Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2001 április > Szöveggyűjtemény a szociálpedagógiáról

Szöveggyűjtemény a szociálpedagógiáról

A szociálpedagógia változó hazai megítélésének illusztrálásául elég röviden összehasonlítani három alapvető pedagógiai lexikonunk szociálpedagógia-képét. Az 1934-es Magyar pedagógiai lexikon a szociális nevelés címszaván belül tárgyalja a szociálpedagógiát mintegy szembeállítva az individuálpedagógiával, utalva a szociálpedagógia fogalmának értelmezési nehézségeire. Az 1979-es Pedagógiai lexikon szerint a szociálpedagógia „a nevelés történetében túlhaladott képződménynek tekinthető”. Legújabb, 1997-es kiadású pedagógiai lexikonunk a hazai szociálpedagógia történetéről szólva arról ír, hogy Magyarországon és a volt szocialista országok többségében a szociálpedagógia sajátos, a nyugat-európaitól eltérő utat járt be. Újbóli feléledésének kezdetét 1969-re, a „nevelőtanár szak” másoddiplomás képzés létrejöttének időpontjára teszi.

Nehéz eldönteni a kérdést, hogy az elmúlt tíz évben a szociálpedagógia létrejöttének vagy – ha a 20. század első felének előzményeire gondolunk – újjászületésének lehettünk-e tanúi Magyarországon. Mindenesetre ebben az időszakban zajlott le hazánkban a szociálpedagógia szakmává fejlődésének, intézményesülésének gyors folyamata, különösen a képzés területén. Míg 1993-ban egyetlen főiskolán, addig 2000-ben már az ország hét főiskoláján volt önálló szociálpedagógia szak.

A Magyarországon fellelhető, nagyszámúnak nem nevezhető szociálpedagógiai szakirodalom jelentős hányada idegen nyelven, főként németül hozzáférhető, így különösen örvendetes a témába vágó minden tankönyv, jegyzet vagy szöveggyűjtemény megjelenése. Ez utóbbi kategóriába tartozik az Osiris és az Educatio Kiadó közösen megjelentetett Szociálpedagógia című munkája. A könyvet Kozma Tamás és Tomasz Gábor szerkesztette.

„A szociálpedagógia Németországban keletkezett, s ma is a német nyelvterületen honos szociálpedagógia számít a legjelentősebbnek, ezért nem meglepő, hogy a szöveggyűjtemény nagyobbik részét németül megjelent írások fordításai alkotják” – írják a szerkesztők tanulmány értékű előszavukban, amely megközelítőleg azonos terjedelemben tárgyalja a szociálpedagógia kezdeteit, németországi helyzetét, illetve magyarországi előzményeit.

Noha a szociálpedagógia kialakulása a 19. és a 20. század fordulójára tehető, gyökerei a középkori szegénygondozásra vezethetők vissza. A tudományág pedagógiai alapozását Pestalozzi nevéhez szokás kötni. A szociálpedagógia kifejezést Diesterweg használta először Útmutató a német tanárképzéshez című, 1850-ben megjelent művében. A szöveggyűjtemény több tanulmánya is nagy teret szentel annak, hogy elemezze a szociálpedagógia kialakulásának történelmi hátterét. A kezdetek kapcsán az Előszó elsősorban arra összpontosít, hogy bemutassa a század eleji szociálpedagógia két nagy alakjának – Natorpnak és Nohlnak – nézeteit, vitáját.

Gertrud Bäumer 1929-es definíciója – a szociálpedagógia mindaz, ami „nevelés, de nem iskola és nem család” – a könyvben többször is felbukkan. A tudományág, illetve szakma bizonytalan körvonalaira utal, hogy a szociálpedagógia fogalmának meghatározásával kapcsolatos problémák a kötet német szerzőinek legtöbbjénél előbukkannak. Werner Thole 1994-es tanulmányában ezt írja: „A szociálpedagógia önazonossága egyelőre változatlanul az azonosság hiányában rejlik: a szociálpedagógiának nincs egyértelmű és világos helye a gyakorlatban, a képzésnek nincs egységes arculata, nincsen minden képviselője által egyaránt elfogadott tudományos alapja, nem rendelkezik stabil elméleti, tudományos és szakmai koordinátákkal és hivatkozási pontokkal.” Egy másik vélemény szerint éppen az önazonosság hiányának szüntelen tudata vezetett a szociálpedagógia újabb és újabb fejlődéséhez.

A kötet egyik fontos témája a (német) szociálpedagógia periodizációja. A weimari köztársaság ideje a szociálpedagógia első modern korszaka. A II. világháború után, a Német Szövetségi Köztársaságban „a nácik által ráerőszakolt Csipkerózsika-álmából feléledt” szociálpedagógia mellett megjelenik az angolszász eredetű szociális munka is. „Az 1960-as években egy új, radikálisan kritikai beállítottságú szociálpedagógia kialakulásának lehetünk tanúi” – írja az Előszó, amely napjainkig mutatja be a szociálpedagógia változásának különböző állomásait („realista fordulat”, „emancipációs fordulat”, illetve a „kliensek mindennapi életvilága felé fordulás” korszaka).

A hetvenes évek óta – a szociálpedagógiai szolgáltatások erős differenciálódásával párhuzamosan – a szociálpedagógiai szakemberek és az „ügyfelek” száma folyamatosan nő. A könyv egyik adata szerint 1990-ben a „szociális szakmák” dolgozóinak létszáma több mint 750 ezer főt tett ki az NSZK-ban, ez a szám a tanárok létszámát is jelentősen meghaladta. (Ez az adat azért is érdekes, mert a hazai szociális intézményrendszer fejletlensége miatt nálunk nincs még kedvező munkaerőpiac a szociálpedagógusok, illetve a szociális munkások számára.)

Heinrich Tuggener megfogalmazása szerint a „szociálpedagógia végső célja az egyén nevelése a társadalomba való beilleszkedésre”. A szociálpedagógia feladatainak és működési területeinek meghatározása mindig erősen kötődött az adott történelmi korhoz. Míg a húszas évek szociálpedagógiai mozgalma az iskolán kívüli területek, köztük a szegénygondozás és a büntetés-végrehajtás pedagogizálását indította el, addig a szegénységgel, kirekesztettséggel kapcsolatos régi feladatok mellett az elmúlt évtizedben mindinkább fontossá vált a tanácsadás, továbbá a segítő erőforrások, helyek, struktúrák megszervezése.

Noha a kiadvány több szövege is foglalkozik a szociálpedagógia színtereivel, az olvasóban kissé egyoldalú kép alakulhat ki: a képzésen túl elsősorban az ún. ifjúsági munka kérdéskörének tárgyalásával találkozhat. A „külföldi származású fiatalok” témája megjelenik a könyvben, ám az egyéb aktualitások – az újraegyesítés nehézségei, kábítószer-probléma stb. – hiányoznak néhány írásból. (Természetesen a kritika nem a korábban íródott szövegekre vonatkozik.)

Habár egyesek szerint a szociálpedagógiát egyre vékonyabb szál köti össze a pedagógiával, a tudományág/szakma pedagógiai vonatkozásai még ma is erősek. „Mindaz azonban, amit ma szociálpedagógia cím alatt értünk, nem csak a szociálpedagógia hagyományából származik: mára kiszélesedett, és másfajta hagyománnyal keveredett, a szegénygondozás és a szociális munka hagyományaival” – írja Hans Thiersch a Szociálpolitika és neveléstudomány című tanulmányában.

Az Előszó szerint a szociálpedagógia „kialakulása a neveléstudományon belül történt, de később a szociális munkával ötvözve új tudományággá nőtte ki magát, amelyben mindkét elem egyformán fontos szerepet tölt be, elválasztásuk csupán mesterségesen lehetséges”. A szociálpedagógia és a szociális munka kapcsolatának kérdése a kötet több tanulmányában is felbukkan. Heinrich Tuggener Szociális munka című művének a szöveggyűjteményben közölt részlete kiválóan mutatja be azt a folyamatot, ahogy az amerikai „social work” beáramlása hatott a szociálpedagógiára. A szerkesztők véleménye az, hogy a szociális munka és a szociálpedagógia elkülönítése Németországban „ma már alig képezi tudományos diskurzusok tárgyát”.

A fenti „tematikus” áttekintés aspektusaitól teljesen eltérő megközelítés szükséges a szociálpedagógia magyarországi kezdeteinek tanulmányozásához. A kötet kizárólag a század első felének hazai irányzatait tárgyalja, azzal az indoklással, hogy „a második világháborút követő gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális törés ugyanis akkora, hogy ami utána következik, aligha tekinthető egyfajta folyamatosságnak”.

A szöveggyűjtemény bevezető tanulmánya sokrétűen mutatja be a hazai pedagógiai irányzatok szociálpedagógiai vonatkozásait, s több ponton rámutat az egyes irányzatok és a reformpedagógia kapcsolatára. Az irányzatok közül először a gyerektanulmány, majd a szabadoktatás, a nemzetnevelés és az ún. tehetségmentő mozgalom kerül sorra. Ezek az irányzatok élesen elkülönültek egymástól, de egymásra is épültek. Például a Gömbös-kormány ideje alatt indult tehetségmentő mozgalom, amely a későbbi népi kollégiumi mozgalomba torkollott, a századelőn kibontakozott szabadoktatás irányzatához sorolható, annak népi radikális vonulatát folytatta.

A szöveggyűjtemény négy nagy fejezetből áll, mindegyiknek van bevezetője, amelyek a szövegek összefüggéseire, jelentőségére mutatnak rá, illetve összefoglalják a tanulmányok tartalmát.

A szociálpedagógia eredete című fejezet első tanulmányának szerzője, Christian Niemeyer a weimari szociálpedagógia korszakát állítja az olvasó elé. Ezután Paul Natorp Szociálpedagógia című, 1925-ben megjelent könyvének részletét, illetve Hermann Nohlnak az állami ifjúságvédelemről szóló írását olvashatjuk. A szociális nevelés és a szociálpedagógia kapcsolatát tárgyalja Friedrich Schlieper szövege, amely az előbbiben elméletet, tudományos diszciplínát, az utóbbiban gyakorlatot, nevelési folyamatot lát. A Heinrich Tuggenertől közölt könyvrészlet – a kötet egyik legélvezetesebb olvasmánya – a szociális munkának a szociálpedagógiára gyakorolt hatását elemzi. Klaus Mollenhauer szövege az ipari társadalom korabeli helyzetének leírásából vezeti le a szociálpedagógia és a népnevelés eszméjének kialakulását. A fejezet utolsó darabjának kötetbe szerkesztése csak figyelmetlenség eredménye lehet. A Ryszard Wroczynski magyarul 1971-ben megjelent Társadalompedagógia című könyvéből vett szöveg utolsó sorai a „szocialista társadalom” felsőbbrendűségét hangsúlyozzák.

A szociálpedagógia kezdetei Magyarországon című gondolati egység szövegeinek nagyobb része szociográfiai „mélyfúrás”, illetve nevelésügyi állapotrajz. A szabadnevelést a Szabad Tanítás Kongresszusa naplójának részletei és Karácsony Sándor Kísérleti parasztgimnázium Földesen című írása képviseli a kötetben. A gyermektanulmányozás törekvéseit Nemes Lipót könyvrészlete, Illyés Gyula és Jankovits Miklós tanulmányai mutatják be. A nemzetnevelés kapcsán Imre Sándor szövegét olvashatjuk. A tehetségmentés irányzatát Somogyi József tanulmánya, Zilahy Lajosnak a Kitűnőek iskolája című híres publicisztikája, valamint a Bolyai és a Györffy Kollégium történetének dokumentumai illusztrálják.

A szociálpedagógia színterei című fejezetcím sokrétű tartalmat sejtet, ám e helyt csupán a képzés, illetve az ifjúsági munka témáival találkozhat az olvasó. Míg az előbbivel három tanulmány foglalkozik, az utóbbit két – kissé idejétmúlt (a hatvanas évek felfogását tükröző) – írás képviseli. Hans Thiersch Szociálpedagógia és neveléstudomány című tanulmányában a szociálmunka kifejezést használja, abból a kiindulásból, hogy a mai szociálpedagógia nemcsak a pedagógia, hanem a szociális munka hagyományait (szegénygondozás) is őrzi, illetve ezek keveréke. Werner Thole tanulmánya a szociálpedagógia egyetemi és a szakfőiskolai képzését hasonlítja össze, Thomas Rauschenbach írása a szociálpedagógia szakmává fejlődésének témáját állítja középpontba. A kilencvenes években született mindhárom szövegről elmondható, hogy rendkívül informatív és gondolatébresztő.

A kötet negyedik fejezete – Egy átfogó szociálpedagógia felé – a szociálpedagógia válságjelenségeit és megújulási kísérleteit reprezentálja. Hans Thiersch írása a „sorsukra hagyott fiatalok” problémájával foglalkozik. Richard Münchmeier tanulmányában a társadalmi modernizációs folyamat következményének tartja a válságot. Hermann Giesecke szövege a szocializáció keretébe foglalva vizsgálja az iskola és a szociálpedagógia kapcsolatát. Michael Winkler szerint a szociálpedagógiának az a feladata, hogy a kapitalista piacgazdaságban keletkező kockázatokat feldolgozza. A gyermek- és ifjúkor szociálpedagógiájával, a „külföldi származású fiatalkorúak” problémakörével foglalkozik Lothar Böhnisch írása. A kötet két utolsó szövege – Ivan Illich szellemes írása (Az iskola fenomenológiája) és Paolo Freire Az elnyomottak pedagógiája című, erősen marxizáló könyvrészlete –, illetve a már említett lengyel tanulmány nem képes megjeleníteni a Németországon kívüli szociálpedagógiát.

Kozma Tamás és Tomasz Gábor szöveggyűjteménye mindenképpen hiányt pótol, hiszen a szociálpedagógia elméleti alapjait ez idáig még egyetlen hazai kiadvány sem mutatta be ilyen mélységben. A mű pontosítja, sőt némiképp átértelmezi a hazai kurrens neveléstörténeti munka – Mészáros–Németh–Pukánszky: Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe – szociálpedagógia-képét, illetve az új Pedagógiai lexikon Volentics Anna által írt informatív szociálpedagógia szócikkét is.

A kötet a német és a magyar pedagógia egy sajátos szeletének teljes 20. századi, illetve fél évszázadnyi történetét adja. Világos problématörténettel szolgál, ami elsősorban a német szociálpedagógia problématörténetét jelenti. Ennek ismeretében magától értetődő, hogy a szociálpedagógia fogalmának értelmezése ekkora teret kapott. Habár a magyar olvasó számára a sajátjától eltérő történelmi, politikai, kulturális háttér megértése néhol nehézségeket okoz, mégis megállapíthatja azt, hogy számos hazai probléma visszaköszön a könyv lapjairól, illetve hogy a német szociálpedagógia tanulmányozása a jövőben is fontos annak, akit e tudományág érint vagy érdekel.

Nehéz dolguk volt a fordítóknak, illetve a szövegeket az eredetivel egybevető Tomasz Gábornak, hiszen több olyan, nálunk még nem vagy más formában létező fogalmat kellett átültetniük magyar nyelvre, melyek helytelen használata fordításban megtévesztő lehet (lásd: szociálmunka, gondozó nevelés, ifjúsággondozás, közhasznú ifjúsági munka stb.).

Számos szöveggyűjtemény hibájául felróható, hogy a válogatás egyenetlen. Noha az írások egy részre „jól használható”, ez a kötet is tartalmaz néhány olyan írást, amely elhagyható lett volna. A kiadó által rendelkezésre bocsátott bő keretet – több mint 400 oldal állt a szerkesztők rendelkezésre – „gazdaságosabban” ki lehetett volna használni. A módszertan irányába jobban elmozdulhattak volna a szerkesztők. Az elméleti írások elsődlegessége érthető, mert a szerkesztők nemcsak a szociálpedagógus-képzésben részt vevők, hanem a „szociális munkások, pedagógusok, szociológusok, érdeklődő laikusok” számára is szánták a kiadványt. Ennek ellenére egy ilyen gyakorlatközeli tudományág és szakma esetében, mint a szociálpedagógia, a módszertani kérdések nagyobb szerepet kaphattak volna a kötetben.

Szociálpedagógia. Szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Kozma Tamás és Tomasz Gábor. Budapest, 2000, Osiris Kiadó–Educatio Kiadó. 416 p. Osiris tankönyvek sorozat.

Deák Ferenc