Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2000 július-augusztus > Tanítson az iskola önállóan gondolkodni -- avagy kell-e ez a mai globalizált világnak?! -- Kerekasztal-beszélgetés
Tanítson az iskola önállóan gondolkodni avagy kell-e
ez a mai globalizált világnak!?
Kerekasztal-beszélgetés diákokkal a jelenkorban való
tájékozódásról
Mennyire segíti ma az iskola a tanulókat abban, hogy a
tanultak valamiféle egységes világképpé álljanak össze? Várható ez
az iskolától? Az ezredforduló társadalmában van-e még jelentősége
az önálló világlátásnak? Milyen iskolában, milyen tanári magatartás
segítheti a diákokat az önálló gondolkodás, véleményalkotás képességének
kialakításában? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresték a választ
a szerkesztőségbe meghívott diákok. A felnőttkor küszöbére érkezett
fiatalok véleménye szerint az iskola is keveset tesz az önálló világkép
kialakítása érdekében, de maguk a diákok sem igénylik igazán azt a
szellemi autonómiát, amely megóvhat az eltömegesedés, a manipulálhatóság
veszélyeitől.
|
Részt vevő diákok: Árik Zsófia (elsőéves filozófia
szakos hallgató); Giczi András (másodéves könyvtár szakos hallgató);
Kárpáti Orsolya (szakközépiskolát végzett); Szász Niké
(elsőéves joghallgató). A beszélgetést Kiss László és Schüttler
Tamás vezette.
Kiss László: Társadalomtudósok és átlagemberek
egyaránt bonyolult korszaknak tartják az ezredfordulót. Hogyan próbál
tájékozódni korunkban egy középiskolás diák, és ehhez milyen segítséget
vár és milyet kap az iskolától?
Giczi András: Az értelmes diák mindenképpen
saját maga rakja össze a fejében a képet az őt körülvevő világról,
és az iskola csak az ismeretanyagot adhatja ehhez, mint mondjuk a
házépítéshez szükséges téglákat.
Kárpáti Orsolya: Ez egyáltalán nem így van!
Az iskolának a kép összeállításához is segítséget kell adnia, legalább
valami fogódzót.
Kiss László: Mennyire várható el az iskolától
ez a segítségnyújtás? Az iskolán kívüli valóságban ugyanis nagyon
sokfajta eszmei fogódzó található a világkép összeállításához a kapitalizmustól,
a szocializmustól vagy mondjuk a Jehova-tanoktól kezdve a neoliberalizmusig.
Giczi András: Ezért mondom, hogy a diákon múlik,
milyen habarcsot választ magának az iskolában megtanult ismeretanyag-téglák
összeragasztásához.
Szász Niké: Bármennyire is szemben áll egymással
András és Orsolya véleménye, én nem érzek közöttük ellentmondást.
Vannak ugyanis diákok, akik már otthonról olyan szellemi indíttatást
kapnak, hogy arra támaszkodva egyedül is képesnek érzik magukat saját
világképük összeállítására, míg mások ehhez az iskolától várnak segítséget.
Schüttler Tamás: David Riesmann tipológiája
szerint van belülről vezérelt ember, aki önállóan formál véleményt,
tehát az őt körülvevő világról is önmaga alkot képet saját használatra.
És ezzel szemben van kívülről vezérelt ember, aki korunk embere...
Giczi András: Korunk embere?! Ezt nem értem.
Schüttler Tamás: Ezt a fajta embert kedveli
a mai kor: őt jól lehet manipulálni a fogyasztás révén. Tovább pontosítva:
az ipari forradalom kezdete óta egyre inkább az olyan embert szereti
a tőke...
Szász Niké: ... akire lehet számítani a fogyasztásnál.
Ő lett az úgynevezett fogyasztói társadalom biztos alapja.
Schüttler Tamás: Igen, akinek tehát el
lehet adni minden megtermelt anyagi és szimbolikus terméket, vagyis
akinek a felfogását, életmódját a tőke és a politika könnyen befolyásolhatja.
De forduljunk vissza az iskolához! Egy európai unióbeli összehasonlító
vizsgálat szerint a középiskolás tankönyvek Közép-Kelet-Európában
múltközpontúak, míg Nyugat-Európában az oktatás és a tankönyvek is
jelenközpontúak. A nyugati országokban például a történelmet részben
azért tanulják, hogy segítségével megértsenek valamit a jelenből is.
Ezzel szemben mi nagyon sok időt szentelünk az iskolában a klasszikus
ismeretek megszerzésére, viszont kevés figyelem jut a jelenben való
eligazodás képességének a fejlesztésére. Pedig ez utóbbi elengedhetetlen
a demokrácia mindennapi gyakorlásához.
Konkrét példának itt van a Nemzeti alaptanterv
esete. A NAT törekedett volna arra (és ezt a törekvését a jelenlegi
kormányzat sem kívánta gátolni), hogy minél jobban bemutassa, hogyan
működik a jelenkor demokratikus társadalma, továbbá hogy ez a rendszer
hogyan alakult ki a történelemben. Ám ezt a megtanítandó-bemutatandó
anyagot a mai magyar közoktatás nemigen akarja felvállalni. Nézzük
ezt is egy konkrét példával! Az Ember és társadalom címet viselő tantervi
blokkba igen korszerű ismeretanyagok is bekerültek volna a NAT alapján.
Hogyan fogadták ezt a történelemtanárok? Felháborodtak, hogy nekik
kell tanítaniuk a modern társadalom működését is, amikor az azt megelőző
korokra sem jut elég idő a tanórákon.
Valamiféle egyensúlyt kellene találni. Mert a mai, posztmodern
kor nemcsak sokszínű és bizonytalan, hanem ezáltal szétesőben is van
sőt a dekonstrukció szerint szét is esett a világképe. Márpedig
ezzel az ember mint organikus lény nem tud mit kezdeni, az ifjúság
pedig semmiképp sem vághat neki a jövőnek egy ilyen szétesett világképpel.
Ám a kép újbóli összerendezéséhez a mai magyar iskola alig tud érdemi
segítséget adni. És itt nem pusztán a történelem tantárgyról van szó:
a jelenkor egész természeti és társadalmi világában való eligazodásról,
a folyamatok és összefüggések valós felismeréséről egyáltalán az
ezekhez szükséges képességek fejlesztéséről.
Kiss László: Mintha a felnőttek világa
is ugyanezekkel a problémákkal küszködne.
Schüttler Tamás: Igen, és ez tovább nehezíti
a dolgot.
Kiss László: Akkor viszont érdemes feltenni
azt a kérdést, hogy ebben a mai, profitra, szélesebb értelemben hasznosságra
törekvő korban miért jó az iménti problémákon való gondolkodás és
egyáltalán a filozófia.
Szász Niké: A választ azzal kell kezdeni,
hogy mit tekintünk hasznosnak. Az emberek többnyire a kézzelfoghatóan
hasznos dolgokra törekszenek: az iskoláik elvégzése után jól fizető
állásba kerüljenek, ezáltal minél előbb elérhessék a vágyott lakást,
kocsit stb. De talán azt is hasznosnak tarthatjuk, ha valaki a gondolkodása
révén önálló véleményt tud alkotni a világról, azaz nemcsak elfogadja
a dolgokat úgy, ahogy azok vannak, hanem választ keres a kérdéseire,
mindezzel pedig változtatásokra is képes az őt körülvevő világban.
Ha pedig fontosnak tartjuk ezt az utóbbit is, akkor ehhez igenis kell
a filozófia, hogy egyáltalán elgondolkodhassunk más lehetőségeken
is, mint amelyek elsőre egyértelműnek tűnnek.
Árik Zsófia: Kitágult a horizont, de ezzel
mindjárt össze is roppant az információ és a népesség horizontja.
Ebben a világban ezért nekem, a diáknak, az elsőéves filozófia szakos
hallgatónak keresnem kell azt a fix pontot, ahonnan szemlélni fogom
a körülöttem lévő bizonytalanságot. Most az úgynevezett tág jelenben
élünk, mert most érkeztünk el arra a pontra, ahonnan meghatározhatjuk
a dolgokat, azaz innen visszanézve értelmezhetjük a múltat, előrenézve
pedig tervezhetjük a jövőt. Másképp közelítve: a jelennek ebben a
definiáló nézőpontjában igazából a világ ma összeér, ezen belül is
elsősorban a kelet és a nyugat. És nekünk itt, Nyugaton jobban oda
kell figyelnünk a Keletre, hogy világmeghatározásunk jobb, pontosabb,
érvényesebb lehessen. Ami mindennek a személyes oldalát illeti, keresem
a helyemet a világban, hogy kérdéseimre választ kaphassak, és mintha
most megtaláltam volna ezt a helyet, a tájékozódás fix pontját.
Kiss László: Egyre többekben felmerül, hogy
szükséges lenne a gondolkodásban, a filozófiában a nyitás Kelet felé.
Mert a mi nyugati gondolkodásunk a maga racionalizmusával, úgy tűnik,
egyre kevésbé használható válaszokkal szolgál a multik világának mind
nyomasztóbb kérdéseire. Ezért kívánatosnak látszik egyfajta keletiesebb,
elmélyültebb gondokodásmód megismerése.
Giczi András: Szerintem az ember megtalálhatja
a helyét a világban komolyabb keresés nélkül is, hiszen idővel rá
fog jönni arra, hogy mi a dolga az életben.
Kárpáti Orsolya: Ezzel nem értek egyet. Az
emberek többsége élete során nem találja meg a helyét a világban,
ezért nem is igazán boldog. Ahhoz, hogy ténylegesen tudjam, mi a dolgom
a világban, sok minden kell. Szóba jöhet itt a filozófia és a történelem
is, például úgy, hogy ezek segítségével elgondolkodjam a múlt eseményein,
és azon is, hogy bizonyos történéseknél én hogyan döntöttem volna.
Ezzel még önmagamat is jobban megismerhetem. Ezekhez a dolgokhoz az
iskola szinte semmi segítséget nem ad, a családra sem mindig lehet
számítani, esetleg a vallás kaphat még itt szerepet, tehát ez igen
nehéz ügy.
Giczi András: Vitatkoznék Orsival. Szerintem
ahhoz, hogy megtaláljam a helyem a világban, vagy egyáltalán tájékozódni
tudjak benne, a szükséges tudásanyagot lényegében mégiscsak az iskolától
kapom. És ahogy már szóltam erről, az ismeretanyag-téglák összeragasztásához
szükséges habarcs, a szellemi kötőanyag az, amit a diáknak magának
kell kiválasztani-előállítani. Ehhez pedig valóban a filozófiára,
a filozofikus gondolkodásmódra vagy a vallásra támaszkodhat, beállítottságától
függően.
Kiss László: Meglehet, hogy Orsinak
is és Andrisnak is igaza van a maga módján. Mert az iskola talán azzal
ad olykor nagyon keveset vagy épp szinte semmit, hogy túl sokat ad.
Vagyis nagyon sok a megtanulandó anyag, azaz a külön-külön előállítandó
ismeretanyag-tégla, ezért a diákok többségének sem ideje, sem energiája,
sem kedve nincs már ahhoz, hogy ezekből a téglákból valami saját használatú
építményt készítsen, amihez még szellemi kötőanyagot is kellene keresnie.
Szász Niké: A fiataloknak valóban csak a kisebbik
részét alkotják azok, akik tudatosan keresik saját szellemi építkezésükhöz
a habarcsot, a kötőanyagot, mert felismerték a jelentőségét. De épp
ezért igen fontos felkelteni az igényt arra, hogy minél többen keressék
ezt a szellemi kötőanyagot, hogy rájöjjenek arra, nem elég a tudás,
kell még valami, ami azt összetartja.
Kárpáti Orsolya: Csakhogy a diákok többségét
ez egyáltalán nem érdekli, mert már korán azt kezdik el beléjük nevelni,
hogy csak az előbbre jutás a fontos, vagyis átmenni, lehetőleg jó
eredménnyel, a vizsgákon. De arról szó nem esik az iskolában, hogy
az életben mi szükség van a tanultakra, ezért a legtöbb diáknak az
unásig való tanulás mellett eszébe sem jut kitekinteni a világra,
elgondolkodni azon, amit ott láthatna.
Schüttler Tamás: Úgy vélem, hogy az iskolában
nem alakult ki az a kód, az a beszédmód, amelynek segítségével a tanár
felszínre hozhatná a minden egészséges személyiségben eredendően meglévő,
a világ iránti érdeklődést. Az iskola nem jól szólítja meg a diákokat:
nem érzik, hogy érdekelhetné őket az, ami a tanórákon hallható hiszen
folyton tantárgyakról és az azokból megtanulandókról beszélnek.
Kárpáti Orsolya: Szerintem a dolog kulcsa az
önálló gondolkodásra nevelés. Mert ha a diák saját maga nem látja
be, hogy miért kell megtanulnia a tananyagot, mire lesz az jó neki,
akkor miért érdekelné őt az egész.
Schüttler Tamás: Biztos, hogy ezt tanulni
kell? Ha igen, akkor feltétlenül az iskolában?
Szász Niké: Sajnos a legtöbb esetben a család
nem nyújt kellő alapot az önálló gondolkodás formálásához. Ezért nagyon
fontos lenne ebben az iskola szerepe. Ami pedig azt a bizonyos megszólításbeli
kódot illeti, ennek kialakítását a diák sokkal korábbi életkorában
el kellene kezdeni az iskolában, hogy a középiskolában már érdemben
lehessen elővenni egy-egy érdekesnek ígérkező témát.
Giczi András: Nem lehet mindent az iskolától
várni. Az önálló gondolkodásra nevelés azt feltételezné, hogy végső
soron annyi helyi tanterv kellene, ahány diák ma van Magyarországon,
ez pedig képtelenség. Ez a feladat inkább a családra tartozik, és
akit ebben az otthona nem tud eléggé támogatni, annak bizony pechje
van.
Kiss László: Azt hiszem, megkérdőjelezhető
az ahány diák, annyi tanterv álláspont és ama bizonyos pech is.
Kárpáti Orsolya: Az a probléma, hogy a mi korosztályunknak
nem tanították meg otthon még azt sem, hogy az önálló gondolkodás
miért fontos. Ez a feladat velünk kapcsolatban tehát az iskolára vár,
hogy mi majd a saját gyerekeinknél szerencsésebben álljunk a dologhoz.
Árik Zsófia: A kérdést úgy teszem föl, hogy
az önálló gondolkodás vajon mennyire tanítható vagy mennyire hajlam
dolga. Kant szerint a metafizika természetes hajlandóság tehát
akiben megvan a világgal kapcsolatos kíváncsiság, azt könnyebb tanítani
az önálló gondolkodásra. De sok emberben az igény sincs meg arra,
hogy kérdéseket tegyen föl magának a világról.
Kárpáti Orsolya: Lehet, hogy nem tudja, mi
hiányzik neki valójában.
Szász Niké: Úgy látom, most már egy kicsit
túlmisztifikáljuk az önálló gondolkodás kérdését. Mindenki gondolkodik
valahogy és valamennyire, mert e nélkül nem tudna élni.
Kiss László: De különbözőképpen élünk,
és különböző módokon, sőt különböző szinteken gondolkodunk. Hiszen
ahogyan a fizikai tulajdonságokban, úgy a szellemiekben sem vagyunk
egyformák.
Schüttler Tamás: Természetesen minden emberi
élettevékenység mögött van valamilyen szintű gondolkodás. Viszont
itt a világlátásról, a világ értelmezéséről van szó arról, hogy
érdekel-e az, ami körülöttem történik. És ezt tanulhatjuk már egészen
kicsi kortól kezdve, de az iskolának az eddigieknél jóval több teret,
lehetőséget kellene adnia az ilyen kérdések fölvetésére. Mert a
beszélgetésünkben már szóba került hasonlatnál maradva az iskola
valóban csak ismeretanyag-téglákat ad, és mai helyzeténél fogva nemigen
képes arra, hogy ezen téglák összeragasztásához habarcsot is kínáljon.
Kérdés viszont, hogy a mai világnak, az azt irányító gazdasági-pénzügyi
erőknek vajon kell-e az önálló gondolkodásra képes, belülről vezérelt
ember, vagy kívánatosabb a kívülről vezérelt, a könnyen manipulálható.
Egyáltalán: éreztétek-e az iskolapadban, hogy az önálló gondolkodásra
akarna megtanítani benneteket egy-egy jó tanár?
Kárpáti Orsolya: Igen, előfordul ez, csak nem
elég gyakran. Például a történelemtanárunk próbált rávilágítani arra,
hogy a történelmi események kapcsán nem egyértelmű mindig minden,
ezért érdemes a dolgokat több oldalról megközelíteni, nem szabad mindig
azonnal elfogadni azt, amit egy adott korról mondanak nekünk.
Kiss László: Itt érhet össze a beszélgetésünk
a Zsófi által mondottakkal a keleti gondolkodásra figyelésről. Bár
a nyugati filozófia történetének hozzánk közelebbi szakaszában mintha
valami érdemi keleties beütés már fölfedezhető lenne. Mire gondolok?
Például a posztmodernnek arra az alapállására, hogy semmi sem biztos,
amit eddig annak véltünk.
Giczi András: Ha a most hallottakat lefordítom
a középiskola mindennapjainak a nyelvére, továbbá összekötöm az eddig
elhangzottakkal, akkor felfedezhetek egy problémát az oktatásban:
Élj helyesen a világban tantárgy nyugaton sincs.
Schüttler Tamás: De bizony van valami ilyesmi.
Életvezetési ismeretek majdnem minden nyugat-európai ország közoktatásában
megjelennek.
Kárpáti Orsolya: Itt muszáj újból hangsúlyoznom
a véleményalkotás fontosságát. Mert ha megtanulunk önálló véleményt
formálni, akkor ez bármilyen témánál ott van a gondolkodásunkban.
Vagyis ha kiskorunktól kezdve fejlesztjük ezt a készségünket, akkor
mindenfajta kérdésnél egyre tudatosabban keressük az igazságot, hogy
ne mindig higgyük el, amit mondanak nekünk. Ezáltal kialakítjuk magunknak
azokat a szűrőket, amelyek meggátolják, hogy könnyen befolyásolhassanak
bennünket. De ahogy ez már felvetődött, az ilyen gondolkodásmódú ember
kiformálása bizonyos körök érdekeivel ellentétben áll.
Kiss László: Nemcsak mai beszélgetésünkben,
hanem régebbi, szerkesztőségbeli eszmecseréink során és sok más fórumon
is előkerült az a kérdés, hogy az iskolának a szinte kizárólagos ismeretanyag-átadás
felől egyre inkább a képességek fejlesztésének irányába kell fordulnia
jelen témakörünkben a világban való tájékozódás képességéről van
szó. Beszéltünk itt ma már arról is, hogy ez a valóságbéli tájékozódás
a diákoknak csak egy hányadát érdekli, ezért az erre való igényt jó
lenne minél többeknél felkelteni valamilyen módon. Nos, én úgy gondolom,
hogy miután az érdeklődési kört mindig a szellemi színvonal szabja
meg, ezért az emberek többségét sosem fogják érdekelni a világ dolgai
a komolyabb és átfogóbb összefüggések mentén. Ám ez a régebbi korokban
sokkal elfogadhatóbb volt, amikor az egyes emberek a világnak csak
jóval kisebb részével kerültek kapcsolatba. Globalizált világunkban
az információs forradalom révén azonban az egyes ember élettere fantasztikus
módon kitágult, és már sokkal nagyobb baj, hogy ebben a kitágult világban
az átlagember nem tud és nem is akar alaposabban tájékozódni.
Schüttler Tamás: Szétesett a világkép,
és az ember ezt a szétesettséget nem tudja elviselni hosszabb ideig.
Megpróbál újra valamilyen rendet teremteni maga körül.
Kiss László: E szétesettség közben és okán
egyre erősödik az átlagember manipulálása: hagyd a világ problémáit
az okosokra, vedd meg és élvezd ebből a világból azt, amit mi kínálunk
számodra! A fogyasztásra csábítás végső soron remek trükknek is felfogható
annak eltakarására, hogy a világ rossz irányba halad. Hiszen ma minden
eddiginél nagyobb igazságtalanságok történnek, roppant egyenlőtlenségek
vannak kialakulóban, ami egyesek szerint az emberi világ egészének
működőképességét is veszélyeztetheti. Egyetlen nevet, Soros Györgyét
említeném itt, aki A globális kapitalizmus válsága című könyvében
vet fel mai égető gazdasági-pénzügyi-politikai problémákat.
Schüttler Tamás: A manipulálás nálunk és
máshol is a médiavilág révén folyik, elsősorban a televízióban,
a hírműsoroktól kezdve a reklámokig. Ez a dolog egyik oldala. Másik
oldala, hogy az egyes ember hogyan válogat, hogyan szűri meg magának
az információzuhatagot; vagyis mit néz, hallgat, olvas, továbbá ezekből
mit hisz el, és mindebből hogyan próbál magának képet alkotni az őt
körülvevő világról, ha ugyan szándékában áll egyáltalán ez a tudatos
képalkotás. Bizonyára érdekes lenne a témában való tudományos vizsgálódás,
de úgy tűnik, e kérdés komolyabb boncolgatása ma nem fontos sem a
média, sem a hatalom számára.
Kárpáti Orsolya: Jobb, ha nem derül ki, hogyan
próbálnak bennünket irányítani.
Giczi András: Még a végén fölállunk, és akkor
bajok lesznek. De innen más irányba szeretném folytatni a beszélgetést,
mert nagyon elkanyarodtunk a mi generációnktól és a mi diákproblémáinktól.
A középiskolások egy része, mondjuk a szakközépiskolában, nem akar
továbbtanulni, ők dolgozni fognak, akiket ezért kissé lenéznek és
mellőznek. Meg talán azért is, mert ők természetszerűen kevésbé érdeklődnek
a nagyvilág komolyabb dolgai iránt. És vannak, akik főiskolára-egyetemre
kívánnak majd menni a középiskola után, őket viszont elsősorban az
érettségi és a felvételi foglalkoztatja, nem pedig a világ mai gondjai.
Ebből következően miért érdekelne egy végzős gimnazistát például az,
hogy melyik tévécsatornán ki mit mond, és ki mond igazat?!
Kárpáti Orsolya: Engem például érdekelnek a
világ dolgai, talán éppen azért, mert úgy látom, hogy a helyzet nem
jó...
Giczi András: De a többség nem látja, így nem
is foglalkozik vele.
Kárpáti Orsolya: Éppen ez az: nem látnak semmit.
Meg kell tehát mutatni nekik, hogy dróton rángatják őket. Azért tartunk
ott, ahol tartunk, mert az embereket irányítják. Nagyon fontos lenne,
hogy minél többen rájöjjenek: ma úgy ugrálunk, ahogy nekünk ezt mondják
ezért ez a világ úgy rossz, ahogy van. Következésképp el kell gondolkodni
mindezen. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy bizonyos fokig nekünk
is manipulálnunk kell a többieket, hogy felhívjuk magunkra, felvilágosító
mondókánkra a figyelmet.
Schüttler Tamás: Nekem az a tapasztalatom,
hogy a legkülönbözőbb iskolákba járó gyerekekkel esetenként ragyogó
beszélgetéseket lehet folytatni a valóság problémáiról. De a baj ott
van, hogy a tanárok többségükben leszoktak erről, sőt talán rá sem
szoktak.
Többen: Egyáltalán nem érdekli őket ez...
Schüttler Tamás: Talán a mindennapi taposómalom
nem engedi meg, hogy a tanárok gondolkodásában megjelenjenek azok
az elemek, amelyekről mi itt beszélgettünk, egyáltalán az, hogy reflektáljanak
a körülöttük lévő világra. De most ti mondjatok véleményt: miért nem
akarnak a tanárok foglalkozni a mai valóság problémáival? Mert én
nem hiszek abban, hogy a diákokat nem érdekli ez.
Kárpáti Orsolya: Véleményem szerint az a probléma,
hogy valójában a tanár sem tud kellőképpen tájékozódni a jelenkor
kérdéseiben, és talán egy kicsit szégyelli is ezt megmutatni a diáknak,
félve attól, hogy elveszti a tekintélyét. Ezért csak azzal foglalkozik,
amit biztosan tud. Mert egy matematikatétel vagy egy történelmi évszám
megcáfolhatatlan.
Giczi András: Bizonytalan dolgokat nem lehet
tanítani, ha meg csak utalunk ezekre, akkor az nem tanítás, hanem
valami más, ami nem fér bele a tanárról kialakított képbe. Ráadásul
van egy ennél sokkal jobb érv is: nincs rá idő. És ez sajnos részben
igaz is, nemigen lehet vele mit kezdeni.
Kiss László: Ha a jelenkort és annak
közvetlen előzményeit nem lehet tanítani, mert még képlékeny, beszélgetni-vitatkozni
sem lehet róla? Vagy ahogy Orsi mondta történelemtanáruk kapcsán:
egyes dolgok több oldalról való megközelítése. Nos, ezt sem szabad?
Az értelmes diák nem azt várja el a tanártól egy bonyolult kérdésnél,
hogy cáfolhatatlan igazságokat mondjon, hanem azt, hogy ha is érdekli
a probléma, akkor arról a tanárral egyenrangú partnerként beszélgethessen
vagy akár vitatkozhasson is.
Kárpáti Orsolya: A tanárok szerintem kétféle
hibába esnek. Vagy megpróbálnak úgymond haverkodni az osztállyal,
hátha jobban elfogadják őket, vagy bizonyos távolságot tartanak, és
lekezelően bánnak a diákokkal. Erre az utóbbira többnyire agresszív
reagálás a válasz, a haverkodókat pedig végül nem veszik komolyan.
Pedig ha a pedagógus ebben a tanár-tanuló kapcsolatban egyenlő partnerként
kezeli a diákokat, meghallgatja és lehetőség szerint el is fogadja
a véleményüket, akkor ők is sokkal nyitottabbak lesznek. A diáknak
nem arra van szüksége, hogy folyton azt hallja: Hülye vagy, fiam,
mert ezt nem tanultad meg! hanem arra, hogy megmagyarázzák neki,
amit nem tanul meg, az hiányozni fog a tudásából későbbi életében.
A baj tehát az, hogy a legtöbb tanár nem tekinti értelmes egyénnek
a diákot.
Kiss László: Ez további oka annak, miért
nem szerepelnek a tanórákon a jelenkor kérdései vagy a diákot legjobban
foglalkoztató problémák?
Kárpáti Orsolya: Igen, sőt sokszor a szülők
is eléggé lekezelően bánnak a fiatallal: nem te keresed a pénzt fiam,
ezért az én lakásomban azt csinálsz, sőt még azt is gondolsz, amit
én mondok neked!
Kiss László: A jó tanár tehát az, aki a tanórát
az együtt tanulás és együtt gondolkodás terepévé avatja?
Kárpáti Orsolya: Ez követendő példa a többi
tanár számára, hiszen a mai tanítás szinte már nem működőképes.
Schüttler Tamás: Az iskolának volt régen egy
olyan korszaka nálunk és Európában máshol is igaz, akkor nem volt
ilyen tömeges az iskolába járás , amikor a tanárok többsége azt csinálta,
amit ti itt a kívánatosnak mondtok. Az oktatás tehát beszélgetésből,
eszmecseréből állt. Ma pedig az iskola, részben a tananyag túlzsúfoltsága
miatt, nem az életről szól, hanem a való világban alig használható
tudásról. Ezt a problémát egyébként a nyugat-európai iskola jól
megoldotta, leszámítva az elitképző iskolákat: erőteljesen redukálták
az ismereteket, és bevittek a tanórákra rengeteg fontos és korszerű
dolgot. Vagyis nálunk az iskolában ma nincs benn a jelenkorban szükséges
tájékozódás, az életben való megkapaszkodás mikéntje a töménytelen
holt anyag miatt.
Giczi András: Mindebből pedig az következik,
hogy az érettségi után három hónappal a diákok többsége szinte semmire
sem emlékszik a tanultakból.
Szerkesztette: Kiss László