Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 december > A nap gyermekei - Eredetünk története

A nap gyermekei

Eredetünk története

„Eredetünk történetével” – az Univerzum első tizenötmilliárd évével – jónéhány kitűnő ismeretterjesztő könyv foglalkozott már. A sort maga Descartes nyitja, a legutóbbi idők sikerei S. Hawking: Az idő rövid története, J. Barrow: Az első három perc – a Világegyetem születése és
P. Davies: Az utolsó három perc című munkái. A rohamosan gyarapodó ismeretek értelmezésére gyorsan változó elméletek szolgálnak, a kozmológia is forrongó, nehezen átlátható tudományterületté vált. Ezek az elméletek ráadásul minden eddiginél szorosabban kapcsolódnak mai földi problémáinkhoz: a részecskefizikához (pl. az energiatermelő irányított fúzió kérdéséhez), az atomenergia hasznosításához, a légkörkutatáshoz (a légköri gázok dinamikájához, a globális felmelegedés lehetséges következményeihez), az evolúciókutatáshoz és lemeztektonikához is.

A Typotex Kiadó most újabb „csillagfizikai” művel gazdagítja a sort. André Brahic asztrofizikusnak, a párizsi Diderot Egyetem professzorának a könyve 1999-ben jelent meg Párizsban, a gyors magyar fordítás és könyvkiadás jóvoltából az olvasó „naprakész” kozmológiával ismerkedhet meg. Brahic az óriásbolygók gyűrűinek vizsgálatával vált ismertté, a könyv jó része – saját kifejezésével – „összehasonlító planetológia”, azaz „bolygótan”. A fő kérdés: miben és miért hasonlítanak egymásra vagy különböznek egymástól a Naprendszer bolygói. Ez elméletileg, fizikai szempontból is érdekes kérdés, közelebbről pedig azért érdekelhet bennünket, mert megismertethet Földünk történetével, annak esetleges (véletlenszerű) és fizikailag szükségszerű elemeivel, ezek bonyolult kapcsolatával. Ez pedig elárul valamit jövőbeli kilátásainkról is.

A fő fejezetek – Az égbolt régészei; Eredetünk története; A történet folytatása – először a magyarázandó tényeket vázolják, aztán bemutatják a lehetséges magyarázatokat, végül a jövőre vonatkozó föltételezéseket. Brahic mindig ügyel arra, hogy a „Honnan tudjuk?” és a „Menynyire biztos ez?” kérdésekre kitérjen, nem annyira tudománytörténeti érdeklődése miatt, hanem azért, mert éppen ezek a kérdések alkotják a természettudományos gondolkodás lényegét. Sajnos a válaszok megértéséhez általában magas szintű matematikai és fizikai ismeretekre van szükség, Brahic azonban népszerű ismeretterjesztő könyvet kívánt írni, így aztán „képlet” még csak véletlenül sem fordul elő a szövegben. (Az egy Bode–Titius-
„törvény” kivételével, amelyet rögtön cáfol is, így a képlet itt is csak egy különös „múzeumi tárgy”). Brahic az egyedüli korrekt megoldást választja: világosan megfogalmazza a problémát, elmondja, hogy ki és hogyan keresett rá megoldást, az eredményt pedig szemléletes, sokszor humoros képek, hasonlatok formájában tárja az olvasó elé. A fekete lyukak „telhetetlen rozsomákok”, a Hyperion hold „ha innen nézem, földimogyoró, ha onnan nézem, hamburger”, az űrszondákat „gravitációs parittya” röpíti ki a Naprendszeren túlra. Így aztán a szó szoros értelmében aligha értjük meg a választ, de képünk van róla, s hogy ez a kép alapvetően nem hamis, azt a szerző tudása garantálja. A képek egyébként is fontos részei a könyvnek. A fekete-fehér ábrák rendkívül világosak, didaktikusak, a színes fotók pedig szuggesztívek. A borító (Az Europa hold felszíne) az egyik legszebb a 2001-es évben (Tóth Norbert munkája).

Brahic nem szűkszavú. A pontos fizikai levezetésektől ugyan megkíméli az olvasót, ám a legtöbb problémára (mint például a meteoritbecsapódások kérdésére vagy a Hold keringésének és forgásának jellemzőire) többször is visszatér. Az olvasó ilyenkor zavarban van. Néha úgy látszik, hogy az ismétléseket tudatos spirális szerkesztés indokolja, néha pedig az a benyomásunk, hogy a szerző többször nekifogott ugyanannak a könyvnek, s ezekből ollózta össze a végső változatot. Brahic mondatai mindig világosak, stílusa hol finoman ironikus, hol szarkasztikus, de nem áll távol tőle a nyílt indulat (például az asztrológusok szélhámosságairól írván), sőt a pátosz sem. Ha az űrkutatás technikájának lehetőségeiről ír, vagy egy csillagászati kérdést jelenít meg sajátos, szokatlan nézőpontból, az olvasót is magával ragadja. Íme egy példa. A vörös óriássá váló Nap megváltoztatja majd Földünket: „A Föld tehát valószínűleg megússza majd a bekebelezést, de olyan közel kerül a vörös óriás 3000 fokon izzó légköréhez, hogy felszínét 2000 fokos forróság emészti el. A tájkép mindenütt lehangolóan egyforma lesz: a kietlen földön fortyogó láva, ameddig a szem ellát, az égboltot pedig háromnegyed részben a Nap vörös korongja takarja el. Maga a pokol!”

A szűken vett csillagászati-fizikai fejezetek alkotják a könyv törzsét, lényegét. Az Előszóban és A jövő című fejezetben azonban olyan területeken kalandozunk, ahol az egyszerű, pozitivista tudománykép és a rendíthetetlen racionalizmus már túlságosan durva eszközök. Itt a szerzőt tudása és humora sem menti meg a vaskos tévedésektől vagy attól, hogy a problémát valójában észre sem véve söpörje le az asztalról. Íme néhány példa: „ a Biblia nem állítja azt, hogy a világ a semmiből keletkezett. …Istent egyfajta fazekasként ábrázolja, aki a világot tetszése szerint formázza meg az ősi anyagból, a Tohuvabohuból” (30. o.). Gnosztikus félreértelmezés ez, ami elmossa a lényegi különbséget a Genezis teremtési története és például a platóni Timaiosz demiurgosza között. (A Biblia történetisége nem mítoszteremtő, hanem mítoszromboló!) „Csak ámulni tudunk Démokritosz jelenésszerű látomásain (t. i. egész atomelméletén)” – írja néhány oldallal később. Ámulatunk persze jogos, ám Démokritosz atomelmélete – amennyire a töredékekből meg tudjuk ítélni – semmiképpen nem „jelenésszerű látomás” volt, hanem egy filozófiai-logikai gondolatmenet konklúziója. (Amiről azonban nem olvashatunk Brahicnál.) Arisztarkhosz Nap-Hold-Föld háromszögelésének leírása után – helyesen – őt nevezi a „heliocentrikus világkép atyjának”. Miért vetették azonban el? „Egy szemet gyönyörködtető gondolatmenet áll tehát előttünk, mely egy mérési hiba következtében feledésbe merült – és ez több évszázados sötétben tapogatódzást eredményezett” – ez Brahic véleménye. Valójában azonban nem a szögmérés pontatlansága okozta Arisztarkhosz világképének elvetését (hol olvashatunk ilyet Arisztotelésznél vagy Aquinói Tamásnál?), hanem az, hogy nem lehetett összeegyeztetni a földi fizika egész akkori rendszerével. Mint ahogy a folytatás sem „sötétben tapogatódzás” volt, hanem a ptolemaioszi rendszer kidolgozása, amely a tapasztalatok minden addiginál pontosabb leírását adta, s amely nélkül Kopernikusz sem léphetett volna tovább. Ezek után még saját gondolatmenetén belül is ellentmondás Brahic azon kijelentése, hogy a görögök ugyan racionális gondolkodók voltak, ám „a megfigyelés és kísérletezés lehetőségét a legcsekélyebb mértékben sem aknázták ki” (42. o.). Írja ezt Eratoszthenész földátmérőmérésének részletes ismertetése után! Persze nem feltétlenül kellene egy csillagászati könyvben filozófiával és teológiával foglalkozni, ha azonban ezt teszi, a hibás klisék ismétlése helyett itt is szükséges lenne a problémák árnyalt elemzése vagy legalább ennek jelzése egy jó irodalomjegyzékkel. Annál is inkább, mert ez a szemléleti egyoldalúság a modern kor kihívásait fölvillantó záró fejezetben is megbosszulja magát. Brahic indulatosan utasítja el az ember máig élő önhittségét, s nem habozik ezt kiterjeszteni az antropikus elvre is: „Azt képzelni, hogy a világegyetemnek határozott célja van, és azért lett nekünk ilyen csavaros eszünk, hogy ezt megfejtsük, és hogy végső soron mi magunk volnánk ez a cél – nos, ez semmivel sem kevésbé holdkóros elképzelés, mint hogy a Föld mozdulatlanul áll a világegyetem központjában, és körülötte forog az egész égbolt. Köldöknézés régen és ma – tudományos gúnyába bújtatva, hátha így valaki ráharap.” (327. o.) Súlyos vád a modern kozmológia antropikus elvét a mai asztrológia és ufóhit társaságában, a haszonleső szélhámosságok közt említeni! A legnagyobb gond azonban az, hogy az olvasó még lábjegyzetben sem tudja meg, hogy pontosan mit is állít az antropikus elv (más helyeken a szerző vagy a fordító ezt megteszi!), így tehát csak annak karikatúráját és elutasítását kapja.1 Ez hasonló ahhoz, mint ha valaki Voltaire Candide-jából kívánná megismerni Leibniz filozófiáját. A Candide megáll a lábán, mert kitűnő regény, de elfogadhatatlan mint kritikai elemzés. Ugyanez mondható el arról, ahogyan Brahic az atomenergia felhasználásának ellenzőit kívánja nevetségessé tenni. Arrogáns humora itt különösen bántó (tudva, hogy a szerző az Atomenergia-ügyi Bizottság tagja).

Brahic könyve az említett egyoldalúságok ellenére legjobb lapjain kitűnő tudományos ismeretterjesztő munka. (Szerencsére a legjobb lapok vannak többségben!) A középiskolás diákokon kívül bátran ajánlható a természettudományok iránt érdeklődő „humán” szakos tanároknak is.

André Brahic: A Nap gyermekei. 2001, Typotex.

Csorba F. László