Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2000 november > Két stratégiai dokumentum a felnőttkori tanulásról

Harangi László

Két stratégiai dokumentum a felnőttkori tanulásról

Andragógiai gondolkodásunkra, stratégiaalkotásunkra termékenyítőleg hathatnak a felnőttkori tanulással, a felnőttoktatással foglalkozó nemzetközi dokumentumok. A Jacques Delors-jelentésből és az Európai Bizottság Fehér könyvéből összeállított szemelvényekből kitűnik, hogy ezek olyan útmutatásokat, felismeréseket adhatnak számunkra, amelyek hazai hagyományainkkal, andragógiai kultúránkkal ötvözve más nemzetközi állásfoglalásokkal együtt hozzájárulhatnak felnőttoktatásunk és -képzésünk fejlesztéséhez.

A felnőttoktatás nemzetközivé válásának és a felnőttoktatók globális méretű összefogásának kezdete az UNESCO első nemzetközi konferenciájára tehető 1949-ben, a dániai Helsingörben. Európa nagy része még romokban hevert, de a küldöttek máris hitet tettek a felnőttoktatás társadalomformáló ereje, az iránta érzett felelősség mellett. Az azóta eltelt több mint ötven év alatt megrendezett világtalálkozókon és a nemzetközi munkabizottságok jelentéseiben kialakult a felnőttoktatás, az egész életen át tartó tanulás koherens stratégiája, melyet a tagországok kormányai az oktatáspolitikában is figyelembe vesznek.

A 21. század fordulója előtt két olyan nagy horderejű dokumentum született, amely feltárja a felnőttoktatás és -képzés helyzetét, a fejlődés trendjeit, megfontolandó javaslatokat tartalmaz a felnőttkori tanulás, az egész életen át tartó művelődés, tanulás iránt felelősséget érző intézmények és szervezetek számára. Az egyik A tanulás rejtett kincs (Learning: The Treasure Within) című jelentés, melyet az UNESCO Nemzetközi Bizottság a Huszonegyedik Század Oktatásáról elnevezésű, 14 kimagasló tudósból és művelődéspolitikusból álló testülete fogalmazott meg az 1993-tól 1996-ig tartó vizsgálata alapján. (A bizottság elnöke Jacques Lucien Jean Delors [1925] volt, az Európai Bizottság korábbi elnöke, Franciaország előbbi gazdasági és pénzügyminisztere, róla kapta a világszerte ismert és sokszor hivatkozott dokumentum a nevét.) A másik fontos mű az Európai Bizottság Tanítani és tanulni, a tanuló társadalom felé című Fehér könyve (White Paper on Education and Training. Teaching and Learning. Towards the Learning Society), amely 1996-ban jelent meg „Az egész életen át tartó oktatás és képzés európai éve” alkalmából.

Az oktatás, tanulás négy tartópillére

A Delors-jelentés alapgondolata: az ember élete folyamán a tanulás négy alapvető típusának, a tudás négy szimbolikus tartópillérének kell megszerveződnie: megtanulni tudni; megtanulni cselekedni; megtanulni együtt, másokkal élni; megtanulni élni.

Ez nem jelenti a tételes, kódolt ismeretek mechanikus elsajátítását, sokkal inkább annak a módnak a birtokbavételét, amelynek segítségével az ismereteket meg lehet szerezni. Ez egyik eszköze és célja is az életnek. Mint eszköz segít minél jobban megérteni környezetünket, hogy képesek legyünk emberi méltóságban élni, fejleszteni a foglalkoztatottsághoz szükséges ismereteinket és kommunikációs készségünket. Életcélként ez az alapja a megértés, a tudás, a művelődés s a felfedezés feletti örömnek is.

Mivel az ismeretek egyre inkább differenciálódnak s állandóan változnak, hiú ábránd megpróbálni mindent tudni, de a specializációnak sem szabad kirekesztenie az általános műveltséget. „Napjaink igazán kiművelt felnőttjeinek – így a jelentés – széles alapokra van szükségük, és rendelkezniük kell azzal a képességgel, hogy néhány témában alaposan elmélyüljenek. E két követelménynek történő megfelelést az egész életen át fejleszteni kell.” Az ismeretek hatásai közé való bezárkózás veszélyes, közömbössé tesz a világ dolgai iránt.

A megtanulni tudni feltételezi a tanulás megtanulásának képességét, amelyhez gondolkodás, figyelemösszpontosítás, emlékezetbe vésés szükséges. Különösképpen hangsúlyozza a jelentés, mennyire fontos, hogy a fiatalok tanuljanak meg koncentrálni dolgokra, emberekre, mert az elektronikus médiák információzuhataga, a „csatornaszörfözés” negatívan hat a tanulás, a felfedezés folyamatára, amely meghatározott időt igénylő gondolkodási folyamat. A mechanikus emlékezést nem lehet kiiktatni a modern információtárolók korában sem, csak rendelkeznünk kell a szelektivitás képességével: mit tanulunk meg „kívülről” és mit bízunk az információtárolókra. A tanulás azonban soha meg nem szűnő folyamat, amely az élet folyamán sokirányú tapasztalatokkal egészül ki. Különösen fontosak lesznek a jövőben a munkatapasztalatok, mivel a munka egyre inkább elveszti rutinjellegét, maga is tanulási környezetté válik.

A megtanulni tudni és megtanulni cselekedni elválaszthatatlanok egymástól, a különbség az, hogy az utóbbi szorosan kapcsolódik a szakképzés követelményeihez, valójában tehát munkaerőképzést jelent anélkül, hogy hosszabb távlatban konkrét ismereteink lennének arról a munkáról, amelyre a munkaerőt képezni kell. Annyi azonban biztos, hogy a 21. század ipari és információs társadalmában, amikor az emberi erőt felváltják a legmagasabb technika és informatika színvonalán álló gépek, az emberi munkaerő egyre inkább anyagtalanná válik, a munka természete is tudásközpontú lesz az iparban is, de még inkább a szolgáltatásban. Ebben az ismeretalapú társadalomban a vállalatok jövője attól függ, mennyire lesznek képesek a szakmai tudást innovációvá fejleszteni, ami még fejlettebb termelést és munkafolyamatokat eredményez.

Mindebből az következik, hogy a korábban szerzett szakmai ismeretek hamar elavulnak, és egyre inkább a személyi kompetenciák kerülnek előtérbe. Jelentős az a változás is, hogy egy adott feladat elvégzését és az egyéni munkatevékenységet mindinkább felváltja a „teammunka”, és a feladatokat „projektcsoportok” végzik. Ezért a munkaadók a jövőben nemcsak szakmai hozzáértést igényelnek a munkavállalótól, hanem olyan kompetenciakomplexumot, amelyben olyan személyiségjegyek is helyet kapnak, mint például a társas viselkedés, kezdeményezőkészség, a kockázatvállalás bátorsága. A szakképzésnek fel kell készítenie erre is a leendő munkavállalókat és a már foglalkoztatott felnőtteket. A munka elanyagiatlanodása (dematerialization of work) még inkább vonatkozik a szolgáltatási szektorra, amely egyre nagyobb részét alkotja a társadalomfejlesztésnek (szakértők különböző típusai, műszaki monitorizálás, tanácsadó, pénzügyi, könyvelési, menedzsment-szolgáltatások, szociális munka, oktatás, egészségügy stb.), ahol az ellátók és a használók közötti kapcsolat speciális, interperszonális kompetenciákat igényel a dolgozóktól.

Ez a követelmény a legfontosabb oktatási kérdések egyike. A jelenlegi világ, sajnos, nagyon gyakran az erőszak világa, és ez aláássa azt a reményt, amit a tudósok és az egyszerű emberek a humánum fejlődésétől várnak. A népek történetében mindig voltak konfliktusok, de a technika fejlődése következtében az emberiség az önpusztításnak soha nem képzelt lehetőségeit halmozta fel a huszonegyedik századra. A médián keresztül azonban az egyszerű néző csak puszta szemlélője az eseményeknek. Az oktatás a mai napig sem tett eleget azért, hogy enyhítsen ezen a helyzeten – állapítja meg a jelentés. De lehetséges-e olyan nevelési, felnőttoktatási stratégiát eltervezni, amely elősegíti a konfliktusok elkerülését vagy békés megoldását a másik ember, annak kultúrája, szellemi értékei iránti tisztelet elmélyítése nélkül?

Az egyik megközelítés a jelentés szerint, hogy az egész életen át tartó tanulás segítse elő mások felfedezését. Tanítsa az emberiség sokszínűségét, erősítse az emberi lények közötti hasonlóságok és az egymástól való függőségük tudatát, legyenek jelen a különböző népességcsoportok megjelenítésében a különbözőségek is. Ahhoz, hogy az egyik ember megértse és elfogadja a másikat, mindenekelőtt meg kell ismerniük egymás lényét. Ahhoz, hogy a gyerekeknek, fiataloknak és felnőtteknek pontos és igaz véleményük legyen más nemzetiségű, etnikumú, felekezetű embercsoportról, az oktatásnak, nevelésnek, művelődésnek – történjék az családban, iskolában, a lakóhelyen – elő kell segítenie annak felfedezését, hogy kik ők. Ugyanis csak ebben az esetben képesek teljes mértékben beleélni magukat a másik helyébe, megérteni reakciójukat. Az előítéletek megszüntetésében, a valamely népcsoport iránti ellenszenv enyhítésében, felszámolásában nagy szerepe van az együttes munkának, a közös cselekvésnek az azonos célok megvalósítása érdekében. Hasonló békéltető hatásuk van a kulturális aktivitásoknak, a szociális munkának, amelyet a civil szervezetek látnak el.

A Jacques Delors-jelentés szakértő bizottsága síkraszáll amellett, hogy az oktatás és nevelés, így az egész életen át tartó tanulás fundamentális célja az ember lehető legnagyobb mértékben történő kiteljesítése, személyiségének minden irányú gazdagítása, önkifejezésének és sokoldalú elkötelezettsége teljesítésének erősítése úgy, mint egyes egyén, de úgy is, mint családjának, közösségének tagja, állampolgár, munkavállaló, szakmai újító, mint „kreatív álmodozó” (sic).

A megtanulni élni életstratégiából kisugárzik a Bizottságnak az az aggodalma, hogy a technika soha nem látott fejlődésének következményeként fennáll a veszélye annak, hogy ezek a változások dehumanizálják a világot, ezért az üzenet lényege az, hogy az oktatásnak, az egész életen át tartó tanulásnak képessé kell tenni minden személyt saját problémája megoldására, önálló döntésének meghozatalára és az önmaga iránti felelősségvállalásra. A társadalomban végbemenő változások, különösen a médiák erejének megnövekedése még inkább alátámasztják ezt az aggodalmat. A tennivaló már nemcsak az, hogy a gyermeket felkészítsük a jövő társadalma számára, hanem most már az is, hogy folyamatosan mindenkit felruházzunk azzal az erővel és szellemi értékekkel, amelyek szükségesek az őket körülvevő világ megértéséhez, a felelősségteljes, emberhez méltó viselkedéshez. Az oktatásnak fontos szerepe, hogy olyan gondolat-, vélemény- és érzelemszabadságot adjon az embernek, amely szükséges képességeik kibontakoztatásához és életük lehetséges ellenőrzéséhez. Megtanulni élni ebben a vonatkozásban azt is jelenti, hogy az oktatásnak, nevelésnek nem szabad figyelmen kívül hagynia az egyén kibontakoztatásának egyik aspektusát sem: az emlékezőtehetséget, a gondolkodási képességet, a fizikai erőnlétet, az esztétikai érzéket, a kommunikációs képességet. Semmilyen adottság, talentum nem maradhat rejtve, hanem fel kell tárni azt az egyén, a közösség javára.

A Fehér könyv prioritásai

Az Európai Bizottság az oktatás és tanulás 21. századi stratégiájának megalkotásakor abból indult ki, hogy napjainkban három alapvető mozgatóerő jött létre, amelyek radikálisan és tartósan átalakítják a gazdasági viszonylatokat, a társadalom működési módját: az információs társadalom kezdete; a tudomány és technika minden eddiginél gyorsabb fejlődése és gazdaság világméretűvé válása; a globalizáció. A dokumentum azokat az oktatási és tanulási válaszokat adja meg, amelyek megteremtik az összhangot a világunkat átalakító mélyreható változások és az egyén, a társadalom élete között. A kiútkeresés alapjaiban megegyezik, és nem is lehet más, mint amelyet a Delors-jelentés tárt elénk az egész életen át tartó tanulás és a tanuló társadalom eszméjével, valamint az általános és szakműveltség „kéz a kézben” haladásával. A két „pedagógiai és andragógiai szimfónia” vezérmotívuma tehát összecseng egymással, csak más hangszerelésben és stílusban. Ezúttal a meglehetősen dur-hangnemben íródott Fehér könyv néhány kísérő, de nem mellékes, európai dallamait és variációit szólaltatjuk meg.

A dokumentum a 21. század első évtizedének egyik legnagyobb ellentmondását a társadalom egy jelentős részének a fejlődésből való kirekesztettségében látja. A tőkének, az áruknak és szolgáltatásoknak eddig soha nem látott, az országhatárokat és földrészeket is átlépő mozgása kedvezően hat ugyan a versenyre, és a lakosság többségének életminősége növekszik, mégis nagy lesz a kockázata annak, hogy szociális egyenlőtlenségek és igazságtalanságok keletkeznek annak minden kedvezőtlen, sőt drasztikus következményeivel együtt. A társadalom peremére szorulnak a képesítés nélküli fiatalok, az idős munkások, a munkaerőpiacra visszatérő asszonyok. Megoldásra váró feladat, hogyan lehet egyenlő tanulási lehetőséget biztosítani a férfiak és nők számára, és megvalósítani, hogy a különböző hátrányos helyzetű csoportok (a kulturális centrumoktól távol eső térségek lakói, általában az idősek, a kiskeresetűek, az etnikai kisebbségek) ne váljanak másodrendű állampolgárokká azáltal, hogy nem rendelkeznek egyenlő eséllyel a tanulás új technológiájához és lehetőségeihez való hozzáférés tekintetében.

Annak érdekében, hogy megzabolázzák a marginalizálódás folyamatát az Unió tagállamai a veszélyeztetett népességcsoportok minden rétegére kiterjedő cselekvést kezdeményeznek, amelyek elsődlegesen speciális képzésekre, a munkába való visszatérést elősegítő programokra összpontosulnak, és nagymértékben építenek a helyi közösség bevonására, aktív közreműködésére. A fő cél ezeknek a rétegeknek visszasegítése a munka világába, s ebben a vállalatok is aktívan részt vesznek. Hatékonyak a kötött tematikájú szakmai tanfolyamok, amelyek valamilyen kvalifikációhoz juttatják a tanulókat. A programok finanszírozásának legnagyobb súlya az állami költségvetéseket terheli, ugyanakkor a projekteket az Unió is jelentős összegekkel támogatja az ún. strukturális alapon keresztül.

A reintegrációs stratégia másik eszköze a „második esély iskoláinak” szervezése a nagyvárosok agglomerációs övezeteiben, ahol tízezrével élnek a családi vagy egyéb okokból – a társadalomba való beilleszkedésre első esélyt nyújtó – alapiskolákból kimaradt fiatalok és fiatal felnőttek. Fontos alapelv a legjobb tanerők bevonása (akár megemelt fizetéssel is), az adaptív tanulási ritmus, a kis csoportlétszám, a modern technikai eszközök alkalmazása és az iskola szoros beágyazódása az őt körülvevő társadalmi környezetbe.

A tanulásra való ösztönzés, a tanuló társadalom felépítésének szükségességéből kiindulva, számos unióbeli ország kísérletezik bizonyos alapkészségek (matematika, informatika, idegen nyelvek, könyveléstan, számvitel, menedzsmentismeretek stb.) önálló tanulásával, tapasztalati úton történő elsajátításának akkreditációjával. A cél nem az intézményes oktatás helyettesítése, hanem a tudásvágy ösztönzése és elismerése főképpen azok számára, akik nem akarnak vagy nem képesek a konvencionális, „rendes” tanulási környezetben akkrerditálható ismereteket, készségeket elsajátítani. A tanulásnak ez a módja nagy felelősséget és kitartást, tanulni tudást kíván, mert az egyén saját magát vezérli és építi fel kvalifikációját az általa kiválasztott modulokból.

A Fehér könyv számot ad a „személyes tudáskártya” (personal skills cards) nemzetközi projekt végrehajtásáról, melynek célja olyan objektív mérőeszköz kifejlesztése, amely minden szakmára és egész Európára érvényes lesz majd. A kísérleti PSC tulajdonosai most ismereteket és know-how képességeket „gyűjtenek”, amelynek hitelesítési módját szakértők vizsgálják. Lényeges ugyanis olyan mutatórendszer kidolgozása, amely által hitelesen lemérhető a tapasztalati tudás és meghatározható a jogosultság módja. Ezzel egy időben egy másik munkabizottság az Ipari és szolgáltatási szakmák európai akkreditációs rendszerén dolgozik, tagjai egyetemek, vállalatok, kereskedelmi kamarák és más társadalmi partnerek.

Az előzetes tanulmányok elismerésének ez az egyre szélesedő folyamata mindenféleképpen a hagyományos felnőttoktatási és -képzési rendszer látványos újraértékelését mutatja, olyan revíziót, amely egyfelől része az egész életen tanulás mozgalmának, másfelől a kísérletek és az önkéntes kezdeményezések alapján jelentős előrelépés a tanuló társadalom felé.

Az európai nemzetközösség néhány nyelvének birtokbavétele az előfeltétele annak, hogy az Európai Unió polgárai élvezni tudják a határok nélküli nemzetközösség személyes és foglalkoztatási előnyeit – állapítja meg a Fehér könyv, és hangsúlyozza, hogy ennek a szellemi tőkének ki kell egészülnie a különböző kultúrájú népek munka- és életviszonyaihoz való alkalmazkodni tudás képességével. Az európai nyelvek valamelyes ismerete segít bennünket abban, hogy európainak érezzük magunkat annak minden kulturális gazdaságával, sokszínűségével, és mint európai polgárok megértsük egymást – foglal állást a dokumentum. A nyelvtudás fejleszti a gondolkodást, tágítja a kulturális horizontot, fontos előrelépés a tanuló társadalom felé.

Az Európai Unió hathatósan hozzá kíván járulni a nyelvkultúra fejlesztéséhez főképpen a Lingua-, a Socrates- és a Leonardo-program segítségével, törekedve arra, hogy az idegennyelv-tudás ne csak egy szűk réteg privilégiuma legyen. A Fehér könyv ezen a téren is hangsúlyozza az oktatás legjobb minőségének (top-quality education) biztosítását minden életkorban, az oktatás minden szintjén, amelynek érdekében a legjobb oktatási intézményeket az Európai Minőségi Védjegy „márkajellel” kívánja ellátni. A nyelvoktatás segítésében és értékelésében fontos szempont az önálló tanulás legjobb módszereinek kidolgozása és eredményes alkalmazása.

Mindkettő a tanulás színtere, ezért szorosan együtt kell működniük. Ez sok európai országban már régóta bevált gyakorlat, sőt több államban vállalati egyetemek, képzési központok működnek, amelyeket egy-egy multinacionális cég tart fenn alkalmazottainak képzésére és a nagy nyilvánosság számára. Más országokban ez a folyamat csak most kezdődött el.

A Fehér könyv fontosnak tartja a vállalatok bevonását a képzési folyamatokba, nemcsak alkalmazottaik, hanem a fiatalok és felnőttek oktatásának szélesebb köre számára is. A képzésnek nem kizárólagos célja szakképzett munkaerő biztosítása a vállalat számára. A munkahelyek felelőssége ennél több: életesélyt adhatnak – munkalehetőség biztosításával, még inkább képzéssel – azok számára, akik a tradicionális oktatásból kimaradtak. Sok vállalat jelentős erőfeszítést is tesz, hogy újraképezze munkavállalóit, hogy megbirkózzanak a műszaki haladás okozta problémákkal, mások azonban nem ezt teszik, hanem az utcára tesznek olyan dolgozókat, akiket át lehetett volna képezni. Végezetül idézzük Jacques Le Goff (1924), az európai történelem eminens tudósának sorait, aki az európai középkor reneszánszba való átmenetét kissé merészen, talán vitathatóan is, de mindenféleképpen bizarrul a kontinens mai metamorfózisával hasonlítja össze.

„Az európai középkornak és az azt követő időszaknak Bizánccal, az arab világgal és az Ottomán Birodalommal kellett szembeszállnia. Napjaink küzdelme szerencsére ennél sokkal békésebb. Mégis a történelem főszereplői, gigantikus méretekkel és gazdasági erejükkel vagy mindkettővel rákényszerítenek Európára egy megmérettetést, ha létezni, fejlődni akar, ha meg akarja őrizni identitását. Szembenézve Amerikával, Japánnal és hamarosan Kínával, Európának gazdaságilag, demográfiailag és politikailag rendelkeznie kell azzal a kritikus tömeggel, amellyel megőrizheti függetlenségét. Szerencsére Európa birtokában van civilizációs erejének és annak a közös örökségnek, amely emögött van. Az elmúlt 25 évszázadon át az európai civilizáció az egymást követő korszakokban mindig tudott újat alkotni. Napjainkban is, ahogy a szólás mondja, Európa legfontosabb nyersanyaga vitathatatlanul a szürkeállománya.”

Irodalom

Learning: The Treasure Within. (ed. Jacues Delors) UNESCO Publishing, Paris. 1996. 266 p.

White Paper on Education and Training. Teaching and Learning. Towards the Learning Society. European Commission, 1996, Brussel, 67 p.

Európai Bizottság: Tanítani és tanulni. A kognitív társadalom felé (Fehér könyv). Budapest, 1996, Munkaügyi Minisztérium, 130 p.

Glossary of Adult Education. (Innovation in European Adult Education) (ed. Paolo Federeghi) UNESCO, Hamburg, 1999, 122 p.