Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1999 szeptember > Búcsú dr. Majzik Lászlónétól

Búcsú1

Az ember természeténél fogva áhítozik a csodákra, s a sors mégis oly ritkán szembesít bennünket igazi földi csodákkal. Mi, akik most itt vagyunk, azon kivételezettek közé tartozunk, akiknek legalább egy nagy csoda megadatott: ismerhettünk, szerethettünk egy ugyan ízig-vérig földi, mégis csodálatos lényt, egy ritka képességekkel és természettel megáldott, ám mégis a valósághoz kötődő embert, dr. Majzik Lászlóné dr. Patay Katalint.

Ez a hosszú, dolgos életet megélt személyiség nem heroikus tettek révén vívta ki csodálatunkat, hanem a mindennapok történéseiben való helytállása, szívóssága, szorgalma, életereje, hite és hitet adása, alázata és méltósága által. Majzik Lászlóné, mindannyiunk Katija, Kati nénije a mindennapi élet taposómalmának csodájaként ékesen bizonyította, hogy az emberi csodához, a közösség számára példát adó életúthoz nincs feltétlenül szükség nagy történelmi pillanatokra. Annál inkább szükségeltetik a szellemi kvalitás és erkölcsi tartás ötvöződése, a mások sorsáért érzett felelősség, a fontosnak érzett ügyeknek való alárendelődés, szorgalom és nem utolsósorban hit a munka értelmében. A sors mindezt bőkezűen nyújtotta számára.

Nagy formátumú, hihetetlenül művelt, érzékeny szellem volt, archetípusa annak a két világháború között szocializálódott, modern magyar polgári értelmiséginek, aki végképp leszámolt a múltjából adódó lehetséges jövőképével, a rendiségen alapuló magyar társadalom eszményeivel, akinek kulturális orientációjában a magyar múlt értékei mellett helyet kapott az európai kulturális örökség, valamint a modern tudományosság és művészet, aki a szemlélődő, passzív értelmiségi létezéssel szemben összehasonlíthatatlanul fontosabbnak érezte a konkrét tevékenységet, a mindennapi valósággal való együttlélegzést. Ebből az értékrendből és életszemléletből fakadt az, hogy egész életét a teoretikus és a gyakorlatorientált én egysége jellemezte.

Már gimnáziumi évei alatt a budapesti Konzervatóriumban zongorát és zeneelméletet tanult. Érettségi után előbb tanítónői oklevelet szerzett, és egy pesti külvárosi elemi iskolában tanított. Majd tanítóként művészettörténetet tanult a pesti bölcsészkar legendás Hekler-szemináriumában, s nevelésfilozófiát hallgatott Kornis Gyulánál, didaktikát Prohászka Lajosnál, pszichológiát Harkai Schiller Pálnál. A tanítói hivatás sohasem korlátozta széles ívű művészettörténeti tájékozódását, elmélyült pedagógiai tanulmányait pedig kifejezetten megtermékenyítette az Ernő utcai elemi iskola megannyi nevelési problémáján való töprengése. Nyelvismerete révén már a harmincas években behatóan foglalkozott a század szinte minden fontosabb pedagógiai és pszichológiai irányzatával. Még nincs huszonnégy éves, amikor Kerschensteiner munkaiskolájának pedagógiai kérdéseiről megvédte doktori disszertációját. A széles körű tájékozottság, a tudományos felkészültség, a szakma iránti szenvedélyes érdeklődés tudományos pályára predesztinálta, ő azonban már akkor tudta, hogy a neveléstudományt nem lehet gyakorlati tapasztalatok nélkül művelni. Számára ugyanolyan szellemi izgalommal járt egy-egy konkrét tanítási probléma megoldása, mint egy-egy új, elméleti konstrukció megértése, vagy egy impresszionista kép jelentésrétegeinek felfejtése. Ő maga élete egyik meghatározó szakaszának, későbbi munkássága legfontosabb tapasztalati terepének tekintette a tanítónőként töltött éveket.

Sohasem akart amolyan igazi tudóssá válni, talán ezért is ment nagy örömmel és elszántsággal Faragó László hívására 1945-ben a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumba, vállalva a tanítók pedagógiai-módszertani továbbképzésének sokrétű feladatát. Hasonlóan termékeny munkával teli éveket töltött el a Mérei Ferenc vezette Országos Neveléstudományi Intézetben és a híres budapesti Pedagógiai Főiskolán. Évtizedes tanítói tapasztalata és szakadatlanul továbbépülő pedagógiai műveltsége emlékezetes tanáregyéniséggé formálta. Neveléselméleti, didaktikai előadásaiban a korszak sematikus emberképe, átpolitizált nevelésfelfogása helyett megpróbálta saját, megélt pedagógiai tapasztalatait, gazdag és sokrétű pedagógiai kultúráját felmutatni. Nem eredménytelenül, tanítványai – akik közül sokan kiváló tanárrá, később tankönyvszerzővé, pedagógiai szakíróvá váltak – máig szellemi oázisként emlegetik a Majzikné-féle pedagógiai stúdiumokat.

Érdekes módon az ideológia éber őrei osztályidegen, polgári múltja, címkézettsége ellenére sem nagyon merték vagy tán nem is akarták bántani. Teret, lehetőséget kapott tankönyvírásra, szerkesztésre, pedagógiai ismeretterjesztésre. Szükség volt rá, kellett egy europeer formátumú ember, aki franciából, angolból, németből lefordította a 20. század közepének polgári pedagógiáját. Kellett egy ember, aki értette, sőt kritikailag értékelni tudta mindazt, ami a világ pedagógiájában végbemegy. Kellett egy ember, aki a káderanyagok kisszerű minősítéseitől, megbélyegző értékítéleteitől ugyan állandóan tartva, félve, de dolgozott, aki a munka megtart bölcs életfilozófiáját követve énazonosságát, nyugalmát a szívós, kitartó és persze tökéletes munkában lelte meg. Sajátos közép-kelet-európai értelmiségi létállapot az övé. A rettegés birodalmából a munka, a tevékenység, a hasznosság szabadságába menekülés élettörténete.

Jöttek aztán lelki-szellemi értelemben jobb idők. Az Országos Pedagógiai Intézetben a tantervekhez kapcsolódó nevelési dokumentumok egész sorának kidolgozásában vett tevékenyen részt. Életműve talán ebben a korszakban teljesedett ki. Megkísértette a lehetetlent: megpróbálta emberléptékűvé tenni a korszak ideológiai tételekből levezetett nevelési célkitűzéseit. Felismerte, hogy a politika által megfogalmazott voluntarista nevelési célok helyébe konkrét, megfogható és mérhető-értékelhető nevelési feladatok kellenek. Egy ország pedagógustársadalma tőle tanulta meg a nevelés tervezésének és a megvalósulás egzakt értékelésének, a nevelési eredményvizsgálatnak akkor igencsak korszerűnek minősülő technikáit. Már nem volt fiatal, bár ő sohasem öregedett meg, járta az országot, megpróbálta meggyőzni a nevelés tervezésének értelméről az addigra már igencsak fásult, sok szempontból hitüket vesztett pedagógusokat. Szürke kosztümjében, brossal összefogott blúzában állt a katedrákon, a pódiumokon, és hol erőteljes hangon, hol szelíden érvelt. A szakmai-tudományos argumentáció nem mindig, de a megannyi gyakorlati tapasztalat elmondása rendszerint megtette hatását. Évtizedekkel később végül is e témakörben végzett munkáját foglalta össze tézisekben, s ennek alapján kapta meg a neveléstudományok kandidátusa fokozatot.

Az idők azért is élhetőbbé váltak számára, mert megnyíltak a határok, újra rácsodálkozhatott az ifjúkorában látott európai tájakra, újra birtokba vehette Itáliát, Párizst. Megismerhette Barcelona gótikus negyedét, a Puskin Múzeum páratlan impresszionista gyűjteményét, elkalandozhatott azokban a német városokban, amelyeket művészettörténeti tanulmányiból, gyönyörű albumaiból már jól ismert. Ezekre az európai találkozásokra azért is szüksége volt, hogy érezze ennek a világnak a szellemi levegőjét, hogy feltöltekezzen, hogy az európai oktatásügyről készült ismertetői – amelyekből úgyszintén egy ország tanult meg tájékozódni – ne csak a száraz szövegeket, hanem ennek a sokáig sokunk elől elzárt térségnek a sajátos szellemi atmoszféráját is visszaadják. Ha igaz, hogy együtt lélegzett a magyar valósággal, akkor talán még inkább igaz az, hogy együtt lélegzett a világgal, s benne leginkább Európával.

Évtizedek óta egészen haláláig a Pedagógiai Szemle szerkesztőségének munkatársa volt. Talán ez volt élete legjobban szeretett, általa legfontosabbnak tartott, ugyanakkor a legtöbb energiát és alázatot követelő munkája; ha Majzik Kati esetében egyáltalán lehet ilyen értelemben megkülönböztetéseket tenni. Itt vált a szó legszorosabb értelmében a mindennapi aprómunka csodájává. Mi, akik ma ebben a szerkesztőségben dolgozunk, amit a szerkesztésről tudunk, tőle tanultuk. Hihetetlen igényességgel, már-már kényszeres precizitással dolgozott túl a nyolcvanon is, nemritkán napi tíz-tizenkét órát. Nem számított az, hogy milyen az idő, hogy mit mutat a sokszor nyugtalanságra is okot adó EKG-lelet, csak a szöveg tisztasága, a logikai rend számított, meg a tények, adatok pontossága. Egy-egy általa szerkesztett tanulmányt napokon át elemzett, ízekre szedett, és próbált velünk együtt behatolni a benne rejlő gondolatok mélyrétegeibe. Így vált számára és számunkra is a szerkesztőségi munka gályapadból, laboratóriummá, ettől vált a szerkesztőség igazi szellemi műhellyé.

De nemcsak szerkesztést, neveléstudományt, történelmet, kultúrhistóriát tanultunk Majzik Katitól, hanem kitartást, alázatot, emberséget, szeretetet, szigorú, teljesítményközpontú értékrendet, kemény fegyelmet, munkamorált, eközben rengeteg humort, kultúrát, európaiságot, polgári létmódot, ízlést, gasztronómiát, hedonizmust, életörömöt. Egyszóval mindent, amit tudni érdemes, minden olyan értéket, amiért érdemes élni. S azt is megtanultuk, hogy csak így érdemes élni: túl a nyolcvanon is keményen dolgozni, használni az agyat, minden újat megtanulni, nem tétlen bénultságban várni – ami úgy is elér egyszer.

A munka megtart, mondta nekem még hetekkel ezelőtt is a kórházban, amikor a nyári szám nyomdába adása előtti napon kéziratomat vittem hozzá. Felült, megkérte Katit, szeretett lányát, hogy támassza meg a hátát. Gyengének látszott, tekintete fáradt volt, nehezen vette a levegőt. Megszokott bőr tolltartójából elővette kedvenc Parker-ceruzáját, és lassan olvasni, javítani kezdte a szöveget. Az első bekezdésben jelzőket cserélt, mondatszerkezeteket rendezett át, kijavított két betűhibát. Majd rám szegezte tekintetét és így szólt: Ha hazamegyek, szeretném veled megbeszélni minden hónapban a laptervet, s szeretnék egy-egy cikket megszerkeszteni. Fél órán át dolgozott, rá nem jellemző, kicsit kusza írással ugyan, de tökéletesre csiszolta a szöveget. Szemébe fény költözött, kicsit könnyebben vette a levegőt.

Ez a munka megtart életfilozófiája, ez a Majzik Kati-féle csoda. Talán mégsem hétköznapi? Egész biztosan nem az.

Drága Kati, ez a csoda visszavonhatatlanul a miénk. Ez az a csoda, melyet nem lehet elfelejteni, mert agyunk emlékező sejtjeibe végérvényesen beégetődött. Olyan tudás és érzés ez, amelyet mi, akik ismertünk és szerettünk, elviszünk magunkkal az út végéig. Oda, ahova Te most elértél.

Nyugodj békében!

*

Azt kérjük Tőled – ahogy a koszorú szalagjára írtuk –, vezesd tovább a ceruzánkat!