Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 december > Szilárd értékrendre, konszenzuson alapuló normarendszerre van szükség

„Szilárd értékrendre, konszenzuson alapuló normarendszerre van szükség”

Hiller Istvánnal, az Oktatási Minisztérium politikai államtitkárával beszélget Schüttler Tamás

Az Oktatási Minisztérium politikai államtitkára a vele készült interjúban meglehetősen érzékeny pedagógiai, nevelésfilozófiai kérdésről, az értékek, az embereszmény problémájáról beszél. Úgy látja, hogy az immár évtizedek óta húzódó értékválság miatt a szülők szilárd értékrendre vágynak, szeretnék, ha az iskola is ilyen értékrendet adna át gyermekeiknek. A társadalomban konszenzusra lenne szükség az alapértékek tekintetében, de ennek a társadalmi közmegegyezésnek nincsenek meg a feltételei. Hiller István úgy véli, hogy a nevelés semmivel nem pótolható szerepet tölt be az értékbizonytalanság oldásában, a különböző értékrendeket valló társadalmi csoportok közötti béke, a társadalmi nyugalom megteremtésében.

Amióta megalakult az új kormány és ezzel együtt új vezetése van az Oktatási Minisztériumnak, úgy tűnik, mintha az oktatáspolitikában több szó esne az iskola által közvetített tartalomról, a tudásátadás problémáiról, s jóval kevesebb a nevelésről, az értékekről, a nevelési eszményről. Ön szerint csak a szerkesztő szubjektív érzékelése ez, vagy valamiért fontosabbnak minősül a tartalom ügye?

Ugyan fél év telt el a kormányváltás óta, ami egyfelől hosszú idő, de ahhoz nem elégséges, hogy egy oktatáspolitikai gondolkodásmód, egy szemlélet kirajzolódjon. Ha többeknek úgy tűnne, hogy a jelenlegi oktatásügyi kormányzat ismeret- és tudásközpontú szemléletet képvisel, akkor a kérdésére egyértelműen nemmel válaszolok. Az oktatáspolitika egységben kezeli az oktatás és a nevelés kérdéseit. Az én pedagógiai felfogásom szerint az iskola korántsem csak a tudásátadás helye, hanem az egyik legfontosabb nevelési színtér. A szocialista-liberális kormányon most az a politikai erő kéri számon a nevelés, az értékek elhanyagolását, amely a megelőző ciklusban szinte semmit nem tett azért, hogy a pedagógusok életkörülményei javuljanak. A tettek helyébe jött a retorika a nevelés fontosságáról, a kívánatos értékrend közvetítéséről. Ugyanakkor fontos kijelenteni azt, hogy ennek a helyzetnek a fordítottja sem lenne jó. Nagy hiba lenne, ha olyan oktatási kormányzat működne, olyan iskolapolitika hatna, amely ugyan sokat tesz a pedagógusok életkörülményeinek javítása érdekében, de nincs igazi képe az iskola, a nevelés természetéről, elhanyagolja, hogy a nevelés értékek közvetítése is, hogy a felnövő nemzedék elé eszményeket kell állítani. Az imént iskolapolitikát említettem, ez azonban nem szinonimája az oktatáspolitikának.

Talán nem térünk el az eredeti tárgytól, ha kifejti az oktatáspolitika és az iskolapolitika értelmezésbeli különbségét.

Az iskolapolitika egyfelől szűkebb, mint az oktatáspolitika, másfelől azonban beemeli a látókörébe mindazokat a rétegeket, csoportokat, akik az iskolában folyó tevékenységben érdekeltek. Olyan csoportokra gondolok, mint a szülők, az iskolára odafigyelő önkormányzati testületek, a felhasználók. Az iskolapolitika együtt kezeli a tanár-diák viszony alakítását, az iskola és a szülők kapcsolatrendszerét, az iskola és társadalmi környezete viszonyát. Ebben a megközelítésben a közoktatás színvonala három ponton ragadható meg. Hangsúlyozom, nem kívánok sorrendet felállítani a három tényező között. Az egyik a pedagógusok és a diákok egzisztenciális biztonságának a szintje. Ennek érdekében sok minden történt, bár az új kormány korántsem oldott meg még mindent. A második tényező a kiszámíthatóság tantervekben, programokban, finanszírozásban egyaránt. S a harmadik a méltó oktatási környezet, a jó munkafeltétek megteremtése. A három tényező együttes javítása vezethet az oktatás színvonalának emelkedéséhez. A korszerű politikai gondolkodásmód lényege az, hogy az iskola problémáit nem lehet megoldani anélkül, hogy ne terjesszük ki gondolkodásunkat az iskolával kapcsolatban állókra, mindenekelőtt a szülőkre. Annál is inkább, mert a szülőket nagyon is érdeklik az oktatásban végbemenő folyamatok. Természetesen nem az, hogy a GDP-ből mennyi jut oktatásra; nem úgy érdekli őket, hogy a közoktatás milyen tételekkel szerepel a költségvetési törvényben. A szülőket gyermekeik iskolai ügyei, pályafutásuk alakulása, fejlődésük lehetőségei érdeklik. Rendezvények sokaságán vettem részt az elmúlt egy évben, s azt látom, hogy egy-egy település, kerület helyi közéletében nagyon erőteljesen van jelen az iskola ügyei iránti érdeklődés, s korántsem csak a pedagógusok körében. Egy iskola felújítása nagyon sok helyen közügy. Ha a település és az iskola vezetői igénylik, megnyerhetők a szülők arra is, hogy segítsenek, hiszen mindenben érdekeltek, például abban, hogy amikor a kis elsős olvasni tanul, mennyi fényt kap, milyenek az ablakok, milyen a világítás. Az is érdekli őket, hogy mit tanítanak, milyen módszerekkel.

Tapasztalatai szerint a szülők számára fontos kérdés az, hogy milyen embert nevelnek a gyerekeikből, fontos számukra, hogy milyen értékeket közvetít az iskola?

A kérdést nem lehet csak az iskola és a szülők kapcsolatrendszere felől megválaszolni. Mélyebb társadalmi háttérből kell a választ keresni. Sokan érezzük, hogy értékválságos időket élünk. Ez a folyamat hosszú ideje érzékelhető a magyar társadalomban, s nem köthető öszsze a rendszerváltással. Biztos, hogy még jó ideig küszködni fogunk ezzel. Azt érzem, hogy a felnőtt társadalom, a szülők szilárd értékrendre, kapaszkodókra vágynak. A társadalomban hiányérzetet kelt az, hogy nem lát olyan példákat, amelyek ennek a szilárd értékrendnek a megtalálását segítenék. A szilárd normák megfogalmazása azért szükséges, mert a szülők nem érzik jól magukat ebben az értékvákuumban, kapcsolódni szeretnének egy szilárd értékrendhez. Szeretnék, ha gyerekeik is követni tudnák ugyanezt az élet dolgaiban eligazító értékrendet. Többek között az iskolát tekintik olyan intézménynek, amely segít ebből az értékválságból kilábalni. Épp ezért nagyon is érdekli a szülőket, hogy mivé faragja az iskola a gyerekeket.

A demokratikus társadalomról vallott, rendszerváltás körüli vágyaink, elképzeléseink egyike volt, hogy a szülők, az iskolahasználók majd beleszólnak abba, milyen értékeket adjon át gyerekeinknek az iskola. Arról ábrándoztunk, hogy az értékek, normák, az emberkép tekintetében majd viták és konszenzusok alakulnak ki. Közelítünk ezekhez az egykori demokratikus, konszenzuskereső elképzelésekhez?

A szülők, a felnőtt társadalom döntő többsége nem tudja megmondani, hogy milyennek szeretné látni gyermekét, nem tudja megfogalmazni, hogy melyek az általa kiválasztott értékek, normák. A szülők ma talán a tudáskép, az ismeretek tekintetében már képesek megfogalmazni megrendeléseket az iskola számára, azt mondják, szeretnék, ha a gyermekeik olyan tudást szereznének, amellyel meg tudnak élni ebben a bonyolult, gyorsan változó világban. Szeretnék, ha nyelveket beszélnének, ha jól értenének az informatikához, ha műveltséget szereznének. Erkölcsi tekintetben nagyon általános kívánalmakat fogalmaznak meg: az iskola neveljen rendes, becsületes embert a gyerekből. Ennél persze sokkal konkrétabban szeretnék megfogalmazni, hogy milyen legyen a gyermekük, de épp a társadalom többségét jellemző értékválság miatt nem tudják megtenni ezt. Másoktól, többek között az iskolától várják ennek kifejtését, konkretizálását. Történészként szemlélve ezt a bizonytalanságot úgy látom, hogy a 16. század elején volt ennyire erős és elhúzódó értékválság. Egy erőteljesen a földi világra, az emberre tekintő gondolkodásmód, a reneszánsz próbálta felváltani a szilárd, évezredes, alapvetően az égre, s csak onnan az emberre tekintő középkori világ- és életszemléletet. Akkor vetődött fel ilyen élesen a korszak emberében, társadalmában az igény, hogy jól értelmezhetően, követhetően jelenjen meg az, miként kell viselkedni, élni, milyen szabályok szerint kell alakítani az emberi kapcsolatokat. A nagy európai humanisták megpróbáltak mindezekre konkrét válaszokat megfogalmazni. Érdekes tanulságokkal szolgál az e célból írott műveik felidézése. A humanistákat általában teoretikus, elvont gondolkodókként tartja számon a művelődéstörténet. Műveikben azonban nagyon is hétköznapi normákat, viselkedési szabályokat írtak le. Hogyan illik enni, ülni, hogyan illik társaságban, este mulatozás közben viselkedni, hogyan kell kifújni az orrot. Amikor ezeket tanítom az egyetemen, a hallgatóim rendszerint mosolyognak, néha mulatnak is. Ilyenkor azt is el szoktam mondani, hogy bármennyire is hihetetlen, az adott korban, a 16. században ezen nem mulattak, hanem hihetetlen érdekelődéssel követték, fogadták be ezeket a normákat, szabályokat. Egy-két évszázaddal később persze, amikor ez a rendszer megszilárdult, már mulattak rajta, mert annyira triviálisnak hatott. Rotterdami Erasmus A keresztény ifjú neveltetése című művét 26 nyelvre fordították le tíz év alatt a korabeli Európában, mivel olyan igény volt a normák, értékek megfogalmazása iránt. A Biblia után ez a mű jelent meg akkoriban a legnagyobb példányszámban. Talán távolinak tűnik a hasonlat, de szülőkkel, pedagógusokkal beszélgetve azt érzékelem, hogy ma ugyanígy igény van arra, hogy megfogalmazza valaki, milyen szabályok szerint kell viselkedni, élni, hogyan kell választ adni a mindennapi élet erkölcsi, viselkedésbeli dilemmáira. Olyan kis és nagy kérdésekre várnak választ például, hogy miként kell viselkedni mobiltelefonnal az iskolában és az iskolán kívül, milyen módon kell köszönni, hogyan labdázhatnak az iskolaudvaron a nagyobbak, hogy a kis alsós gyerekek is békében játszhassanak. Milyen eszközök vannak ennek az igénynek a kielégítésére? Sajnos Erasmus karakterű humanisták ma nincsenek. Kézenfekvőnek látszik, hogy az iskolának kell vállalnia az erkölcsi dilemmákra a válaszkeresést, az eligazítást.

Mekkora az affinitás a pedagógusokban általában a nevelés, még inkább a morális kérdésekkel való foglalkozás iránt? A kérdés azért érdekes, mert a társadalomban tapasztalható értékválság a pedagógusok körében is jelentkezik.

Minden előzetes feltevéssel szemben állítom, hogy a tanárokban sokkal erősebb ez az affinitás, mint ami a mindennapi pedagógiai gyakorlatban megnyilvánul. Ennek az értékbizonytalanság mellett oka a feltételek hiánya is. Az egzisztenciális biztonság, a kiszámíthatóság, a munkafeltételek pozitív alakulása szükséges ahhoz, hogy a pedagógusokban erősödjön a nevelői attitűd, az értékek, normák közvetítésének problémáival való foglalkozás igénye. A nevelésről a régebbi korokban – de talán még ma is – úgy beszéltek, mint egyfajta művészetről. A nevelés sok intuíciót, szellemi önállóságot igényel. A nevelési feladatok nem írhatók le úgy, mint az oktatási feladatok, nem készíthető rájuk olyan jellegű program, mint az olvasástanításra vagy a természetismeret tananyagára. Egyedi helyzetek, egyedi személyiségek sokasága áll a pedagógus előtt. Itt nem lehet rutinra alapozni. Ehhez a tevékenységhez kell a legtöbb idő, a legtöbb gondolkodás, elemzés. Ma azért sincs tehát a kívánatos módon jelen ez a tevékenység a pedagógus munkájában, mert nincsenek meg azok a feltételek, amelyek lehetővé teszik azt a lelkiállapotot, felkészülést, továbbképzést, egyéni elmélyedést, amely nélkülözhetetlen. S ennél még bonyolultabb, összetettebb kérdés az értékek problémája. Miközben a társadalom értékválsággal küzd, a kilencvenes évektől kezdődően az oktatási szakemberek fontosnak tartották az iskolai autonómia részeként, hogy az iskolák jelenítsenek meg saját nevelési értékrendszert, amely az ott élő emberek igényeit is figyelembe veszi, amelyben kifejeződik a pedagógusok közösségének konszenzuson alapuló értékválasztása.

Bocsásson meg, hogy itt közbevágok, de úgy tűnik, mintha ez a kérdés szinte teljesen lekerült volna a napirendről, vagy legalábbis nem tematizálódik az új oktatási kormányzat kommunikációjában. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy angol oktatásszociológiai tanulmány, amelyet a közelmúltban olvastam, s amely szerint amikor balliberális kormányok vannak hatalmon, akkor mindig a tartalom ügye áll az oktatáspolitikai diskurzus középpontjában, s általában a konzervatív kormányokat jellemzi az értékekkel, a nevelési eszményekkel foglalkozás. Mennyire érzi igaznak a mai magyar helyzetre ezt a megállapítást?

Angliát illetően egyetértek ezzel, ott tényleg érzékelhető ez a kettősség az egymást váltó kormányok esetében. Mégis vitatkoznék ezzel a megállapítással. Nem igaz, hogy Magyarországon, és általában Kelet-Közép-Európában balliberális kormányok esetében háttérbe szorul a társadalmi értékrendszer, még inkább az oktatás értékközvetítő szerepének ügye, viszont a jobboldali kormányok fontosnak tartják az értékrenddel való foglalkozást. Ebben a térségben – Európa keleti felére gondolok – történeti okokból nincs megszilárdult értékrendszer, a régiek széttöredeztek, a ránk erőltetett eltűnőben van, s a mai kor problémáiban eligazító értékrend még nem szilárdult meg, nem elég érett a társadalom a szükséges konszenzusok kialakítására. Nem teremtődtek meg annak a megegyezésnek a feltételei, amelyeket a társadalom különböző értékrendeket valló csoportjainak meg kellene kötniük. Egy érett demokráciában, egy „rendben lévő” társadalomban nem úgy működik az élet, hogy az alapvető normákat folyamatosan megkérdőjelezik politikai ízlésiránytól függően az éppen hatalmon lévő politikai erők, hanem e normák tekintetében folyamatosan erősítik a kínkeservvel létrejött konszenzust. Nyugat-Európában a társadalmi alapértékek tekintetében évszázadok alatt kialakultak ennek a megegyezésnek a keretei, s az egymást váltó kormányok saját politikai szempontjaiknak megfelelően ennek az alapvető polgári értékrendnek egyik vagy másik elemét jobban vagy kevésbé erőteljesen hangsúlyozzák. Vita lehet például egyik vagy másik politikai erő között a tolerancia kérdésében. Egy balliberális kormány esetleg megengedőbb lehet az idegenekkel, a különböző másságokat megjelenítő csoportokkal szemben, míg egy konzervatív kormány kevésbé ilyen, de alapvetően nem kérdőjelezik meg az egymás iránti tiszteletet, az egymás másságának elviselése tekintetében kialakult évszázados egyetértést. Már csak azért sem, mert a közös normarendszert nem a politika izzadta ki, hanem egy hosszú történelmi fejlődés keretében maga a társadalom.

Nyugat-európai tapasztalataim többé-kevésbé megerősítik mindezt, de pont az értékek és az iskola viszonyát illetően azért elég jelentős különbségek adódnak. A baloldali-liberális kormányok erőteljesen érvelnek amellett, hogy az állami, közpénzekből fenntartott iskola legyen értéksemleges, a konzervatív kormányok, illetve a mögöttük álló politikai erők szeretnék, ha az iskola meghatározott értékrendek közvetítése mellett kötelezné el magát. A liberális nevelésfilozófia szerint az iskolának nem kell deklaráltan egy adott értékrend mellett elköteleznie magát, hagyni kell, hogy egyfelől ezt a szülők maguk jelöljék ki gyermekeik számára, másfelől, hogy az alkotmányos kereteken belül a pedagógusok saját értékrendje megnyilvánuljon mint példa, mint lehetséges választási alternatíva. A konzervatív kormányok viszont az Ön által is hangsúlyozott társadalmi konszenzusra építve fontosnak tartják, hogy bizonyos alapértékeket minden iskolának a saját arculatától függetlenül meg kell jelenítenie, át kell adnia.

Különbséget kell tenni az értelmes szabadság és a szabadosság között. Elvileg egyet lehet érteni azzal, hogy bízzuk rá mindenkire, milyen világot választ, milyen értékeket tekint fontosnak. Az iskola azonban gyerekeket nevel, személyiségeket formál, e tekintetben nagy a felelőssége. Szerintem nincsen nyolcéves liberális és kilencéves szociáldemokrata vagy éppen konzervatív. A gyerekek nem kicsinyített felnőttek, ezt Rousseau óta tudjuk. Épp ezért szükségük van arra, hogy irányokat, lehetséges értékválasztási utakat mutassunk a számukra. Nem hiszek tehát az értéknélküliség igazában. Tudom, hogy az értéknélküliség és az értéksemlegesség között mi a különbség. Mégis azt vallom, hogy – az alkotmány által betartott keretek között – bizonyos értékek tiszteletére neveljen az iskola. Olyanokra gondolok például, mint a hazafiság, a hazaszeretet. Ezt egy iskola sem hagyhatja ki a nevelési elveiből, az értékek átadását meghatározó programjából. Hasonló a helyzet az európai értékrend egyes elemeivel kapcsolatban is. Válaszút előtt állunk, az uniós csatlakozás hosszú időre meg fogja határozni az ország sorsát, gazdasági-társadalmi fejlődését. A nevelésnek át kell adnia azokat az értékeket, amelyeknek ebben a közösségben több évszázados hagyományuk van. Olyan értékek ezek, amelyek egy kelet-európai ember értékrendjében nem feltétlenül voltak jelen. Ilyen például a tolerancia, a másság tisztelete, az egyén szabadságának tisztelete, a környezet védelme. Olyan társadalmi feltételek között éltek ennek a térségnek a népei fél évszázadon át, amelyben ezek az értékek nem kaptak hangsúlyt, nem jelentek meg a felnőtt társadalomban. Ezeket az értékeket az iskolának, a pedagógusnak kell átadnia. Egészen más magatartási normákat kell megtanulniuk egy sereg szituációban a gyerekeknek s persze a felnőtteknek is. Elég, ha egy olyan elemi helyzetet említek, mint a határokon való átkelés. A kelet-európai ember megtanulta, hogy a határokon való átlépéskor halkan beszél vagy nem szól semmit, mert ha túl szuverén, túl hangos, akkor a másik ország határőre – de lehet, hogy épp a saját országáé – azonnal kiemeli a csoportból, órákra visszatartja, átnézeti a vámosokkal a csomagját, mindezt csupán azért, mert a sokat utazó, szuverén ember eleve gyanús. A magunkfajta embernek, még inkább a gyerekeinknek meg kell tanulniuk, hogy remélhetőleg 2004-től eltűnnek számukra is Európában a határok, ami egészen másfajta viselkedést, magatartást igényel. Az europolgár nevelése nemcsak lexikális ismeretek elsajátításán keresztül kell hogy megvalósuljon, hanem az európai polgár életszemléletének, viselkedésének sokféle normáját is át kell adni a felnövő nemzedéknek. Sokkal könnyebb megtanítani a közösségi jog néhány fontos, mindenki által megismerendő elemét, a közösség, sőt Európa elmúlt évszázadainak történetét, az euro átváltási kulcsait, az európai fővárosok nevét, mint az olyan autonóm polgár értékrendjét, aki például nem fél a hatóságoktól, a rendőrtől, aki szót emel saját érdekeiért, aki toleráns a más országokból érkezett európai munkavállalók iránt. Már csak azért is, mert tudja, hogy holnap esetleg őt szólítja a munkája a közösség valamelyik másik tagországába. S akkor még nem szóltam a kérdések kérdéséről: arról, hogy miként lehet magyarként európainak lenni, egyszerre őrizni nemzeti, kulturális azonosságunkat, s eközben az európai közösség részévé válni. Látva, hallgatva, olvasva az ezzel a problémával foglalkozó vitákat, médiabeli kerekasztal-beszélgetéseket, úgy érzem, zavar van e téren. A mai magyar közbeszéd, közgondolkodás eltér attól, ami ebben a vonatkozásban Nyugat-Európában uralkodik. Olaszországban azt látom, hogy olaszságukra büszke emberek sokasága vallja magát egyben az Európai Unió polgárának. Hasonló tapasztalatot szereztem Németországban, Ausztriában is. Az európai országok polgárainak nemzeti azonosságtudata nem gyengült, hanem erősödött az Unióhoz történő csatlakozással. Minden nálunk tapasztalható tévhittel ellentétben, a nemzet szerepe az európai közösségben nem devalválódik, hanem éppen ellenkezőleg, felértékelődik. Az iskolának nagyon fontos nevelési, értékközvetítő szerepe van e téren. S ezt nem lehet csak és elsősorban ismereteken keresztül átadni, hanem gesztusokkal, érzelmekkel, magatartási, gondolkodási mintákkal lehet és kell közvetíteni. Mind a nemzettudatot, a nemzethez fűződő értékeket, mind az Európa-tudatot neveléssel, értékközvetítéssel kell formálni, s ez tudatos értékszemléletet követel meg az iskolától. Ugyanis csak ez alakíthatja ki a felnövő nemzedékben a szilárd értékrendet, amely nélkül viszont nincs igazi európai csatlakozás. Az Európai Unióhoz jogi értelemben minden valószínűség szerint 2004-ben csatlakozunk, de az igazi csatlakozást az jelenti majd, amikor megszilárdul az emberek értékrendje, amikor véget ér ez az elhúzódó értékválság, s amikor a kis falvak diákja is beépíti személyiségébe azokat a normákat, amelyeket portugál, olasz vagy éppen osztrák társa már természetesnek érez. Ma egy kistelepülésen élő diák többnyire még bizony távol van ettől. Épp ezért kell nagyon intenzíven bevonni őt és sok tízezer társát ebbe a világba, hogy egy ország teljes felnövő nemzedéke és ne csak egy szűk elit számára legyen realitás az európai csatlakozás. Magyarország nem fogja tudni kihasználni az európai csatlakozásból adódó sokféle előnyt, ha a ma vagy az elkövetkező években iskolába járó gyerekek nem sajátítják el az európai polgár viselkedésének, gondolkodásának normáit, mintáit.

A rendszerváltás óta viták zajlanak arról, hogy az iskolában szükség van-e arra, hogy szervezeti keretben történjék az erkölcsi értékek átadása, mint ahogy arról is jó egy évtizede éles viták zajlanak, hogy mi legyen ennek az értékközvetítésnek a formája és a tartalma. Sommásan leegyszerűsítve e viták tárgya az etikaoktatás, de valójában sokkal többről van szó. Olyan fajsúlyos kérdések sűrűsödnek itt össze, mint például kell-e etikaoktatás az iskolában; az állam, a mindenkori kormányzat határozza-e meg, hogy melyek a diákoknak átadandó kívánatos erkölcsi értékek, normák, minták. Érdekes módon a konzervatív kormányok idején mintha erősebb, hangsúlyosabb lenne az a nézet, hogy hasznos, ha önálló etika tantárgy létezik, s jó, ha erre állami tantervekben határoznak meg tartalmakat. A baloldali-liberális kormányok inkább amellett szoktak érvelni, hogy ezeket a tartalmakat a mindennapi valóságban, az emberi viszonyokban eligazító tartalmak közé kell beépíteni, s az intézményeknek, a pedagógusnak nagy szabadságot kell ezek kiválasztását illetően adni. Ön hogyan vélekedik személy szerint ezekről a kérdésekről?

Beszélgetésünk során már utaltam arra, hogy elhúzódó értékválságban élünk, valamint arra is, hogy még nem értek meg a viszonyok azoknak az értékkonszenzusoknak a megkötésére, amelyek legalább az alapértékek tekintetében megegyezésre jutnak a társadalom különböző módon gondolkodó csoportjai között. Épp ezért, miközben érzem egy normatív szabályrendszer kikristályosodásának szükségességét, úgy vélem, hogy ma még alkalmatlan az idő arra, hogy egy normatív etikát közvetítsen az oktatás. Ezt majd akkor lehet megtenni az alapértékek tekintetében, ha megérnek a konszenzusok. A jelenlegi Magyarországon az erkölcs, az értékek tekintetében még nagyon sokszínűen gondolkodnak az emberek. Egy államilag elrendelt, támogatott, kívánatosnak tartott normatív etika sokak gondolkodásmódját, morális felfogását sértené. A gondom e tekintetben az, hogy ha lennének megszilárdult etikák, akkor azok bevihetők lennének-e az iskolákba. Úgy gondolom, hogy nem. Nem hivatásom a jobboldal gondolkodását megítélni, de értelmiségiként, gondolkodóként úgy látom, hogy ma Magyarországon nincs modern konzervativizmus s modern konzervatív etika. Bizony, nagyon sok feladata van a szociáldemokráciának a társadalom önmagáról alkotott normáinak megfogalmazása terén is. A magyar szabadelvűségnek át kellene gondolnia, hogy élnek-e, hatnak-e még azok a gondolatok, amelyeket másfél évtizeddel ezelőtt, a rendszerváltás előkészítése során megfogalmaztak. Mintha túlságosan is a napi aktualitások foglalnák le a politikát, mintha a gondolkodók, az értelmiség és természetesen a politikusok sem törekednének arra, hogy megpróbálják megfogalmazni a társadalom alapnormáit. Mindaddig, amíg e tekintetben nem érhető el konszenzus, erőszakosnak érzem azokat a törekvéseket, amelyek mindenáron egy meghatározott etika tanítását próbálják elérni minden iskolában. Hosszabb távon azonban úgy vélem, hogy szükség lenne kikristályosodott normákra s ezek iskolai megjelenítésére. Azt szeretném, ha a nem távoli jövőben lenne olyan alapvető normarendszer – Nyugat-Európa kapcsán korábban már szóltam az ilyen jellegű, általánosan elfogadott normarendszerről –, amelyet mindenki szívesen magáévá tenne, amely nem sértené senkinek a szabadságát, saját erkölcsi felfogását, épp azért, mert olyan széles elfogadottságot élvez.

Bizonyára Ön előtt is ismert, hogy a közoktatásról szóló törvénybe 1996-ban bekerült az, hogy az iskoláknak pedagógiai programot kell készíteniük, amelynek fontos elemeként jelölte meg a törvény a pedagógiai arculat, az iskolaéthosz megfogalmazását. Azt várták az iskoláktól, hogy fogalmazzák meg azokat az értékeket, amelyeket ők maguk fontosnak tartanak, s amelyek szerint alakítani kívánják diákjaik személyiségét. Több kutatás is elemezte a pedagógiai programokat, s a kutatók egyértelműen arra a következtetésre jutottak, hogy az iskolák döntő többsége megkerülte ennek az éthosznak a megfogalmazását, vagy közhelyeket írt le. Az iskola mint intézmény, sőt, maga a pedagógus is épp e konszenzussal elfogadott társadalmi normarendszer hiánya miatt iktatja ki gondolkodásából az értékek és normák végiggondolását, a közvetítésük módjának keresését. Ezért mondják sokan azt, hogy háttérbe szorult az iskola nevelőfunkciója. Egyetért ezzel a megállapítással?

Sajnos, sok igazság van a kutatók megállapításaiban. Bizony, a pedagógiai programok jelentős hányadában formálisan fogalmazódnak meg a nevelési célok, még inkább az értékek, eszmények. Sok tekintetben ez is szerepet játszik abban, hogy az iskolák jó része a tanításra koncentrál. Most különösen felerősíti ezt a tendenciát a PISA-vizsgálat, az a tény, hogy a magyar iskola nem fejleszti jól az alapkompetenciákat, nem teszi kellően versenyképessé a felnövő generációt. S bizonyosan belejátszik ebbe az is, hogy hiányzik a kikristályosodott, szilárd normarendszer, no meg az is, hogy még mindig nincs egy határozott jövőképünk arról, milyen személyiségeket akarunk nevelni. Ez utóbbi hiánya legalább olyan súlyos gond, mint a konszenzuson alapuló normarendszer hiánya. Mindezek hátterében beszélgetésünkben többször említett alapvető társadalmi probléma áll, az értékvákuum gondja. Mit is kérünk számon a pedagógiai programoktól, az iskoláktól, a pedagógusoktól? Az értékek, normák meghatározását. Csakhogy ezzel olyat kérünk számon, ami a társadalom egészében tisztázatlan. Épp ezért nem azt érzem a legfőbb problémának, hogy nincsenek jól meghatározott célok, értékek, eszmények a pedagógiai programokban, hanem azt, hogy mindez tisztázatlan a társadalomban, hogy nem alakultak ki azok a szilárd normarendszerek, amelyeket az iskolák, a pedagógusok közvetíthetnének. A pedagógiai programok pusztán a társadalom jelenét tükrözték a tanárokon, a tantestületeken keresztül.

Ön az imént a jövőkép hiányát említette. Biztos abban, hogy a magyar oktatásnak az Európai Unióhoz történő csatlakozás küszöbén nincs igazi jövőképe?

Megint azt mondom, hogy nem létezik az oktatásnak önmagában jövőképe, az oktatás célrendszere a társadalom jövőképéből származtatható. A láz rövid távon gyógyít, hosszabb távon szétégeti a szervezetet. A magyar társadalom még mindig lázas állapotban van, még mindig forrong, hasonlóan a rendszerváltás körüli időkhöz. A kormányzás legfontosabb feladata, hogy az országot egy nyugalmasabb állapotba hozza, hogy csillapodjon ez a társadalmi nyugtalanság. Hosszabb távon nincs más mód a mélyben húzódó, de a felszínen időről időre megjelenő társadalmi feszültségek, gondok enyhítésére. Én ezek közé sorolom a szilárd értékek, normák hiányát. A kormánynak, a hatalmon lévő politikai erőknek kezet kell nyújtani. A kinyújtott kezet meg is lehet szorítani, el is lehet lökni. A társadalmi béke érdekében nagy szükség lenne arra, hogy végre oldódjanak a sokféle módon képződött frontok közötti feszültségek. Nyugodt társadalmi légkörre van szükség ahhoz, hogy a társadalom egésze – kitüntetetten az értelmiség – végiggondolja azt, hogy melyek azok a társadalmi normák, amelyekben meg kell állapodniuk a különböző szemléletű csoportoknak. Az ország lakosságának nagyon nagy többsége szeretné ezt a megállapodott nyugalmat, szeretné, ha a gyerekei ilyen társadalomban, ilyen iskolában nőnének fel. A megállapodottság azonban nem jelenthet apátiát. Párbeszédre van szükség az iskoláról, az értékekről, a normákról. A PISA-vizsgálat európai fogadtatása jól példázza, hogy mekkora igény van a társadalomban az iskoláról, az alapkompetenciákról, a versenyképességről folytatott párbeszédre. Hasonló módon kell nálunk is megszólítani a pedagógusszakmát, a szülőket. Az elmúlt hónapokban sok ezer tanárral, szülővel találkoztam, s azt tapasztaltam, hogy van igény arra, hogy a politika megszólítsa őket, párbeszédet folytasson arról, milyen legyen szerintük az iskola, milyen okokból ered például az, hogy a mi iskoláink kevésbé képesek felkészíteni arra a nemzetközi versenyre, amely a csatlakozás után osztályrészünk lesz. Ugyanígy párbeszédet kell kezdeni arról, hogy milyen emberré neveljük közösen a gyermekeinket. Akkor van esély az iskolában a nevelésre, ha a társadalom nyugodtabb állapotba kerül, ha az iskola világában a politika és a szakma nyugalmat teremt. Csak így lehetséges, hogy a mai tudásátadó hely széles értelemben vett nevelési funkciókat is betöltsön. Ehhez sok-sok pedagógusnak kell gondolkodnia azon, hogy milyenek a társadalom normái, hogy ezek miként fordíthatóak le a pedagógia nyelvére, hogyan értelmezhetőek konkrét nevelési feladatokban. Ehhez egzisztenciális biztonság, kiszámíthatóság kell. Ha mindez megvan, akkor a pedagógus értelmiségiként tud viszonyulni a korhoz, a társadalmi valósághoz, meg tudja fogalmazni azokat a nevelési célokat, amelyekhez tevékenységek sokaságát tudja hozzákapcsolni. Olyan tevékenységeket, amelyek értékeket közvetítenek, fogadtatnak el. Így talán lassan a legfőbb célok tekintetében társadalmi konszenzus jön létre. Ez az általam elképzelt társadalmi és oktatási jövőkép.

Ahogy Önt hallgatom, ott motoszkál bennem egy kérdés: felül tud-e emelkedni az iskola a társadalmi értékválságon? Másként fogalmazva: lehetséges-e, hogy épp az iskola világából kiindulva indul meg az értékek és normák megszilárdulása?

Nem tud felülemelkedni. Ezt illúzió lenne feltételezni. Ám úgy látom, hogy a sokféle lehetséges társadalmi színtér közül talán az iskola lehet leginkább az a hely, ahol az érdekeltek, a szülők, az önkormányzati oktatáspolitikusok, a tanárok elkezdenek közösen gondolkodni az értékválságból kivezető út hogyanjáról. A gyerekek ügye lehet az a motiváló erő, amely kimozdíthatja a holtpontról az értékekről, a jövőképről való gondolkodást. Úgy látom, hogy ma előbb hajlandó két különböző felfogású ember az iskola, a gyerekei miatt leülni, eszmét cserélni egymással, mint bármely más ügyben. Ezért olyan politikát tartok fontosnak, amely katalizálja a gyerekek, az iskola ügyében sok színtéren folyó társadalmi párbeszédet.