«Vissza


„Hősfogyatkozás” vagy modellterror?

Adalékok a példaképválasztások folyamatához

A szerző a különböző országokban végzett kutatások alapján áttekinti, hogy milyen példaképeket választanak a mai gyerekek, illetve fiatalok ebben az értékválsággal és a hagyományos értékrendek devalvalódásával sújtott korban. Arra is választ keres, hogy a fiatalok honnan merítik a példaképeket és értékmodelleket. Az elemzések arra utalnak, hogy a példaképválasztásban – az iskola, a család és az irodalom mellett – egyre jelentősebb szerepet játszik a média.

“A népszerű sorozatokban látott ruhákat és frizurákat az egész világon utánozzák. A popzene nemzetközi, a gyerekek mindenütt ugyanazokkal a tévéből megismert játékokkal játszanak…”1

Hozzávetőleg ugyanazokban az években, amikor a norvég médiakutató a fent idézett megállapítások alapjául szolgáló tapasztalatait szerezte, ugyancsak Norvégiában egy szociológiai felmérés is készült.2 A vizsgálat arra vállalkozott, hogy egy korábbi, a gyerekek ideáljaival kapcsolatban végzett felmérés kérdéseit megismételve, összevethesse a serdülők által választott példaképek változásait az eltelt kilencven év alatt. A két időszak között tapasztalt változások nagyságrendje még az előzetes kutatási hipotéziseket is felülmúlta. Bebizonyosodott, hogy míg a 19–20. század fordulóján élt kamaszok többnyire a történelem és az irodalom nagyjai közül választották ki eszményeiket, addig kilenc évtizeddel későbbi kortársaik számára a követni kívánt hősök elsősorban a sport, a popzene és a mozi világából kerültek ki.

A vizsgálatot végző norvég szociológusok az amerikai Kaliforniában és Minnesotában készült korábbi felmérések alapján azt is tudták, hogy már a 20. század első évtizedeiben feltűnő különbségek mutatkoztak a két nem példaképei között is. Akkoriban a fiúk inkább választottak közéleti figurákat, mint a lányok, náluk viszont gyakoribbak voltak a közvetlen környezetükben lévő, általuk személyesen is ismert személyekkel kapcsolatos példaképválasztások (szülőre vagy egy-egy rokonra való utalások). Egy másik – New Yersey-ben és Londonban végzett – vizsgálatból pedig azt a tapasztalatot szűrték le, hogy míg a lányok igen nagy hányada – korcsoportonként húsz és ötven százalék között – választott magának férfi példaképet, addig a fiúk között nem fordult elő, hogy női példaképet jelöltek volna meg. Így tehát igazából az sem lepte meg őket, hogy ebben az újabb kutatásban is világossá vált: mostanság is másutt keresik – és találják meg – példaképeiket a lányok, mint a fiúk. A kérdés csak az, hogy mi lehet ennek a magyarázata.

Nos, a kutatók feltételezése szerint e – sok szempontból döntőnek tekinthető – változás kezdetei a múlt század negyvenes, ötvenes éveire nyúlnak vissza: azokra az esztendőkre, amikor a háború utáni általános kiábrándultság és ideálnélküliség világába egyszerre csak berobbantak az akkortájt induló televíziós adások; s a képernyőn látott – amúgy képzeletbeli – figurák viharos gyorsasággal kiszorították a gyerekek és fiatalok gondolataiból a valós történelmi figurák akkor már amúgy sem stabil befolyását. Ezzel egyidejűleg – egyéb életmód- és társadalmi változásokkal magyarázható okokból – az emberek belső tulajdonságai is kezdtek háttérbe szorulni. Mindennek következtében fontossá vált a külső, azaz a látható tényezők együttese, valamint a hozzájuk kapcsolt vélemények, főleg a siker mindennél vonzóbb aurája.

A norvégiai kutatás pszichológus szakértői elemzéseikben arra is felhívták a figyelmet, hogy az ötvenes évek nevelő célzatú példaképkaraktereit az idők folyamán egyre inkább felváltották a főként az angol-amerikai pszichológia által leírt, ún. példakép-személyiségek. Mindezek ellenére a megkérdezett norvég tizenévesek által fontosnak tartott értékek között változatlanul szerepelt az őszinteség, a becsületesség, a segítőkészség ideája is. Sokkal lejjebb került viszont az önzetlenség és a kemény munka korábban minden szinten megnyilvánuló népszerűsége.

Egy amerikai kutató, D. S. Hill ugyancsak 1930-ban észrevette, hogy a gyerekek és serdülők a korábbi esztendőkhöz képest egyre gyakrabban választanak valós kortárs személyiséget; egy másik kutató, Havighurst adatai pedig 1955-ben azt jelezték, hogy a 13–15 évesek választásai között a történelmi és irodalmi szereplők korábban húsz százalékos aránya egyetlen évtized alatt tíz százalékra csökkent. S bár 1965-ben, ottani vizsgálati adatok szerint a németországi tizenévesek többsége még mindig Albert Schweitzert tekintette eszményképének, két évtizeddel később, 1985-ben, Angliában és Európában a példaképválasztások alakulásában már határozottan megfigyelhető volt a következő két trend erősödése. Egyrészt kezdett nyilvánvalóvá válni a média befolyásának a túlsúlya, másrészt pedig, éppen ellenkezőleg, észre kellett venni, hogy mind több fiatal kezdi azt hangsúlyozni, hogy ő tulajdonképpen senkihez sem akar hasonlítani, ő elsősorban saját maga akar lenni.

Láthatóan tovább mélyült a két nem választásai közötti különbség is. 1994-ben a norvég fiúk elsősorban a kortárs akcióhősöket (Schwarzeneggert, van Damme-ot), sportolókat és – szigorúan férfi – popsztárokat tekintettek példaképeiknek. A lányok körében viszont elsősorban a népszerű színésznőké, modelleké volt a „pálma”. (Elgondolkodtató persze az is, hogy tanárt mindössze négy fiú és öt lány választott példaképének.) A mintába került huszonhét norvégiai iskolából akkor összesen tizennyolc tanuló – nyolc fiú és tíz lány – választott nem kortársat, például a norvég sarkkutató Nansent.

Meglepő módon a nemek közötti példaképválasztás különbségeit – míg a lányok hajlandóak férfiideálokra is „felnézni”, addig a fiúk kizárólag saját nemükből választanak – sokan a mai médiabefolyás bizonyítékaként is értelmezik, a hasonló tapasztalatokat felmutató történelmi előzmények ellenére. Ebben a jelenségben Anita Werner3 is elsősorban – norvég példák nyomán – a mai korban érvényesülő szerepmegosztási tendenciák érvényesülését látja; azt, hogy miközben a lányok ma már egyre több férfias tevékenységgel foglalkozhatnak, addig a fiúszerep még mindig sokkal rigidebb, és kevés vagy semmi lehetőséget nem nyújt a nőies elfoglaltságok vállalására. Arról nem beszélve, hogy a média a férfiakat mindig több hatalom, nagyobb presztízs birtokosaként – s így vonzóbb helyzetekben – jeleníti meg, mint a nőket. Ehhez hasonló következtetésre jutottak egyébként az Anita Werner által hivatkozott amerikai és svéd vizsgálatok is: sőt ezekből még az is megtudható, hogy a sok televíziónézés a fiúknál többnyire pozitív, a lányoknál inkább negatív önkép kialakulásához vezet.

A norvégiai szociológusok korábban említett kérdőíveinek felhasználásával néhány évvel később, a kilencvenes években Ausztráliában is elvégeztek egy hasonló felmérést,4 amelynek tanulságai igencsak összecsengenek a norvégiai következtetésekkel. A vizsgálat leginkább elgondolkodtatónak tekintett megállapításai közül a kutatók mégis azt emelték ki, hogy az ő 16-17 éveseik körében a mintának tekintett személyek között már szinte teljesen háttérbe szorultak a szülők, illetve a vizsgálati mintába bevont iskolákban egyetlen tanár személye sem vált példává a tanítványok körében!

Évtizedes hagyományai vannak a világ népességének mára már megközelítőleg nyolcvan százalékát érintő, hasonló témájú felméréseknek (a World Values Survey programjainak) és a nyomukban elindított európai értékkutatásoknak is. A European Values Survey első ízben 1981-ben hozott adatokat, majd ugyanezt a programot megismételték 1990/91-ben, 1995/96-ban és 1999/2001-ben is; 2006-ra pedig már az ötödik hasonló felmérést készítik elő. E programban hazánk is részt vesz. Ezek a kutatások ugyan elsősorban a lakosság erkölcsi, vallási, politikai és szociális értékeit kívánják feltárni; de a célba vett generációk között – természetesen – sorra kerülnek a serdülők és a fiatalok is; a nekik feltett kérdések nyomán időről időre kirajzolódnak az adott időszakra jellemző s a példaképkeresésben meghatározó szerepet játszó értékválasztási trendek is. Ezek pedig olyan sok hasznos információt tartalmaznak, hogy a nemzetközi áttekintések alapján egyes országok külön is értékelik a saját fiataljaikra vonatkozó adatokat. Ennek köszönhető, hogy nemrégiben két ilyen jellegű külföldi vizsgálatról olvashattunk elemzéseket az egyik hazai folyóiratban.5

Az egyik vizsgálatban, melyet az amerikai egyesült államokbeli Saint Louis egyetemének kutatói – Judith Gibbons és Deborah Stiles6 – végeztek, húsz országban, 15 éven át nyomon követték a serdülők példaképválasztásait. (Eredményeik igencsak összhangban vannak a már hivatkozott norvég vizsgálat tapasztalataival.) Két portugál kutató7 pedig – akárcsak a fentebb idézett norvég felmérés – egy 1929 és 1944 közötti időszakból fennmaradt felmérés adatait vetette össze saját, 1993-as, hasonló témákban szerzett tapasztalataival. Ők és sokan mások is ugyanazt állapították meg, amiből mi is kiindultunk: mindenütt kimutathatóak a példaképek változásai, valamint világszerte egyre nyilvánvalóbbá válnak a példaképekben testet öltött szociális értékek hatásainak gyengülésére utaló folyamatok.

E tendencia egyik – a magyar közvéleményt igencsak sokkoló – példájának tekinthető a Somogy Megyei Pedagógiai Intézet által kezdeményezett vizsgálat is,8 amely szerint 2001-ben a whiskys rabló volt a célcsoportként kiválasztott gyerekek több mint egyharmadának ideálja; de ugyanitt megemlíthetjük Kronstein Gábor észrevételét is9 azzal kapcsolatban, hogy a 2002-ben, a felsőoktatási intézményekbe felvételizettek kilenc százaléka egy kérdésre adott válaszában kifejezetten pozitívan említette Hitlert.

Példakép és nevelés

A példaképek nevelésben betöltött szerepének jelentőségével kapcsolatban Einstein egyenesen úgy fogalmazott: „…nincs más ésszerű nevelés, mint mintaképnek lenni, ha másképp nem megy, hát elrettentő mintaképnek”.10 Mivel pedig a nevelés – egyebek között – értékek és eszmények generációk közti át- és továbbadására is törekszik, e folyamat szereplői hagyományosan nagy jelentőséget tulajdonítottak a gyerekek elé állított példaképek fontosságának.11 A kisebb és a nagyobb gyerekek elé ezért nevelőik – a családban és az iskolában egyaránt – a legkülönbözőbb formákban olyan személyeket igyekeztek példaképül állítani, akik életvitelükkel, tulajdonságaikkal egy-egy adott kor és társadalmi közeg erkölcsi és kulturális értékeit jelenítették meg.

A példaképek természetesen – különösen a gyerekek esetében – mindig bizonyíthatóan szociális és kulturális produktumok voltak, s mint ilyenek sok tekintetben folyamatosan változtak attól függően, hogy mit és hogyan várt el tőlük – gyerekektől, serdülőktől, fiataloktól – a társadalom, a család, az iskola vagy éppen az életükben mind erősebb befolyásra szert tevő kortárscsoport.

Amikor például a testi erő, az ügyesség és a bátorság voltak a társadalom férfi tagjaitól elvárt legnagyobb értékek, akkor – természetesen – a fiatal fiúk elé a vitézi erények birtokosait állították, mint ahogy tette azt Balassi Bálint is Egy katonaének című versében. Vagy a nők társadalmi szerepének megváltozásával egyidejűleg az irodalomban megjelentek az önálló hivatású, független életre is képes nőalakok. A történelem azonban – a nevelésé is! – időnként a példaképek tudatos alakításának kifejezetten elrettentő gyakorlatáról is számot ad; feljegyezték például, hogy a korabeli iskolai tankönyvek a szovjet gyerekek elé egyik lehetséges példaképként azt a Pavlik Morozovot állították, aki feljelentette és munkatáborba juttatta az apját, amiért az országot sújtó nagy éhínség idején családja számára krumplit és répát lopott.

Hosszú évszázadokon át tehát a példaképek megjelenítésének (és ennek köszönhetően azok megőrzésének is) egyik leggyakoribb és leghatékonyabb eszköze az irodalom volt. Az ókorban élt Ezópus, a felszabadított görög rabszolgából lett mesélő, vagy a 16. században élt magyar Heltai Gáspár, majd a 17. századi francia La Fontaine megteremtették az állatmesék révén közvetített erkölcsi példázatok műfaját; hasonlóan direkt példákkal, így a szentek életének oktató célú bemutatásával az egyház is idejekorán megkezdte az általa fontosnak tartott értékek – a szegénység, az alázat – népszerűsítését irodalmi művek segítségével. (Gondoljunk csak az első magyar költőnő, a 16. században élt Ráskai Lea Szent Margit életét bemutató művére. De folytathatnánk a sort az egész irodalomtörténeten keresztül, különösen a gyerekek és a fiatalok szórakoztatását, esztétikai, szellemi és erkölcsi nevelését magukra vállaló művek citálásával, hiszen ez a műfaj is meglehetősen hosszú múltra tekint vissza. Az „ifjúsági irodalom” önállóvá válását ugyanis az 1700-as évektől, a „gyermekirodalom” megjelenését pedig némileg későbbről, az 1800-as évektől számítják.)

A szépirodalmi alkotások megismerése során ugyanis – direkt vagy indirekt módon – példaképként felfogható szereplőkkel is találkozhattak a fiatal olvasók; e példaképek többnyire pozitív figurák voltak, bár az alkotók nevelő célzattal gyakran megjelenítettek kifejezetten negatív, az olvasókból feltétlen elutasítást kiváltó szereplőket is. Feltehetően ezeknek a szempontoknak is szerepük van abban, hogy az iskolai kötelező olvasmányok listájában – a tanulók s olykor a szakma minden berzenkedése ellenére is – mindmáig erősen tartják hadállásaikat a régebbi korok irodalmi alkotásai. Hiába azonban az elszánt próbálkozás: a mai tizenévesekről leperegni látszik minden olyan törekvés, amely a történelmi-irodalmi hősök példaként való elfogadtatásával próbálkozik. A kutatások által jelzett trendek ugyanis láthatóan és megállíthatatlanul az irodalmi élmények kiválasztásában és megítélésében is érvényesülnek.

Ráadásul az újabb elemzések12 még arra is felhívják a figyelmet, hogy a „példakövetés intenzitásában a legkisebb az olvasottak hatása”. (Kiemelés tőlem – M. I.) Lám-lám, ezért is következhettek be azok a változások, amelyek egyrészt az eddigi hagyományos példaképfaktorok, azaz a család és az iskola mellé – növekvő jelentőséggel – felzárkóztatták a főleg képi elemekkel dolgozó médiát, amely képes arra is, hogy a sosem látott történelmi és irodalmi figurák helyére beépítsen sosem volt vagy legalábbis az ábrázolt módon sosem létezett, de a technika segítségével mégis láthatóvá tett szereplőket is. Ennek következtében akár úgy is tűnhet, hogy példaképek továbbra is vannak, csak másmilyenek, mint a korábbiak.

A mai példaképek ugyanis egyáltalán nem olyanok, mint amilyenek régebben voltak. A bennük testet öltött értékek is felszínessé/felszínesebbé váltak – sok esetben kizárólag a külsőségekre, haj- és ruhaviseletre, a test díszítésére vonatkoznak –, és relativizálódtak is, nem beszélve arról, hogy eme tulajdonságaikból következően szinte pillanatról pillanatra változnak.13 E változásban pedig feltűnően nagy szerephez jutnak a különféle üzleti szempontok is. A mai példaképek ugyanis úgy „aktivizálnak”, hogy a külsőségeknek való megfelelés érdekében állandóan újabb és újabb termékek fogyasztására ösztönöznek. S amilyen gyorsan felkap valakit a média, olyan gyorsan tudja ejteni is; ami pedig egyet jelent azzal, hogy az addigi lelkes követők tüstént más ideál után néznek. Ez az újabb ideál pedig egyben újabb megszerzendő tárgyat, élményt mutat fel nekik. „Levitézlett” médiaszereplőt, bukott vagy divatból kiment, netán kiöregedett „sztárt” viszont már senki nem akar utánozni.

Azt se feledjük azonban, hogy a szigorú hierarchiák oldódása, a függőségi rendszerek lazulása sem kedvez a példaképekhez való következetes ragaszkodásnak; nem csoda, hogy annyi, magát függetlennek képzelő fiatal érzi úgy, hogy tulajdonképpen nem is akar máshoz hasonlítani, kizárólag önmaga akar lenni. Ez a magatartás ugyanakkor nem feltétlenül a külső modell elfogadásának szándékát tagadja; jelezheti egyrészt azt is, hogy a meglévő választékból hiányzik a megfelelőnek tartott példa, másrészt azt, hogy a fiatal annyira sem bízik magában, hogy alkalmasnak tartaná magát bármiféle, mások által megtestesített érték követésére. Tovább nehezíti a példaképválasztást az is, hogy a mai közéletben – főleg a média „jóvoltából” – előbb-utóbb már szinte mindenkit így vagy úgy bemocskolnak; ezért méltán tehető fel a kérdés14, hogy gyerekeinket ilyen körülmények között hogyan lehet egyáltalán oktatni, nevelni.

A példaképek értéktartalmáról

A példaképválasztásban megtestesülő minőségek többsége azonban – a jelzett változások ellenére – viszonylag állandó. Az idézett norvég kutatás például a 20. század elején és végén is nagyjából ugyanannak a tíz minőségnek az érvényesülését látta a fiatalok értékválasztásában; legfeljebb a minőség konkrét megnyilvánulásában vagy a választások nagyságrendjében történtek változások. Ez a tíz kimutatható érték a következő volt: tehetség, tudás, szaktudás, hitelesség, segítőkészség, empátia, humor, szociális, erkölcsi, valamint fizikai minőségek. (De az értékeken belül változott a tehetség megítélése, a tudás tartalma, a hitelesség megjelenése; mások lettek az erkölcsi elvárások, valamint a külsőségek elemei is, mint ahogy másképpen alakult a fontossági sorrend is.)

Az európai értékrendvizsgálat osztrák elemzői15 azonban nem annyira az ifjúság által választott értékek tartalmát, inkább azok kialakulásának, illetve a korábbiakhoz képest bekövetkezett változások jellegzetes motivációit emelték ki. Felhívták a figyelmet az értékválasztást befolyásoló tényezőkre a fiatalok körében: a vallástól való távolodás, a tradicionális politizálás elutasítása, a barátságok és a párkapcsolatok jelentőségének az egyén életében tapasztalható növekedése, az önmegvalósítási vágy erősödése – szemben a gyermekvállalás fontosságának csökkenésével –, valamint a társadalmi problémák individualizálódásának folyamatai.

A svéd fiatalok közötti attitűd- és értékrendelemzésekről (2003) készült beszámoló16 is a változások magyarázatát tűzi célként maga elé. A kérdőíves felmérésekből kiderült, hogy a mai fiatalok példaképválasztásában – az osztrák elemzés megállapításain kívül – nem lehet eltekinteni a felnőttkorba való átlépés kitolódásától, a tanulmányi idő meghosszabbodásától, a szabadidős tevékenység értékének növekedésétől sem. A kutatók szerint a mai példakép- és értékerózióban annak is szerepe lehet (van?), hogy a nehéz munkaerő-piaci helyzetben egyre több fiatal kénytelen olyan munkát végezni, amelyhez nincs képzettsége. A jelenség magyarázata: mivel a példaképekben valamiképpen a célok és a vágyak is megfogalmazódnak, ha a társadalmi valóság ennyire nem veszi figyelembe ezeket – márpedig a pályaválasztási ambíciók letörése egyértelműen a megfogalmazott célok kudarcát jelenti a fiatalok számára –, akkor óhatatlanul bekövetkezik a példakép tartalmi-minőségi elemeinek sokat emlegetett „fogyatkozása”.

…És a jövő?

A tapasztalatok azt mutatják: a nevelés egyre nehezebben birkózik meg a példaképhiányból, a megfogyatkozott vagy elértéktelenedett modellek követéséből adódó nehézségekkel. De tanúi lehetünk a helyzeten javítani kívánó, különféle próbálkozásoknak is. Több mint egy évtizede Jérome Vignon, az Európai Unió egyik szakértője – az Európai Bizottság egyik vizsgálatára17 hivatkozva – a női példaképek számának növelését tűzte ki távlati célként az Unió tagországainak pedagógiai intézményei elé.

Az egyházak sem mondtak le a példaképek alkalmazásáról, s a továbbiakban sem áll szándékukban ezen a gyakorlatukon változtatni. Ha csak rápillantunk a katolikus, a református vagy az evangélikus sajtó és könyvkiadás adataira, láthatjuk, hogy tudatosan és rendszeresen helyt adnak példaképül állítható személyek nevelő célzatú bemutatásának és e kérdésekkel foglalkozó rendezvényeknek is. Különösen erőteljes a példaképek nevelési szerepe a különféle „vasárnapi iskolák” programjaiban. (A világhálóra feltett közlemények nyomán pedig azt is észrevehetjük, hogy a muszlimok is mind több példaképet mutatnak fel fiataljaiknak.)

A „hősfogyatkozás” sokat tapasztalt trendjei ellen próbálnak fellépni olyan tantervi kísérletek is, mint amelyekről néhány hónapja folyóiratunk lapjain is olvashattunk beszámolót.18 Értékes kezdeményezések jelzik, hogy egyre több iskola szeretné saját hagyományait példává nemesíteni tanulói szemében úgy, hogy különféle módokon megőrzik régebbi tanáraik nevét, tevékenységének emlékét.

Nemcsak az iskolákban, hanem a közkönyvtárakban is mind több olyan hang- és videokazettát őriznek, amelyeken szülők-nagyszülők, a szűkebb és tágabb társadalmi környezet szereplői vallanak életükről, tevékenységükről; készítőik ily módon kívánják érzékeltetni az újabb generációkkal, hogy az ő világukban is jelen vannak példaképként elfogadható személyek, követésre alkalmas tettek.19

Összeállította: Mihály Ildikó