A történelemtanítás egy negyed század tükrében
A magyar könyvkiadás sajátos viszonyai között egy zárt terjesztésű a Történelemtanári továbbképzés kiskönyvtára címet viselő sorozat részeként jelentek meg Szabolcs Ottó válogatott történelempedagógiai írásai. Ha hozzájut az olvasó, az utóbbi évek egyik legtanulságosabb kiadványát veheti kézbe (a Történelmi Társulatnál még lehet kísérletezni).
A kötet kéttucatnyi cikkének több jelentésszintje van.
Az
A történeti forráskiadvány-jelleg annak is köszönhető
s ez a közérdekű , hogy a cikkek, tanulmányok nagy része nem évtizedekig
fiókban érlelt szakmunka, hanem
Az első olyan korszak, melyre Szabolcs Ottó már résztvevőként
emlékszik, az ötvenes évek vége, a hatvanas évek eleje, amikor a történelemtanítás
alapvetően új eszköze az
A nagy
A hetvenes évekbeli írásokból látható, hogy Szabolcs figyelmét három dolog köti le (a problémák részben átnyúlnak a nyolcvanas évekre).
Az első a társadalomtudományok beemelése az iskolába, a történelemtanításba. Önálló iskolai stúdiummal nem rendelkező tudományok a szociológia, a közgazdaság-tudomány, a demográfia, a jogtudomány érdekkörei arra törekszenek, hogy tantárgyiasuljanak. Szabolcs Ottó legfontosabb, kimondott érve: a kis óraszámú, szétaprózott tárgyak nem hatékonyak, integrált képzés kell, s a legtermészetesebb integráló a történelem. Kimondatlan érve pedig az, hogy a történelem (többé-kevésbé) letisztult hangsúlyainak következtében viszonylagos autonómiával rendelkezik a politikával szemben. Milyenek lennének azonban az új tárgyak? Utólag visszatekintve Szabolcsnak igaza lett: a belénk épült történelmi ismeretek és a történelmi elemzőkészség nem avult el, mire mennénk azonban a szocialista politikai gazdaságtannal vagy a tanácsrendszerről, minisztertanácsról, a Hazafias Népfrontról szóló állampolgári ismeretekkel. Másrészt azonban a történettudomány és a történelemtanítás belső fejlődéséről is szó van: arról, hogy a politikatörténet mellett mindinkább elemzendő és megértendő a társadalomtörténet, a gazdaságtörténet: e folyamatok elemzéséhez pedig alapvető segédeszköz a szociológia és a közgazdaság-tudomány.
Szabolcs figyelmét és tevékenységét akkoriban az információs
forradalom is lekötötte. A fiatalokra zúduló információk jórészt
a tévé elterjedéséről volt szó akkoriban nagyobb része az iskola
által már nem befolyásolható. Természetesen nemcsak az ismeretterjesztő
műsorokról, hanem a történelmi tárgyú filmekről, sőt a nem történelmi
tárgyúakról is szó van: a kortárs nemzetközi politikai életet bemutató
anyagok, útirajzok, de közvetve természetesen a hatvanas-hetvenes
évek jóléti társadalmaiban játszódó Angyal, illetve Petrocelli
típusú népszerű sorozatok is mind idetartoznak. Megint csak utólag
látszik, hogy Szabolcsnak igaza lett azzal a sok történésszel szemben
(emlékezzünk a hetvenes és a korai nyolcvanas évekre), akik szakmai
cenzor után kiáltottak, szakértői testületeket akartak, hogy csak
szakmailag ellenőrzött és hamisítástól mentes történelmi adatokat
tartalmazó játékfilmeket lehessen sugározni. Szabolcs ugyanis azt
képviselte, hogy az iskolában kell annak módszereit és technikáit
megtanítani, hogy a különböző forrásokból jövő információkat a gyerekek
kritikával fogadják, illetve a maga helyén értékeljék, és legyenek
képesek összevetni őket. A hetvenes években ez talán kevésbé tűnt
hatékony módszernek, mint a cenzúra. A parabolaantennák megjelenése
a nyolcvanas években azonban már a rendszerváltás előtt igazolta:
nemcsak politikailag,
Szabolcs Ottó gondolkodása nem az oktatáspolitikai szándékok előre megrajzolható sémájában mozog. A klasszikus séma szerint melyet gyakorlatilag az összes többi tantárgyi érdekcsoport követett ahogy a tananyagmennyiség alacsony szinten tartásával kapcsolatban csökkent a politikai központ nyomása, a tantárgyi lobbik azonnal visszaállították a tananyag korábbi például Horthy-korszakbeli helyzetét. Azzal mérték sikerüket, hogy hány újabb állatfajt, írót, vegyületet tudtak visszatenni a tananyagba a korábban igaztalanul kiselejtezettek közül. Szabolcs olyannyira ellenkező módon járt el azaz nem a lexikát, hanem az elemzőkészséget akarta növelni , hogy még azt sem használta ki, hogy az értelmiségi-társadalmi nyomás az ezt az évszámot sem tudják érvet használja, illetve érti meg. A történelem kétféle értelemben is igazolta Szabolcs Ottó álláspontját: a könyvkiadás (s ezen belül a lexikonkiadás) felgyorsulása a 90-es években és az internet mindennapi munkaeszközzé válása után biztosan állíthatjuk, hogy napjaink tanulói és fiatal felnőttjei számára nem az jelenti a gondot, hogyha egy-egy évszámot vagy nevet nem tudnak, hanem az, hogy a percek alatt megszerezhető bőséges információkat hogyan kezeljék, szelektálják, miként vessék kritika alá. Szabolcs Ottó álláspontja abban is igazolódott, hogy a tudomány fejlődése, az új aspektusok megjelenése, illetve a politikai élet változása a kevésbé fontos, de a művelt emberre jellemző információk körét bizony meglehetősen átrendezte, így jobban járt az, aki a másodlagos tények közül kevesebbet vágott be, viszont nyitott maradt a többféle forrásból merítő tájékozódás iránt.
Szabolcs Ottó másik nagy témája a hetvenes években az
A nyolcvanas évekbeli írások egy-egy korábbi elv túlhajtására figyelmeztetnek, s ezzel Szabolcs Ottó sajátos egyensúlyt teremt. Ebben az évtizedben a történelemtanítás lényegi üzenete a történelem kemény statisztikai, demográfiai, szociológiai jellegű megközelítésében volt tetten érhető. Szabolcs ezzel szemben ismét hangoztatni kezdi a puhaságot, az élményszerűséget, a tanulói intuíciót. Az előző évtizedek üzenete az volt, hogy a tanár csak szervezője az ismeretáramlásnak, döntő a technika. Szabolcs Ottó a tanári szóbeliség rehabilitációját hangsúlyozza. Paradox módon még az a felismerés is idetartozik, hogy a videó és a számítógép megjelenése nem egyszerűen folytatása a korábbi információs forradalomnak, hanem az interaktivitás lehetőségét is hordozza. A nyolcvanas évek írásai éppen azért korszerűek, mert kifejezik a tudományos-technikai forradalom iránti egészséges értelmiségi kételyeket, és egyensúlyokat teremtenek az az előtti, alatti és az utáni világ módszerei között.
A kilencvenes évek írásaiban jelenik meg legnyíltabban az oktatáspolitika.
Szabolcs kiáll amellett, hogy a történelmet elejétől a végéig
továbbra is kétszer két különböző absztrakciós szinten kell tanítani,
s ezzel az álláspontjával szoros összefüggésben kiáll a 4 + 4 + 4-es
iskolastruktúra mellett. A NAT egész koncepcióját ellenzi, de nem
lenne igazi történész, ha nem kezdene töprengeni azon,
Nyilvánvaló, hogy az utóbbi probléma nem hidalható át szavakkal
és intellektuálisan, ha a NAT és nyomában a helyi tantervek azt követelik
meg, hogy önálló logikák szerint tanítsanak az iskolákban 3-4 szétaprózott
társadalomtudományi tantárgyat. Ez semmiképpen sem lesz egyenértékű
azzal, mintha egy színvonalas, elemző történelemoktatás keretében
lenne szó akár az alkotmányról, akár a modern gazdaságról. Az Ember
és társadalom virtuális egysége nem pótolhatja a dolgok szaktudományosan
legitim
Ha elfogadjuk Szabolcs Ottó elmúlt huszonöt évben született
munkáinak érvelését, abból egyetlen megoldás következhet: az Ember
és társadalom műveltségköreit egyetlen történeti logikájú, de multidiszciplináris
szemléletmódú és anyagválogatású tantárgynak kell teljesítenie.
A más irányú képzések, a befektetett tanári és szakértői munka csak
abban az esetben hasznosul, ha ténylegesen adottak lesznek a multidiszciplinaritás
szubjektív és objektív feltételei
SZABOLCS OTTÓ: Történelempedagógiai írások. Budapest, 1999, ELTE, MTT, 171 p.
Nagy Péter Tibor