Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2003 október > Agresszióról pedagógusoknak

Agresszióról pedagógusoknak

Az agresszió jelenségköre végigkíséri civilizációnk történetét az emberré válás kezdetétől napjainkig, és az előzmények, a békességgel nem túlzottan kecsegtető jelen, valamint a hasonlóan ellentmondásos jövő ismeretében az emberi faj egyszer bizonyosan bekövetkező kipusztulásáig számíthatunk arra, hogy továbbra is agresszív késztetések befolyásolják, netán határozzák meg még késői utódaink mindennapjait is.

Úgy tűnik, a társadalomban élő embernek is szüksége van az agresszióra, mert általa juthat előbbre, szerezhet magának jobb pozíciót, biztosíthat nagyobb lehetőséget önmaga és utódai számára. A darwini eszmevilág az állatok és az emberek természetes jellegzetességei közé sorolja az agressziót. Ez a századok óta fennálló tétel az újabb kutatások szerint meginogni látszik. A természetes kiválasztódás jobbára agresszióra épülő tanát sokan cáfolják, mert mind több bizonyíték, következtetés szól arról, hogy az ember nem a másik elpusztítása, legyőzése, kiszorítása révén vált ki az állatvilágból, indult el civilizációnk harmóniát mind ez idáig alig megélt útján, hanem az együttműködés, a kooperáció, egymás segítése a közösségi kapcsolatok kiépítése által.

A fajon és a fajtán belüli természetes kiválasztódás, a környezethez idomulás lényegében az erősebb győzelmét jelenti, aminek legfontosabb célja a táplálékszerzés mellett a genetikai kód továbbadásának ösztönös követelménye. Mindig az erősebb, a másik eszén túljárni képes egyed jut hozzá az eleséghez, hogy ezzel önmaga fennmaradását biztosítsa, és ugyancsak a rátermettebb szerzi meg a genetikai kódja továbbadásához szükséges más nemű fajtársát is, hogy ezzel a faj fenntartásának kódolt kötelezettségét teljesítse. Ez a jelenség az állatvilágban teljesen természetes és minden nehézség nélkül megfigyelhető, azonosítható. Az ember esetében sincs azonban nagyon másképp. Hiszen a gének, a mindent meghatározó gének játsszák itt is a legfontosabb szerepet.

A múlt századot a gének évszázadának nevezhetjük, hiszen a HUGO-program keretében, nemzetközi összefogás eredményeként feltárult előttünk a teljes emberi génállomány. A tudósok – köztük magyar kutatók – megfejtették az emberi génállomány mindeddig rejtve maradt üzeneteit. Tudjuk tehát, hogy melyek azok a gének, amelyek az agresszív késztetéseinkért felelősek. Márpedig ha valóban a gének határoznak meg mindent, akkor eleve elrendelt magának az agressziónak a megjelenése is az egyén viselkedésében. Mindezek tudatában jogos a kérdés, hogy tehet-e egyáltalán valamit a pedagógia és egyre közelibb társa, a pszichológia, ha a gyermeket öröklött génkészlete mindenképpen agresszióra készteti. Befolyásolhatja-e egyáltalán a környezet az emberi viselkedést? Erre minden tudományág képviselőjétől egyértelmű igen a válasz, még akkor is, ha a megítélésben fokozatbeli eltérések azért tapasztalhatók.

A vizsgálatok szerint a gének valóban fontos előrejelzői az emberi sorsnak, egyéni életkilátásnak, egészségügyi történéseknek s tulajdonképpen minden örökléssel szerzett adottságunknak. Szondi Lipót néhány évtizede tett kijelentése, miszerint az ember előre megválasztja betegségeit, szerelmeit, még halálát is, most, hogy már – majdnem – mindent tudunk a gének szerepéről, lényegében igaznak bizonyul. Szondi nem genetikai, hanem pszichológiai alapon tette kijelentését, ami vélhetően így is igaz, mert a pszichés történések alapvetően genetikai alapon zajlanak személyiségünkben.

Mindezek után ismételten adódik a kérdés: befolyásolható-e egyáltalán az emberi agresszió. A kifejtettek alapján a válasz újra igen, de igazán hatékonyan csak bizonyos korlátok között történhet. Így az eredményességhez ép értelem és személyiség, az életkort tekintve pedig korai és szakszerű hatás szükségeltetik.

Közvetve mindezeket erősíti meg az a pedagógiai gyakorlatban eredményesen használható, jól szerkesztett kötet, amelyet a témakörben elmélyült szerzők, Horváth-Szabó Katalin és Vigassyné Dezsényi Klára tanári segédkönyvként írtak pedagógusoknak a Szociális és Családügyi Minisztérium kiadásában.

A kötetből tudjuk, hogy egy nemzetközi felmérés szerint a magyar szülő hétszer gyakrabban veri meg gyermekét, mint a külföldi. Mint az agresszió általában, a családon belüli bántalmazás is kultúrafüggő, s bizonyosan kapcsolatban van a demokratikus hagyományokkal. Ott, ahol jól működik a társadalom, ahol a megegyezésre, egymás elismerésére figyelemmel vannak a felek, kevésbé fordulnak elő az agresszió különböző formái. Kelet-Európának sajátos történeti vonulatából, sűrűn változó társadalmi berendezkedéséből, szociológiai és kulturális hagyományaiból következően megvan a maga sajátosan agresszív jellegzetessége, a szociális kapcsolatok egyéni formátuma. Itt még a pofonok is másként csattantak az elmúlt századokban, mint a nyugatinak nevezett régiókban. Az agresszió nyílt kiélésére nagy lehetőség kínálkozott, s bizony nem is maradt el az erőfölény sűrűn előforduló bizonyítása. Itt kevésbé tanultuk meg, miként lehet az emberi agressziót a társadalom számára hasznos irányba terelni.

A közösségeket alkotó egyének személyiségének sikeres befolyásolásával az agressziót társadalmilag elfogadott keretek között lehetne tartani, s el lehetne érni, hogy a pusztítás ösztöne ne váljon uralkodó jeggyé, hogy az agresszió kiélésére humanizált formák álljanak a gyermekek és a felnőttek rendelkezésére. Ezért is üdvözölhetjük a különböző konfliktusok kezelésére hazánkban egyre elterjedtebb mediáció módszerét, amely a felek közötti, sokszor agresszióba torkolló ellentéteket úgy próbálja feloldani az egyeztetés technikájával, hogy végül mindegyikük úgy érezze, nem vesztesként került ki a konfliktusból.

A kötet az agresszió pedagógiai, pszichológiai megközelítésével igyekszik gyakorlati tanácsokkal szolgálni. Az agresszió jelenségkörét taglalva a szerzők kifejtik az agresszió fogalmi, elméleti és jelenségtani formáit, pszichológiai megközelítésben tekintik át az agressziót mint pszichoszomatikus jelenséget, mint kreatív energiát.

Vélhetően valóban így van: az ép értelmű és személyiségű ember, de az állat sem öncélúan agresszív, hanem csak akkor, ha saját érdekei, faj- és önfenntartása miatt erre a viselkedésre szükség van. A húsevő állatok táplálékszerzéssel összefüggő viselkedését a kutatók nem tekintik agressziónak, ugyanakkor az irigységet, a sértődékenységet igen. Ez érdekes megközelítés, de ha a könyvben található definíciót elfogadjuk, akkor ez a kijelentés jogos: „Agresszió minden olyan szándékos cselekvés, amelynek indítéka az, hogy nyílt vagy szimbolikus formában valakinek vagy valaminek kárt, sérelmet vagy fájdalmat okozzon.”1

Az agresszió átalakítása valamilyen társadalmilag is elfogadott aktivitássá, energiává a legnagyobb pedagógiai kihívást jelenti, egyben a legfontosabb eredményt is, ha sikerre vezet. Ha már egyszer az ember és gyermeke ontogenetikailag meghatározottan agresszív, akkor úgy kellene befolyásolni eme késztetéseit, hogy az előnyt – legalábbis ne hátrányt – jelentsen mindannyiunk számára.

Az első részt jegyző Vigassyné Dezsényi Klára leírásában az agresszív energia levezetését elősegítő módszerek: fizikai tevékenységek (pl. mozgásos játékok), fantázia általi agresszió (például krimit írunk), szimbolikus agresszió (például rálegyintünk valakire). A leghatékonyabbnak a kreativitás lehetőségének felkínálása bizonyulhat, de hát ez az az energia, amely a legnehezebben mozgósítható. Pedagógus legyen a talpán, aki egy eredendően durva és motiválatlan gyermek agresszív késztetéseit kreativitássá fejleszti. De valójában mi is olvasható ezekről a szerzők szerint nagy önbizalommal, lelkesedéssel, idealizmussal, művészi és esztétikai érdeklődéssel jellemezhető gyermekekről? Az, hogy: „Nagy gondot okozhatnak tanáraiknak, ha a függetlenségük és energikusságuk nonkonformitással és a társadalmi szabályok betartásának mellőzésével ötvöződik. A tanár-szülő dominanciája ellen lázadók lesznek, makacsok, cinikusak, túlzottan asszertívek, az együttműködést elutasítják.” Mindezek tudatában érdemes-e proszociális energiává alakítani a gyermeki agresszivitást, ha másfajta problémaként tovább él? Nem lenne egyszerűbb, ha az a gyermek pusztán csak agresszív maradna?

Minél nagyobb egy téma, szakterület tudományos feldolgozottsága, annál jellemzőbb rá, hogy a részletekig feltárt a világa, aprólékosan kidolgozott a módszertana. Az agressziókutatás nagy múltú műfaja a szociológiának, pszichológiának s egyre inkább a pedagógiának is. Mind több ismeretet őriznek erről a jelenségről a könyvek, tudnak a kutatók, s az ismeretkör feldolgozása egyre áttekinthetőbb tudományos struktúrát igényel. Így aztán a kevésbé elmélyült érdeklődő számára meglepetés is akad. Például a passzív-agresszív magatartásként megjelölt forma – ez a meghatározás már önmagában is elgondolkodtató, hisz az ember előzetes tapasztalatai alapján úgy véli, hogy az agresszió lényegében aktív, támadó viselkedést fed – egyik változata az, hogy a gyermek gyengén tanul. Haragszik a szülőre, a világra, de a környezete elleni agressziója ebben a passzivitásban nyilvánul meg, ami később súlyosabb ellenállássá is fajulhat.

A szerző szerint az agresszió hátterében sokszor az előítélet, a csoporttal szembeni negatív érzés húzódik meg, amelynek alapjai a sztereotípiák, vagyis egy embercsoport jellemvonásainak, motivációinak általánosítása. Az agresszió nemcsak tettleg, esetleg verbálisan zajlik, hanem képi formában is, aminek legkifejezettebb művészinek is mondott formája a karikatúra. A rajzban is felfedezhető az agresszió. A (gyermek)rajzokat már hosszú ideje sikeresen alkalmazzák a személyiség analizálására, de terápiás eszközként is kiváló feszültséglevezető foglalatosság.

A könyv állást foglal abban a sokszor eltérő előjelű értelmezésben, hogy a televízióban látott agresszió hasonló cselekvésre készteti-e a gyermeket. A szerző a kutatók többségére hivatkozva igennel válaszol a kérdésre. Hasonlóan vélekedik a játékokról, amelyek szintén növelhetik az agresszivitást. A Doom-játék (feltehetően számítógépes játékról van szó) megjelenése idején az USA-ban pl. 30%-kal nőtt a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények száma.2

Ebben a figyelemre méltó kötetben olvashatunk az agresszív személyiségre jellemző jegyekről (ingerlékeny, mogorva, kihívó stb.), az agresszió kialakításában szerepet játszó tényezőkről, amelyeknek oly fontos szerepük van a harmonikus szülő-gyermek kapcsolatban. Szó esik a dühös gyermekről, a közöttük tapasztalható agresszióról, a szülők személyisége, nevelési módszerei és a gyermekek viselkedése közötti összefüggésről. Mint a rajztesztjéről ismert Goodenough írta: a szülő önuralma a legjobb garancia a gyermek önuralmára. A család nevelő hatásának, a szülők hozzáállásának tehát alapvető szerepe van a gyermek személyiségére és további életének alakulására. A szerzők praktikus tanácsokkal szolgálnak a büntetések kiszabását, a bocsánatkérések erőszakolását illetően is.

Fontos része a kötetnek az iskolában tapasztalható tanulói agresszió kezelése, csökkentése. Azt minden pedagógus tapasztalja, hogy az iskolában meglazult a fegyelem, de azért még manapság is előfordul – talán a tanulók szabadabb viselkedésének következtében is – a gyermekek felnőttek részéről történő bántalmazása. (Fordított esetről is egyre sűrűbben hallunk.)

A szerző áttekinthetően és hasznosítható módszereket ismertetve jellemzi a bántalmazó felnőttek típusait (alacsony önértékelés, az örömkészség és empátia hiánya, a büntetés nevelő hatásának túlhangsúlyozása, érzelmileg éretlenek); a bántalmazás hatását a gyermekekre (agresszivitás, hiperaktivitás, tanulási nehézségek, önértékelési zavar, beilleszkedési gondok, neurotikus tünetek, koravénség stb.); az erőszak mérséklésének módszereit (az empátia kialakítása, az alternatív viselkedésminták jutalmazása, nem agresszív modellek szerepeltetése, az agresszív modell, az agresszív gyermek büntetése).

Megismerhetjük az életkorokhoz kötötten taglalt bántalmazási módokat, így a cselekvő jellegű fizikai, érzelmi, illetve szexuális visszaélés formáit; a mulasztásos bántalmazás módozatait (úgymint a gondozás, gondoskodás elmulasztását, az alapvető életszükségletek kielégítésének elhanyagolását, a lelki szükségletek figyelmen kívül hagyását). Közlik egy 1994-ben felállított szakmai munkacsoport vizsgálati anyagának lényegét a háttérokokról, amelyek alapján a gyakorló pedagógus a gyermekbántalmazásra következtethet. Tárgyalják az erőszak következményeit: az együttérzés hiányát, a családból való menekülést, a drogfüggőséghez vezető deviáns karriert, az aszociális magatartást. A gyermekbántalmazás megelőzése érdekében a kötetben az Európa Tanács által is ajánlott javaslatok olvashatók. Külön fejezetben – igaz, kissé röviden, de a gyakorlat számára is alkalmazható tanácsokkal élve – foglalkoznak az agresszió megelőzésével, az eredményességet segítő nevelési módszerekkel.

A kötet második fejezete – Horváth Szabó Katalin munkája – címe szerint az agresszió kezeléséről szól. Az elméleti felvezetést követően a szerző strukturált gyakorlatokat és tréningvezetést mutat be. A játékos foglalkozások (ötletbörze, kézművesség, pantomim, mesélés, szerep- és szabályjátékok stb.) mellett a tréningvezetés módszertani kérdéseit is felvázolja, majd egy nemzetközi kitekintés keretében a nyugat-európai példák segítségével elemzi az ottani helyzetet, eljárásokat.

A személyes hatékonyságról szóló fejezetben több, a szociális kompetenciát fejlesztő gyakorlat található, amelyet könnyedén és remélhetően eredményt hozó módon alkalmazhatnak a pedagógusok az osztályban. Hasonló gyakorlatok vannak a könyvben az önismeret, az énkép, az önértékelés fejlesztésére. Az agresszivitás szempontjából a legfontosabb tulajdonságnak az önkontroll tekinthető. Erre is van gyakorlatsor a könyvben. Megtalálhatók az összeállításban az érzelemszabályozás, illetve az empátia gyakorlását segítő eljárások is. Külön fejezetben, jól áttekinthetően szól a szerző a stresszről, annak kezeléséről, majd a konfliktusokról és azok megoldásának módozatairól, mindezt kiegészítve a képességet fejlesztő és az agresszió kezelését segítő tréning programmintájának leírásával.

A szerzők munkája jól értelmezhető, a gyakorlatban hasznosítható eljárásokat tartalmaz. Érdemes arra, hogy minden pedagógus áttanulmányozza, és merítsen belőle a gyermekek körében tapasztalható mindennapi agresszió elviseléséhez, csökkentéséhez.

Horváth Szabó Katalin – Vigassyné Dezsényi Klára: Az agresszió kezelése. Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 2001, 194 old.

Százdi Antal