Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 december > A 21. századi iskola megteremtésének hazai lehetőségei

a 21. századi iskola megteremtésének hazai lehetőségeiről

Beszégetés Jeney Lajos építésszel

A neves magyar iskolaépítész, a 21. századi iskolaépítészeti program egyik legjobb hazai szakértője elmondja, hogy a hazai iskolaépület-állomány jelentős rekonstrukcióra szorul. A nyugat-európai tapasztalatokra alapozva, az iskola csak akkor képes befogadni az információs és kommunikációs technológiákat, továbbá a differenciált pedagógiai módszereket, ha alkalmassá válnak erre belső terei. Az építész szerint ez szükségessé teszi az épületekben ma meglévő terek átalakítását.

A „Milyen lesz a jövő iskolája” című OECD-programnak különböző forgatókönyvei vannak, amelyek bizonyára foglalkoztatják az iskolaépítészeket is. A szakértők az iskola jövőjét illetően három lehetséges irányt vázolnak fel. Az egyik szerint lényegében minden marad a régiben. A másik elképzelés az, ahogy az iskola szerepe meg fog növekedni (reskolarizáció). A harmadik lehetőség ennek az ellenkezője, a deskolarizáció, az iskolátlanítás. Mindegyik lehetséges tendenciában két egymástól eltérő verziót különböztetnek meg. A status quo, a „minden marad a régiben” elmélete szerinti egyik lehetséges fejlesztési útvonal, hogy az iskola szervezete még tovább bürokratizálódik. A status quo megőrzését feltételező másik folyamatot úgy jellemzik, hogy a piaci modellek a status quo lehetőségein belül változatlanul, de erősödő mértékben befolyásolják az iskola működését. A reskolarizációs folyamatban a futurológusok két lehetőséget látnak. Az egyik szerint az iskolát tudásközpontokká alakítanák, a másik szerint az iskolák a közösségi élet színtereivé válnának. A harmadik látomás, a deskolarizáció egyik útja viszont az lehet, hogy az iskolát mint rendszert felváltanák a tanulási hálózatok, mivel maga a társadalom is ilyen hálózati társadalom lesz. A deskolarizációs folyamatban a másik verzió az lenne, hogy az iskolarendszer teljesen leépül, a tanulás a továbbiakban csak az egyén feladatává válik, és a tanítás menetébe a professzionális pedagógusokon kívül belépnének más személyek vagy testületek is.

A nemrégiben Írországban megtartott PEB-konferencián, az oktatás céljaira szolgáló épületek sajátosságaival foglalkozó – elsősorban építészszakmai – rendezvényen érzékelhetőek voltak-e ezek a forgatókönyvek? De talán még érdekesebb számunkra az a kérdés, hogyan látja az építész szemével az iskola jövőjét. Melyik forgatókönyvet szeretné megvalósulni látni?

Több jel is arra utal, hogy az iskolaépítészek azt szeretnék, ha a második alternatíva, a reskolarizáció valósulna meg, és az iskola egyre inkább közösségi intézménnyé is válna. Az Írországban megtartott konferencián mi emellett foglaltunk állást. Az Építészek Nemzetközi Szövetségében is több konferencia foglalkozott már ezzel a kérdéssel, az under one roof különféle szempontjaival. Eszerint egy tető alatt lenne az oktatási, a nevelési, a művelődési, a szabadidős és a sportfunkció; az iskolaépület tehát hároméves kortól a halálig befogadja mindazokat a tevékenységeket, amelyeket az emberek nem a lakásajtón belül folytatnak. Ezt az elméletet néhány építész kollégámmal együtt 1968 óta vallom. Sem a nemzetközi, sem a hazai tapasztalatok nem változtatták meg azóta sem az álláspontomat, függetlenül attól, hogy ez a koncepció alulról, fölülről, oldalról is sok támadást kapott. Tapasztalataink arra is figyelmeztettek, hogy azok a sikeres országok, ahol az iskolaépítészetről folyó vitákban minden érdekeltnek lehet véleménye. Tehát nem az építész, de nem is a polgármester csinál iskolát, hanem ott ül a pedagógus, a szociológus, a demográfus, a hatósági ember, az építész, a városrendező is! A nemzetközi iskolaépítészet tanulmányozására vonatkozó tapasztalatainkat hét kötetben foglaltuk össze, amelyekben leírtuk, hogy mi történt a II. világháború után a világban, és azt is, ami Magyarországon következett be, aztán ebből vezettük le a javaslatainkat. Egy nagyon rövid ajánlást is készítettünk, s ebből a mai napig megmaradt az, hogy mi az ilyen közösségi szemléletet tartjuk helyesnek. Most ezt nyitott iskolának nevezik, de lehet – mi így neveztük – nevelési központnak is. Ennek az első és utolsó komplex iskolaépítési csoportnak akkor olyan pedagógus szakértője volt, mint Kiss Árpád. De egyetértett a nevelési központ elnevezéssel Mihály Ottó, Loránd Ferenc, a fiatalabbak közül Trencsényi László is. Az akkori minisztériumi vezetés viszont az általános művelődési központ kifejezés mellett döntött.

Úgy tudom, hogy a hatvanas-hetvenes években Európában nem volt egyértelműen elfogadott az iskolaépítészek közösségi iskoláról szóló koncepciója.

Valóban nem volt ez mindenütt egyértelműen elfogadott. Sőt, bizonyos értelemben a koncepció meg is bukott. Igaz, nem az építészek, hanem az üzemeltetők buktatták meg.

Miért állt ez érdekükben?

A világon mindenütt „az én házam az én váram” elve érvényesül. Az iskolaigazgató azt szeretné, ha az egész csapatban ő lenne a császár, s hasonlóan gondolkodik a művelődésiház-igazgató is.

A közösségi épület esetében az a kulcskérdés, hogy milyen az üzemeltetési modell. Jut szerep az óvodavezetőnek, az iskolavezetőnek, a művelődésiház-vezetőnek, az üzemeltetőknek, de csak egy olyan vezető lehet, aki az egészet irányítja. Ő a menedzservezető, az egész intézmény zavartalan működésének szervezője. Nem is biztos, hogy erre a pedagógus a legalkalmasabb. Az a fontos, hogy olyan személy legyen, akit született képességei és tanulmányai alkalmassá tesznek arra, hogy zseniálisan szervezze egy nagyon rétegezett keretben működő, sok érdeknek és szempontnak megfelelő, a helyi társadalom egésze számára sok mindent szolgáltatni akaró intézményt. Ez külön tudomány! Sajnos, ma Magyarországon ez még nem valósul meg igazán.

A közösségi iskola eszméje immár két évtizede létezik. Milyen új elemekkel bővült ez a koncepció az eltelt idő alatt?

Egyetlen új vonással, amelyet az angolok vázoltak fel először. Ők úgy látják, hogy majd a piac behatol ebbe a bizonyos közösségi központba. Feladatmegosztásra lesz szükség a kormány, a helyi irányítás és a piac között. A piac szerepének hangsúlyozása alapvetően a high tech, az informatika befogadása kapcsán jelent meg először az iskolaépítészetben. Úgy képzelték, hogy high techet értékesítő cégek majd az üzemeltetési feladatokba is tőkét invesztálnak. Tagja vagyok egy bizottságnak, amely most készíti elő az EU egy jelentős támogatási programjának fogadását. Brüsszelből az információs és kommunikációs technológiák befogadásának építészeti hátterére is kap Magyarország PHARE-pénzt. Az iskolaépületeket alkalmassá kell tenni ennek a technikának a befogadására. Jelentős hányadukban előbb a tetőt kell megjavítani, hogy ne ázzon be az épület, különben tönkremegy a legmodernebb technológia. Ezt a támogatást úgy kell Magyarországnak felhasználnia, hogy az összegnek legalább 60 százalékát arra kell fordítani, hogy a mai iskolai tereket alkalmassá tegyük ennek a technológiának a befogadására, s csak 40 százalék költhető magára a technológiára, számítógépekre, hálózatokra.

Készülve az Önnel való beszélgetésre, azt olvastam, hogy Közép- és Kelet-Európában, az európai csatlakozásra váró országokban komoly problémát jelent, hogy a szocializmus négy és fél évtizede alatt felépült iskolaépületek zöme nem alkalmas az információs technikák befogadására, sem annak a pedagógiai szemléletnek a megvalósítására, amely a tapasztalati tanulásra, a kiscsoportos oktatásra, a tanulói tevékenységekre helyezi a hangsúlyt. Hasonló a helyzet a 20. század első felében – zömében különböző nagy akciók, például a Klebelsberg-féle népiskolai program keretében – épült iskolák esetében is.

Pedig az egy csoda volt!

Miképpen lehet a meglévő iskolai épületállományt a 21. századi iskolaépítészeti igényeknek megfeleltetni? Hogyan lehet alkalmassá tenni az épületeket az IKT fogadására, a pedagógiai szemléletváltásra, többek között arra, hogy közösségi intézményekké váljanak az iskolák?

El kell indítani egy jól szervezett rekonstrukciós folyamatot, amelyet viszonylag gyors ütemben kell megvalósítani. A meglévő terekből olyan „térkincset” kell teremteni, amelyben az egyéni és kiscsoportos foglalkozásoktól kezdve a középcsoportok tevékenységein át a nagycsoportos munkáig mindenre van tér. Ez úgy valósítható meg, ha mozgatható, hangszigetelt válaszfalakkal egyik pillanatról a másikra egy térből kettőt hozunk létre, s ha kell, bármikor nagy terekké alakíthatjuk. Ha valóban hangszigetelt a mozgatható válaszfal, akkor mindkét kisebb térben bármilyen tevékenységet lehet folytatni. De úgy is megoldható a változatos térigények kielégítése, hogy különböző méretű, vakolt falú tereket építünk, s ezekhez szervezzük meg a térbe illő tevékenységeket. Ebben az utóbbi esetben nagy hangsúlyt kap az iskolai tevékenységek térhez igazított szervezése.

Az új technikai és pedagógiai igényeknek mindenképpen úgy lehet megfeleltetni az iskolát, hogy a meglévő térhatárokhoz nyúl hozzá az építész?

A meglévő tereket mindenképp át kell fogalmazni, újra kell alkotni, de látni kell, hogy az épületek döntő hányadában ezek összessége kevés ahhoz, hogy a 21. századi iskolát befogadja.

Ezek szerint a zömében nyolc vagy tizenhat tantermes magyar típusiskolákban nincs elegendő tér ahhoz, hogy annak a sokféle tevékenységnek helye legyen, amelyet a 21. századi iskolától vár a társadalom?

Az előzőekben utaltam már rá, hogy Nyugat-Európában is mutatkoztak igények arra, hogy az iskolák közösségi központokká váljanak. Nálunk is hasonló a helyzet. Erre ma az iskolákban többnyire sehol sincs megfelelő hely. Ugyanakkor nagy veszélyt is jelenthet, ha olyan iskolaépületek jönnek létre, amelyek 2000–2500 főt fogadnak be. Ezek a közösségi épületegyüttesek átláthatatlanok, személytelenné válik bennük az odajáró tömeg. Nagyon rosszat tettek a németek és a hollandok, amikor ilyeneket kezdtek építeni.

Olyan típusú közösségi épületegyüttesekre gondol, mint például a Pécsi Nevelési Központ?

Ott a típustervek megalkotásában konzulensként vettem részt, az ilyen méretű épületek még korántsem jelentik azt a tömegépületet, amelytől félnünk kellene.

Még annál is nagyobb méretű épületekre gondol?

Kétszer akkorákra! Ráadásul ezekben az épületegyüttesekben a hatalmas épülettömegek létrehozását egybekapcsolták azzal az amerikai elképzeléssel, amely szerint a korszerű iskolában minden térnek egymásba kell nyílnia. Hogy egyszerűen elhúzunk egy mozgatható szekrényfalat, amelyben természetesen mindenféle technika is van, és egyáltalán nem kell az elhatárolt tér. Ez az elképzelés Európában már szerencsére megbukott.

Szükség van tehát egy iskolában jól elhatárolt terekre is?

Szükséges a tér tagolása, mert a helynek ahhoz a pedagógiai gondolathoz is illeszkednie kell, mely szerint az oktatásnak a közösségi jelleg mellett alkalmazkodnia kell az egyéni hajlamokhoz, a képességek szerinti különbségekhez. Jóllehet, ma még az iskolai gyakorlatban ettől messze vagyunk.

Mennyire fogadja el az európai iskolaépítészet a térátrendezés igényét? Mennyire következett be Európában a térszerkezet építészeti átfogalmazása az elmúlt két-három évtizedben?

Ez a tendencia elég határozottan érzékelhető. Bár nem minden nyugat-európai országban törekedtek erre egyformán. A kormányok nem mindenütt álltak ki az ilyen térátalakító rekonstrukciós programok mellett, mégpedig elsősorban azért, mert ehhez minden országban jelentős költségvetési forrásokkal nagy központi programokat kellett volna indítani. A helyi erők ehhez ugyanis sehol sem elégségesek.

Ismerve a magyar iskolaépület-állományt, lát esélyt ilyen központi rekonstrukciós programok indítására? A kérdést az indokolja, hogy – amint utaltunk rá – nálunk, de Kelet-Közép-Európa legtöbb országában az elmúlt évtizedekben – főleg betonból – tömegesen épültek korszerűtlen térszerkezetű iskolák.

A nagy iskolaépítési programok keretében szinte mindenütt keskeny folyosókból nyíló, egyforma méretű tantermeket magukba foglaló iskolák épültek. Rendszerint nyolc vagy tizenhat tantermes változatban.

S tegyük hozzá, hogy nemcsak épületszerkezetileg, térkialakítás szempontjából korszerűtlenek ezek az iskolák, hanem olyan elemi követelményeknek sem tesznek eleget, mint például a megfelelő világítás igénye.

Hosszas, tízéves kínlódásom után végre a tavasszal megjelent a 19/2002-es miniszteri rendeletben az óvodák, általános iskolák és gyógypedagógiai intézmények tervezési előírása. Amit a világítással kapcsolatban említ, azt szó szerint leírtam ebben a műszaki, tervezési előírásban. Ezzel ma minden magyar minisztérium egyet is ért. Hozzá kell tennem, hogy 1968 óta vívom ebben az ügyben kollégáimmal együtt a harcot.

Nyugat-Európában komoly viták zajlottak arról a kormányok és az építészek között, hogy mi legyen az elavult, régi iskolaépületek sorsa. Az építőipari lobbi harcolt azért, hogy új iskolaépületek sokasága legyen, az építészek viszont úgy tudom, a meglévők átalakítása mellett voksoltak. Ma mi a helyzet e tekintetben Európa nyugati felén?

Nyugat-Európában eldőlt a kérdés, s elindult egy nagyon komoly rekonstrukciós program.

A magyar iskolaépületek esetében mekkora az a rész, amelynél el lehetne végezni ezt a rekonstrukciót, és mekkora az a hányad, amelyet le kell bontani?

Erre nagyon nehéz válaszolni. Egy 80 centi magasságig vízben álló kéttantermes, vályogból épült iskolát is lehet rekonstruálni. A kérdés csak az, hogy megéri-e.

Költséghatékonysági szempontból valószínűleg nem éri meg. Tehát ezt nyilván le kell dózerolni. A statisztikák szerint viszont Magyarországon még mindig sok az ilyen épület.

Valóban. De ez nemcsak a hátrányos helyzetű településeken probléma. Budapest legelőkelőbb kerületében 130 millióért rekonstruáltunk három évvel ezelőtt egy 50 méteres tornacsarnokot, mivel nyakig állt a vízben. A Klebelsberg-féle programban emelt iskolaépületeket is lehet rekonstruálni. Egyik sem dől össze, legfeljebb le kell szigetelni őket. 1928 óta a szigetelés már indokoltan tönkre is mehetett. Ha ezt megoldják, ha a tetőt kijavítják, akkor rendelkezésre áll egy ház, amelyet új terekkel fel lehet használni. Ki kell festeni és persze ki kell bővíteni.

Igaz ez azokra a nagy „házakra”, többemeletes iskolaépületekre – Budapesten vagy a vidéki városokban –, amelyeket Bárczy István vagy Klebelsberg Kunó építtetett? Például ez a megoldás a múlt század elején épített gyönyörű, szecessziós iskolaépületek esetében is?

Ezeket az épületeket mind lehet rekonstruálni, ha van terület. Ha nincs területbővítési lehetőség, tehát a rekonstrukció nem járhat együtt bővítéssel, csak a belső tér átfogalmazásával, akkor is lehet jó építészeti megoldásokat találni. Esetleg lefed az építész egy udvart, ezzel létrehoz egy olyan szép, többcélú termet, amelyet mindenre lehet használni.

De Ön is tudja, hogy az iskolaudvar nagyon fontos pedagógiai, közösségi funkciókat tölt be. Hogyan lehet pótolni egy ilyen szabad teret, ahol mozogni lehet, ahol iskolai ünnepségeket, sportversenyeket lehet rendezni?

A létrehozott új tér tetejére kell tenni az iskolaudvart. Ez építészetileg könnyen kivitelezhető. A rekonstrukcióban nem ez a fő probléma. Olyan tervet kell végrehajtani, amellyel megteremthetőek a kis-, közép- és nagycsoportok fogadására, tevékenységére alkalmas osztálytermek.

Statikailag megengedik a térbővítést ezek a régi épületszerkezetek?

Az épületek zöme igen, mert nagy részének nem fa-, hanem fix födéme van.

Úgy tűnik, hogy egy ilyen rekonstrukciós programnak sem a központi költségvetésben, sem az önkormányzati büdzsében nincsenek meg a forrásai. Milyen lehetőségeink vannak, főleg pedig lesznek a csatlakozás után? Számíthatunk-e arra, hogy az Uniótól vagy az Európa Tanácstól bármilyen támogatást kapunk? És ha igen, akkor mik ennek a feltételei? És ami talán még ennél is fontosabb, van-e arra esély, hogy a támogatásból megvalósított rekonstrukciós program során korszerű, Európában elfogadott, bevált elvek jutnak érvényre?

Reménykedhetünk benne, hiszen a támogatások egyik feltétele az, hogy az épületek alkalmassá váljanak a modern információs és kommunikációs technika befogadására.

Egységesek-e az Unióban az iskolaépítészeti szabványok, amelyekhez a csatlakozás után igazodnia kell a magyar rekonstrukciónak, illetve az új épületek tervezésének, kivitelezésének?

Nincs egységes építési szabvány. Más van a svédeknél, más a németeknél, más a hollandoknál. Hasonlítanak egymáshoz, de nem azonosak. Az Unióban nincs egységes építésügyi előírásrendszer.

Az Unió csak ajánlásokat tesz ezen a téren is?

Lehet, hogy az Európai Unió soha nem is jut el abba az állapotba, hogy minden tagországban egységes legyen az iskolaépítési tervezési előírás. De ad ajánlásokat, akárcsak az OECD, amely évek óta foglalkozik azzal, hogy milyen legyen a korszerű oktatás, a korszerű iskolai térkialakítás, a 21. századi oktatástechnika. Ezek a törekvések, ajánlások jelennek meg a PEB-programban. Ha Magyarországnak a csatlakozás után komoly pénzügyi támogatást adnak az oktatás fejlesztésére, akkor előtte valószínűleg ideküldenek egy szakértő bizottságot, melynek tagjai értenek az iskolához. Ők pedig nyilván tételesen megírják, hogy a magyar oktatásügynek s természetesen az iskolaépítészeknek mit kellene tenniük azért, hogy az Európában általában kialakult és elfogadott korszerű iskolatervezési elvek érvényre jussanak.

A közeljövőben milyen konkrét lehetőségek nyílnak meg ezen a téren?

Mint már utaltam rá, 2003-ban indul egy PHARE-program, amelynek célja az információs technológia fejlesztése, illetve az ehhez szükséges épületrekonstrukció és fejlesztés. Valószínűleg a területfejlesztési forrásokból is jut majd az iskolaépületek, illetve más közösségi épületek rekonstrukciójára. A több mint 1400 hátrányos helyzetű településnek ugyanis a legnagyobb problémája a közintézmények, a községháza, az orvosi rendelő, az óvoda, az iskola épületeinek állapota. A lakóházak állapota sokat javult, de a lakásajtón kívüli életterek nagyon elhanyagolt állapotban vannak. Az iskolát meg az óvodát valamelyest még finanszírozzák a helyi és a központi költségvetésből; a művelődést, az egykori művelődési házak állagmegóvását, fejlesztését azonban nem.

Pedig a művelődési házak nagyon fontos közösségi terek voltak, de az elmúlt 10–12 évben tönkrementek.

Ma valóban üresen állnak. Olyan közösségi terek sokasága ment így tönkre, amelyeket fel lehetne használni, az iskola részévé lehetne tenni! S hogy visszajussunk a kiinduló kérdéshez, ez valószínűleg a szükséges térbővítés egyik megoldása lehetne. Minden meglévő teret alkalmassá lehet és kell tenni arra, hogy az iskola megfeleljen a 21. századi követelményeknek, hogy betöltse azokat a funkcióit, amelyeket a társadalom igényel.

(A beszélgetést Mihály Ildikó és Schüttler Tamás készítette.)