Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2004 július-augusztus > „…Játszani is engedd…!”

Mihály Ildikó

„…Játszani is engedd…!”

Játékok az iskolai tananyagban

A tanulmány áttekintést ad a játék pedagógiai szerepének értelmezéséről, az egyes korok játékfelfogásáról. Érinti a játék fejlődésben betöltött szerepének pszichológiai, pedagógiai értelmezését, továbbá szól arról, hogy a játék miként válhat az iskolai nevelés egyik fontos pedagógiai eszközévé. A tanulmány egyik érdekes megállapítása, hogy a tehetségesebb, tanulásban sikeresebb gyerekek inkább a szellemi játékok iránt vonzódnak, s kevésbé szeretik a fizikai erőfeszítést igénylő játékokat. A tanulmány megismertet a bridzs és a sakk hasznosíthatóságának lehetőségeivel a tanításban, a gondolkodásfejlesztésében.

A különféle játékok felhasználása az iskolai – és bármiféle – oktatás során egyáltalán nem új jelenség; már az ókorban1 felismerték, hogy a játéktevékenység közbeiktatása hatékonyabbá teheti a tanítást és a tanulást. Platónon kívül – aki szerint a szabályjátékok alkalmazásának óriási szerepe van a törvénytisztelő emberek kinevelésében – Arisztotelész is említést tett a játék fontosságáról; ő elsősorban olyan játékok megtanítását ajánlotta a gyerekeknek, melyeket felnőttként majd komolyan fognak csinálni. A latin Quintilianus pedig a játékban az emberi természet megismerésének páratlan lehetőségét látta. Jó néhány évszázaddal később a porosz hadsereg katonáinak a képzésében szimulációs jellegű háborús játékokat is alkalmaztak; a viktoriánus Anglia iskoláiban pedig a földrajz oktatásához használtak játékos elemeket, főleg különféle kirakós rejtvények formájában.

A Pestalozzi-tanítványként ismertté vált Fröbel ugyancsak kivételes nevelési lehetőséget látott a játéktevékenységben, és kisgyermekek – elsősorban óvodáskorúak – számára maga is játékok és játékos foglalkozások egész rendszerét állította össze. (Hasonlóképpen járt el a magyar Kiss Áron is játékgyűjteménye létrehozásával.) A pszichoanalízist megteremtő Freud a játékot az ideges gyermekek kezelésében eredményesen alkalmazható módszerek egyikének tartotta, mert – mint magyarázta – a játék lehetőséget ad arra, hogy a gyermek nyíltan is kifejezhesse érzelmeit.2 (Ezt a tulajdonságát a pszichológusok azóta is felhasználják a diagnosztikus céllal alkalmazott Világjáték során.)

A homo ludens jellegzetességeit kutató Huizinga véleménye szerint tulajdonképpen a játék régebbi jelenség, mint amilyen a kultúra, mert – s itt minden bizonnyal a csoportos-társas játékokra gondolt – a játéktevékenység egyfajta, „a barátság által féken tartott harc és ellenségeskedés” megnyilvánulása. A Piaget svájci pszichológus által kidolgozott játékelmélet szerint viszont a játéktevékenység alakulása lényegében a gyermek értelmi fejlődésének sajátos magyarázataként tekinthető: ő ugyanis megkülönböztette a fejlődésben az asszimiláció (a hasonulás) és az akkomodáció (az idomulás) szintjeit, s meglátása szerint a fejlődésben a játéktevékenység elsősorban az asszimiláció egyik meghatározója. Vigotszkij sokszor és sok vonatkozásban idézett gondolatmenete szerint a játék hatással van az egyén fejlődésére3 éppúgy, mint ahogy befolyásolja az oktatás hatékonyságát is.

Nevelő hatásának felismerésénél sokkal régebben megjelent azonban a játék az ember életében. Egyiptomban ugyanis már az i. e. 4000–3500 körül ismerték a játéktáblát; Kínában ugyancsak akkortájt alakult ki a ma is népszerű táblás játék, a go. A dél-mezopotámiai Urból fennmaradt régészeti emlékek között is fellelhetőek voltak játéktáblák. A mára már világkarriert befutott sakk pályafutása is valahol a régi perzsa birodalomban kezdődött, onnan – valószínűleg – arab és bizánci közvetítéssel jutott el 900 körül Kelet-Európába, majd ezt követően folytatta diadalmas útját a mai Nyugat-Európa területére is.4 A kártyajáték megjelenését a 9. századtól kezdődően követhetjük nyomon, a Távol-Keleten ugyanis nemcsak ezzel kapcsolatos dokumentumok maradtak ránk, hanem különféle irodalmi alkotásokban olvasható hivatkozások is. Európában a 14. századtól tudunk kártyajátékok jelenlétéről;5 eszerint tehát a kártyázás is már több mint 600 esztendeje szerepel az emberek társas szórakoztatását biztosító tevékenységi formák között. Egy felmérés szerint 1940-ben az Amerikai Egyesült Államokban ez volt a lakosság körében a legkedveltebb játék. Érdemes megemlíteni e vizsgálat kapcsán még azt is, hogy a kártyakedvelők közel fele a bridzset szerette a legjobban.

Játékpedagógiai hagyományok

E néhány példából is látható tehát, hogy a játék pedagógiai szerepét mára több évszázados tapasztalatok tették közismertté. Éppen ezért napjainkban már minden, óvodapedagógusokat, általános iskolai tanítókat és tanárokat képező oktatási intézményben oktatnak játékpedagógiát; a téma szakirodalma is hatalmas, és az érintett pedagógusok nemcsak tankönyvekből ismerhetik meg a különféle – mozgásos, ügyességi, fejlesztő, társas stb. – játékok nevelési értékeit, hanem hazai és nemzetközi szakmai rendezvényeken, konferenciákon, különféle kampányok révén is. (Az UNESCO által 1979-ben meghirdetett „Gyermekek Nemzetközi Éve” alkalmából is számos ilyenfajta rendezvényre került sor szerte a világban.)

A kisgyermekek domináns tevékenységének tekintett játék ugyanakkor az utóbbi évtizedekben óriási üzletté is vált; a gyermekek maguk alkotta, illetve a szülők és a pedagógusok által tudatosan létrehozott játékok helyett ma már egész iparág foglalkozik a különféle játékok előállításával és üzletszerű terjesztésével. Így azon sem lehet csodálkozni, hogy szakemberek6 már negyedszázaddal ezelőtt felfigyeltek arra, hogy a divatos játékok és az adott társadalom jellege sok szempontból összefügg, s ez a kapcsolat leginkább a társadalom által legjobban kedvelt stratégiai játékok alapelveiben és szabályaiban jelenik meg. (Innen nézve viszont a sakk, a bridzs és a monopoly mostanában tapasztalható, töretlenül növekvő népszerűsége egyértelműen egy üzleti szemléletű társadalom alapjaira vezethető vissza.)

Ezen szakmai előzmények ellenére is feltűnő, hogy a 20. század hatvanas éveiben milyen nagymértékben kezdett átterjedni a játékok (elsősorban a különféle stratégiai és szimulációs játékok) beépítése a nagyobb gyermekek és a fiatal korosztályok oktatásában alkalmazott oktatási és nevelési módszerek közé is. A játékpedagógia divatja akkoriban az Amerikai Egyesült Államokból indult „hódító” útjára, és alig egy évtized múlva már Nagy-Britannia és az európai kontinens országainak iskoláiban is megjelent. Ma már tehát nemcsak a kisiskolás gyerekek alkalmaznak egyre több helyen, például, szójátékokat, hanem a nagyobbak is – akár limonádé-, akár fagylaltárusokként – a számítógép szimulációs játékai révén játékosan ismerkednek a gazdaság mégoly elvont alapfogalmaival; arról nem is beszélve, hogy mind több helyen a nevelők játékosan gyakoroltatják a tanulókkal a különféle elsajátítandó kompetenciákat. A szakmai divat pedig természetesen magával hozta a téma szakirodalmának folyamatos gyarapodását is; az 1960-as évek óta észrevehetően egyre több közlemény foglalkozik a stratégiai és a szimulációs játékok oktatásban és képzésben hasznosítható értékeivel.

A játéktevékenység szerepe a gyermeki fejlődésben

Már a csecsemő is játszik; kezdetben ugyan csak azt látjuk, hogy – mintegy önmaga szórakoztatásaként – bizonyos mozdulatokat ismételget, ezeknek köszönhetően azonban átélheti a belőlük adódó funkcióörömet is. Kisgyermekként először a magányos játék, később – közösségben – a társak jelenlétét is feltételező párhuzamos játék jellemzi tevékenységét, és az iskoláskor közeledtével mindinkább fogékonnyá válik az együttműködő játék élményei iránt is. Ennek a játékformának az öröme elsősorban abból adódik, hogy miközben a játékosok együttműködnek egy közösen elfogadott szabályrendszer alapján, a jó eredményért, a nyerésért egymással egyidejűleg versenyezni is kényszerülnek.

Játék közben egyébként a meghozott döntések hatása, a tettek következménye is azonnal láthatóvá válik, aminek nagy szerepe van nemcsak az aktuálisan helyesnek tekinthető magatartás és a valóban eredményesnek bizonyuló cselekvési formák felismerésében, hanem azok rendszeres megerősítésében is. Eközben – mint Susanna Millar kifejti – „a szervezett, szabályszerű társasjáték azzal az előnnyel (is) jár, hogy alaposan lecsökkenti a csoporton belüli súrlódást, mivel a játékosok számára meghatározó szerepeket és viselkedési szabályokat állapít meg”. E szerepek és szabályok megismerése és elsajátítása pedig a gyermek számára a társadalmi környezetbe való sikeres beilleszkedést is könnyebbé és hatékonyabbá teszi.

Az elmondottak kapcsán viszont külön is meg kell említeni az ún. „szimulációs játékok” pedagógiai jelentőségét; ezek ugyanis egy rendszernek vagy szervezetnek egy másik rendszerre vagy szervezetre való leképezését foglalják magukban úgy, hogy az eredeti rendszerhez lényegében hasonló viselkedési elemeket tartalmaznak. A szimulátor természetesen jóval egyszerűbb, mint az általa szimulált rendszer, emiatt elemzés és kezelés céljaira sokkal megfelelőbb is.7 Vagyis ez a fajta játék olyan, valóságos esetekből kiválasztott adatokon alapszik, amelyek alkalmasak arra, hogy a gyermeknek, fiatalnak helyesen tudjunk bemutatni egy speciális jelenséget, vagy pedig hatékonyan tudjunk gyakoroltatni vele egy-egy különleges döntési eljárást. (A készségfejlesztő játékok nyíltan vállalt célja viszont egyértelműen az, hogy közvetlenül az iskolai vagy a szakmai tanulást segítsék.)

A játékpedagógia legátfogóbb célja tehát az, hogy segítse az egyént különböző képességeinek fejlesztésében, ehhez számára megfelelő tereket és feltételeket biztosítson, továbbá hogy – a játéktevékenység dominanciája utáni életszakaszokban is – fenntartsa a gyermek (s később a felnőtt) sok szempontból gyümölcsöző kapcsolatát a játékkal, erősítse azt, és újabb játékokra ösztönözzön.8 A játék tehát nemcsak a tanulás kezdetének tekinthető bizonyos értelemben; hanem alkalmat ad – egyebek között – arra is, amit főként az iskola előtti és a kisiskolai oktatás annyira lényegesnek tart: vagyis hogy létrejöjjön a pedagógusnak a gyermekkel és a gyermekeknek egymással való közvetlen kapcsolata. Ugyanakkor a játék segíti a bármilyen korú gyermeknek az iskolai tevékenységben és a tanulásban való aktívabb részvételét is. Ezáltal pedig biztosítja a fejlődés „proximális kondícióit” ,9 kapcsolódik a gyermek domináns érdeklődéséhez, és optimális körülmények között megfelelő eszközöket kínál(hat) számára a cselekvéshez és a gondolkodáshoz. Nem kevésbé lényeges azonban az sem, hogy a különféle társasjátékok gyakoroltatják a gyermekekkel a nyerni és/vagy veszteni tudás képességeit is; ezek birtoklására ugyanis nem csak az iskolában, az életben is nagy szükségük lesz.

A játék nevelő szerepe azonban nem csak az iskolában érvényesülhet: komoly szerephez jut a családi nevelésben is. Olyannyira, hogy a családban preferált játéktevékenység megismerése szakemberek számára egyszersmind megfigyelhetővé tesz bizonyos, a családot jellemző szülői attitűdöket is.10 Pszichológusok észrevették ugyanis, hogy az engedékeny légkörű családokban a gyerekek sokkal konstruktívabb játékokkal játszanak, mint amilyenekhez a korlátozó légkörű családok gyermekei hozzájuthatnak. Sőt, még további – statisztikailag szignifikáns – összefüggések is kimutathatók a leggyakrabban játszott játékok és a gyermeknevelés családban megfogalmazott célrendszere között. Ahol ugyanis elsősorban a testi ügyességet fejlesztő játékokat és a sportot favorizálják, ott a család nyilvánvalóan nagy jelentőséget tulajdonít a gyermek által elérendő sikernek, a teljesítménynek; ahol pedig láthatóan a stratégiai játékoké az elsőbbség, azokban a családokban rendszerint a gyermek engedelmességre nevelését vagy éppen a függetlenség megtanítását tartják fontosnak a szülők. A szerencsejátékok családon belüli dominanciája viszont a gyermek számára olyan rejtett üzenetet hordoz, hogy a családnak valamilyen formában szüksége van az ő munkájára is.

Azt is megfigyelték, hogy a játék iránti igények tekintetében a gyermekek igencsak különböznek egymástól; a tanulmányaikban tehetségesnek tartott gyermekeket jobban érdeklik a szellemi tevékenységet igénylő játékok, mint a fizikai tevékenységhez kapcsolódóak; egy – 1920-ban elvégzett – vizsgálat pedig azt mutatta ki, hogy a fiúk – legalábbis akkor – sokkal inkább kedvelték a versenyjátékokat, mint a lányok. (Vajon ma milyen eredményeket hozna egy ugyanilyen vizsgálat?)

A hanghordozók és a videoprogramok megállíthatatlan terjedésével, a számítógépek és az elektronikus játékok megjelenésével a családi otthonokban azonban – legalábbis sokak szerint – veszélyes mértéket kezd ölteni a gyerekek elmagányosodása. Ezek a ma divatos szórakozási és játékformák ugyanis – mondják az aggodalmaskodók – egyedül is élvezhetők. Ráadásul a családon belüli gyerekszám csökkenése miatt otthon egyébként sem nagyon lehetne a gyermekek számára a különféle társas tevékenységeket rendszeresíteni. Ezért e téren is egyre nagyobb felelősség hárul tehát az óvodára és az iskolára: úgy tűnik, játszani is leginkább az intézményekben kell megtanítanunk a gyerekeket.

Speciális játékok a mai curriculumban: a bridzs és a sakk

A bridzset elkötelezett hívei – sok egyéb közt – nagyon alkalmasnak tartják arra is, hogy a tanulókban játékos keretek között bizonyos szellemi képességeket (tervkészítés, fejszámolás, lényeglátás, analízis, értékelés stb.) és praktikus-szociális képességeket (előrelátás, időbeosztás, együttműködés) fejlesszen ki.

Nyilvánvalóan ennek tulajdonítható, hogy a bridzs iskolai oktatása ma már nagyon sok helyen – különösképpen az USA-ban, Nagy-Britanniában, Hollandiában – meglehetősen elterjedt. Alkalmazói nemcsak hatékony, hanem igen reális tanítási eszközt látnak benne. Oktatását ugyanis már igen korán, 8-10 éves korban meg lehet kezdeni (az ilyen életkorban azonban még csak a bridzs egyszerűbb formáját, az ún. minibridzset használják); 12-13 esztendős korban azonban a tanulók oktatása már a valódi játék szabályai szerint haladhat. Brit szakemberek állítják: a bridzs jótékony hatása – az említetteken túl – még a szándékos figyelem készségének fejlődésében, valamint a tanulók jobb matematikai eredményeiben is megmutatkozik. Kutatók azt is megállapították, hogy a bridzsjáték rendszeressé tétele következtében a matematika tantárgyban 35 százalékos teljesítményjavulás volt tapasztalható az érintett tanulók körében.

A bridzs egyébként arra is alkalmas, hogy a kevésbé „ügyes” tanulók számára is versenylehetőségeket teremtsen és nyerési lehetőségeket kínáljon; ebben a játékban ugyanis – s ugyanez vonatkozik a sakkra is – a siker nem függ a pszichomotoros készségektől.

A Bridzs Világszövetség és az egyes országok szövetségei maguk is igyekeznek ezt a játékkultúrát az oktatási intézményekben népszerűsíteni: oktatóprogramokat és programcsomagokat állítanak össze az iskolák számára, felkészítik a pedagógusokat, és megszervezik a gyerekek hazai és nemzetközi versenyeken való részvételét. Némelyik projektjükről az interneten is hírt adnak: így értesülhetünk például az Amerikában, az 1998/99-es tanévben nagy sikerrel végigvitt kétéves portsmouthi programról, egy chicagói peremkerületi iskola tanulóinak kitűnő szerepléseiről vagy éppen az egyik angliai „bridzs tagozatú” általános iskola gyermekeinek kiváló tanulmányi eredményeiről.11 Kanada Victoria államának egyik iskolájáról megtudhatjuk, hogy náluk a bridzset speciális kulcskompetenciákat fejlesztő csomag részeként oktatják; az Ontario államban lévő Kingstonban pedig már arra is odafigyelnek, hogy iskoláikban ezt is akkreditált tanárok tanítsák. Nem csoda tehát, ha tanulóik kiváló teljesítményeket nyújtanak a versenyeken. Az indonéziai Dzsakartában pedig a bridzs középiskolai oktatásában a városi hatóságok illetékesei azt szeretnék elérni, hogy 2006-ra már legalább hatezer tanulójuk vegyen részt ebben a programban.

A bridzs azonban nemcsak az iskolai tananyag része lehet: kitűnő lehetőséget nyújt a tanítás utáni órák eltöltéséhez, sőt, a különféle iskolai szervezésű bridzsklubok létrehozatala révén egyidejűleg a felnőttkori szabadidő-kultúra és a társasági rutin megszerzésének kereteit is meg lehet teremteni. Egy dologra azonban szinte minden szakember figyelmeztet: a játékfoglalkozások nem lehetnek megterhelőek a tanulók számára; ezért egy-egy foglalkozást nem szabad 70-80 percnél hosszabbra tervezni. Arra sem árt ügyelni, hogy elsősorban a versenyeken részt vevő tanulókat ne veszélyeztesse a játékszenvedély, ez ugyanis egy csapásra minden addig elért pozitív hatást semmissé tehet.

*

Sok helyütt igen népszerű a sakkjáték bekapcsolása az iskolai oktatásba. Iskolai alkalmazásának első adatai a volt Szovjetunió oktatási gyakorlatát idézik; ott ugyanis a sakkjáték oktatása több mint negyven éven át az iskolai tananyag része volt. Szakemberek szerint ezzel nemcsak világszínvonalú sakkversenyzőik szaktudását alapozták meg, hanem a legjobbak kiválasztásához szükséges hatalmas merítési bázis állandó utánpótlását is. Mai közlemények szerint pedig már több mint harminc ország tantervében szerepel a sakk. Az Amerikai Egyesült Államokban például évek óta sikerrel működik a „Chess for Youth” program; ennek alapján a kutatók olyan vizsgálati eredményeket publikáltak, melyek szerint a sakkjátékot is tanuló iskolások matematikában elért eredményei 70-80 százalékkal jobbak az átlagnál. „A gyerekek számára a sakk egyfajta metaforikus kapcsolatot kínál fel a világgal” – magyarázzák.12 Dallasban, San Franciscóban ugyancsak több mint száz helyen szerepel a sakk az iskolai tananyagban.

Northwest Washington sakk tagozatú iskolájában a 3. és 5. osztályosok körében végzett felmérés a gyerekek kiemelkedő olvasási teljesítményeit tulajdonítja a sakkozás gyakorlatának. Oktatáspszichológusok ezt azzal magyarázzák, hogy a sakk és az olvasás tulajdonképpen ugyanazokat a kognitív folyamatokat – a dekódolást, a megértést, az elemzést és a döntéshozást – veszi célba; az egyik tevékenység gyakoroltatása tehát egyidejűleg a másikat is erősítheti. Belgium iskoláiban különféle felmérések azt igazolták, hogy a sakkozó gyerekek feltűnően jobbak a tesztek kitöltésében. Venezuelában végzett vizsgálatok pedig a sakkoktatásra koncentráló „Tanuljunk gondolkodni!” projekt eredményeit a tanulók IQ-jának megnövekedésében regisztrálták, míg a Zairében sakkot is oktató iskolákban mérhetően jobbaknak bizonyultak a gyerekek téri tájékozódásának, számértésének mutatói.

Szakemberek az elmondottakon kívül a sakk erényei között még a küzdeni akarás, a józan logika fejlesztését is megemlítik, a gondolkodás hatékonyságára, a koncentrálóképesség növekedésére gyakorolt hatásaival együtt. Különösen fontosnak tartják azt is, hogy a sakk megtanítja a gyerekeket a harcban, küzdelemben, az egészséges vitában kialakult versengés intelligens feldolgozására is, miközben pedig – természetesen – értelmes és hasznos játék marad a számukra.

A sakk iskolai oktatásában szerzett tapasztalatok közzététele számára egyébként már külön szakmai folyóiratot is létrehoztak, ez a negyedévenként megjelenő Journal of Chess in Education. Ennek egyik cikkében13 a sakkjáték további pedagógiai hasznával is megismerkedhetünk. Ez a játék fegyelemre szoktat, fejleszti a memóriát, az önismeretet és a problémamegoldó képességeket, a gyerekek minden egyes lépésére azonnali visszajelzést – büntetést vagy jutalmat – ad (ezt a bridzs esetében is nagyra értékelték), és hogy a rendszeres sakkozás az iskolában – de a családban is – olyan tanulási környezetet teremt, amely általában pozitív hatással van a gyerekek ismeretszerzéssel-tanulással kapcsolatos attitűdjére.