«Vissza

Tanulószervezet – eredményes oktatás?

14. Lillafüredi Közoktatási Konferencia1

 

 

 

Klein Sándor

A tanulószervezet a tanulótársadalomban2

Az előadás arra a kérdésre keres választ, hogy egy-egy szervezet tagjainak milyen kompetenciákra van szükségük ahhoz, hogy az adott közegben kialakulhasson a tanulószervezet, és képes legyen folyamatosan tanulni, alkalmazkodni a külső feltételekhez. Az előadó részletesen foglalkozik azzal, hogy milyen iskolai klíma segíti azoknak a kompetenciáknak a fejlesztését, amelyek a szervezeti tanulás személyiségen belüli feltételeit biztosítják.

Állítsátok meg a földet! Le akarok szállni róla!

A világon egyre többen érzik, hogy valami nincs rendben: mintha nem jó irányba mennénk – gyorsan cselekednünk kell, ha el akarjuk kerülni a szakadékot.3 Egyre nő a gazdagok és a szegények közötti különbség, egyre nagyobb a környezeti katasztrófa veszélye. Ha az emberiség túl akarja élni történelmének ezt a szakaszát, olyan társadalmi rendszert kell kialakítania, amely képes arra, hogy tanuljon saját viselkedésének rövid és hosszú távú következményeiből, amelyben az emberek hozzájuthatnak az életüket befolyásoló lényeges információkhoz, és aktivitásukkal hozzájárulnak ahhoz, hogy az általuk szükségesnek tartott változások megvalósuljanak.

A mai társadalom nem ilyen: eltűrjük az igazságtalanságokat, az értelmetlenségeket, a pazarlást, a kegyetlenséget. A gyorsan változó világban egyre kevésbé hatékonyak az állandóságra építő bürokratikus szervezetek, a komplex döntésekhez egyre kevésbé vannak alkalmas, karizmatikus vezetők, a szédületesen fejlődő technika miatt egyre veszélyesebbek a hatalmi központok.

Vannak biztató jelek. A világon mindenütt szerveződnek csoportok, amelyek feladatuknak érzik az „emberiség lelkének” ébresztgetését. Egyre több területről gyűlnek a bizonyítékok, hogy tökéletlen elemekből létrehozható olyan rendszer, amely a maga furcsa, nem lineáris módján tanul a kudarcaiból, tökéletesedik. A kulcsszó a tanulás. Az utóbbi időben kevés szó változtatta meg ilyen gyorsan az értelmét. Még nem is olyan régen az írás, olvasás, számolás elsajátítását, a tények memorizálását jelentette a legtöbb ember számára. Ma már egyre többen látják, hogy elsősorban olyan kompetenciák kifejlesztését kell elősegítenünk, mint az önálló megfigyelőképesség, a vezetés vállalása, az együttműködés, az értékek tisztázása, a szervezetek működésének megértése, a szervezetek befolyásolása, a meggyőzés, a szimpátiakeltés, a szervezés – a sor a végtelenségig folytatható.

A pedagógia feladata lenne, hogy az ilyenfajta tanulás színtereit megteremtse, de be kell látnunk, hogy ez olyan feladat, amellyel csak Münchhausen báró tudott megbirkózni, amikor saját üstökénél fogva lovastul kirántotta magát az iszapból. A politikai, jogi, gazdasági, társadalmi-kulturális környezet sokféleképpen ellenáll annak, hogy a pedagógia e környezet megváltoztatására törekvő emberek fejlődését segítse elő. Ez azonban még izgalmasabbá és egyesek számára talán még vonzóbbá teszi ezt a feladatot.

A tanulószervezet

Ha egy szervezet fenn akar maradni ebben a gyorsan változó világban, akkor kreatívan kell alkalmazkodnia a körülményekhez, vagy képesnek kell lennie arra, hogy alkotó módon változtasson a körülményeken. A hagyományos hierarchikus szervezet – amelyben a vezető mindent tud, mindent meghatároz, jutalmaz/büntet – erre nem alkalmas. Olyan szervezetre van szükség, amely jól érzi magát a modern élet bizonytalanságában, szembenéz az újabb és újabb problémákkal. A rutinműveleteket állandóan felülvizsgáló, az újítást intézményesítő tanulószervezetben a szerepek nem rögzítettek, a munka nem szigorúan meghatározott, a vezetést bárki vállalhatja, a munka jutalma a siker, a társak elismerése, az önbizalom növekedése.

Az ilyen szervezetek létrehozásához lelkes, elkötelezett, kreatív emberekre van szükség. Olyanokra, akik motiváltak, és képesek arra, hogy felelősséget vállaljanak, elemezzék és a szükségleteknek megfelelően befolyásolják a szervezet működését, együttműködjenek azokkal, akik hozzájuk hasonlóan a jelenlegi állapotok javítására törekednek.4 „A múltban a szervezetek jobb gépekkel, jobb technológiával, előnyös földrajzi helyükkel megelőzhették a konkurenciát. Manapság ezek a tényezők jórészt kiegyenlítődtek. Mi maradt? Az emberek” – mondta egy multinacionális vállalat személyügyi vezetője. „Az utóbbi évtizedben a tehetség fontosabbá vált, mint a tőke, a stratégia, a kutatás/fejlesztés” – mondta egy másik vezető.

A „kreativitás korát” éljük, mert az informatika gyors fejlődése ezt szükségessé és lehetővé teszi, mert a szervezetek rákényszerülnek a folyamatos megújulásra, mert a piacon a követelőző fogyasztó lett az úr, mert a globálissá vált versenyben globális küzdelem folyik az alkotó elmékért. A legjobb szervezetek vezetői kezdik felismerni, hogy egyik legfőbb céljuk az irányítás/ellenőrzés helyett a tehetség felismerése, segítése, felszabadítása.5 Spearman, az intelligencia – az általános értelmi képesség – fogalmának egyik megalkotója már nyolcvan évvel ezelőtt rámutatott: „Mindenki zseni valamiben – segítenünk kell, hogy megtalálja, miben.” A legjobb szervezetek lehetővé teszik, hogy a dolgozók megtalálják, hogyan szolgálhatnák legjobban a szervezetek érdekeit és a saját érdeküket egyaránt. (Egy amerikai nagyvállalat vezérigazgatója mondta: „Olyanná szeretném tenni a szervezetünket, hogy a dolgozók legalább nyolcvan százaléka elmondhassa: azt csinálom, amit szeretek.”6)

A környezetükhöz alkalmazkodó tanulószervezetek az élőlények önszervező dinamikájának megfelelően működnek. Ha fejleszteni akarjuk az önszervezés képességét, széles körben elérhetővé kell tennünk az információkat, és érzékennyé kell tennünk a szervezetet az újdonságokra. A szervezetek intelligenciája nem néhány szakértőben vagy vezetőben testesül meg, hanem magában a rendszerben: a rendszer nyitottságában, az őszinte és hatékony kommunikációban, a rugalmasságban.7

Az, amit a vezetési irodalom úgy hív, hogy tanulószervezet, üzleti műveltség, szellemi tőke, tudásmenedzsment, az információnak az eddigieknél szélesebb körben történő elosztásáról szól.8

Kompetencia – inkompetencia

„Ezen a világon kétféle ember van:
…Döntsétek el ti magatok, hogy a Tegnap Szolgái
vagy a Holnap Szabadjai közé tartoztok-e!”
(Khalil Gibran: A mester szavai)

Ha megkérdezzük a diákokat, a tanárokat, a szülőket, a dolgozókat, a vezetőket, hogy mire van szüksége a jövő emberének, mindenkitől hasonló válaszokat kaphatunk: kezdeményezőképességre, problémafelismerő és -megoldó képességre, kommunikációra, ún. magas szintű kompetenciákra.

Ezek a kompetenciák mind

A szervezeteknek tehát kompetens emberekre, a társadalomnak pedig az ilyen embereket segítő szervezetekre van szüksége.

Az inkompetencia azonban eléggé általános jelenségnek tűnik. Egy amerikai felmérés adatai szerint a vezetők ötven százaléka saját jóléte érdekében tönkreteszi a szervezetet, amelyben dolgozik (megbetegíti a beosztottjait, lejáratja a kollégáit stb.).9 Hasonló adatokat lehet olvasni a közszolgálati alkalmazottakról (akik képtelenek a „köz” hosszú távú céljainak szolgálatára), az orvosokról (akiknek az esetében a hivatásukhoz méltatlan viselkedés és nem az orvosi tudás tűnik az inkompetencia forrásának) és a tanárokról is (akiknek huszonöt százalékát tartották „rossznak” szintén nem a gyenge tárgyi tudásuk miatt, hanem azért, mert nem képesek tanulni a hibáikból, figyelni a diákjaikra, összhangba hozni az elméletet a gyakorlattal).10

Az inkompetencia nyilvánvaló jeleire a „tegnap szervezetei” az irányítás központosításával, a folyamatok szabályozásával, az ellenőrzés szigorításával válaszolnak. Pedig a megoldás éppen ellenkező irányban van. A vezetőnek nem a vezetés szabályait kell megtanulnia, hanem azt, hogy miként tud helytállni az állandóan változó helyzetekben. Az orvosnak minden beteget egyénileg kellene vizsgálnia/kezelnie, hiszen a gyakorlatában előforduló esetek nyolcvan százaléka nem szerepel a könyveiben, a mérnöknek a hely sajátosságaihoz kellene igazítania a terveit, a várostervezőnek állandóan készenlétben kellene állnia, hogy a változó valóságot figyelembe vegye stb. Az új jelenségekre nyitott szervezeteket a decentralizálás, a felhatalmazás, az önálló döntéshozatal jellemzi. Ha azt akarjuk, hogy minél több ilyen szervezet legyen, meg kell teremteni a tanulóközpontú iskolákat: a „tanulás szabadságának” légkörében nőnek fel a „Holnap Szabadjai”.

Az iskolák általában nem törekednek magas szintű kompetenciák kialakítására (sőt többnyire a gyakorlatuk kifejezetten ezzel ellentétes). Világszerte végzett széles körű felmérések szerint az általános és középiskolai tanulók többsége unalmas, rutin jellegű tevékenységgel tölti az idejét az iskolában. A tanár „tanít” és „feleltet”. Elenyésző arányban fordul elő, hogy a tanulók valós problémákat elemeznek, eltérő nézeteket próbálnak szembesíteni, feltételezéseket vizsgálnak meg, új kérdéseket vetnek fel, terveznek, kitalálnak, kommunikálnak, együttműködnek, megpróbálják megérteni, hogyan működik a társadalom, és hogyan lehetne befolyásolni. Az iskola keveset törődik azzal, hogy a tanuló kezdeményezzen, nem érdekli, hogy a tanulót mi érdekli.

Nem csoda, hogy a felmérések azt is kimutatták, hogy az iskolákból kikerülő fiatalok kezdeményező- és együttműködési képessége fejletlen, kevéssé tisztelik a sajátjuktól eltérő értékrendszereket, alig becsülik az övéktől eltérő jellegű tehetségeket, és nemigen akarnak aktívan részt venni a társadalom alakításában.

Kompetencia helyett sok iskola az inkompetencia érzését alakítja ki a fiatalokban: „ha valamit nem tanítottak meg nekem, azt nem tudhatom, és ha valamit nem tudok, akkor valaki mástól kell megtudnom, én nem tudok rájönni a megoldásra”.11

Carl Rogers ötven évvel ezelőtt egy híressé vált előadásában a következőképpen vallott. A lényeges tudás nem tanítható, csak az a tanulás befolyásolja az ember viselkedését, amely felfedezésen alapul, belső igényt elégít ki, élményszerű. A tanítás eredménye vagy jelentéktelen, vagy egyenesen káros. Ha rajtam állna – mondta –, megszüntetném a tanítást, a vizsgákat, az osztályzatokat.12 Ha csak egy kívánságom lehetne a pedagógiával kapcsolatban – mondta más helyen –, akkor azt kívánnám, hogy a tanárok felejtsenek el minden trükköt, módszert, fogást, amelyet a tanárképzés és a tanári gyakorlatok során elsajátítottak, és helyette tanulóközpontú attitűddel – őszintén, elfogadóan, megértően – forduljanak tanulóik felé.

Ha jól körülnézünk a világban és Magyarországon, itt-ott találunk tanulóközpontú tanárokat, sőt elvétve iskolákat is: az alagútban van néhány pislákoló lámpás.13 Vannak kutatók, akik úgy vélik, látják a fényt az alagút végén, én azonban úgy vélem, egyelőre inkább csak a felszín változik (a burkolat válik csillogóbbá): megjelent a számítógép, a pedagógiai konferenciákon sokat beszélünk a kompetenciákról stb. A tanulók többsége azonban elégedetlen az iskolával. Az iskolával való elégedetlenség mértéke sokkal nagyobb, mint a „legrosszabb” munkákkal való elégedetlenségé.

Miért nem fejlesztik a magas szintű kompetenciákat az iskolák?

Talán érdemes azzal kezdeni, ami csupán látszólag akadályozza az iskolákat abban, hogy az igazi céljukat igyekezzenek elérni. Nem az időhiány, a pénzhiány, a nagy osztálylétszám miatt nem hódít a magas szintű kompetenciákat fejlesztő pedagógia – ezek mindegyikén változtattak itt-ott, a várt eredmény azonban elmaradt. Ennél fontosabb akadályoknak tűnnek a következők:

Milyen legyen a jövő iskolája?

„A kis tudás, ha cselekszik, végtelenül többet
ér annál a nagynál, amely tétlen.”
Kahlil Gibrán: A Mester szavai

A konferencia előadásainak címeit olvasva úgy tűnik, egyre többen tudják ezt, és meg is teszik, ami tőlük telik. Ebben a bevezető előadásban csupán néhány gyakran hangoztatott, de ritkán megvalósuló cél felsorolására van hely.

Befejezésül

Az iskola az a furcsa szervezet, amely látszólag fenn tud maradni akkor is, ha minden érdekelt elégedetlen vele. Ugyanis betölt három fontos funkciót:

A helyzet azonban változóban van: világszerte egyre több szülő választja az iskola helyett az otthoni tanulást,17 a fiatalok jelentős részének meglehetősen korán elege van az iskolából, és nő a „kasztrendszer” kárvallottjainak elégedetlensége.

A tanuló társadalom, a tanuló munkaszervezetek és a tanuló iskola (mint a tanulószervezetekben és a tanuló társadalomban való aktív és sikeres létre felkészítő terep) ma már lehetőség. Érdemes mindent megtenni azért, hogy megvalósuljon.