Búcsú1
Az ember természeténél fogva áhítozik a csodákra, s a sors mégis oly
ritkán szembesít bennünket igazi földi csodákkal. Mi, akik most itt
vagyunk, azon kivételezettek közé tartozunk, akiknek legalább egy
nagy csoda megadatott: ismerhettünk, szerethettünk egy ugyan ízig-vérig
földi, mégis csodálatos lényt, egy ritka képességekkel és természettel
megáldott, ám mégis a valósághoz kötődő embert, dr. Majzik Lászlóné
dr. Patay Katalint.
Ez a hosszú, dolgos életet megélt személyiség nem heroikus tettek
révén vívta ki csodálatunkat, hanem a mindennapok történéseiben való
helytállása, szívóssága, szorgalma, életereje, hite és hitet adása,
alázata és méltósága által. Majzik Lászlóné, mindannyiunk Katija,
Kati nénije a mindennapi élet taposómalmának csodájaként ékesen bizonyította,
hogy az emberi csodához, a közösség számára példát adó életúthoz nincs
feltétlenül szükség nagy történelmi pillanatokra. Annál inkább szükségeltetik
a szellemi kvalitás és erkölcsi tartás ötvöződése, a mások sorsáért
érzett felelősség, a fontosnak érzett ügyeknek való alárendelődés,
szorgalom és nem utolsósorban hit a munka értelmében. A sors mindezt
bőkezűen nyújtotta számára.
Nagy formátumú, hihetetlenül művelt, érzékeny szellem volt,
archetípusa annak a két világháború között szocializálódott, modern
magyar polgári értelmiséginek, aki végképp leszámolt a múltjából adódó
lehetséges jövőképével, a rendiségen alapuló magyar társadalom eszményeivel,
akinek kulturális orientációjában a magyar múlt értékei mellett helyet
kapott az európai kulturális örökség, valamint a modern tudományosság
és művészet, aki a szemlélődő, passzív értelmiségi létezéssel szemben
összehasonlíthatatlanul fontosabbnak érezte a konkrét tevékenységet,
a mindennapi valósággal való együttlélegzést. Ebből az értékrendből
és életszemléletből fakadt az, hogy egész életét a teoretikus és a
gyakorlatorientált én egysége jellemezte.
Már gimnáziumi évei alatt a budapesti Konzervatóriumban zongorát
és zeneelméletet tanult. Érettségi után előbb tanítónői oklevelet
szerzett, és egy pesti külvárosi elemi iskolában tanított. Majd tanítóként
művészettörténetet tanult a pesti bölcsészkar legendás Hekler-szemináriumában,
s nevelésfilozófiát hallgatott Kornis Gyulánál, didaktikát Prohászka
Lajosnál, pszichológiát Harkai Schiller Pálnál. A tanítói hivatás
sohasem korlátozta széles ívű művészettörténeti tájékozódását, elmélyült
pedagógiai tanulmányait pedig kifejezetten megtermékenyítette az Ernő
utcai elemi iskola megannyi nevelési problémáján való töprengése.
Nyelvismerete révén már a harmincas években behatóan foglalkozott
a század szinte minden fontosabb pedagógiai és pszichológiai irányzatával.
Még nincs huszonnégy éves, amikor Kerschensteiner munkaiskolájának
pedagógiai kérdéseiről megvédte doktori disszertációját. A széles
körű tájékozottság, a tudományos felkészültség, a szakma iránti szenvedélyes
érdeklődés tudományos pályára predesztinálta, ő azonban már akkor
tudta, hogy a neveléstudományt nem lehet gyakorlati tapasztalatok
nélkül művelni. Számára ugyanolyan szellemi izgalommal járt egy-egy
konkrét tanítási probléma megoldása, mint egy-egy új, elméleti konstrukció
megértése, vagy egy impresszionista kép jelentésrétegeinek felfejtése.
Ő maga élete egyik meghatározó szakaszának, későbbi munkássága legfontosabb
tapasztalati terepének tekintette a tanítónőként töltött éveket.
Sohasem akart amolyan igazi tudóssá válni, talán ezért is ment
nagy örömmel és elszántsággal Faragó László hívására 1945-ben a Fővárosi
Pedagógiai Szemináriumba, vállalva a tanítók pedagógiai-módszertani
továbbképzésének sokrétű feladatát. Hasonlóan termékeny munkával teli
éveket töltött el a Mérei Ferenc vezette Országos Neveléstudományi
Intézetben és a híres budapesti Pedagógiai Főiskolán. Évtizedes tanítói
tapasztalata és szakadatlanul továbbépülő pedagógiai műveltsége emlékezetes
tanáregyéniséggé formálta. Neveléselméleti, didaktikai előadásaiban
a korszak sematikus emberképe, átpolitizált nevelésfelfogása helyett
megpróbálta saját, megélt pedagógiai tapasztalatait, gazdag és sokrétű
pedagógiai kultúráját felmutatni. Nem eredménytelenül, tanítványai
akik közül sokan kiváló tanárrá, később tankönyvszerzővé, pedagógiai
szakíróvá váltak máig szellemi oázisként emlegetik a Majzikné-féle
pedagógiai stúdiumokat.
Érdekes módon az ideológia éber őrei osztályidegen, polgári
múltja, címkézettsége ellenére sem nagyon merték vagy tán nem is akarták
bántani. Teret, lehetőséget kapott tankönyvírásra, szerkesztésre,
pedagógiai ismeretterjesztésre. Szükség volt rá, kellett egy europeer
formátumú ember, aki franciából, angolból, németből lefordította a
20. század közepének polgári pedagógiáját. Kellett egy ember, aki
értette, sőt kritikailag értékelni tudta mindazt, ami a világ pedagógiájában
végbemegy. Kellett egy ember, aki a káderanyagok kisszerű minősítéseitől,
megbélyegző értékítéleteitől ugyan állandóan tartva, félve, de dolgozott,
aki a munka megtart bölcs életfilozófiáját követve énazonosságát,
nyugalmát a szívós, kitartó és persze tökéletes munkában lelte meg.
Sajátos közép-kelet-európai értelmiségi létállapot az övé. A rettegés
birodalmából a munka, a tevékenység, a hasznosság szabadságába menekülés
élettörténete.
Jöttek aztán lelki-szellemi értelemben jobb idők. Az Országos
Pedagógiai Intézetben a tantervekhez kapcsolódó nevelési dokumentumok
egész sorának kidolgozásában vett tevékenyen részt. Életműve talán
ebben a korszakban teljesedett ki. Megkísértette a lehetetlent: megpróbálta
emberléptékűvé tenni a korszak ideológiai tételekből levezetett nevelési
célkitűzéseit. Felismerte, hogy a politika által megfogalmazott voluntarista
nevelési célok helyébe konkrét, megfogható és mérhető-értékelhető
nevelési feladatok kellenek. Egy ország pedagógustársadalma tőle tanulta
meg a nevelés tervezésének és a megvalósulás egzakt értékelésének,
a nevelési eredményvizsgálatnak akkor igencsak korszerűnek minősülő
technikáit. Már nem volt fiatal, bár ő sohasem öregedett meg, járta
az országot, megpróbálta meggyőzni a nevelés tervezésének értelméről
az addigra már igencsak fásult, sok szempontból hitüket vesztett pedagógusokat.
Szürke kosztümjében, brossal összefogott blúzában állt a katedrákon,
a pódiumokon, és hol erőteljes hangon, hol szelíden érvelt. A szakmai-tudományos
argumentáció nem mindig, de a megannyi gyakorlati tapasztalat elmondása
rendszerint megtette hatását. Évtizedekkel később végül is e témakörben
végzett munkáját foglalta össze tézisekben, s ennek alapján kapta
meg a neveléstudományok kandidátusa fokozatot.
Az idők azért is élhetőbbé váltak számára, mert megnyíltak
a határok, újra rácsodálkozhatott az ifjúkorában látott európai tájakra,
újra birtokba vehette Itáliát, Párizst. Megismerhette Barcelona gótikus
negyedét, a Puskin Múzeum páratlan impresszionista gyűjteményét, elkalandozhatott
azokban a német városokban, amelyeket művészettörténeti tanulmányiból,
gyönyörű albumaiból már jól ismert. Ezekre az európai találkozásokra
azért is szüksége volt, hogy érezze ennek a világnak a szellemi levegőjét,
hogy feltöltekezzen, hogy az európai oktatásügyről készült ismertetői
amelyekből úgyszintén egy ország tanult meg tájékozódni ne csak
a száraz szövegeket, hanem ennek a sokáig sokunk elől elzárt térségnek
a sajátos szellemi atmoszféráját is visszaadják. Ha igaz, hogy együtt
lélegzett a magyar valósággal, akkor talán még inkább igaz az, hogy
együtt lélegzett a világgal, s benne leginkább Európával.
Évtizedek óta egészen haláláig a Pedagógiai Szemle szerkesztőségének
munkatársa volt. Talán ez volt élete legjobban szeretett, általa legfontosabbnak
tartott, ugyanakkor a legtöbb energiát és alázatot követelő munkája;
ha Majzik Kati esetében egyáltalán lehet ilyen értelemben megkülönböztetéseket
tenni. Itt vált a szó legszorosabb értelmében a mindennapi aprómunka
csodájává. Mi, akik ma ebben a szerkesztőségben dolgozunk, amit a
szerkesztésről tudunk, tőle tanultuk. Hihetetlen igényességgel, már-már
kényszeres precizitással dolgozott túl a nyolcvanon is, nemritkán
napi tíz-tizenkét órát. Nem számított az, hogy milyen az idő, hogy
mit mutat a sokszor nyugtalanságra is okot adó EKG-lelet, csak a szöveg
tisztasága, a logikai rend számított, meg a tények, adatok pontossága.
Egy-egy általa szerkesztett tanulmányt napokon át elemzett, ízekre
szedett, és próbált velünk együtt behatolni a benne rejlő gondolatok
mélyrétegeibe. Így vált számára és számunkra is a szerkesztőségi munka
gályapadból, laboratóriummá, ettől vált a szerkesztőség igazi szellemi
műhellyé.
De nemcsak szerkesztést, neveléstudományt, történelmet, kultúrhistóriát
tanultunk Majzik Katitól, hanem kitartást, alázatot, emberséget, szeretetet,
szigorú, teljesítményközpontú értékrendet, kemény fegyelmet, munkamorált,
eközben rengeteg humort, kultúrát, európaiságot, polgári létmódot,
ízlést, gasztronómiát, hedonizmust, életörömöt. Egyszóval mindent,
amit tudni érdemes, minden olyan értéket, amiért érdemes élni. S azt
is megtanultuk, hogy csak így érdemes élni: túl a nyolcvanon is keményen
dolgozni, használni az agyat, minden újat megtanulni, nem tétlen bénultságban
várni ami úgy is elér egyszer.
A munka megtart, mondta nekem még hetekkel ezelőtt is a kórházban,
amikor a nyári szám nyomdába adása előtti napon kéziratomat vittem
hozzá. Felült, megkérte Katit, szeretett lányát, hogy támassza meg
a hátát. Gyengének látszott, tekintete fáradt volt, nehezen vette
a levegőt. Megszokott bőr tolltartójából elővette kedvenc Parker-ceruzáját,
és lassan olvasni, javítani kezdte a szöveget. Az első bekezdésben
jelzőket cserélt, mondatszerkezeteket rendezett át, kijavított két
betűhibát. Majd rám szegezte tekintetét és így szólt: Ha hazamegyek,
szeretném veled megbeszélni minden hónapban a laptervet, s szeretnék
egy-egy cikket megszerkeszteni. Fél órán át dolgozott, rá nem jellemző,
kicsit kusza írással ugyan, de tökéletesre csiszolta a szöveget. Szemébe
fény költözött, kicsit könnyebben vette a levegőt.
Ez a munka megtart életfilozófiája, ez a Majzik Kati-féle csoda.
Talán mégsem hétköznapi? Egész biztosan nem az.
Drága Kati, ez a csoda visszavonhatatlanul a miénk. Ez az a
csoda, melyet nem lehet elfelejteni, mert agyunk emlékező sejtjeibe
végérvényesen beégetődött. Olyan tudás és érzés ez, amelyet mi, akik
ismertünk és szerettünk, elviszünk magunkkal az út végéig. Oda, ahova
Te most elértél.
Nyugodj békében!
*Azt kérjük Tőled ahogy a koszorú szalagjára írtuk , vezesd
tovább a ceruzánkat!