Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2005 június > Szakkönyv a felsőoktatás nevelésszociológiájáról – Kozma Tamás: Kié az egyetem?

Szakkönyv a felsőoktatás nevelésszociológiájáról

Kozma Tamás: Kié az egyetem?

Kozma Tamás szociológus, a Debreceni Egyetem tanára, az Oktatáskutató Intézet korábbi főigazgatója a magyarországi társadalomtudomány (oktatáskutatás, nevelésszociológia) egyik legjelesebb művelője. Bevezetés a nevelésszociológiába című munkáját, amely több kiadásban jelent meg (1974, 1977, 1994, 2001), pedagógia és szociológia szakos hallgatók tízezrei olvasták. A jelen recenziónak tárgyat adó kötet tudományos előzményeként azonban nemcsak e szakszociológiai bestseller említendő, hanem az 1990-ben publikált Kié az iskola? című könyv is.

A kilencvenes évek kezdetétől jól megfigyelhető a magyarországi felsőoktatás jelentős mértékű átalakulása.1 Új képzési helyek, a korábbiaktól eltérő képzési formák jelentek meg, jelentősen bővült a felsőoktatási intézményekbe felvett hallgatók száma. Európában az oktatásban és különösen a felsőoktatásban részt vevők száma rendkívüli módon növekedett az utóbbi évtizedekben. E növekedés mozgatórugói a gazdaság és az oktatáspolitika modern tendenciái, illetve maguk a fiatalok és szüleik voltak.2 „A tömegessé válás kapcsán átalakult felsőoktatás alapvető sajátossága a rendkívüli komplexitás.”3 A 21. század embere számára már nem kérdés, hogy a technikai fejlődés és a gazdasági növekedés fenntartása miatt egyre több magasan (főiskolai, egyetemi szinten) képzett szakemberre van szükség. Sőt azt figyelhetjük meg, hogy a bizonytalan munkaerőpiac növekvő követelményeinek ismeretében megnő a fiatalok oktatási, illetve tudásigénye (minőségi és mennyiségi értelemben egyaránt), ezzel erősítve munkavállalói kilátásaikat. A szociális és oktatáspolitika természetszerűleg támogatta e növekedést, részben a nemzetközi normává vált konformitások, részben a fiatalok esélymegtartásának (sőt a hátrányos helyzetű fiatalok esélynövelésének) egyik eszközeként.

„A közép- és felsőfokú oktatás expanziója mellett nagyszabású oktatási reformok is lezajlottak. Közép- és Kelet-Európában a nyolcvanas évek végén drámai változások történtek. Ezek közül a fontosabbak: az oktatás depolitizációja, vagyis a véget ért rendszer merev ideológiai kontrollja és orientációja; az állami monopólium összeomlása az oktatásban a magán- és felekezeti iskolák engedélyezésével; annak elismerése, hogy a diákoknak és szüleiknek jogában áll megválasztani útjukat az oktatási rendszerben képességeiknek megfelelően és szándékaik szerint; az oktatás adminisztratív és menedzselési hátterének decentralizációja, illetve az iskolai autonómia kialakulása. A változások közé tartoznak az új oktatási törvények, a strukturális reformok, akárcsak a tantervi, szervezeti és pedagógiai újítások.”4

Mit keres a nevelésszociológus az egyetemen és a főiskolán? – teszi fel a kérdést a szerző, s a választ így fogalmazza meg: „Azokat a folyamatokat, amelyek a hallgatók, az oktatók és a felsőoktatás megannyi más munkatársa között nem tervezetten, nem szervezett formában, hanem maguktól spontán módon mennek végbe. […] A felsőoktatási intézményeket – egyetemeket, főiskolákat – úgy tekintjük, mint egy tulajdonképpen ismeretlen közösség, az adott egyetemi-főiskolai hallgatók és oktatók »lelőhelyét«, tartózkodási körzetét. Megfigyeljük és megpróbáljuk megérteni őket.”

A Kié az egyetem? című kötet két nagy fejezetből áll. A felsőoktatás mint kutatási probléma címmel bevezetett tudományos értekezés az első fejezetben a felsőoktatás-politika témáját taglalja. A szerző a felsőoktatás iránt megnyilvánuló új és újabb társadalmi kihívások (globalizáció, expanzió, új népvándorlás), az ezekre adott politikai válaszok (diverzifikáció, privatizáció, virtualizáció) és az irányításban bekövetkezett változások elemzésén keresztül vezeti el az olvasót a felsőoktatási reformfolyamat elemeinek bemutatásáig (finanszírozási, integrációs, a társadalmi egyenlőtlenségről szóló viták és a felsőoktatás). „Oktatáspolitikán – írja a szerző – a következőkben azokat a szándékokat és döntéseket értjük, amelyeket az oktatás különféle szintű irányítói megfogalmaznak, és amelyek az oktatásügyi történésekben megvalósulnak, dokumentálhatók. Az oktatáspolitikát tehát úgy értelmezzük, mint az egyénektől már függetlenné vált, jellegzetes reagálást a társadalmi változásokra. Minden oktatáspolitika a történeti események sodrában, a társadalmi erők függvényében alakul. Változásukat, átalakulását is úgy értelmezzük, mint az oktatáspolitikusok válaszait a makrotársadalmi »kihívásokra«.”5 Megalapozottnak tűnik az a feltételezés, hogy megváltozott az oktatás szerepe a társadalmon belül, az egyén lett „a politikacsinálók és a közvélemény új krédója: az egyén, a szabad választás, az egyéni szükségletekben és vágyakban megmutatkozó sokféleség, a verseny és a teljesítmény primátusa, ugyanakkor a 70-es évekig magasra értékelt célok – mint az egyenlőség, szolidaritás, együttműködés – megbecsülése odalett”.6

A könyv második fejezete A felsőoktatási intézmény címet viseli. Tíz alfejezetében az oktatók, kutatók, adminisztratív és irányító munkatársak és a hallgatók alkotta világ, valamint az egyetemi-főiskolai, intézményi infrastruktúra és kubatúra által fizikailag meghatározott környezeten belül zajló dolgok bemutatása történik. A könyv minden bizonnyal legtöbbet forgatott fejezetei lesznek ezek a részek. A szerző rendkívül szemléletes stílusban mutatja be az oktatói szerepeket, az oktatók világát (A tudós, A tanár, A hivatalnok; 144–152.). „Hogyan válik az egykor titokzatos varázslóból előbb különc, aztán szegény, aztán megkeseredett és marginális személy, majd pedig egyszerű tagja a honi pedagógustársadalomnak?” – kérdezi a szerző. A választ Becher, Chait, Bourdieu és Altbach gondolatainak bevonásával árnyalja. Az egyetemi oktatók önmeghatározásának kérdését, a tudós-kutató-pedagógus szerepkört részleteiben tárgyalja a kötet 11. alfejezete. Megismerhetjük a bourdieu-i „homo academicus”7 környezetének, a tudományos közösségnek, továbbá az oktatói szerepeknek és a szerepekbe kódolt feszültségeknek a részleteit. „Feszültségek keletkeztek ugyanis a tanári szerepen belül az átalakuló követelmények és ellentétes elvárások miatt. […] Az új hallgatóság megjelenésével [ún. nem szokványos hallgatók] olyan fiatalsággal kerül szembe, amely nem osztja a tanár kultúráját. A fiatalokat külön meg kell győzni és meg is kell nyerni annak a kultúrának, amelyet a felsőoktatási tanár képvisel. […] Radikálisan változnak a hagyományos diszciplínák részarányai a képzésben. Már nem a diszciplínák határozzák meg a képzés szerkezetét, menetét, hanem más, a felsőoktatáson kívüli szempontok (pl. elhelyezkedés, »piaci igények«, hallgatói érdeklődés stb.” (149–150.) „Új elvárások jelennek meg, nem elitképzés, egyidejűleg oktatás, kutatás, szakképzés, regionális innováció, tanácsadás, szakértés, kisebbségek és a nők támogatása, a kisvállalkozók, az innováció, a diákéletmód szolgáltatásként való nyújtása, vagyis a felsőoktatás hagyományos céljai, elitképző céljai eltűnésével új meg új igények jelennek meg.”8

Kozma Tamás rámutat arra is, hogy mindez hatással van az oktató-hallgató viszonyra, és jelentősen átalakítja azt: „Mind a fiatal, mind a tanár rászorulna a mester-tanítvány kapcsolatra. A hallgató azért, hogy közösséget tudjon maga mögött, az oktató pedig azért, hogy tanárként megerősítést nyerjen…” (150.)

A hallgatók világát két fejezetben mutatja be a szerző (117–144.). (Külön fejezetet szentel a pedagógusjelölt hallgatóknak.) „A csökkenő lélekszámú társadalmakban – írja a szerző –, ahol a fiatalok ráadásul mind hosszabb időt töltenek tanulással (különféle szervezeti formákban), a campus egyre hosszabb életszakasz lakóhelyévé és szocializációs terepévé válik. Nemcsak a világtól elzártságot és a tanulásra koncentrálást jelenti persze ez, mint az egykori kolostori iskolákban. Sokkal inkább olyan alternatív életfomát, amelybe bele kell szokni, illeszkedni (nevelődni, szocializálódni); és amely a maga viszonylagos elzártságával és önellátásával egy alternatív társadalmi élet lehetőségét sugallja.” (119.) Kozma Tamás az Ifjúság 2000 vizsgálat kutatási eredményeinek felhasználásával mutatja be a témát, számos nemzetközi (tengerentúli, sőt afrikai) esettanulmány-részletet és példát is felemlítve. A fentiekben ábrázolt jelenség úgy írható le, hogy a személyes élethelyzetek és életutak diverzifikálódása és individualizálódása fokozódik, megváltoznak az ifjúság integrálódásának útvonalai a felnőtt társadalomba. A munkastátus útvonala nyitottabbá, ugyanakkor bizonytalanabbá és kockázatosabbá válik. A munkába való átmenetet jellemzi a tanulmányok ideje alatti részmunkaidő- és diákmunka-lehetőségek kihasználása, illetve a pályakezdés során a munkalehetőségek szűkülésére és a diplomapiacon való mobilitásra való felkészülés és a várakozás.

Az egyetemi évek alatt növekszik a diákok autonómiája, melynek alapja az autonóm intézmény látogatása. Ugyanakkor az iskolai közösségi téren kívüli tevékenységek sokfélesége jön létre a kisebb-nagyobb baráti körök, az öntevékeny jellegű csoportok (művészeti, alkotóköri, zenekari, irodalmi, kézműves, közéleti, mozgalmi) területén, ami meghatározza a szabadidő-szcenárió jellemzőit, melynek kísérő körülményei a tudástőke és a megfelelő minőségű oklevelek megszerzéséért folyó verseny, valamint a feszültségoldó technikák (alkohol, dohányzás, drog) fokozott használata. Az ifjúkor tehát már nem korlátozódik kizárólag az iskolai oktatásból induló, abban megalapozódó végzettség révén felépíthető karrierre. A fiatalok elkötelezettsége a felnőtt társadalom intézményei mellett talán éppen emiatt is csökken. „Mivel a felnőtt értékrenddel már nem tudnak mit kezdeni, önmagukra vannak utalva, és ez az önmagukra utaltság sohasem volt igazán jó iskola. Az azonban mindig problémákhoz vezet, ha valamelyik korcsoport csak saját nemzedékén belül számíthat együttműködésre és az idősebb nemzedéktől egyre kevésbé.”9

A fiatalok az iskolai ifjúsági korszakban mentesülnek a felnőttlét kötöttségeitől. A kulturális tőke begyűjtése lassabban, ugyanakkor mélyebbre ágyazottan (tudatosabban) történik az oktatási időszak kitolhatóvá válásával. Az ifjúsági életszakasz jellemzője, hogy a fiatalok – különösen az egyetemista fiatalok – megpróbálnak minél több papírt begyűjteni az oktatásban és a szakképzésben, arra törekednek, hogy megvessék lábukat a munkaerőpiacon, különféle egyéni karriertervekkel és stratégiákkal készítik elő felnőtt identitásukat, igyekeznek új életstílust kialakítani, új barátokat szerezni, szexuális és kollegiális kapcsolatokat létesíteni, eljutni bizonyos szintű pénzügyi függetlenségig s – ha erre lehetőség mutatkozik – elhagyni a családi otthont.10

A felsőoktatási intézményről szóló fejezet fontos része az egyetem-főiskola mint regionális kulturális és tudásközpont helyének, szerepének és felelősségének elemzése. „A felsőoktatás regionális kutatása sajátos szemléletmód – írja Kozma Tamás –, amely a felsőoktatási intézményt és régióját együtt, egységként fogja föl (az intézmény a régió »szülötte«, illetve maga a régió az intézmény hatására fejlődik). Az intézményt a régióban élők tanulási, képzési stb. szükséglete hívja életre; az intézmény pedig betölti a régiókban élők társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai szükségleteit.” (199.)

A kötet utolsó fejezete a Hogyan tovább? kérdésre keresi a választ. A szerző kiemeli, hogy a felsőoktatási rendszerben a kilencvenes évek eleje óta végbement expanzió, tehát az oktatás eltömegesedése az úgynevezett harmadfokú képzés (tertiary education) meghódításával nem áll meg, hanem „folytatódik és megy tovább. S mivel egyelőre több formális fokozata az oktatási rendszereknek általában nincs, mintegy megteremti a maga »negyedik fokozatát«.” (212.) „…az oktatás negyedik fokozata iránt nemcsak azért lesz növekvő igény, mert a lakosság egyre iskolázottabbá válik. Hanem azért is – sőt egyre inkább azért –, mert amit a bevándoroltak otthon megtanultak, az nem vagy csak részben adekvát mindazzal, amit itt találnak, ami itt vár rájuk. Ha mindez igaz, akkor a negyedfokú képzés iránt új, eddiginél nagyobb és intenzívebb társadalmi szükséglet fogalmazódik meg, és oktatáspolitikai válaszra vár.” (226.) Az Európai Bizottság kutatója, Barbara Stalder szerint „A diploma elértéktelenedése, valamint a magasan kvalifikált munkaerő iránti igény létrehoz egy tanulási spirált: a fiataloknak a lehető legtovább kell az oktatás berkein belül maradniuk, s egyre több bizonyítványt kell begyűjteniük. Következésképp az iskolák, egyetemek és szakmai képzőhelyek azt kockáztatják, hogy azon fiatalok »várószobáivá« válnak, akik sikertelenül próbálkoztak a munkaerőpiacon.”11 „Nem egyszerűen arról van szó, hogy differenciáltabbá váltak az esélyek, hanem napi aktualitássá válik a tudásmonopóliumok újrarendeződése. Szinte napi egymásutánban jönnek létre új kódrendszerek, és csak az marad talpon, aki ezeket a kódokat gyorsan meg tudja fejteni. A kódolás és a dekódolás feladata nagyban függ attól, hogy a társadalom hatalmi szerkezete milyen lehetőségeknek ad teret, illetve mit ösztönöz.”12

Miközben a magas végzettségi igényt támasztó gazdaság néhányak számára új lehetőségeket teremt, a képzettség inflálódása miatt a nem piacképes tudású fiatalok nehéz helyzetbe kerültek. Ezt a tendenciát fokozza a magyar (de általában a globális) felsőoktatási rendszeren belüli intézményközi versengés, amely a hallgatók felvételi jelentkezésének megszerzéséért folyik, és a szakok-képzések diplomapiaci valós értékének (vagy aktív egyetemi PR-tevékenység eredményeként kialakított) a bizonyításával alapozódik meg.

Végezetül néhány gondolat a kötet külső megjelenéséről. A B/5 formátumú kötet tipográfiájában és szerkesztési munkájában hűen támasztja alá a szerzői célokat (oktatásban való használhatóság, olvashatóság, jól tagolt szerkezet). A kötethez CD-melléklet tartozik, közel 65 megabájtnyi tartalommal. A diszk könnyű kezelhetőségét meghatározza a html-tartalomjegyzék, melynek linkjei az adott könyvrészlet, fejezet tartalmának önálló feldolgozását segítik.

Kozma Tamás legújabb könyve nemcsak a tudományos közélet számára jelent igazi csemegét. Az oktatáselméleti szemináriumok, ifjúságkutatási gyakorlatok, nevelésszociológiai kurzusok oktatói és hallgatói számára is érdekes és hasznos olvasmány, de a magyar oktatási rendszer működése, szereplői és környezete iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség is nagy élvezettel forgathatja.

Kozma Tamás: Kié az egyetem? Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2004.

Jancsák Csaba