzulása hibás, kedvezőtlen viselkedési készségeket rögzíthet.

A család egészsége a gyermek egészséges testi és lelki fejlődésének biztosítéka. A lelki megbetegedések okait tehát nem elsősorban az egyénben, hanem az egyén és környezete sajátos viszonyában kereshetjük. Kiegyenlített kapcsolatok között nemcsak az egyén, hanem az őt körülvevő csoport is fejlődik. Stabil és biztonságot adó családi légkörben a személyiség olyan védettséget szerezhet az élet stresszhelyzeteivel szemben, amely lelki egészségvédelmének erőforrása és önmegvalósító életvezetésének biztosítéka lehet.

A szocializáció főbb elméleti irányzatai

  1. Biológiai-érési irányzat • Gesell megközelítésében a szocializáció előfeltétele az érettség.
  2. Tanuláselméleti – szociális megközelítés • Bandura szerint a szocializáció a környezettől függő tanulási folyamat.
  3. Kognitív (v. univerzális) konstruktivista elmélet • Piaget és Kelly szerint a szocializáció egyenlő a kognitív stílus fejlődésével, egy világszemlélet elsajátítása, így univerzális. A fejlődésben szakaszok vannak, a gyerek aktív alakítója a szocializációnak.
  4. Pszichoanalitikus megközelítés • Freud szerint a szocializáció funkciója, hogy lefaragja a gyerek elfogadhatatlan törekvéseit, hogy ösztönlényből társadalmi lénnyé váljon.
  5. Genetikus irányzat • Cattel szerint a szocializáció genetikailag determinált, a környezettől függ, hogy ebből mi valósul meg.
  6. Etológiai felfogás • Lorenz úgy vélte, hogy a szocializációról az állati viselkedések tanulmányozásával még többet tudhatunk meg.

A személyiség alakulásának sokszínűsége

Utánzás, mintakövetés és azonosulás

A gyermeki személyiség gazdagodásának fontos módja az utánzásos tanulás. Feltételezhetnénk a modell és az utánzó tudatos megkülönböztetését, a gyermekkorban azonban ez még nem tudatos, nem jellemző a korai utánzásos műveletekre (például észre sem vesszük, hogy a számunkra kedves személlyel egyszerre lépünk, ugyanúgy mozgunk). Szándéktalanul jön létre, beleélés, átélés útján születik meg. A folyamat bonyolult szerveződése a gyereknél még labilis, éretlen.

A gyerek azonosulási folyamata kettős szálon halad a fejlődésben. Az első, korai identifikációt az anya indukálja. Mozgatóereje az anya távolléte által kiváltott szeparációs félelem. Az utánzásos fonalon haladó azonosulás a félelem feloldásának eszközévé válik. A gyerek úgy kezd viselkedni, mint az anyja, a magatartásával szinte megszemélyesíti őt. A viselkedés utánzásos elemei mégsem jelentik azt, hogy a mintakövető magatartással beépül egy viselkedésmód. Az utánzás sajátos indulati, érzelmi töltése és szándéktalan jellege miatt már nemcsak utánzásról, hanem a szülővel való azonosulásról beszélhetünk. Ebben a folyamatban fejlődik ki a gyerek beleélő, átérző készsége, az empátia. Az utánzás (a mintakövető viselkedés) és az empátia lehetővé teszi a gyerek számára újabb magatartásmódok megtanulását, a jelentéstanulás gazdagodását, a szociális értékek világosan átélt jelentését.

Az identifikáció második szálát a környezet szabályozótörekvéseinek tapasztalása bontja ki.

Az identifikációs folyamat megoldja a gyerek szocializációjának egyik legnagyobb dilemmáját: a vágyak korlátozását és magatartásának a társas elvárásokhoz igazítását anélkül, hogy a lemondás gyötrelmét átélné. Így válik az „én” részévé a „másik”, és így épül be egyedi érzelmi közvetítésen át az emberbe a társadalom szabályrendszere. Az azonosulás során akaratlanul, spontán, mintakövető folyamatokon keresztül veszi át a gyerek az érzelmileg jelentős személyek viselkedésmódját, elvárásait, tulajdonságait. Az identifikáció az énvédő és veszélyelhárító eszköztárnak is tartozékává válik.

Az apa szerepe is nagyon fontos, személyének demonstratív, normatív és irányító funkciója van. Ha az apa a kötelező vagy elvárható viselkedésnormáktól eltérő értékeket közvetít a gyerekének, miközben az azonosulási folyamat zavartalan, akkor ez a negatív minta antiszociális értékrendszert hoz létre a gyerekben.

A társas kapcsolatok zavara

A kommunikáció szintjei

A kommunikáció eszközével teremtjük meg és tartjuk fenn másokkal a kontaktust. A kommunikáció legáltalánosabban emberi jelrendszerben történő információtovábbítás. Az információ az észlelő ember oldaláról a kifejezés jeleinek felfogása és értelmezése. Ha elfogadjuk, hogy a szocializáció a személyiségfejődés társas, illetve társadalmi vetülete, akkor természetessé válik az is, hogy e folyamat döntő fejleménye a beszédtanulás. A valóság, a környezet felfogása azonban metajelzések nélkül is elképzelhetetlen. Ez adja meg a közlések érzelmi, indulati tartamát, színét, hangulatát. Jelzi a közlés valódiságát, módosítja a közlés jelentését, sőt meg is cáfolhatja azt. Előfordulhat az is, hogy fel nem ismert és szándéktalan „tereléssel” a szavak útján közölt elvárásunknak ellentmondó, azt gyengítő vagy módosító metaközléseinkkel szándékunkkal ellentétes irányba visszük a gyerek nevelését.

A „kettős kötés” jelensége

Ez akkor következik be, ha a szülő egy időben ellentétes közléseket ad a gyereknek szóbeli síkon és a gesztusok által. Az információ kettős tartalma egymással ellentétes igényeket tükröz, így a szülő ugyanarra a dologra vagy helyzetre vonatkozóan ellentmondóan tájékoztatja gyermekét. A helyzet kettős szorításában bárhogyan reagál is a gyerek, rosszat tesz, és ezt a szülő bünteti. A korai életszakaszban a sok fájdalmat és csalódást okozó kettős kötés jelensége azt a kedvezőtlen fejlődési irányt is megnyithatja, hogy a gyerek nem lesz képes megfelelően elsajátítani a szavak jelentését.

A „sündisznódilemma”

A jelenség a gyermeki és felnőttkori autizmus állapotainak közös szociális gyökereire épül. Az elnevezést Schopenhauer paradigmája adta: „Egy hideg téli napon egy csoport sündisznó összebújt, hogy melegükkel védjék egymást a megfagyástól. Hamarosan azonban érezni kezdték egymás tüskéit, ezért ismét eltávolodtak egymástól. Amikor meleget kívánva újból egymáshoz húzódtak, megismétlődött az előző kellemetlenség, ezért a kétfajta kín között ide-oda vándoroltak addig, amíg meg nem találták egymás között azt a távolságot, amely a legjobban megfelelt nekik.” Ezt az egyensúlyt Bellak szerint a beteg képtelen megtalálni.

Játszmák a társas kapcsolatokban

„Szociális érintések” és érintkezések melegében tanuljuk meg értékelni és lényegi szükségletté alakítani a „másik ember”, a társ és a társak jelenlétét életünkben. A társak hatása átszövi életünket. Az elismerés és gyengédség nyerésének vágya sarkallja, irányítja magatartásunkat.

Berne tranzakció-analízise szerint a lelki rendellenességek akkor keletkeznek, ha az embernek nincs spontán és természetes lehetősége a másik ember elismerésének és gyengédségének megszerzésére, ott, ahol nem a kölcsönösség és egyenrangúság alkotja a társas kapcsolatok alapszabályát.

A játszma lényege, hogy egyéni haszonért játsszák. A játszma pótolja az intimitást annak a „játékosnak”, aki egyéb módon nem tudja megvalósítani kontaktusait és magasabb rendű társas kapcsolatait. A játszma a manőverjellegéről ismerhető fel. A már gyermekkorban is jelentkező játszmákba a szülő szorítja bele gyermekét. A játszma előzményében olyan családi konfliktusminták rejlenek, amelyek a szülők egymás közti viszonyában gyökereznek.

A gyermekkorban kialakuló családi mintájú játszmák azért veszélyesek, mert beépülhetnek a gyermeki viselkedés kelléktárába, és akadályozzák a későbbi életszakaszok zavartalan, kongruens és örömteli kapcsolatainak szervezését.

Neurotikus potenciál és fejlődése

A gyermekkori szocializáció egyik legizgalmasabb kérdése, hogyan zajlanak le azok a történések, amelyek megzavarják a személyiség fejlődési folyamatát.

A legáltalánosabban elfogadott megfogalmazás szerint a neurózis a lelki élet, szűkebben az érzelmi élet különböző súlyosságú zavara, amely viselkedési szinten az interperszonális kapcsolatok hibáiban és zavaraiban tükröződik, tüneti szempontból pedig sokféle és változatos testi, szervi, idegrendszeri rendellenességben nyilvánulhat meg.

Gyermekkorban a neurotikus potenciál (a neurózis kialakulására való egyéni lehetőség és hajlam) a szocializációs folyamat történéseiben alakul ki. A hajlamnak két oldala van. Az egyik biológiai, és az elemi idegrendszeri folyamatok típusa alkotja. Az határozza meg, hogy miként képes az egyén feldolgozni idegrendszerében a külső hatást. Mivel az öröklés csak tulajdonságlehetőségeket nyújt, ezért minden tipikusan emberi reakciót az egyedi életben tanulunk meg. Idegrendszerünk működésének jellegétől függ, hogy mennyit és hogyan tanulunk meg a környezeti mintákból. A másik neurózist okozó tényező a környezeti hatások provokatív szerepe. Az ember alapvető feladata, hogy alkalmazkodjon a társas valóság követelményeihez.

Neurózisra hajlamosító családi tényezők Richter alapján

1. Csonka család

Nem tud a gyerek számára megfelelő férfi, illetve női mintát nyújtani, s bár ezt pótolja a családon kívüli közösség, azt az érzelmi miliőt soha semmi nem tudja kínálni, amelyet e kétoldali viszony biztosít a családban.

2. Ha a családi miliő rejtetten vagy nyíltan diszharmonikus, feszült.

A gyerek igen érzékenyen reagál arra, amit és ahogyan mondunk. Könnyen elcsípi a megfogalmazásban lévő ellentmondást. Nagyon lényeges, hogy a gyerek ne helyettesítse valamelyik szülő számára az érzelmileg hiányzó másikat.

3. Neurózisra hajlamosít a szülő személyiségének rejtett zavara.

Komoly hiba, ha a szülő azt várja el a gyerekétől, amit hajdan hiába várt önmagától, mert nem sikerült teljesítenie. Az ember szubjektív egészségérzete jellemzően összefügg családi szerepe betöltésének szubjektív sikerélményével is.

A betegségérzet legkevésbé az objektív egészségállapottal függ össze, ugyanakkor a kimutatható betegséggel sem áll szoros kapcsolatban. Ez arra utal, hogy az ember az élete sikertelenségeiért mintegy igazolja magát a betegségével.

Neurotikus zavarok gyermekkorban

A gyermek nyitott, gyorsan fejlődő és éppen a gyors változások miatt labilisabb személyiségében két alaptendencia a változékonyság és a fejlődőképesség.

Az egyensúly megingását tükröző tünetek igen széles skálán mozoghatnak, néha súlyos zavar képét keltik. Sajátosságuk azonban, hogy a gyermeki fejlődés adott szakaszára jellemző és kritikus testi, lelki átalakulásokhoz kötődnek, és olyan kifejezésformákban nyilvánulnak meg, amelyekre az adott életszakaszban képes a gyerek. A testi, biológiai fejlődés viszonylag egyenletes kibontakozásával szemben a lelki fejlődés egyenlőtlenebbül halad előre. Ebben szerepe van annak, hogy a gyerekek az egyes életszakaszokban megtanult viselkedésmódokat és az ezzel járó örömöket nem szívesen adják fel az új követelményeknek megfelelő magatartásformákért. Ezt fejezi ki a tanulás effektustörvénye is. Új alkalmazkodási formák tanulásakor a régi, bevált és örömnyújtó viselkedési formák vetélkednek a még nehézkes újabbakkal.

A fejlődés belső dinamizmusát példázza az is, hogy folyamata váratlan előrehaladásokkal, ugrásszerű változásokkal tarkított (például az agresszív viselkedés szelídbe fordulása, a magatartás megkomolyodása, hosszú nevelési harc hatására).

A tünetek, a környezetnek szóló jelzések azon a nyelven mutatkoznak, ahogyan a kényelmetlenségi és félelemérzések közölhetők. A zavarokban azonban mindig a gyerek konfliktusa testesül meg a szüleivel, nevelőivel vagy a közvetlen környezetével. Az összeütközéseket okozó behatások igen sokfélék lehetnének. A károsítók köre már szűkebb. Ilyenek például a szégyen, a megalázás, a tartós kín és a szorongást okozó félelmi helyzetek.

Mindeddig azon volt a hangsúly, hogy a gyermekkori pszichogén zavarokban a személyi környezet és a gyerek közti konfliktus jut kifejezésre. A konfliktus lehet belső, lelki és külső, környezeti. Ereje annál nagyobb, minél labilisabb és diszharmonikusabb az a miliő, amelyben a gyerek a saját biztonsága, elfogadottsága érdekében igyekszik átvenni, beépíteni a szülők rá vonatkozó elvárásait.

A gyerek pszichés problémái többnyire a családrendszer egyensúlyának zavarait is tükrözik. Így a családi viszályokban mindig a gyerek jár a legrosszabbul.

A gyermekkori neurotikus zavarok talaja a személyiség társas környezetének, főként a családnak valamilyen diszharmonikus működése.

A zavarok a fejlődés kritikus időszakaiban és az egyes szakaszok váltásainál egyaránt létrejöhetnek. A neurotikus kontaktuszavar és az érzelmi krízis azon az úton szüntethető meg, ahogyan kialakult: emberi kapcsolatokon át. Ez a speciális gyógyító kapcsolat a pszichoterápia. Ez nemcsak a szorongást és a tüneteket szünteti meg, hanem a gyermeki fejlődés szocializációs folyamatában bekövetkezett töréseket, hibákat és konfliktusokat is feltárja. A családterápia feloldja a családi kapcsolatok kóros és zárt rendszerét.

A kutatás

A kutatás célja a társas kapcsolatok vizsgálata, ezen belül a társas beilleszkedés jelensége és az ehhez kapcsolódó viselkedés.

Hipotézisek

  1. A társas beilleszkedés mértéke, ezen belül a konfliktusmegoldás készsége és az elismerési igény korcsoportonként előre haladva egyre magasabb fokon nyilvánul meg.
  2. A társas beilleszkedés mértékének alakulásában korcsoporttól függetlenül bizonyítható a lányok előnye.
  3. A társas beilleszkedés mértékét jelentősen befolyásolja a kapcsolatteremtés képességének foka.
  4. Az érzelmek kifejezésének mértéke korcsoporttól függetlenül jelentős eltérést mutat a lányok javára.

A vizsgálati módszer

Az adatgyűjtéshez alkalmazható primer kutatási technikák közül a kérdőíves felmérések jöhetnek leginkább szóba, a kérdőívek elemzésével reális képet kaphatunk a gyerekek társas kapcsolatairól, azon belül is a társas beilleszkedésről.

A kérdéstípusok lehetnek egyszerű feleletválasztósak vagy rangsorolást igénylők, az így kapott adatok jól átláthatók és csoportosíthatók. A kérdőívek kitöltése névtelenül történik. A kitöltés előtt természetesen közölni kell a résztvevőkkel, hogy milyen célból történik a kérdezés, hogy nincsenek jó vagy rossz válaszok. Ha vannak nehezebben értelmezhető részek, előtte segítségképpen részletesebben el kell magyarázni az adott kérdést. A vizsgálatban való részvétel önkéntes és titkos.

Elemzés

Az adatgyűjtést követően az elemzés első feladata, hogy megvizsgálja minden egyes változó gyakorisági eloszlását.

Ez esetben az elemzésnek az a célja, hogy választ kapjunk arra a feltevésre, milyen hatása van a vizsgált populáció társas kapcsolatain belül

  1. a kapcsolatteremtő képességeknek,
  2. az érzelmek kifejezésének,
  3. a konfliktusmegoldó képességnek,
  4. az elismerési igénynek,
  5. a társas beilleszkedésnek.

A kérdőívben szereplő kérdések témakörönkénti felosztása

(A felhasznált kérdőív forrása Szabó Sándor – Boda Krisztina: A szorongással összefüggő pszichoszociális tényezők serdülő fiatalok körében. Egészségnevelés, 1992. 3. sz. alapján.)

Témakörök A kérdések sorszáma
Társas beilleszkedés 1-től 28-ig
Társas kapcsolat teremtése 1., 5., 8., 10., 11., 12.
Az érzelmek kifejezése 27.
Konfliktusmegoldó képesség 28.
Elismerési igény 22.

(A kérdőív a Mellékletben olvasható.)

A vizsgált populáció bemutatása

A felmérésben egy szegedi általános iskola 5., 7. a és 7. b osztályának a tanulói és az általános iskola mellett elhelyezkedő gimnázium 11. b osztályának tanulói vettek részt. A teljes vizsgált populáció létszáma 100 fő volt, 47 fiú, 53 lány.

Az iskolák a kertvárosi rész és a panelházak határán helyezkednek el. Az általános iskolába és a gimnáziumba is felvételivel lehet bejutni. Az általános iskolában művészeti képzés is folyik, a gimnáziumban két tannyelvű az oktatás. A bekerült gyerekek komoly, többlépcsős szűrön jutnak keresztül.

A vizsgálat

A vizsgálatnak megismételhetőnek és azonos módon lebonyolíthatónak kell lennie.

A kérdőívek kitöltése minden esetben osztályhelyzetben történt, biológia- és osztályfőnöki órán. A bemutatkozás, a feladat ismertetése és az instrukciók kiadása frontális helyzetben zajlott, külön kérés volt, hogy írják rá a lapra, hogy a kitöltő személy fiú vagy lány.

A legkisebb korcsoportnál az értelmezés megkönnyítése érdekében közösen megbeszélték a kérdéseket. Az ötödikesek számára voltak nehezebben értelmezhető kérdések (6. és 12. kérdés).

A kérdőív kitöltése minden korcsoportban fegyelmezetten és gördülékenyen zajlott, és hozzávetőlegesen 15-25 percet vett igénybe. A legrövidebb ideig a 16-17 évesek körében tartott, mint ahogy az előre várható volt.

A társas kapcsolatok bemutatása

A társas beilleszkedés alapvető fontosságú minden ember számára életkor és nemre való tekintet nélkül. Ezt a képességünket már egészen kisgyermekkorunkban elsajátítjuk, és adoptálva aktuális viszonyulásainkhoz folyamatosan fejlesztjük. Az a tulajdonságunk, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni embertársainkhoz vagy társainkhoz evolúciós gyökerű lehet.

Ahogy a századok múlásával a társadalmak fejlődtek, változtak, úgy kellett alkalmazkodnia az embernek a megváltozott viszonyokhoz, a változó értékrendekhez és a változó erkölcsi normákhoz.

A társas kapcsolatok, az úgynevezett kapcsolati tőke megléte vagy hiánya jelentette a befolyást és a hatalmat régen és most is. Egész életünkön végigvonul az a kérdés, hogy örömforrásként tud-e működni minden ember számára a társas tér. Valóban energiát adnak a társas kapcsolatok? Másképpen alakulnak a társas kapcsolatok a gyerekek és a felnőttek esetében?

A társas beilleszkedés vizsgálata főbb jellemzői alapján

Az eredményeket az 1., 2., 3., 4., 5. ábra szemlélteti.

1. ábra • A társas beilleszkedés vizsgálata a 10-11 éves korcsoportban nemenként és összesítve a mellékelt jellemzők szerint (%)

 

2. ábra • A társas beilleszkedés vizsgálata a 13-14 éves korcsoportban nemenként és összesítve a mellékelt jellemzők szerint (%)

 

3. ábra • A társas beilleszkedés vizsgálata 16-17 éves korcsoportban nemenként és összesítve a mellékelt jellemzők szerint (%)

 

4. ábra • A társas beilleszkedés vizsgálata a korcsoportok nemenkénti összesítése és a megadott jellemzők alapján (%)

 

5. ábra • Korcsoportok összehasonlítása a társas beilleszkedés vetületében nemenkénti bontásban és összesítve (%)

1. Kapcsolatteremtő képességek – a társas beilleszkedés e pontja nélkül nem valósul meg társas kapcsolat.

A korcsoportonkénti megoszlás azt mutatja, hogy a legjobb kapcsolatteremtő képességgel a 16-17 éves korcsoport rendelkezik, legkevésbé jó a 10-11 éves korcsoport eredménye.

Nemenkénti megoszlás szerint vizsgálva látható, hogy a lányok eredménye életkortól függetlenül jobb volt a fiúkénál.

2. Érzelmek kifejezése

Korcsoportonkénti megoszlás szerint a 13-14 évesek eredménye a legjobb, utánuk következnek a 10-11, majd a 16-17 évesek.

Nemenkénti megoszlás szerint a legjobb eredményt a 13-14 évesek közül a fiúk érték el, a második a 16-17 éves lányok korcsoportja.

3. Konfliktusmegoldó képességek

Korcsoportonkénti megoszlás szerint a 10-11 éves korcsoport eredménye a legjobb, második lett a 13-14 éves korcsoport.

A nemenkénti megoszlás azt mutatja, hogy minden korcsoport esetében a lányok eredménye jobb eredmény, a fiúk minden esetben a második helyen végeztek.

4. Elismerési igény

Minden vizsgált korcsoport esetében magas volt a mértéke, de a legmagasabb a 10-11 évesek esetében.

Minden korcsoportban magasabbak a lányok értékei.

5. Társas beilleszkedés

A vizsgált populációk közül a 10-11 éveseké a legjobb eredmény, a 13-14 éveseké a második, a 16-17 éveseké a harmadik.

Minden korcsoportban a lányok eredménye jobb, egyforma az érték a 13-14 éves korcsoportban.

Összegzés

Az elvégzett vizsgálatok és a szakirodalmi áttekintés alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a társas kapcsolatok jelentősége átitatja életünket újszülöttkortól halálunkig.

Az újszülött a sírásával jelzi, hogy társaságra vágyik, nem jó egyedül. Szocializációja során tanulja meg kezelni az emberi kapcsolatait, előbb az anyjához kötődik, majd apránként a rokonokkal és az ismerősökkel kinyíló világ egyre tágul. A bölcsődébe és/vagy óvodába járással megismerkedik a hasonló korúak csoportjával, majd az iskolában beletanul a társas kapcsolatokba.

10-11 éves korában határtalan önbizalommal kezeli a kapcsolatait, feltehetően addig, amíg nem érik az „első pofonok”. 13-14 évesen átmenetileg elbizonytalanodva megpróbálja megtanulni a felnőtt társas interakciókat, bukdácsolva, több-kevesebb sikerrel. Ha jó volt az otthonról hozott „szocializációs alap”, vélhetően megfelelő kortárscsoportot fog találni felnőttkori szerepeinek elsajátításához. 16-17 éves korára egy „majdnem felnőtt” óvatosságával próbálja visszaszerezni megtépázott önbizalmát, helyreáll az önértékelése és ön- és társismerete.

1. hipotézis

A társas beilleszkedés – ezen belül a konfliktusmegoldó készség és az elismerési igény – korcsoportonként előre haladva egyre magasabb értéket ér el.

Az első feltevés, amely szerint a társas beilleszkedés a gyerek növekedésével egyre nagyobb mértékű lesz, nem bizonyult igaznak. Az általam vizsgált gyerekek válaszaiból épp ellenkezőleg, az derült ki, hogy talán az addig őket ért kudarcoknak köszönhetően, minél idősebbek, annál nehezebben megy számukra a társas beilleszkedés.

2. hipotézis

Az volt a feltevés, hogy a társas beilleszkedés mértékének alakulása a korcsoporttól függetlenül konstans mértékben a lányok előnyét igazolja.

Az általam felmért gyerekek esetében valóban a lányok bizonyultak jobb kapcsolatteremtőnek, és nagyobb hatékonysággal tudták mozgósítani erőiket a társas kapcsolatok terén. Nem tudhatjuk azonban – ez másik vizsgálat tárgya lehetne –, hogy nem azért alakult-e így az eredmény, mert a lányokat kezdettől fogva másképp szocializáljuk, és ezáltal ezeket a képességeiket nagyobb mértékben tudják mozgósítani.

3. hipotézis

A társas beilleszkedés mértékét jelentősen befolyásolja a kapcsolatteremtés képessége.

Ez a megállapítás általában véve helytállónak bizonyult, noha a mértéke meglehetősen eltért egymástól, összességében azonban azonos tendencia figyelhető meg. Mivel a kapcsolatteremtés a társas beilleszkedés első lépése, a korreláció nyilvánvaló.

4. hipotézis

Az volt a feltevés, hogy az érzelmek kifejezésének a mértéke korcsoporttól függetlenül jelentős eltérést mutat a lányok javára.

A 13-14 éves korosztály tekintetében 3%-kal a fiúk javára billent a mérleg nyelve, de ettől a minimális különbségtől eltekintve a feltevés bebizonyosodott. Érdekes volna további vizsgálattal kideríteni a különbség okát.

Az érzelmek kifejezésének képessége jelentős mértékben függ attól, hogy milyen volt a családi minta, mit tanult meg a gyerek otthon, érzelmeivel hogyan lép be egy kapcsolatba. „Olaszos családból” jön, ahol megélik az érzelmeket, és amint kiadták magukból azokat, az esetleges gőzzel együtt lenyugszanak, mintha mi sem történt volna, vagy elfojtják érzelmeiket, kifelé nem élik meg, mert „nem illik kimutatni az érzéseket”. Nagy vehemenciával élik meg a boldog pillanatokat, vagy csak udvariasan mosolyognak, de „reped a máz”?

Mindezek mellett erősen függ még az egyén pszichés fejlődésétől, egyéb kommunikációs készségeitől, és attól is, hogy milyen az adott társadalmi közeg a szűkebb és bővebb környezetében.

Mi számít „cikinek” és mi a „vagány” dolog a baráti társaságban? Hiszen ennek a korosztálynak az életében a kortársak véleménye adja a hangsúlyt, a család hatóköre csak abban érvényesül, hogy ha ügyes volt, és jól rakta le az alapokat, akkor a tinédzserkor végére kialakul a gyerek szinte végleges személyisége.

Összefoglalva elmondhatjuk, a társas beilleszkedés fontos és szükséges, azért, hogy társak között élhessünk, tehát meg kell tennünk mindent annak érdekében, hogy a gyerekeink minél zökkenőmentesebben tehessék. Minél jobban működnek társas kapcsolataink, annál boldogabb, teljesebb és egészségesebb életet tudunk élni.

Javaslatok, feladatok, kommunikációs lehetőségek

A pedagógus személyiségfejlesztő munkája csak kis részben valósulhat meg a tulajdonképpeni tanításon, oktatáson át, sokkal inkább a nevelés terén vannak lehetőségei. A kommunikáció a viszonyok olyan síkja, amelyben nemcsak jól megérthetők a különféle személyközi összefüggések és az egyéni viselkedés szituatív keretei, hanem megfogalmazhatók a változtatás, a fejlesztés szempontjai is.

A kommunikációs kutatásokból következő néhány alaptétel

  1. Az emberi rendszerek akadozó működése és a konfliktusok többsége kommunikációs zavarból ered.
  2. A rendszerproblémák befolyásolhatók, megoldhatók kommunikáció segítségével.
  3. A problémák szereplői általában ösztönösen, alacsony tudatossági, reflexiós szinten kommunikálnak.
  4. A kommunikáció eseményei folyamatai közben tudatosíthatók, a szereplők tudatosságának szintje növelhető, és fejleszthető a kommunikáció hatékonysága (Buda 1994).

A kommunikáció elemzése és fejlesztése ma már kiterjedt társadalmi gyakorlat.

Az osztályban bonyolódó kommunikációs folyamatok szempontjából fontos kontextuális elem a csoport. A társas kapcsolatokból szerveződő szociális térben zajlik életünk minden fontos eseménye, amelynek jelentőséget és értéket tulajdonítunk. Nem létezik olyan társas együttlét, amelyben ne történnék valamilyen kommunikáció.

A csoportdinamika azon alapul, hogy az emberi együttlét szükségszerűen kiváltja az együttességből fakadó helyzeti, szociális feszültségeket.

Ez olyan folyamatokat indít el, amelyek az együttes saját, belső erőterében szövődnek tovább, és elindítják, kiváltják az emberek közötti kommunikációt. A csoportlétből eredően olyan többlethatások bontakoznak ki, amelyek befolyásolhatják a résztvevők személyiségét.

A tanár általában a csoport egésze iránti empátiás érzékenységgel építi ki a kapcsolatot. Ez a terápiás csoportmunkában válik egészen tudatossá. A tanulói megnyilvánulások, kommunikációk jelentős részében is érvényesül ilyen csoporthatás, és ez az iskolai viselkedés- és motivációszabályozás szempontjából fontos jelenség a tanár számára. Ennek megértése komoly visszajelzés, amely lehetővé teszi a folyamatkövetést.

A csoport a kedvező változást, fejlődést indukáló társas közegként a csoportmunka kezdetekor kitűzött céloknak megfelelően arra törekszik, hogy szolgálja a résztvevők fejlődését az önismeret növelésével, a fejlődési zavarok korrigálásával, az integráció javításával, a készségek fejlesztésével, a rejtett potenciálok, erők felszabadításával, egy-egy képesség megerősítésével, új nézőpontok, új viselkedésmódok tanításával stb. (Bagdy 1977).

Témakörök, amelyeket a tanár az osztályban folyamatosan feldolgozhat

  1. Táblázat készítése az osztály tanulóinak a véleményéről (a táblázat vízszintes soraiban a gyerekek neve, a függőleges oszlopokban a kérdések száma vagy témája szerepel).
  2. Összesítsük a pontszámokat a vízszintes sorokban és a függőleges oszlopokban!
  3. Állapítsuk meg, milyen összkép alakult ki az osztályról! Mely területeken érzik igaznak a gyerekek az állítást, mely területeken kevésbé igaznak? (Segít az áttekintésben, ha az összes pontszám szerint rangsorba állítjuk a megnyilvánulásokat.)
  4. Az összkép kialakítása után válasszuk külön a fiúk és a lányok eredményeit, és hasonlítsuk össze!
  5. A kapott értékeket, a megnyilvánulások megítélésének rangsorát vessük össze saját tapasztalatainkkal, élményeinkkel.
  6. Tekintsük át az egyéni véleményeket! Nézzük meg, hogyan alakul az egyes tanulók pontszáma, önértékelése a különböző megnyilvánulási csoportok szempontjából! Vessük össze az egyéni eredményeket a gyerekekről kialakult benyomásainkkal, a gyerek osztályban elfoglalt helyével, tényleges viselkedésével!
  7. Gondoljuk át és beszéljük meg a gyerekekkel, hogy mely társas viselkedési jellemzőkről szeretnének az osztályban vagy kiscsoportban, esetleg egyénileg beszélgetni!
  8. Beszéljük meg a gyerekekkel (osztályszinten, kiscsoportban vagy egyénileg), hogy mely társas megnyilvánulásaikkal elégedettek, melyeket szeretnének erősíteni önmagukban!
  9. Beszéljük meg a gyerekekkel – ha igényük van rá –, hogy mely társas megnyilvánulásaikkal nincsenek megelégedve, milyen sajátosságuk zavarja őket a mindennapi helyzetekben!
  10. Beszélgethetünk az osztállyal arról is, hogy kit milyen viselkedés zavar más embereknél, a gyerektársaknál vagy a felnőttek (pl. szülők, tanárok) esetében.
  11. Keressünk kapcsolatot az egyéni jellemzők (illetve az önmegítélés), valamint a gyerek családi körülményei, tanulmányi munkája és az osztályközösségben végzett tevékenysége között!
Melléklet
Kérdőív
Üdvözöllek. Gyöngyösi Katalin egészségtan tanár szakos egyetemi hallgató vagyok, és a szakdolgozatom elkészítéséhez gyűjtök anyagot. Ehhez kérek segítséget.
Fontos hangsúlyoznom, hogy nincs jó vagy rossz válasz. Ez a kérdőív nem teljesítményre megy, a gondolataidra és érzéseidre vagyok kíváncsi. Ezért kérem, hogy őszintén válaszolj minden kérdésre!
Válaszaidat természetesen bizalmasan kezelem!
Segítségedet előre is köszönöm!
Kérlek, értékeld a következő megállapításokat attól függően, hogy mennyire tartod magadra jellemzőnek a megállapítást!
A számokat az állítás melletti vonalra írd az alábbiak szerint:
nagyon jellemző rám = 4 pont : : nem jellemző rám = 2 pont : : jellemző rám = 3 pont : : egyáltalán nem jellemző rám = 1 pont
  1. Mindig természetesen viselkedem, még akkor is, ha kicsit sértek ezzel másokat.
  2. Ha a tanárom viselkedése bántó, akkor valamilyen formában tudtára adom.
  3. Ha a barátaim olyan dologra akarnak rávenni, amihez nincs kedvem, akkor visszautasítom őket.
  4. Ha megkérnek valamire, akkor szeretem tudni, hogy mi annak a célja.
  5. Könnyen beszélek meg találkákat.
  6. Bizonyos helyzetekben meggyőzően tudok érvelni.
  7. Magabiztos és merész vagyok.
  8. Általában úgy cselekszem, mint a legtöbb társam.
  9. Éber vagyok kapcsolataimban, hogy jóhiszeműségem miatt ki ne használjanak.
  10. Szívesen kezdek beszélgetni ismeretlenekkel is.
  11. A másik nemhez tartozó fiatalokkal szívesen beszélgetek.
  12. A hivatalos ügyek intézése nem jelent problémát számomra.
  13. Ha be akarnak csapni (pl. a boltban), akkor is megmondom a véleményemet.
  14. Ha a legjobb barátom bosszant fel, akkor is megmondom neki a véleményemet.
  15. Ha valamivel nem vagyok tisztában, akkor kikérem mások véleményét.
  16. Ha igazam nem látják be, nem érdekel különösebben.
  17. Hajlandó vagyok elmondani véleményemet a többiek előtt, ha a tanárral nem értek egyet.
  18. Szeretek meggyőzni másokat, hatni a társaimra.
  19. Ha fontos és érdekes dolgot csináltam, igyekszem mások tudomására hozni.
  20. Bárkinek tudok nemet mondani.
  21. Ha később derül ki, hogy hibás árut vettem, akkor rögtön visszamegyek panaszt tenni.
  22. Szeretem, ha gyakran megdicsérnek.
  23. Ha valaki a színházban vagy a moziban hangos beszédével zavar, megkérem, hogy hagyja abba.
  24. Ha valaki a sorban elém tolakszik, szólok neki.
  25. Véleményem általában habozás nélkül megmondom.
  26. Minden helyzetben feltalálom magam.
  27. Nyíltan és őszintén tudok az érzéseimről beszélni.
  28. Ha valaki hamis híreket terjeszt rólam, akkor keresem az alkalmat, hogy mielőbb megbeszéljem vele.
Forrás: Szabó Sándor – Boda Krisztina: A szorongással összefüggő pszichoszociális tényezők serdülő fiatalok körében. Egészségnevelés, 1992. 3. sz. 204.
Irodalom
Andorka Rudolf (2002): Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest.
Aronson, E. (1978): A társas lény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Bagdy Emőke (1977): Családi szocializáció és személyiségzavarok. Tankönyvkiadó, Budapest.
Bagdy Emőke – Telkes József (2002): Személyiségfejlesztő módszerek az iskolában. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Benkő Zsuzsanna (szerk., 1999): „Ne üljön lelkünkön szenvedés”. Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged.
Biermann, G. (1984): Az iskolai ártalmak megelőzése. Tankönyvkiadó, Budapest.
Buda Béla (1970): A serdülőkor szociálpszichológiája. Tankönyvkiadó, Budapest.
Buda Béla (1978): Az empátia – a beleélés lélektana. Gondolat Kiadó, Budapest.
Buda Béla (1994): Mentálhigiéné. A lelki egészség társadalmi, munkaszervezeti, pszichokulturális és gyakorlati vetületei. Tanulmánygyűjtemény. Animula, Budapest.
Buda Béla (1995): A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdései. Újabb tanulmányok. TÁMASZ Alapítvány, Budapest.
Buda Béla (1998): Elmélet és alkalmazás a mentálhigiénében. TÁMASZ Alapítvány, Budapest.
Caplan, Frank (1986): Az élet első tizenkét hónapja. Tankönyvkiadó, Budapest.
Cole, Michael – Cole, Sheila R. (2002): Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest.
Csepeli György (1975): Az iskola belső világa. Kutatási beszámoló. MTA Pedagógiai Kutatócsoport, Budapest.
Csepeli György (2003): Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.
Erdei Katalin – Fodorné Pogány Judit (1999): Szemelvények a pszichológia témaköréből. JGYF Kiadó, Szeged.
Hebb, Donald O. (1995): A pszichológia alapkérdései. Gondolat – Trivium, Budapest.
Kósáné Ormai Vera (1996): Előítélet – együttműködés – tolerancia. Budapesti Nevelő, Budapest.
Kósáné Ormai Vera (1998): A mi iskolánk, neveléspszichológiai módszerek az iskola belső értékelésében. Országos Közoktatási Intézet Program- és Tantervfejlesztési Központ, Budapest.
LeBon, Gustave (1895): Psychologie des foules. (A tömegek lélektana.) Paris.
McDougal, W. (1908): Introduction to Social Psychology. London.
Meier, N.C. – Mennenga, G. H. – Stoltz, H. J. (1981) A tömegviselkedés vizsgálatának kísérleti megközelítése. In Csepeli György (szerk.): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Gondolat Könyvkiadó, Budapest.
Mérei Ferenc (1989): Társ és csoport. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Mönks, Franz J. – Knoers, Alphons M. P. (1998): Fejlődéslélektan. FITT IMAGE – Ego School, Szentendre.
Nagy József (2000): XXI. század és nevelés. Osiris Kiadó, Budapest.
Ranschburg Jenő (1984): Szeretet, erkölcs, autonómia. Gondolat Kiadó, Budapest.
Ranschburg Jenő – Popper Péter (1978): Személyiségünk titkai. RTV-Minerva, Budapest.
Szabó Sándor – Boda Krisztina (1992): A szorongással összefüggő pszichoszociális tényezők serdülő fiatalok körében. Egészségnevelés, 3. sz. 109–112.
Triplett, N. (1897). The dynamogenic factors in pace making and competition. American Journal of Psychology, 9, 507–533.
Vajda Zsuzsa (1974): Embergyermek – gyermekember. Göncöl Kiadó Kft., Budapest.
Veczkó József (2002): Gyermek- és ifjúságvédelem, család- és gyermekérdekek. APC-Stúdió, Gyula.
Vekerdy Tamás (1989): Az óvoda és az első iskolai évek a pszichológus szemével. Tankönyvkiadó, Budapest.
Vikár György (1980): Az ifjúkor válságai. Gondolat Kiadó, Budapest.