Iránytű kaotikus (?) pedagógiai rendszerekhez

Érdemes felhívni a tágabb szakma figyelmét egy könyvre, mely az Acta Paedagogica Debrecina XCVII. számaként jelent meg, mert jelentősége túlmutat a sorozat keretein, szokásos hatósugarán. Buda Mariannak az iskola szellemiségével foglalkozó munkájáról van szó, mely eredetileg doktori disszertációnak készült. A speciális műfaj szerencsére nem ártott a könyvnek.

Az igényes és átfogó jellegű munka a filozofikus-teoretikus alapoktól az aktuális napi gyakorlatig fogja át témáját. Gondolatilag és logikailag is igen alapos és következetes. Miről is van szó?

Ma a különböző helyi tantervek, pedagógiai programok, alternatív pedagógiák, tudományos elméletek és paradigmák, különböző rendű-rangú elméleti konstrukciók színes és rendezetlen kavalkádja (káosza?) szinte áttekinthetetlenné teszi a tájékozódást, a magabiztos értékelést a szellemi alkotások pedagógiai piacán vevő és eladó, elméleti és gyakorlati szakember számára egyaránt. A szerző arra tesz kísérletet, és arra mutat példát, hogy ezeket a pedagógiai konstrukciókat, elméleti rendszereket hogyan lehet hozzáférhetővé tenni a szakmai elemzések számára. Lehetséges szempontsort és módszert ad az összehasonlításhoz, értékeléshez és választáshoz.

A könyvben vázolt és kidolgozott eredeti és mai strukturális modell természetesen nem előzmény nélküli. Kiinduló fogalma a nevelési rendszer, az első lépés pedig a típusalkotás kísérlete. A szerző megkísérli néhány alaptípusra visszavezetni a zavarba ejtő sokféleséget. Ez az út azonban, véleményem szerint, nem bizonyul túl sikeresnek, mert bár genezisük, logikájuk szerint a pedagógiai rendszerek vagy deduktívak, vagy induktívak, az összehasonlítás ettől még nem lesz könnyebb.

Az elgondolás alapját s fogalmi kereteit a második fejezetben vázolja a szerző. Megítélése szerint a nevelési rendszerek struktúrája explicite vagy inkább rejtetten bizonyos állandóságot mutat: mindben van filozófiai, nevelésfilozófiai, neveléselméleti, gyakorlati és tényleges gyakorlati szint. (A gyakorlat szintje elméletben, illetve a létező gyakorlat szintje mint fogalmi lelemény furcsa déja vu élményt idéz, de ezt most nem részletezem.)

A nevelési rendszer, a közvetített kultúra és a társadalmi környezet analóg szinteken lényegi, tartalmi összhangban kell hogy legyen, csak így válhat a rendszer koherenssé és megvalósíthatóvá. Ilyen esetben az egyes szinteket a rendszer egészének szellemisége hatja át, azaz azok a gondolati alapelvek, pillérek, melyekre épül. A probléma az, hogy az egyes szakemberek, az „elméletalkotók”, csak a struktúra meghatározott szintjén járatosak, csak ott dolgoznak, így a megvalósulás, lépcsőfokait járva számos elmozdulás, félrecsúszás történhet, történik. Nem biztos, hogy egy szakmai munkaközösség pontosan megértette a nevelésfilozófus eszmefuttatásait, vagy ami még inkább előfordulhat: nem biztos, hogy jól „operacionalizálja” az elméletet. Így a központi paradigma szellemisége sérül, torzul, a rendszer inkoherenssé válik. A végeredményben nem ismerhető fel az eredeti szándék, a nevelési (közoktatási, iskolai) rendszer áttekinthetetlenné válik. Nemcsak a laikus felhasználó, de még az avatott szakember sem tud eligazodni, értékelni, dönteni.

A módszer végül is egyfajta szemantikai-hermeneutikai elemzés: tartalomelemzés, értelmezés, a szinteket összekötő „deriválási szabályok” konzekvenciájának vizsgálata, melyhez rövid algoritmust ad a szerző.

Az elméleti alapok nem túlzottan részletező leírása után az elemzési séma alkalmazását és használhatóságát ismerhetjük meg. A „létező iskola” nevelési rendszerét néhány alapvető dokumentum (a NAT, a közoktatási törvény, az érettségi vizsgakövetelmények), valamint egy, az interneten hozzáférhető és a célnak egyedül alkalmas helyi tanterv képviseli (az Újreál hatosztályos gimnáziumé). Ezek elemzéséről szól a harmadik fejezet.

A vizsgálódás eredményeként leszűrhető például, hogy a NAT és a közoktatási törvény szellemisége nem alkot koherens rendszert: tartalmazza a közoktatásban jelen lévő nemkívánatos folyamatok megállításának, átfordításának, de továbbfutásának a lehetőségét is. Vagy: „az Újreál tantervében is találkozhatunk olyan klisékkel, divatos pedagógiai jelszavakkal, amelyek mögött nincs felfedezhető tartalom”.

Az előzmények szerves folytatásaként foglalkozik a szerző az iskola mai funkcióinak rendszerszintű elemzésével és kritikájával. Munkájának fő törekvése, hogy a társadalmi és a pedagógiai paradigmát együtt és világosabban lássuk. Állást foglal több aktuális és vitatható, leginkább oktatáspolitikai, neveléselméleti szempontból hangsúlyos kérdésben, melyek fókuszában az iskolai verseny szerteágazó problematikája áll. Rámutat az elemzési modell további hasznosítási lehetőségére, bemutatva a társadalmi, illetve pedagógiai paradigma összhangjának vagy diszkrepanciájának gyakorlati jelentőségét.

Buda Mariann szerint a munka világának legfőbb törvénye a verseny. Az iskola néhány évszázada ezt modellálja („túl sikeresen”), s így készít fel a szervezeti életre, a munka világára. Ennek azonban hosszú távon túl nagy ára van: szelekció, kasztosodás, társadalmi destrukció, teljesítményromlás, ami azonban több pszichológiával, demokráciával, hatékonyabb pedagógusi munkával – nem is szólva az iskola piacosításáról – nem küszöbölhető ki. El kell kerülnünk az „ugyanabból többet” csapdáját. A (túlhajtott) verseny mindent átható szelleme fölött ma már egyébként is eljárt az idő.(!) A gazdasági, társadalmi életben egyre inkább hiánycikk az együttműködés és az autonómia. Paradigmaváltás küszöbére érkeztünk tehát: a versenyt és a szolidaritást egyaránt rendszerelvként kell bevinnünk az iskola világába is. „Mindez nem több, mint vízió, megvalósíthatatlan utópia” – vallja némileg meglepően a szerző egyik utolsó mondatában.

Ez a könyv fő gondolatmenete. A munkát sok és érdekes kitérő, jegyzet, töprengés, fölvetés, egyéni meglátás, epés megjegyzés gazdagítja. Az iskola szellemiségén túl van mondandója a neveléstudomány mibenlétéről, identitásproblémáiról; a családi és szervezeti szocializációról; az értékmentes nevelés lehetetlenségéről és még számos szakmai aktualitásról. Mindezt jó érzékkel rendezi el a vezérfonal körül. Témáját és teoretikus megközelítésmódját tekintve, stílusa meglepően könnyed, meggyőző, érett.

Mindazonáltal van néhány kritikai észrevételem is. A modell elméleti alapjai csak vázlatosan kidolgozottak. Az ötlet eredeti és sokat ígérő, de félek, hogy az „elemzési algoritmus” nem válik minden elemző kezében hatékonnyá, eredményessé. Pedig szükség lenne könnyen és sikeresen használható eszközre, szempontsorra. A felvázolt modell a rendszer koherenciáját vizsgálja, s ez nem kevés. Ám ez a megvalósíthatóságnak csupán egyik feltétele. Mit kezdjünk a további feltételekkel? Mit gondoljunk a megvalósult, ám nem koherens „rendszerekről”? (Arra a szerző is rámutat, hogy a koherencia nem jelenti egyben a „jóságot” is. A pluralizmus viszonyai között ez értelmezhetetlen is.)

A könyv nemcsak elméleti szakemberek, pedagógiai innovátorok vitára és továbbgondolásra inspiráló élvezetes olvasmánya lehet, hanem a szélesebb pedagógustársadalom érdeklődésére is számot tarthat. Különösen azért, mert a szerző több aktuális váddal szemben is védelmükre siet.

BUDA MARIANN: Az iskola szellemisége és a társadalmi gyakorlat. Acta Paedagogica Debrecina. A KLTE Neveléstudományi Tanszékének Közleményei. XCVII. Debrecen, 1999, 167 p.

Papp János