Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 december > A kísérletezéstől az alkalmazásig
TKA-melléklet

Tordai Péter

A kísérletezéstől az alkalmazásig

A Leonardo da Vinci program az Európai Unió 1995-ben indult szakképzési együttműködési programja. A program – egyebek mellett – elő kívánja segíteni a szakképzés minőségének emelését, bátorítani kívánja az újításokat a szakképzés innovációs laboratóriumaként. A Leonardo da Vinci program első szakaszának 2000 novemberére elkészült értékelése során az Európai Bizottság szembesült azzal, hogy a program a vitán felüli sikerek ellenére csak viszonylag szűk körben érezteti a hatását. Az Európai Bizottság adatai szerint a létrehozott projekttermékek 90 százalékának használatára nem került sor, és a fennmaradó termékek jelentős részét is csak a projektet megvalósító intézmények alkalmazzák. Az értékelés készítői azt javasolták, hogy az Európai Bizottság segítse elő az eredmények felhasználását, illetve tegye elérhetővé azokat a tagállamok szakmapolitikai döntéshozói számára.

Az eredmények hasznosítása kapcsán központi szerepet kap a programban egy francia eredetű fogalom, a valorisation, alapjelentése 'átértékelés, valorizálás, értékállandóság'. A szó alapja a valoriser ige: 'igazi vagy régi értékére emel'. A meglehetősen összetett fogalom nem pusztán a program eredményeire vonatkozó információk terjesztését, a mintaszerű megoldások népszerűsítését jelenti, hanem az eredmények elemzését, a legjobb megoldások kipróbálását, a különböző kontextusoknak megfelelő továbbfejlesztését és a formális és nem formális képzés, illetve a vállalkozások és szervezetek napi folyamatai vagy akár az egyén képzése során történő felhasználás elősegítését is.

Bár leonardós környezetben időnként már fel-feltűnik a kifejezés magyar változataként a valorizáció is, és frappáns, magyar megfelelő megszületéséről nem tudunk beszámolni, az alábbiakban lehetőség szerint kerülni kívánjuk a használatát.

Az Európai Unió a 2000-es lisszaboni csúcson nagyra törő célt tűzött maga elé: tíz éven belül a világ legversenyképesebb, legdinamikusabban fejlődő, tudás alapú társadalmává válni. Ennek eléréséhez az oktatási és képzési együttműködési programjait, így a Leonardo da Vinci programot is fel kívánja használni. A Leonardo program azonban csak akkor tudja betölteni az élethosszig tartó tanulás európai térségének megteremtésében neki szánt központi szerepet, ha projektjeinek termékei nem porosodnak az asztalfiókban, hanem be tudnak épülni a szakképzés napi gyakorlatába.

A programértékelés jogi háttere

Az európai uniós oktatási és képzési programok sorában egyedül a Leonardo esetében tartalmaz a programot életre hívó Tanácsi Határozat1 a program értékelésére, az eredmények beépülésére vonatkozó rendelkezéseket. Sőt, a program megvalósításáért európai szinten felelős Európai Bizottság Oktatás és Kultúra Főigazgatóságának Szakképzési Igazgatóságán belül külön egységet is létrehoztak e feladatok európai szintű koordinálására.

A Leonardo programot életre hívó Tanácsi Határozatok meghatározzák2, hogy a program megvalósításáról mikor kell az Európai Bizottságnak, illetve a részt vevő országok nemzeti hatóságainak beszámolót készíteniük. A beszámolóknak nemcsak ellenőrzési funkciójuk van, hanem szerepet játszanak a programok következő generációjának megtervezésében is. A Leonardo program jelenlegi szakasza 2006. december 31-ig tart. Vivian Reding, az Európai Bizottság oktatásért és kultúráért felelős biztosa 2003. december 31-ig be kívánja nyújtani a 2000–2003 közötti időszakról készítendő jelentést, hogy ennek nyomán a 2007-től esedékes programszakaszra vonatkozó előterjesztést még a 2004. évi nyári választások előtt tárgyalhassa az Európa Parlament. A rendkívül hosszúnak tűnő átfutási idő magyarázata, hogy a folytatásról az EU tagállamainak konszenzusos döntést kell hozniuk az Európai Parlament és az Európa Tanács révén. A fenti menetrendből a következő problémák adódnak: úgy kell megtervezni a 2006 utáni időszak szakképzési együttműködési programját (célok, prioritások, támogatható tevékenységek, alapvető pénzügyi feltételek stb.), hogy a mobilitási pályázatokat leszámítva csak a pályázatok töredékéről áll majd rendelkezésre záróbeszámoló (a kísérleti, a szaknyelvi, a referenciaanyagok és a nemzetközi hálózatok, pályázattípusok ugyanis többnyire hároméves futamidejűek, így a 2000 végén indult projektek befejeződése csak az értékelés elkészülte utánra várható).

Tekintettel arra, hogy a közösségi (európai uniós) programok esetében különösen lényeges az egyes akciók, tevékenységek politikai legitimációja – különösen igaz ez, ha az adott kérdésnek költségvetési vonzata is van –, nem várható, hogy a határozatban előírt két átfogó értékelésen kívül európai szinten további is születik. Ezt jól mutatja az is, hogy a program 1995–1999 közötti első szakaszának 2000-ben, a projektek jelentős részének befejeződését megelőzően készített elemzését azóta sem követte újabb értékelés, így jó esélye van annak, hogy tizenkét év elteltével úgy kerül sor a szakképzési együttműködés folytatására, hogy európai szintű, átfogó hatásvizsgálat egyáltalán nem történt. Ebben a tekintetben pozitív fejlemény, hogy az Európai Bizottság által idén kidolgozott, az alábbiakban részletesebb bemutatásra kerülő akcióterv szorgalmazza a Leonardo program első szakaszában lezajlott projektek hatáselemzését, egyelőre azonban ezen kutatás költségvetési fedezete, illetve részletei annak ellenére sem látszanak, hogy az időterv szerint 2002-ben, illetve 2003-ban kellene rájuk sort keríteni. Az értékelés területén kialakult űr megnöveli a tagállamok felelősségét: az érintett nemzeti hatóságoknak is érdekük, hogy tisztán lássák, a részvételre fordított összegek nyomán milyen tananyagok, taneszközök és egyéb projekttermékek születtek, azokat milyen körben használják, ténylegesen milyen hatással volt a program az abban részt vevő egyének és intézmények életére és rajtuk keresztül a nemzeti szakképzési rendszerre, illetve szükség van-e bizonyos korrekciókra a nemzeti prioritások és a programot támogató eszközrendszer tekintetében.

Lényeges előrelépés történt viszont a projekteredmények hasznosulását támogató eszközrendszer vonatkozásában, az alábbiakban röviden ezt mutatjuk be.

Stratégia és akcióterv

Az Európai Bizottságnak a program értékelésében betöltött szerepe ellenére a nemzeti hatóságok, a nemzeti irodák, a regionális szintű szervezetek, illetve a szociális partnerek nélkül aligha érhető el igazi eredmény – már csak azért sem, mert a rendelkezésre álló Leonardo-források 75 százalékát nemzeti szinten kezelik. Az Európai Bizottság 2002 februárjában kidolgozta az eredmények beépülését elősegítő stratégia első változatát, majd 2002. április 29–30-án Madridban nemzetközi konferencián vitatta meg azt a tagállamok és a szociális partnerek képviselőivel, illetve szakértőkkel.

Ezt követően a programeredmények gyakorlatba történő hatékony átültetése érdekében az Európai Bizottság akciótervet3 dolgozott ki, amelyet a Leonardo program legmagasabb szintű koordinációs testülete, a programban részt vevő országok 2-2 tagjából, illetve a szociális partnerek nemzetközi szervezeteinek képviselőiből álló Leonardo Bizottság (Leonardo Committee) 2002. július 15-i ülésén megtárgyalt és elfogadott. Az akciótervtől – a bevezető szerint – az Európai Bizottság a Leonardo program ismertségének, értékének és hatásának növelését várja, továbbá a projektek megvalósítását jobban elősegítő feltételek javítását, a projekteredmények átvitelének erősítését a szakképzési rendszerek és a vállalatok gyakorlatának fősodrába és a program tapasztalatainak felhasználását a nemzeti és az európai uniós szakmapolitikák kimunkálása során.

Az Európai Bizottság az értékelésben nem történeti jellegű megközelítést alkalmaz, vagyis a program megvalósítását nem kizárólagosan a program eredeti, 1994 decemberében, illetve 1999 decemberében felvázolt célkitűzéseihez méri, hanem előre tekint, és a jelenlegi kezdeményezések – a lisszaboni célkitűzésekkel összhangban elsősorban az élethosszig tartó tanulás – szempontjából vizsgálja, hogy melyek azok az elemek, amelyekre építeni lehet.

Az akcióterv a program koordinálásának három legfontosabb szereplője (az Európai Bizottság, a nemzeti hatóságok és a nemzeti irodák), továbbá az Európai Képzési Alapítvány, a Cedefop4, nemzetközi szakmai szervezetek és nem utolsósorban a projekteket megvalósító intézmények vonatkozásában meghatározta azokat a feladatokat, amelyek révén elő lehetne segíteni az eredmények hasznosulását. A stratégia hangsúlyozza, hogy a regionális hatóságok, illetve a szociális partnerek is kulcsszerepet játszanak abban, hogy a termékek beépüljenek a nemzeti szakképzési rendszerekbe.

Tekintettel az érintett intézmények szerteágazó körére, rendkívül lényeges, hogy a fellépés összehangolt legyen. Az eddigi tapasztalatok szerint jól beváltak azok a viszonylag kötetlen, szakképzés-politikai döntéshozók, szakértők és kutatók bevonására épülő koordinációs mechanizmusok (Transzparencia Fórum, Minőségi Fórum), amelyek a kellő rugalmasság megtartása mellett is lehetővé tették az eddigi tapasztalatok összegyűjtését és a többi országgal való megosztását, közös megoldások kidolgozását, ajánlások elfogadását. Az akcióterv a nyitott koordinációs módszernek5 megfelelően közvetett eszközökkel operál. Kidolgozásával az Európai Bizottság nem felülről, a politika kényszerével kívánt egy feszes, a részt vevő országokra nézve kötelező és végleges cselekvési tervet megalkotni, hanem intenzívebbé akarta tenni a program megvalósításában érintett valamennyi félnek a témára vonatkozó, egymás közti kommunikációját, elősegíteni az eddigi tapasztalatok megosztását, a jó példák átadását és megfelelő eljárások és modellek kidolgozását. Az alulról induló kezdeményezések nyomán ez a szisztéma hatékonyabban képes közös álláspontokat kialakítani, mint a csúcsszintű politikai döntésekre alapozó megoldások.

A program eddigi megvalósítása során alkalmazott módszernél sokkal dinamikusabb, proaktív, egyszersmind komplex megközelítést javasol az Európai Bizottság. A stratégia szerint a monitoring, a projektek értékelése és az eredmények használatának elősegítése közötti kapcsolatok erősítése révén ezen folyamatok eredményesebbé válhatnak: a projektek értékelése és a hasznosítás tapasztalatai nyomán a leendő projektek felkészítése célirányosabb lehet, míg ha nagyobb hangsúly helyeződik a projektek nyomon követésére a megvalósítás fázisában, akkor nagyobb lesz az esélye a projekttermékek beemelésének a szakképzés gyakorlatába.

A valorizációs stratégia három pillére a következő: (1) közös minőségi szempontrendszer kidolgozása az egyes projektciklusok vonatkozásában (a projektek tervezése, bírálati folyamat, a projektek monitorálása, záróértékelés); (2) a tudásmenedzsmentre és a proaktív információs tevékenységre alapozott koherens disszeminációs stratégia kidolgozása; (3) szerteágazó valorizációs tevékenység megvalósítása.

Az akcióterv négy csoportba tagolja a tevékenységeket: (1) a szakképzési innovációk, a projekteredmények és a valorizációs lépések disszeminációja; (2) az eredmények kiaknázása; (3) tanulmányok és elemzések készítése; (4) minőségi megközelítés.

Tennivalók a projektciklus egyes szakaszainak vonatkozásában

Az első szükséges lépés egységes minőségi szempontrendszer kidolgozása a projektciklus valamennyi szakaszának vonatkozásában. A projektek tervezési szakaszában ösztönözni kell, hogy olyan partnerek (széles bázisú szakmai szervezetek, tekintélyes egyetemek stb.) is bekapcsolódjanak az együttműködésekbe, amelyek kellő kapacitással és tapasztalattal rendelkeznek ahhoz, hogy elő tudják mozdítani a projekttermékek beépülését a gyakorlatba. Az Európai Bizottság azonban el kívánja kerülni azt, hogy a formális intézményesülés szempontja miatt a Leonardo program alapvonása, az innovációra törekvés csorbát szenvedjen. Ezért az Európai Bizottság által készített stratégia inkább azt javasolja, hogy a pályázatokban mutassák be, hogyan kívánják biztosítani a projekt futamidején túl a projekttermékek beépülését az intézmények alaptevékenységébe, illetve hogy milyen lehetőségeket látnak a projekttermékek átvitelére más szektorokba vagy partnerországokba.

Az újragondolt minőségi kritériumok révén várhatóan sikerül tovább növelni a szelekció hatékonyságát is, és valóban a legmegfelelőbb projektek kapnak támogatást, illetve a projektek befejeződésével a projekttermékek közül könnyebben ki lehet majd választani a mintaszerűeket. Tekintettel arra, hogy a termékek hasznosítása jelentős részben nemzeti szinten fog történni, lehetővé kell tenni, hogy a közös bírálati szempontrendszer nemzeti elemekkel is kiegészülhessen. Ez elmozdulást jelent az Európai Bizottság jelenlegi álláspontjához képest, amikor – a kizárólag nemzeti szintű elbírálás alá eső mobilitási pályázatok kivételével – a pályázók európai szintű esélyegyenlőségére való hivatkozással a teljesen egységes megközelítést várja el a részt vevő országoktól.

A szerződéskötést követő időszakban megkerülhetetlen a projektek minőségirányításának és minőségbiztosításának kérdése. A Leonardo program első szakaszának egyik leggyengébb pontja az volt, hogy az Európai Bizottság nem birkóz(hat)ott meg évi mintegy 750 projekt monitorálásával (figyelembe véve azt, hogy a projektek többsége hároméves volt, ez mintegy kétezer projekt egyidejű nyomon követését jelentette volna). Így az ellenőrzés lényegében a projektek lezárulását követő időszakra összpontosult, és döntően csak a projektek adminisztratív és pénzügyi vonatkozásaira szorítkozott, valódi szakmai nyomon követésről aligha beszélhettünk.

A 2000-ben kezdődött második programszakaszban a projektek monitorálása (a szerződéskötéssel és a beszámolók feldolgozásával együtt) – minimális kivétellel – a nemzeti irodák feladatává vált. Ezzel egyidejűleg az egy projektre eső támogatás lehetséges felső értéke megduplázódott, és mivel a rendelkezésre álló költségvetési keretek nem nőttek ilyen arányban, az elfogadott projektek száma harmadára csökkent.

Az új feltételrendszerben tehát a hozzávetőlegesen 250 projekt monitoringfeladatai a részt vevő 30 ország nemzeti irodái között oszlanak meg, ez a nagyobb országok esetében is legfeljebb évi 20–25 projektet jelent. Ez a mennyiség már lehetővé teszi a szorosabb monitoringtevékenységet, nem is beszélve a nemzeti kontextus ismeretéről, a személyes kapcsolatok kialakulásának lehetőségéről, a kisebb földrajzi távolság előnyeiről. A monitoringtevékenység nem kizárólag ellenőrzést jelent, a pályázatban felvállaltak teljesítésének ellenőrzését, hanem tanácsadást is, a projekt megvalósítása közben felmerült problémák megoldásának elősegítését (ideális esetben a problémák megelőzését), folyamatos konzultációs lehetőséget, tehát alapvetően hozzájárulhat a projektek minőségének emelkedéséhez. És mivel – a fentebb jelzett módon – az új programszakaszban a decentralizáció kísérőjelensége a támogatások koncentrációja, a nemzeti irodák nemcsak a projektek szakmai nyomon követését képesek biztosítani, hanem érdekeltek is annak elvégzésében, hiszen rendkívül jelentős fejlesztési forrásokról6 van szó.

Különösen hatékony eszköznek tűnik az azonos tématerületen dolgozó projektek ún. tematikus monitoringja, amikor monitoringszemináriumok szervezésével, internetes fórumok létrehozásával elő lehet segíteni a projektek közötti kapcsolatfelvételt, a hálózatosodást, az egymástól való tanulás folyamatát.

Az időközi és záróbeszámolók bírálata során egyre nagyobb szerepet kapnak a külső szakértők, így fontos ellenőrzési pontokon az adminisztratív szempontokon kívül (elkészültek-e a felvállalt termékek, a pénzfelhasználás szabályos volt-e stb.) a minőségi kritériumok is fokozott mértékben érvényesülhetnek: mennyire innovatívak a projekttermékek nemzeti, illetve európai viszonylatban, mennyiben koherensek a pályázatban vállalt célokkal, mekkora esélyük van arra, hogy beépüljenek a szakképzés gyakorlatába stb. Igazán üdvözítőnek az a megoldás tűnik, amikor a projektek szakértői nyomon követése nem korlátozódik a fenti ellenőrzési pontokra, hanem a projekt indulásától kezdve folyamatos, hosszabb futamidejű projektek esetén akár öt szakértői értékelést/tanácsadást tartalmaz.7

A Leonardo program első szakaszának további megoldatlan pontja volt az eredmények terjesztésének, a disszeminációnak a kérdése. A projektek jelentős része csak a termék prototípusáig jutott el, a Leonardo támogatás relatíve kisebb összegét az intézmények a termék kidolgozására fordították, és nem jutott forrás a disszeminációra. A projektek általában elszigetelten dolgoztak, a hasonló témán dolgozó intézmények között ritkán alakult ki munkakapcsolat. A helyzettel szembesülve az Európai Parlament is sürgette egy koherens diszszeminációs stratégia kialakítását.

Az eredmények terjesztésének érdekében a dokumentumok sürgetik a Leonardo program, valamint más európai uniós szakképzési programok keretében lezajlott projektek adatbázisainak létrehozását. Ezzel összhangban az Európai Bizottság honlapján található on-line adatbázisban ma már nemcsak a projektek rövid összefoglalásai, a kompendiumok olvashatók, hanem – kereshető formában – a létrejött termékek bemutatása is. Külön kiadványsorozat mutatja be meghatározott témákban8 a követendő példának számító Leonardo projekteket (kultúrák közötti párbeszéd, kis- és középvállalkozások, a hátrányos helyzetű csoportok társadalmi és munkaerő-piaci integrációja témakörökben). Videokazetták készülnek a legjobb projekteredményekről és a bevált megoldások kiaknázásáról. Konferenciákat9, szemináriumokat, kiállításokat és termékvásárokat kezdeményeznek a projekteredmények bemutatására és terjesztésére, illetve az eredmények használatának elősegítésére. Az Európai Bizottság információs kampányt indít a létező információs csatornák felhasználásával a jól bevált gyakorlatok bemutatására. Ösztönzi virtuális közösségek létrehozását az internet segítségével a tapasztalatcsere támogatására.

A feladat ezen a téren sem hárulhat kizárólag az Európai Bizottságra. A nemzeti irodák tevékenységi körébe beletartozik a disszeminációs tevékenységek támogatása, de az Európai Bizottság ösztönzi a nemzeti hatóságok aktív szerepvállalását is, hiszen kiegészítő források végiggondolt bevonása révén fel lehetne gyorsítani a nemzeti szempontból legjelentősebb projekteredmények hasznosulását.

A disszemináció azonban elsősorban a projektet megvalósító intézmények feladata. Az új pályázati felhívás kötelezővé teszi a projektek számára önálló honlap létrehozását, hogy a szélesebb nagyközönség is tájékoztatást kaphasson a projekt legfontosabb fejleményeiről, a fejlesztés irányairól. A nemzeti irodáknak a projektszintű disszeminációt részben meg kell követelniük, részben elő kell segíteniük (módszertani segítségnyújtással, fórumok létrehozásával, konzultációval).

Az eredmények kiaknázása

A stratégia kiemeli, hogy a Leonardo program és más európai uniós kezdeményezések, illetve akcióprogramok (Socrates, Ifjúság 2000–2006, Európai Szociális Alap stb.) közötti kapcsolatokat erősíteni szükséges. A Leonardo program támogatásával létrehozott termékek (például a munkanélküliek speciális csoportja számára kifejlesztett továbbképzés) tömeges alkalmazását finanszírozhatja az Európai Szociális Alap is. Tagállamonként az egyes programok koordinálásáért felelős szervezeteknek közösen kell kidolgozniuk a programjaik egymásra épülését és komplementaritását elősegítő akciókat.

A stratégia megállapításai szerint a Leonardo-eredmények azért olyan kevéssé épültek be a szakképzés rendszerébe, mert a pályázati felhívásokkal összhangban projekteket bármilyen tématerületen be lehetett nyújtani, így azok rendkívül heterogén jellegűek lettek, markánsan eltérő felhasználási lehetőségekkel, szereplőkkel és kontextussal. Megfogalmazódott, hogy a jövőben célszerű lenne jobban fokuszálni a programot és nagyobb mértékben figyelembe venni az egyes gazdasági szektorok felmerülő igényeit. Ez jelentős elmozdulás lenne az intézményi szintű projektkezdeményezéseknek tág teret adó mostani gyakorlathoz képest. (Az új pályázati felhívás már elmozdulást jelent ebbe az irányba a prioritások számának további csökkentésével.10)

Az eddigiekben kevés szó esett a projektek kevéssé kézzel fogható eredményeiről, amelyek azonban a programnak szintén fontos hozadékai (európai szintű hozzáadott értékek, a kapcsolatrendszer bővülése, hálózatosodás stb.). Ezek kiaknázása azonban csak akkor lehetséges, ha mélységeiben is sor kerülne az elemzésükre. Az akcióterv ezért európai, illetve nemzeti szintű kutatások elvégzését ösztönzi egyrészt a mobilitási projektek által a küldő és fogadó intézményekre gyakorolt hatás vonatkozásában, másrészt a Leonardo-részvétel közvetett hatásainak elemzését meghatározott témakörökben. Különösen lényeges lenne a mobilitási projektek (a külföldi szakmai gyakorlatok és az oktatói csereprogramok) hatásmechanizmusának feltárása, számukra korszerű és hatékony módszerek kidolgozása, mert ezen projekttípusok előnyeinek következtében a mobilitási tevékenységekre egyre nagyobb hangsúly helyeződik, és a nemzetközi akcióprogramok mellett mind több nemzeti szintű kezdeményezés indul – ma már az Európai Bizottság világos ösztönzésére is – a nemzetközi szakképzési mobilitási programok támogatására.

Az Európai Bizottság támogatja kísérleti projektek megvalósítását annak érdekében, hogy a multiplikátori szerepet betölteni képes intézmények figyelmét ráirányítsák a kérdéskörre, illetve kidolgozzák a projekteredmények beépülésének mechanizmusát egyes régiókat vagy szektorokat illetően, továbbá a jó megoldások elérhetővé tételét mindazok számára, akik azokat hasznosítani kívánják. Meghatározott témák (pl. munkaerő-piaci integráció vagy alkalmazhatóság) vagy célcsoportok vonatkozásában támogatja speciális akciók vagy hálózatok létrehozását.

Amennyiben a fenti stratégiának megfelelően sikerül végrehajtani az akciótervben vázoltakat, remélhető, hogy a Leonardo program már nemcsak a szakképzés innovációs laboratóriuma lesz, hanem valóban hozzá tud járulni a szakképzés európai szintű megújulásához, eljutva a kísérletezéstől a megvalósításig.