Drabancz M. Róbert

Egy európai magyar kultúrpolitikus

– Gondolatok Klebelsberg Kunóról –

Klebelsberg Kunó, a művelődés és az oktatás modernizációjának rendíthetetlen híve a politika támogatásával a háta mögött, a kényszerítő erők ellenére olyan össznemzeti érdekeket kifejező alkotást hozott létre, mely az európai értékek tiszteletéből született. A tanulmány a vallás- és közoktatásügyi miniszternek a kultúrfölényről és a neonacionalizmusról vallott nézeteit mutatja be.

A vesztett világháború után létrejött trianoni Magyarország szűk politikai és gazdasági mozgásterét a külső hatalmi tényezők és az országban összetorlódott értékrendszerek kaotikus állapota határozta meg. Kitörési pontokat kellett keresnie a nemzeti katasztrófa okozta kilátástalannak tűnő helyzetből. A „csonka” Magyarországon a közhangulatot a rend és a stabilizáció iránti vágy jellemezte. A régi hatalmi elit értékei elhasználódtak, a rendet a keresztény-nemzeti gondolatkörre támaszkodó konzervatív reform valósította meg. Ebben egyszerre fejeződtek ki különböző érdekek: a hagyományos társadalmi csoportok és a katolikus egyház kiváltságai, valamint a tőkés fejlődés elemei.

A magyar politikai elit felismerte, hogy az országnak csak a kultúra, a tudás, a szellem erejének segítségével vannak kitörési esélyei a válságból. A kulturális szakigazgatás lett a megszerveződő autokratikus politikai struktúra egyik kulcságazata. A fojtogató gazdasági nehézségek leküzdése után az állam megteremtette a pénzügyi alapot az oktatás és a tudomány új intézményei számára.

Az össznemzeti érdekként értelmezett cél, a történelmi Magyarország integritásának visszaállítása a kultúrát a hatalmi struktúra tengelyébe helyezte. Az államhatalom újraértelmezte szerepét a kulturális intézményrendszer fejlesztésében és fenntartásában. Az anyagi terhek vállalása, az állami ráfordítások radikális megnövelése és a nagyszabású intézményesítés látványosan mutatta meg a kultusztárca érdekérvényesítő erejét.

A Bethlen-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere 1922–1931 között Klebelsberg Kunó, a „legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter”. Ez idő alatt vált a kulturális megújulás olyan politikai programmá, amely a nemzeti érzés megerősítésében és újjáformálásában, az európai értékek megközelítésében találta meg értelmét. Röviddel miniszteri kinevezése után így fogalmazta meg tárcája helyét a létrejövő kormányzati rendszerben: „...ne feledjük, hogy a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.”¹

Bethlen István miniszterelnökkel azonos politikai meggyőződésének meghatározó eleme volt a 19. század végére kiépült liberális állami intézményrendszer védelme, a vagyonos és művelt felsőbb társadalmi csoportok, leginkább az arisztokrácia és a birtokos nemesség elsőbbségének megőrzése. Mindketten egy autoriter, erős államban gondolkodtak.

Klebelsberg szívesen fejtette ki gondolatait a publicisztika eszközével. Publicisztikai tevékenységét ő maga több szakaszra bontja, megjegyezve, hogy az egyes időszakok időben és tematikában nehezen különíthetők el egymástól. Az első két szakasz vezető gondolata a stabilizáció nehéz és gyötrelmes idején, a húszas évek első hét évében a kultúrfölény hirdetése és a külföld felé irányuló propaganda volt. Munkásságának harmadik szakaszában fogalmazta meg a neonacionalizmus elméletét, melyet nagy nemzetnevelési célként határozott meg.²

A humanizmussal átszőtt kultúrfölény-elmélet

A történelmi Magyarország visszaállítását illetően egybeesett a társadalmi közfelfogás és az állami akarat. A komoly nemzetközi szankciótól tartó kormányzat a kultúrfölény-programban tudta megfogalmazni és napirenden tartani a trianoni békeszerződés felülvizsgálatának vágyát anélkül, hogy kiváltotta volna a nagyhatalmak rosszallását.³

A hatalmi elit a dualizmus fél évszázada alatt mereven ragaszkodott az egy politikai nemzet elvéhez, a kulturális homogenizációt pedig a modern állam hatékony működtetésének és a társadalmi felemelkedés elengedhetetlen előfeltételének tartotta. A törvényalkotásban sorra jelentek meg a többnyelvű, de kulturálisan egységes ország képét sugalló törvénycikkek.⁴

A trianoni Magyarországon Klebelsberg tudta olyan elvi célkitűzéssé tenni a kultúrfölény elméletét az eltérő érdekek és ideológiák mentén szerveződő magyar politikai palettán, mely alkalmas volt konkrét gyakorlati cselekvésprogram megvalósítására.

Klebelsberg történelemszemlélete a neohumanista látásmódon alapult, mely szerint az emberiség életében a fejlődés a meghatározó történelemformáló erő, és a társadalom az alkalmi visszaesésektől eltekintve mégis mindig előre és felfelé halad. Ezt a megállapítást érvényesnek tartja a magyar történelemre is, azzal a különbséggel, hogy az országot ért kataklizmák miatt gyakori volt a visszaesés. Különösen nagy kárt okoztak a török kor veszteségei, aminek következtében Magyarország etnikai térképe jelentősen megváltozott. A magyarság legnemesebb tulajdonsága a vereségeket és a szerencsétlenségeket feldolgozni és meghaladni képes tetterő és gondolkodás.⁵

Trianont értékelve elvetette az egyoldalú megközelítéseket, felhívta a figyelmet arra, hogy az a csapás ellenére megteremtette az évszázadok óta hiányolt állami függetlenséget. Ez politikai, katonai és gazdasági téren ugyan inkább csak elméleti lehetőség, ám a kultúrában megadja az esélyt az új értékek és a modern Magyarország létrehozására. „Az újkor nemzeteinek önmagukban kell keresni azokat a belső értékeket, amelyek létüknek és fennmaradásuknak erkölcsi jogcíme. Meg kell mutatnunk a nagy nemzeteknek, a világ közvéleményének, hogy nagyobb a magyar nemzet belső értéke, mint a bennünket környező és a mi rovásunkra naggyá tett népeké. Ennek pedig a művelt nyugat szemében a fokmérője a műveltség.”⁶

Meggyőződése, hogy az ország a kultúrájának köszönheti a fennmaradását. Felhívja a figyelmet a magyar kultúra nyugati identitására: „...a nagy eszmeáramlatok, amelyeket az egyetemes európai kultúra termelt, hozzánk mind eljutottak, de a magyarság vonalán túl kelet és dél felé csak szórványosan hatoltak előre.”⁷

Klebelsberg szerint a kultúra nemcsak együttműködés, hanem harc, amelyben ha az ország elbukik, eltűnik a térképről. Értelmezésében a nemzeti hatalmat legitimáló kulturális intézményrendszer kiépítése és radikális modernizációja Magyarország számára nem választás kérdése, hanem életbevágóan fontos. Nem lehet lemaradni és a második vonalba kerülni.

A húszas évek elején a magyar társadalmat belülről feszítő erők közül a nacionalizmus volt az, mely állandó robbanással fenyegetett. Az ország valóságos lehetőségei és a társadalom radikális érzelmi állapota szöges ellentétben állt egymással. A megvalósuló stabilizáció középutas politikájának jelentős elemévé vált a klebelsbergi kultúrpolitika, mely magára vállalta a konszolidáció bonyolult, a nagy tömegek előtt alig népszerűsíthető feladatát. A meghirdetett cél, az úgynevezett kultúrfölény, hogy „Magyarország Európa e részének kimagaslóan a legműveltebb állama legyen”, hatalmas pénzügyi ráfordítást igényelt. Ez az anyagi támogatás mindvégig adott volt a Bethlen-kormány részéről.

A neonacionalizmus

A harmincas évek közeledtével a megváltozott kül- és belpolitikai környezet lehetővé tette a nemzeti gondolat addigi fogalmának átértelmezését és új formáinak kijelölését.

Klebelsberg Kunó 1928-ban jelentette meg az ötven hírlapi cikkét és két beszédét tartalmazó könyvét, melynek a Neonacionalizmus címet adta. Ekkor már megszülettek az ország kulturális modernizációját szolgáló törvények, és a gyakorlatban is jelentős szerkezetváltáson estek át a művelődés színterei.

Kultúrpolitikai működésének elemeiből egész nemzetnevelési rendszert kívánt összeállítani, mely átfogó, a társadalom egészét érintő modellben testesült volna meg.

Rendkívüli erőt tulajdonított a nemzeti érzelemnek, ezt tette programjának arkhimédeszi pontjává. „Ma nem ünnepségekkel, hanem csak a szociális politikának, a kultúrpolitikának, az alsó néposztály érdekeit szolgáló közgazdasági politikának, a népbarát kormányzatnak és a hazafiságnak összefonásával gyárthatjuk meg azt a hatalmas köteléket, amely a haza földjéhez rögzíti a haza szülötteit, a hazafiakat.”⁸

Klebelsberg programja a munkára és az alkotásra ösztönöz, felhagyván a hagyományos nemzeti sérelmeken alapuló gondolkodással, mely ekkor már amúgy is értelmetlenné vált. Látásmódjának fontos összetevője, hogy minél szélesebb körben teret nyerjen az a gondolkodás, mely a jogok hirdetése mellett és helyett a cselekvő kötelességteljesítést helyezi előtérbe.

„...A magyar állam csak akkor állhat fenn, ha polgárai vele szemben kötelességeiket az eddigieknél hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben teljesítik. Az állampolgári nevelésben tehát minálunk most nem a jogi, hanem a kötelességi mozzanatot kell előtérbe állítani...”⁹

Míg a jogi és politikai kérdésekben a kultuszminiszter a korlátozó és a konzervatív elemek fenntartását igénylő álláspontjának adott hangot, a népi és faji megítélésekben a 19. századi liberalizmus felfogását vallotta:

„...ha még a nagy népeknél is csínján kell bánnunk a fajiság kérdésével, mit kezdjen a maroknyi magyarság, amely bele van ékelve a germán, szláv és román elemek közé? De ha faji álláspontra helyezkednénk, akkor, hogy csak a hegycsúcsokról beszéljek, baj lenne a Zrínyiekkel, József nádorral, Petőfivel, Damjanichcsal, Erkellel, Munkácsyval, Semmelweisszel és annyi mással legjobbjaink között, akik nélkül a magyar haza nagyságát és művelődését el sem lehet képzelni ... magyarnak tekintsünk ebben az országban mindenkit, aki velünk érzelemben, lelkiségben és nyelvben teljesen és fenntartás nélkül összeolvad.”¹⁰

Nála a népi és nemzeti fonódik össze a legszorosabban, ez a motívum a neonacionalizmus vezérelve.¹¹

„...hogy a magyar nacionalizmusnak teljes erővel a szociális fejlődés mellé kell állnia, mert a nemzet jelenlegi szociális alkata és vagyonmegosztása egyáltalán nem egészséges, sőt a szellemi javak sincsenek a nemzet tagjai között normálisan és igazságosan szétegyengetve.”¹²

Elgondolásaiban a gazdasági és kultúrpolitikai szempontok szinte elválaszthatatlanok. Megítélése szerint a szociális haladás előmozdítása elősegíti majd a gazdasági többlettermelést. „A népművelés legalább annyira gazdasági kérdés, mint amilyen mértékben erkölcsi, nemzeti és kulturális ügy.” Célrendszerének egyik sarkpontja a hozzáértés, a szakképzettség növelése, de ugyanolyan fontos, hogy „a kultúrpolitikának nagyon népiesnek kell lennie, hogy a népet megtarthassa a nemzeti alapon”.¹³

Az ország stabilizációjának és az európai tekintély megszerzésének egyik fontos tényezője Klebelsberg szerint az új tartalmú nemzettudat kidolgozása és elterjesztése. Így jöhet létre a felemelkedés egyik lényeges lendítőereje: a munkára, alkotásra, teremtésre serkentő nemzettudat. Az önismereten, önbecsülésen alapuló alkotómunka a nemzet együttes felemelkedésének lesz a záloga. Ezért modern, európai szintű kulturális intézményrendszerre van szükség, mely továbbra is megőrzi az európai értékeket és a magyar hagyományokat, melyek a Kárpát-medence elmúlt ezer évét meghatározták.¹⁴