Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 november > Irányítás és ellenőrzés a közoktatási intézményekben

Simon István–Tóth András

Irányítás és ellenőrzés a közoktatási intézményekben

A szerzők tanulmányukban egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyében végzett, a szakmai-pedagógiai munka irányítása és ellenőrzése témakörében folytatott széles körű empirikus vizsgálatukból az általános és a középfokú iskolák intézményvezetőinek és pedagógusainak a véleményét dolgozzák fel. Ismertetik a megkérdezetteknek a szaktanácsadásról, a pedagógustovábbképzésről és a szakmai vizsgálatokról és ellenőrzésekről szerzett tapasztalatait, értékítéleteit, és azok elemzése, általánosítása nyomán felvázolják a közoktatási intézmények ellenőrzésének, minősítésének egy lehetséges modelljét.

A közoktatásról szóló – többször módosított – 1993. évi LXXIX. törvény széles körű jogosítványokat biztosít az intézmények fenntartói számára. Ezek között szerepel a szakmai munka eredményességének ellenőrzése, továbbá a nevelési-oktatási intézmény foglalkozási, illetve pedagógiai programjában meghatározott feladatok végrehajtásának, a pedagógiai-szakmai munka eredményességének értékelése is. (102. § (2) bekezdés c) és f) pontja.)

A törvény előírásai szerint a szakmai munka ellenőrzésében csak azok vehetnek részt, akik szerepelnek az Országos szakértői névjegyzékben (107. §). Ez a névjegyzék meglehetősen nagy késedelemmel jelent meg. Az erre vonatkozó pályázati felhívást a Művelődési Közlöny 1993. évi 25. számában tették közzé, majd – a csekély érdeklődés miatt – a Köznevelés 1994. évi 2. számában megismételték. Végül a bírálóbizottság 1995 első felében döntött az addig beérkezett pályázatok sorsáról, s a névjegyzék a Művelődési Közlönyben folytatólagosan jelent meg. Látszólag tehát rendeződtek a dolgok, így megkezdődhettek volna a szakmai ellenőrzések, ha ennek szervezeti és anyagi feltételeit valamely jogszabály tartalmazta volna. E nélkül a szakmai ellenőrzés a gyakorlatban nem működhet még akkor sem, ha a törvényben találunk erre vonatkozó utalásokat.

Ilyen előzmények után nem csodálkozhatunk azon, hogy az 1989–90 óta eltelt éveket sokan „ellenőrzésmentes” időszaknak tartják, melynek negatív hatása tetten érhető az intézmények és a fenntartók munkájában. A szükséges továbblépés érdekében kutatómunkát végeztünk, és annak tanulságai alapján felvázoltuk a közoktatási intézmények ellenőrzésének, minősítésének egy lehetséges modelljét.

Kutatásunk és eredményei

A helyzet jobb megismerése érdekében önkormányzatok, intézményvezetők és pedagógusok véleményét gyűjtöttük össze Borsod-Abaúj-Zemplén megye négy településén: Miskolcon, Mezőkövesden, Felsőzsolcán és Parasznyán, kapcsolódva az Országos Közoktatási Intézet „Helyi döntéshozatal a közoktatásban” elnevezésű kutatási programjához.

A felsorolt településeken 14 iskolát kértünk fel a közreműködésre, ezek közül 6 középiskola, 8 általános iskola. A kiválasztott középiskolák között – intézményi vagy tagozati formában – szerepelnek gimnáziumok, szakközépiskolák és szakiskolák is. Valamennyi intézmény fenntartója a helyi önkormányzat.

A véleményeket interjúk készítésével, illetve kérdőíves módszerrel gyűjtöttük össze.

Interjú készült az önkormányzati jegyzőkkel, illetve a művelődési osztály – vagy iroda – vezetőjével, az iskolaigazgatókkal és tantestületenként 3-3 pedagógussal.

Kérdőív kitöltésére iskolánként 20-20 pedagógust kértünk fel. Ahol a tantestület létszáma ennél alacsonyabb, ott értelemszerűen kevesebb a kitöltött kérdőívek száma is. Valamennyit név nélkül kellett kitölteni. Azt kértük, hogy az általános iskolákban legyenek alsó és felső tagozatban tanítók, valamint napköziotthonos nevelők is a kérdőívet kiállítók között.

Ugyancsak sor került ezen intézményekben az ellenőrzések során készített dokumentációk megtekintésére, az ezzel összefüggő igazgatói vélemények kikérésére is.

Jelen esetben – terjedelmi korlátok miatt – nincs lehetőségünk arra, hogy kutatásunk eredményét teljes terjedelemében közzétegyük, ezért csupán az intézményvezetők és a pedagógusok véleményét adjuk közre, a velük készített interjúk szövegének felhasználásával.

A kérdéseinkre adott válaszokat négy csoportra oszthatjuk:

  • szaktanácsadás, szakértői tevékenység,

  • pedagógus-továbbképzés,

  • szakmai vizsgálat és ellenőrzés,

  • elképzelések, javaslatok.

    Szaktanácsadás, szakértői tevékenység

    Az intézményvezetők szaktanácsadással kapcsolatos véleménye általában nem kedvező. Ilyen véleményeket kaptunk az iskolák igazgatóitól:

    – „A szaktanácsadás tömegesített program, a pedagógiai munka értékelésével senki sem foglalkozik az intézményen kívül. A belső ellenőrzés nem helyettesíti a külső, esetleg összehasonlító elemzést.”

    – „A pedagógiai intézet szaktanácsadói a pedagógiai munka értékelését elsődlegesen olyan intézményben végzik el, ahová ilyen feladattal elhívják őket. Az utóbbi években a központi – városi szintű – továbbképzések, tanfolyamok, tréningek szervezése, lebonyolítása látszik kiemelt feladatuknak.”

    – „A területileg illetékes pedagógiai szolgáltató intézmény szaktanácsadói értékelő tevékenysége folyamatosan gyengül. A szaktanácsadás az év elején megadta a szükséges instrukciót. Ma már ez sem történik meg minden tantárgyból. Amióta a szakfelügyelet pénzért meghívható szaktanácsadássá szelídült, a pedagógus kontrollja az iskolavezetés maradt és saját lelkiismerete.”

    – „A területileg illetékes pedagógiai-szakmai szolgáltató intézménytől – mivel erre anyagi fedezet nincs – szakmai, pedagógiai értékelést nem kértünk. Műszaki vonalon a szaktanácsadókat nem is ismerjük. Országos szakértői névjegyzékben szereplő szakembertől sem közismereti, sem műszaki vonalon segítséget nem kaptunk.”

    – „Nagyon kevés segítséget kapnak a pedagógusok a szaktanácsadóktól és a szakértőktől. A Nemzeti Szakképzési Intézet szaktanácsadója az, aki nagyon nagy segítségére van a közgazdász tanároknak. A közismereti szakos kollégák közül egyedül a magyar szakosok kapnak még szakmai segítséget a Fővárosi Pedagógiai Intézet munkatársától. Harmincéves tanári pályafutásom alatt nem volt még ilyen korszak, mint az 1989-től napjainkig tartó: szakmai irányítás, felügyelet, segítés (nevezzük bárminek) gyakorlatilag nincs, nem működik.”

    A pedagógusok véleménye a szaktanácsadásról és a szakértői tevékenységről:

    a) Általános iskolai pedagógusok nyilatkozataiból néhány jellemző idézet:

    – „A kialakulatlan kapcsolattartási formákra jellemző, hogy a pedagógusok idegenkednek – esetleg régi beidegződések miatt tartanak – a szaktanácsadók munkájának igénybevételétől. A szaktanácsadói hálózatnak intézményközelben kellene működnie.”

    – „Régebben közvetlenebb volt a kapcsolat, az iskolában is megfordultak, előadásokat tartottak.”

    – „A szaktanácsadói munkáról nincs jó véleményem. Szaktanácsadóval 5-6 éve nem is találkoztam.”

    – „Az utóbbi időben – bár a kapcsolattartás rendszeres – a tanácsadói funkcióból adódó lehetőségek kihasználása kissé háttérbe szorult.”

    – „Működése szinte láthatatlan. Évente alig van egy-két rövid és kis hatékonyságú összejövetel.”

    – „Az utóbbi években a szaktanácsadói látogatások elmaradtak.”

    – „Véleményem szerint a vidéki iskolákkal nem foglalkoznak megfelelően. A szaktanácsadói hálózat működését ilyen formában nem tartom kielégítőnek.”

    – „A szaktanácsadói hálózat létét alig érezzük.”

    – „Nem elég széles körű a területileg illetékes pedagógiai-szakmai szolgáltató intézet tevékenysége. Sokoldalúbb, mélyrehatóbb, közvetlenebb segítségre lenne szükség. Ugyanez a véleményem a szaktanácsadói hálózat működéséről.”

    b) A középiskolai pedagógusok vélekedéséből néhány szemelvény:

    – „A szaktanácsadói hálózatot a Nemzeti Szakképzési Intézet működteti, legalábbis szakképzési oldalról. Állítólag létezik, személy szerint nagy jelentőséget nem tulajdonítok neki. Eddig semmilyen probléma megoldásában nem voltak segítségemre.”

    – „Eléggé láthatatlan! A helyi szaktanácsadói hálózat működését nem nagyon érzékeljük, pedig szükséges lenne a szakképzésben.”

    – „Nem érzékelhető. Szükség lenne egy jól működő szaktanácsadói testületre, amely rendszeresen látogatná az iskolákat, valamint olyan szakmai továbbképzési rendszerre, amelyet a költségvetés finanszírozna.”

    – „A szaktanácsadás eltűnt az iskolák életéből az utóbbi években.”

    – „Az elmúlt években különböző szaktanácsadók segítették a munkánkat, még átfogó ellenőrzésre is sor került nem is egy alkalommal, de öt éve egy szaktanácsadót sem láttam.”

    Az idézett véleményeket a következők szerint lehetne röviden összegezni:

    Bár az iskolákban működnek szaktárgyi munkaközösségek és bizonyos keretek között megoldják a „belső ellenőrzést” is, mindenképpen szükség van a külső szakemberek által végzett vizsgálatokra és az ezek alapján kialakított értékelésre.

    A jelenlegi körülmények között a szaktanácsadó „közreműködése” a fenntartók számára nagyon költséges, igénybevétele gyakran anyagi nehézségekbe ütközik.

    A látogatások, vizsgálatok esetlegesek, alkalomszerűek. Ezeket rendszeressé, folyamatossá kellene tenni. A kampányszerű látogatásoknak nincs értelme.

    Nem megoldott a szakértők munkájának megszervezése, koordinálása. Nem elegendő megjelentetni az Országos szakértői névjegyzéket, gondoskodni kell a testület működtetéséről is!

    Különösen hátrányt szenvednek a szakoktatási intézmények, hiszen a szakmai szakértői testület még távolabb van az iskolától, mint a közismereti tárgyakat gondozó szakemberek.

    A mai napig nem alakulhatott ki a valamennyi oktatási-nevelési intézményre kiterjedő, rendszeres szaktanácsadói tevékenység. Ennek legfőbb akadálya a szaktanácsadók teljes óraszámban való foglalkoztatása, a szabadnap hiánya és az intézményeket fenntartó önkormányzatok anyagi ellehetetlenülése. Legtöbb önkormányzatnál nem is gondolhatnak arra, hogy a szaktanácsadói szolgáltatásokat igénybe vegyék, hiszen az ezzel járó költségeket nem tudják vállalni. Emiatt a szaktanácsadók nagy része elvétve, ritkán kap megbízatásának megfelelő feladatot, az intézményeket fenntartó önkormányzatok pedig olyan – külső szakértőktől származó – szakvéleményt, mely alapja lehet az iskolák működtetésével, az intézményhálózat átalakításával, az intézményvezetők megbízásával kapcsolatos döntések meghozatalának.

    Pedagógus-továbbképzés

    A közoktatásról szóló, többször módosított 1993. évi LXXIX. törvény 36. § (2) bekezdésének e) pontja szerint a pedagógiai-szakmai szolgáltatások közé tartozik „a pedagógusok képzésének, továbbképzésének és önképzésének segítése, szervezése”.

    Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a Megyei Pedagógiai és Közművelődési Intézet részben saját szervezésű továbbképzési rendezvényekkel, részben országos hatáskörű szervek, egyesületek vagy felsőoktatási intézmények által rendezett szakmai tanácskozásokra, tanfolyamokra való figyelemfelhívással igyekszik megfelelni ezen kötelezettségének. A különféle továbbképzési alkalmak meglehetősen széles skáláját kínálják a pedagógusoknak. Ennek ellenére közülük csak kevesen jutnak el a továbbképzési rendezvényekre, mivel ezek többségét a megyeszékhelyen vagy a megyétől távol eső településeken tartják, s a felmerülő – sokszor igen tetemes – költségeket sem az intézmények, sem a pedagógusok nem tudják vállalni.

    Lényegében az eddig leírtakat támasztják alá azok a vélemények, amelyek az intézmények vezetőivel és a pedagógusokkal készített interjúkból származnak.

    – „A felkínált lehetőségek között válogathatunk, de sokszor anyagi helyzetünk miatt kell lemondanunk rendezvényekről” – hangsúlyozza az egyik általános iskolai igazgató.

    – Ugyancsak általános iskolai igazgató vélekedik úgy, hogy „Számunkra nagyon drága a továbbképzés, esetenként 1-2 pedagógust tudnék küldeni a 72 tagú testületből, aminek nincs értelme”.

    – Az egyik szakoktatási intézmény igazgatója hangoztatja: „A pedagógusok szervezett önképzésével és továbbképzésével kapcsolatos lehetőségeket a Pedagógiai Intézet hírleveléből és a Nemzeti Szakképzési Intézet továbbképzési kiadványából lehet megtudni. Sajnos ezek jó része térítésköteles, és szomorú tapasztalataink vannak a kifizetődéséről. A továbbképzéseken általában nem testre szabott tanácsokat osztogatnak.”

    – Gimnáziumi igazgató véleménye: „Gondot okoz nekem és a kollégáimnak, hogy a továbbképzések nagyon költségesek. Akik ezeket rendezik, nincsenek igazán felkészítve arra, mit kell tenniük.”

    – Városi általános iskola igazgatónője szintén a továbbképzés anyagi vonatkozásait hangoztatja: „Ezek a rendezvények – kivéve a központi továbbképzést – költségtérítést igényelnek, amelyet vagy az oktatási intézmény, vagy a részt vevő pedagógus kell hogy fizessen. Ebből következik, hogy az intézmény a költségvetési gazdálkodás szűkös keretei miatt nem tudja vagy csak igen kis mértékben tudja támogatni az önképzésben, továbbképzésben részt venni kívánó dolgozóit.”

    – A továbbképzések színvonalát kifogásolja az egyik nagyközség általános és zeneiskolájának igazgatója: „A továbbképzéseken a nevelőtestület rendszeresen részt vesz. Ezeknek a színvonala nagyon eltérő. A továbbképzéseken sok információt kapnak a nevelők. Mégis előfordul, hogy néhány megbeszélés után csalódottak. A lényegi kérdésekről ugyanis nem esik szó.”

    – Ugyancsak minőségi kifogásait hangoztatja az egyik általános iskola igazgatóhelyettese: „A szakmai értekezletekről, továbbképzésekről a »Hírláncon« keresztül értesülünk. A továbbképzések színvonala az előző évekhez képest visszaesett. Az igazán valamit érő továbbképzések részvételi díja magas. Az iskolák igyekeznek saját körükben megoldani a problémákat.”

    – A továbbképzések színvonalát bírálja és nem kellő szervezettségét hangoztatja az egyik általános iskolai tanító: „A továbbképzések színvonala az utóbbi években nem mindig volt megfelelő. Rengeteg embert összezsúfoltak. A nem kellően hallható előadásokra képtelenség volt odafigyelni.”

    – Elvárásait fogalmazza meg az egyik nagyközség általános iskolájának igazgatóhelyettese: „A pedagógusok szervezett önképzése és továbbképzése terén bizonytalanságot, tájékozatlanságot érzek. A továbbképzések az alkalmazható tudást nyújtsák, segítsék a gondolkodásmód, a szemlélet fejlődését. Legyenek szervezettek, a pedagógusoknak biztosítsák a képzésekre az időt, központi anyagi támogatásra épüljenek!”

    – Iskolafenntartói társulás székhelyközségének általános iskolájában tanító fizika szakos tanár a következőképpen vélekedik: „Csak az ingyenes továbbképzéseket veszem igénybe. Olyan intézményi költségvetésre lenne szükség, amely megakadályozza a leépülést, a működés biztosítása mellett a fejlesztésre, a továbbképzésre és a jó munka elismerésére is anyagi fedezetet nyújtana.”

    – Városi általános iskola tanítójának véleménye: „A szervezett továbbképzések egyre jobban ritkulnak, általában fizetni kell értük. Az előadások színvonala nagyon ritkán megfelelő. Ha már egyszer fizetünk érte, akkor tartalmasabb, színvonalasabb továbbképzéseket igényelnénk.”

    – Ugyanabban az iskolában tanító biológia–földrajz szakos tanár észrevétele: „A továbbképzések tartalmi színvonala rendkívül hullámzó. Kevés továbbképzésen veszünk részt, mivel nincs rá pénz.”

    Szakmai vizsgálat és ellenőrzés

    Az önkormányzatok bizonyos időszakonként rendszeresen végeznek a fenntartásukban működő intézményekben ellenőrzéseket: általában 4-5 évenként átfogó gazdálkodási ellenőrzést vagy pénzügyi revíziót. Emellett – ritkább esetben – sor kerül egyes önkormányzatoknál törvényességi ellenőrzésre is, a közoktatási törvény 104. § (1) bekezdésében foglaltak szerint. A törvény 107. §-a szabályozza a közoktatási intézmények szakmai ellenőrzésének módját, de ennek gyakorlata eddig még nem alakult ki a korábban már említett okok miatt. Ennek következményeként a nevelési-oktatási intézmények többségében olyan belső szakmai irányítási és ellenőrzési mechanizmus jött létre, amely jelentős mértékben felértékeli és új elemekkel gazdagítja az iskolai munkaközösségek tevékenységét.

    Igen érdekes áttekinteni, hogy a különböző iskolák hogyan tudnak alkalmazkodni ehhez a szokatlan helyzethez, miként oldják meg a tantestület szakmai tevékenységének belső ellenőrzését.

    Néhány igazgató és pedagógus vélekedése a velük készített interjú alapján.

    – Az egyik városi általános iskola igazgatója nagyon őszintén, szókimondóan fogalmaz: „Az iskolában nyolc munkaközösség működik. Munkájuk formailag nem változott jelentősen, tartalmában azonban bővült. Új szerkezeti elemek léptek működésbe, mint a Vezetői, a Pedagógiai Testület, s olyan munkaközösségek, amelyek »alkotó műhellyé« kezdtek válni. Feladatuk, tevékenységük a pedagógiai-szakmai irányítás minden funkciójában kimutatható.”

    – Műszaki középiskola igazgatója arról számol be, hogy az iskolai munkaközösség-vezetők hatáskörét jelentős mértékben kibővítették: „Iskolánkban kilenc munkaközösség dolgozik. Ebből hét valamilyen tantárgycsoportot ölel fel, kettő – az osztályfőnöki és a szülői – a nevelési oldalt erősíti. Élükön a munkaközösség-vezető áll, pótlékolt fizetéssel, órakedvezmény nélkül. Évente három munkaközösségi értekezletet tartanak, ebből kettőnek van értékelési feladata. Év végén a tagok munkájának értékelését is el kell végezniük.”

    – Általános iskolai tanár véleménye: „Mint az élet minden területén csökkent az ellenőrző tevékenység, az iskolában is kevesebb az óralátogatás az utóbbi években. Az iskolavezetés szerepe megváltozott, feladatai kibővültek, menedzserszerepet kénytelen betölteni. Vannak munkaközösségek, de vezetőik több szakmai segítséget igényelnek a szaktanácsadóktól, a pedagógiai-szakmai szolgáltató intézményektől.”

    – Városi általános iskola tanítója, az egyik munkaközösség vezetője leírja az intézmény belső irányító, ellenőrző mechanizmusát: „Pedagógiai munkánk továbbfejlesztése érdekében külső szakemberek, tudományos testületek segítségét is felhasználjuk. Az óralátogatások rendszeresek. Látogat az igazgató, az igazgatóhelyettes, a szakmai munkaközösség-vezető. Gyakoriak a hospitálások, ily módon adva van a szakmai munkába való betekintés, sőt az ellenőrzés lehetősége is. Az óralátogatások szempontjai között elsődleges a szakmai munka színvonala, a látott tanítási óra eredményessége.”

    Elképzelések, javaslatok

    A közoktatási intézmények vezetőivel és pedagógusaival készített interjúk során szó került arról is, hogy mit kellene tenni a szakmai irányítás jelenlegi helyzetének megváltoztatása érdekében. A vélemények, elképzelések és javaslatok között meglehetősen nagy számban találtunk olyanokat, amelyek az intézmények egyre csökkenő költségvetési támogatását sérelmezik, s ezzel kapcsolatban szorgalmaznak nemcsak fenntartói, hanem kormányzati, parlamenti szintű intézkedéseket is. Ugyancsak felvetődött több alkalommal az igazgatói vagy tantestületi hatáskör, döntési jogkör korlátozásának gondja is.

    Néhány észrevétel, vélemény, javaslat:

    – Elsőként vegyük sorra annak az igazgatónak a javaslatait, aki egy műszaki középiskola élén áll: „A szakmai munka segítésére, vizsgálatára és ellenőrzésére vonatkozóan az a véleményem, hogy szükség van egy olyan szervezetre, amely rendelkezik ilyen jogosítvánnyal. Ezt a tevékenységet az iskoláknál ingyen végzi, s olyan szakemberek alkotják, akiktől elfogadjuk a szaktanácsot, mert tekintéllyel rendelkeznek. Nagy tapasztalatú pedagógusokból verbuválódott szakfelügyelet visszaállítását szorgalmaznám.”

    – Hasonlóan vélekedik az egyik szakközépiskola igazgatója is: „Igenis szükség van a jó értelemben vett szakfelügyeletre, ahol az értő szakemberek elsősorban segítik az iskolákat: eredményeit és teljesítményeit folyamatosan vizsgálják, figyelemmel kísérik. Az ellenőrzés is szükséges, ha nem is abban az értelemben, hogy az iskolát egyszerre szállja meg az ellenőrök hada. Egy-egy átgondolt, koncepciózus ellenőrzés jó hatású lehet.”

    – Általános iskola igazgatóhelyettesének javaslata: „Legyen minden iskolának a pedagógusok továbbképzésére a költségvetésben megjelölt alapja. A szaktanácsadók pedig a mostani felkéréses alapon, de rendszeresebben látogassák az iskolákat! Segítve a szakmai munkaközösségek és az iskolavezetés munkáját információk nyújtásával, továbbképzések szervezésével.”

    A közoktatási intézmények vizsgálatának, ellenőrzésének, minősítésének egy lehetséges modellje

    A jelenleg érvényes jogszabályi előírások

    Alapvetően a közoktatási törvény tartalmazza a helyi önkormányzatok feladatellátási kötelezettségével, a fenntartói irányítással, a közoktatási intézmények ellenőrzésével, valamint a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokkal kapcsolatos előírásokat. Ezek összefüggnek a közoktatási intézményekben végzett munka értékelésével, körvonalazzák a fenntartók hatáskörét, döntési jogkörét.

    – A 102. § (2) bekezdés c) pontja szerint a fenntartó „ellenőrzi a közoktatási intézmény gazdálkodásának és működésének törvényességét, a szakmai munka eredményességét...”.

    – Az e) pont alapján „jóváhagyja a közoktatási intézmény szervezeti és működési szabályzatát, valamint a nevelési-oktatási intézmény nevelési, illetve pedagógiai programját...”.

    – Az f) pontban foglaltaknak megfelelően „értékeli a nevelési-oktatási intézmény foglalkozási, illetve pedagógiai programjában meghatározott feladatok végrehajtását, a pedagógiai-szakmai munka eredményességét”.

    A fenntartói jogosítványok birtokában az önkormányzat saját hatáskörben – hivatali dolgozóinak bevonásával – gondoskodhat a közoktatási intézmények gazdálkodásának, valamint működésük törvényességének ellenőrzéséről. Viszont a közoktatási intézmények szakmai ellenőrzését közvetlenül nem végezheti, ebben – a 107. § (1) bekezdése szerint – csak az vehet részt, aki szerepel az Országos szakértői névjegyzékben.

    Hasonló a helyzet a nevelési, illetve pedagógiai programmal is: ennek jóváhagyása előtt a fenntartó köteles – az Országos szakértői névjegyzékben szereplő – szakértő véleményét közvetlenül vagy a pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó intézmény útján beszerezni (44. § (1) bekezdés).

    Lényegében szüksége van a fenntartónak a szakértőre akkor is, amikor a közoktatási intézmény szakmai munkájának eredményességét akarja értékelni, hiszen ezt

    a) az önkormányzati pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó intézmény által végzett pedagógiai mérések, értékelések, illetőleg az Országos szakértői névjegyzékben szereplő szakember által készített vélemény, továbbá az alapműveltségi vizsga és az érettségi vizsga eredményei, illetve

    b) a nevelési-oktatási intézmény által készített beszámoló,

    c) az iskolaszék véleményezése alapján teheti (104. § (4) bekezdés).

    A közoktatásról szóló törvény 93. § (1) bekezdés g) pontja szerint a művelődési és közoktatási miniszter „gondoskodik ... a nevelési-oktatási intézményekben folyó pedagógiai munka országos, térségi, megyei, fővárosi szintű szakmai ellenőrzéséről”. E feladat teljesítése, a szakmai ellenőrzés mindennapi gyakorlatának kialakítása terén az Országos szakértői névjegyzék összeállítása és közzététele csak az első lépés. Mindenképpen szükség van olyan középszintű – megyei vagy területi – irányító szervezetre, hatóságra, esetleg intézményre, amelyre rá lehet bízni a szakmai ellenőrzések koordinálását, lebonyolításának megszervezését. Egyébként a szakértők foglalkoztatása megoldhatatlan. Erre mutatnak azok a tapasztalatok is, amelyeket a 14 intézményben szereztünk.

    Eredetileg ezt a középszintű szervezőmunkát a tankerületi oktatásügyi központokra bízták (lásd: 99. § (2) bekezdés). Azóta az oktatásügyi központokat megszüntették, s úgy tűnik, hogy a módosított törvény a pedagógiai-szakmai szolgáltató intézményekre akarja testálni ezt a feladatot (36. § (7) bekezdés). Eszerint „a közoktatási intézményben folyó ellenőrzés megszervezésével megbízható a pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó intézmény”. Ha olyan intézményre gondolunk, amelynek fenntartója és szakmai irányítója a megyei önkormányzat, akkor nyomban felvetődik a kérdés: ki bízza meg az adott intézményt ezzel a bonyolult, ráadásul kellő személyi ellátottságot és tárgyi feltételeket igénylő feladattal? Ki gondoskodik az ehhez szükséges költségvetési előirányzatról, esetleg központi támogatásról? E nélkül nem lesz olyan megyei önkormányzat, amelyik ezt a feladatot vállalná.

    A jelenleg hatályban lévő 10/1994. (V. 13.) MKM-rendelet, mely a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokat ellátó intézményekről és a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokban való közreműködés feltételeiről szól, ma már nem mindenben felel meg a törvényi előírásoknak. Ez akkor válik teljesen egyértelművé, ha a rendeletet összehasonlítjuk a módosított közoktatási törvény 36. §-ában foglaltakkal. Nyilvánvaló az egymásnak „meg nem felelés”, ezt részletezni szükségtelen. Bizonyára rövid időn belül sor kerül a fent idézett rendelet módosítására, esetleg új rendelet kiadására.

    A pedagógiai-szakmai szolgáltatások újragondolása

    Érdemes felidézni azokat a véleményeket, amelyek az oktatási törvény szakmai koncepciójával, ezen belül a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokkal kapcsolatosan fogalmazódtak meg 1991 első hónapjaiban. Ezek feldolgozását, valamint a vélemények tömörített, ám lehetőség szerint szöveghű leírását Nagy Mária végezte el. (Lásd: Törvény és iskola. Javaslat a közoktatási törvény szabályozására. Budapest, 1992, Iskolafejlesztési Alapítvány, 211–240. p.) Innen idézünk néhány – általunk érdekesnek tartott – véleményt, javaslatot.

    „Nagyon sokan írnak a szakmai szolgáltatások hiányáról, a meglévők leépüléséről, vagy ahogyan az egyik véleményező fogalmaz: a szakmai infrastruktúra hiányáról. A megyei pedagógiai intézetekkel, illetve a volt OPI-val kapcsolatban megnyilatkozók álláspontja eltérő, sokan hivatkoznak a korábbi működés pozitív példáira is, bár a nyilatkozók többsége ... más típusú szolgáltatások megjelenését is szorgalmazza. Többen utalnak rá, hogy a szakmai szolgáltatások igénybevételére nemcsak a pedagógusoknak, az igazgatóknak van szükségük, hanem az önkormányzatoknak is. Annak a kérdésnek a jelentőségét, hogy milyen szinten szerveződjenek ezek a szolgáltatások, és hogy rendelkezzenek-e ellenőrző funkcióval, valójában az elemzett koncepció megjelenése utáni oktatáspolitikai történések, ... illetve az a körül kialakuló viták emelik ki. ... E koncepciót véleményezők arra figyelmeztettek, hogy a szolgáltatások gyakorlatközeliek legyenek, a gyakorló pedagógusok igényeihez igazodjanak, ... hogy a szakértői hálózat »független« legyen. ... A tervezetben vázolt »kétpólusú szakmai irányítás« (intézményi szakmai autonómia, plusz az állami ellenőrzés szakmai korlátozó szerepe) gondolatával szemben sokan szóvá teszik, hogy kell lennie valamilyen »közbülső« szakmai szintnek is. ... Meglehetősen határozottan felismerhető tendenciának tűnik, hogy általában inkább általános iskolák fogalmazzák meg a megyei szintű szakmai szolgáltató-segítő hálózat, a »regionális szakszolgálat«, a »megyei központok« iránti igényüket.”

    Az elhangzott vagy írásban beküldött vélemények közül meglehetősen sok helyet kapott vagy valamilyen formában megjelent a törvény szakmai tervezetében, sőt végső szövegében is. Gondoljunk a pedagógiai-szakmai szolgáltatások körének kiszélesítésére, a szaktanácsadói hálózat kiépülésére, a „független” szakértői testület létrehozására, a „közbülső szakmai szint” megalkotására és így tovább.

    A korábban már említett 10/1994. (V. 13.) MKM-rendelet nem csupán a törvényi előírások végrehajtásának módját szabályozza, hanem tartalmilag is bővíti, kiszélesíti a törvényben foglaltakat. Így például a 7. § (1) bekezdése szerint „a pedagógiai intézet ... a nevelési-oktatási intézmény által készített beszámoló, illetőleg az intézményről szakértői vizsgálat során készített ellenőrzési jegyzőkönyv ... a nevelési-oktatási intézmény által igényelt szakértői szakmai-pedagógiai mérések alapján ad javaslatot oktatási, pedagógiai módszerek alkalmazásához”.

    Nem egészen világos, hogy milyen „szakértőkről” van szó. Remélhetőleg azokról, akik szerepelnek az Országos szakértői névjegyzékben, bár ilyen névjegyzék a rendelet megjelenésének idején még nem létezett.

    A módosított közoktatási törvény 36. §-a, mely a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokról szól, tovább bővíti a szolgáltatások körét, sőt ezen túlmenően megnöveli a szolgáltató intézmények hatáskörét is. „A pedagógiai értékelés, melynek feladata mérni és értékelni a nevelési-oktatási intézményben végzett nevelő- és oktatómunka eredményességét”, már nem annyira „szolgáltatás”, mint inkább a vizsgálattal vagy a szakmai ellenőrzéssel határos, ahhoz közel álló tevékenység.

    Hasonló a helyzet azzal az újszerű „szolgáltatással” is, amely lehetővé teszi, hogy a pedagógiai-szakmai szolgáltató intézményt megbízzák a közoktatási intézményben folyó ellenőrzés megszervezésével. Ha arra gondolunk, hogy a pedagógiai intézetek által foglalkoztatott szaktanácsadók közül többen is szerepelnek az Országos szakértői névjegyzékben, akkor – az ő személyes közreműködésük révén – az intézet tevőlegesen is részt vesz a szakmai ellenőrzésben, nem csupán szervezi azt.

    Ezen feladatuknak a pedagógiai-szakmai szolgáltató intézmények csak abban az esetben tudnak megfelelni, ha valamilyen módon folyamatos együttműködést alakítanak ki a működési területükön élő – az Országos szakértői névjegyzékben szereplő – szakemberekkel.

    Fentiekből következik, hogy megoldás csak a pedagógiai-szakmai szolgáltatások új – a jelenlegi törvényi előírásokat és a társadalmi igényeket figyelembe vevő – rendszerének kialakításától várható.

    Az új szolgáltató rendszer elvi alapjai

    A pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó megyei (területi) intézmények – jelen körülmények között – nem tudják teljesíteni az érvényes jogszabályok alapján velük szemben támasztott követelményeket. Ennek elsősorban szervezeti és pénzügyi akadályai vannak. Olyan feltételeket kell számukra biztosítani, melyek birtokában képessé válhatnak a rájuk vonatkozó törvényes rendelkezések előírásainak betartására, s az ezekben megfogalmazott többletfeladatok teljesítésére.

    Ezért szükség van a jelenleg hatályban lévő egyes törvényi előírások módosítására vagy kiegészítésére. A következőkre gondolunk:

    a) Az 1995. évi LXXXV. törvény 3. §-a, valamint 4. §-ának (1) és (2) bekezdésével összefüggésben konkretizálni kellene, hogy a pedagógiai-szakmai szolgáltatókra milyen többletfeladatok hárulnak az alábbiakkal kapcsolatban: „segíteni az országos, a helyi és térségi közoktatási feladatellátás szervezését”, vagy: „az érettségi vizsgák előkészítésében, továbbá a közoktatási információs rendszer működtetésében – jogszabályban meghatározottak szerint, ennek hiányában megbízás alapján – részt vesz a pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó intézmény”.

    b) A többször módosított 1993. évi LXXIX. törvény 44. § (1) bekezdése alapján „A fenntartó a nevelési program és a pedagógiai program jóváhagyása előtt köteles – az Országos szakértői névjegyzékben szereplő – szakértő véleményét közvetlenül vagy a pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó intézmény útján beszerezni.” Elő kellene írni, hogy milyen szakértő – szaktárgyi, tanügy-igazgatási, iskolavezetési, diák-önkormányzati stb. – véleménye fogadható el.

    c) A 104. § (4) bekezdése felsorolja azokat az értékeléseket, véleményeket, vizsgaeredményeket, beszámolókat, amelyek alapján a fenntartó a nevelési, illetve a pedagógiai program végrehajtását, a közoktatási intézményben folyó szakmai munka eredményességét értékelheti. Nyilvánvaló, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a szakértői vélemény, a vizsgaeredmények, az adott iskola beszámolója és az iskolaszék véleményezése közé, hiszen tartalmában és mélységében egymástól eltérő, alapvetően különböző dolgokról van szó. A szakmai munka eredményességét pedagógiai mérések, értékelések, illetve szakértői vélemény alapján kellene megítélni.

    d) A 36. § (7) bekezdése szerint „a közoktatási intézményben folyó ellenőrzés megszervezésével megbízható a pedagógia-szakmai szolgáltatást ellátó intézmény”. Le kellene szűkíteni a lehetőséget a szakmai ellenőrzésre, hiszen az egyéb – gazdálkodási, törvényességi – ellenőrzéseket a fenntartó legtöbbször saját hatáskörében szervezi.

    e) A közoktatási törvény 93. § (1) bekezdés g) pontja alapján a művelődési és közoktatási miniszter „gondoskodik ... a nevelési-oktatási intézményekben folyó pedagógiai munka országos, térségi, megyei, fővárosi szintű szakmai ellenőrzéséről”. A megyei szintű szakmai ellenőrzéssel a főjegyzőt lehetne megbízni oly módon, hogy e feladatok ellátásában részt vesz a pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó intézmény. (Itt hasonló lenne a helyzet, mint az érettségi vizsgák és az információs rendszer esetében. Lásd: 1995. évi LXXXV. törvény 4. § (1) és (2) bekezdés.) Ezzel együtt elő kellene írni a szakmai ellenőrzések rendszeres – legalább ötévenként egy alkalommal történő – megtartását.

    A pedagógiai-szakmai szolgáltatások új rendszerének kialakítása a következő szervezeti és működésbeli változtatásokat igényli:

    a) A szaktanácsadói névjegyzékbe elsősorban azokat kellene felvenni, akik szerepelnek az Országos szakértői névjegyzékben is. Ez az intézkedés előnyös lenne, mert

    – az ilyen jogosítvánnyal rendelkező szaktanácsadók nem csupán a törvényben előírt feladatokat látnák el, hanem ezen túlmenően közreműködhetnének a szakmai ellenőrzésekben, a nevelési program, illetve a pedagógiai program jóváhagyásához, valamint a közoktatási intézményekben folyó szakmai munka eredményességének értékeléséhez szükséges szakértői vélemény elkészítésében is;

    – meg lehetne oldani az Országos szakértői névjegyzékben szereplő – jelenleg nagyrészt tétlenségre kárhoztatott – szakértők rendszeres foglalkoztatását;

    – nem zavarná az intézmények vezetőit és a pedagógusokat a csupán szaktanácsadó szerepet betöltő és a szakmai ellenőrzési jogkörrel rendelkező szakértők között ma még meglévő különbség, hiszen egy ilyenfajta megoldás megszüntetné ezt a zavaró „kettősséget”;

    – olyan szakemberekkel bővülne a szaktanácsadói testület, akik nem csupán egy-egy tantárgy gondozását tudják ellátni, hanem megbízatásuk kiterjed a közoktatás egyéb területeire is;

    – a szakértők bevonása a hagyományos szaktanácsadói munkába várhatóan a pedagógiai-szakmai szolgáltatások színvonalának emelését eredményezné.

    b) Létre kellene hozni – a pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó intézményen belül – olyan szakértői csoportot, amely közreműködik a szakmai ellenőrzések megszervezésében és lebonyolításában, a különböző szakértői vélemények összeállításában.

    c) A szakértői csoport, valamint az állományba nem tartozó, de az Országos szakértői névjegyzékben szereplő és alkalmanként a munkába bevont „külső” szakértők foglalkoztatásának költségeit a pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó intézmény költségvetésében kellene előirányozni.

    A vizsgálatok és az ellenőrzések összehangolása

    Korábban említést tettünk arról, hogy a „pedagógiai értékelés, melynek feladata mérni és értékelni a nevelési-oktatási intézményben végzett munka eredményességét, már nem annyira szolgáltatás, mint inkább a vizsgálattal vagy a szakmai ellenőrzéssel határos, ahhoz közel álló tevékenység”.

    Az ellenőrzés új módszereit akkor lehet kialakítani és alkalmazni, ha szaktanácsadók és szakértők egyazon pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó intézmény külső munkatársaiként végzik munkájukat. Tevékenységük jellege szerint három csoportra lehetne őket osztani.

    – Szaktanácsadók, akik az oktatási, pedagógiai módszerek megismertetését, elterjesztését végzik.

    – Szakértők (olyan szaktanácsadók, akik szerepelnek az Országos szakértői névjegyzékben és iskolai állományban vannak.)

    – Külső szakértők (akik szerepelnek ugyan az Országos szakértői névjegyzékben, de nincsenek iskolai állományban, így például: más intézménynél vagy vállalatnál dolgoznak, önálló [egyéni?] vállalkozók, nyugdíjasok stb.).

    A szaktanácsadók, illetve szakértők számára pótlékot és hetenként legalább egy szabadnapot – ehhez a kötelező óraszám arányos csökkentését – kellene biztosítani. A külső szakértők tiszteletdíjat kapnának, s emellett megtérítenék a megbízatásuk ellátása során felmerült költségeiket.

    A tapasztalatok összegzése, a végzett munka minősítése

    Az ötévenként sorra kerülő szakmai ellenőrzés kapcsolódhatna az intézmények igazgatóinak ciklikus megbízásához. Mindenképpen szerencsés megoldás lenne, ha a megbízás lejárta előtti időszakban lehetne lefolytatni a szakmai ellenőrzést és minősíteni az adott intézményben végzett tevékenységet. Az önkormányzat döntésre jogosult testülete ennek figyelembevételével határozhatna az igazgatói megbízásról, illetve a megbízás meghosszabbításáról.

    El kell kerülni, hogy a szakmai ellenőrzés a brigádvizsgálat jellegét öltse vagy kampányszerűvé váljék. Ennek előfeltétele, hogy a szaktanácsadók folyamatosan látogassák az intézményeket, rendszeresen informálódjanak a szakmai munka helyzetéről, az esetleges gondokról, problémákról.

    Célszerűnek tartjuk figyelembe venni azt is, hogy milyen az intézmény belső ellenőrzési rendszere, ebben hogyan működnek közre az igazgató vezetőtársai és a különböző munkaközösségek. A szakmai ellenőrzésnek alapvető célja annak megállapítása, hogy az adott intézmény nevelési vagy pedagógiai programjában meghatározott célkitűzéseket milyen színvonalon teljesítik, illetve valósítják meg. Ennek megállapításához az intézményben végzett pedagógiai munkának azokat a főbb területeit kell vizsgálni, amelyeket a nevelési, illetve pedagógiai program tartalmaz. (Közoktatási törvény 47–50. §-ai.)

    Mindenképpen szükséges az intézményben végzett pedagógiai mérések és értékelések, valamint az intézmény által készített beszámoló tanulmányozása. Emellett ajánlatosnak tartjuk az adott intézményre jellemző eredményességi mutatók viszonyítását más – területi, megyei vagy országos – adatokhoz. Nem hagyhatók figyelmen kívül azok az információk sem, amelyek valamilyen módon befolyásolják az intézmény tevékenységét. Ide sorolhatók a fenntartói irányítással összefüggő írásos anyagok, intézkedések, előterjesztések, rendelkezések, határozatok, oktatási koncepciók stb.

    Hasonlóképpen figyelembe kell venni a pénzügyi revíziók és a törvényességi vizsgálatok dokumentációját is. A szakmai ellenőrzés megszervezését, irányítását, végül az ellenőrzés megállapításait tartalmazó írásos jelentés elkészítését az intézményvezetésben, illetve a tanügyigazgatásban jártas szakértőre ajánlatos bízni. Ő válassza ki azokat a szakértő társakat, akiknek e munkában való közreműködését szükségesnek tartja.

    A szakértői megállapítások írásba foglalása, a tapasztalatok összegzése és a szükséges következtetések levonása jelenti az adott intézmény pedagógiai munkájának a minősítését.

    A közoktatási törvény 107. § (10) bekezdése szerint „a közoktatási intézményben szakmai ellenőrzést végző személynek ... nincs döntési, intézkedési jogköre”. Ebből következik, hogy az ellenőrzést végző szakértők nem valami felsőbb hatóság képviselőiként teljesítik feladatukat, hanem pedagógiai-szakmai szolgáltatást nyújtanak. Az értékelés után a fenntartó hívja fel a közoktatási intézmény vezetőjét a szükséges intézkedések megtételére és nem a szakértő.

    *

    Befejezésül szeretnénk idézni néhány mondatot A magyar közoktatás távlati fejlesztésének stratégiája címet viselő szakmai tervezetből:

    „Az a cél, hogy meghatározott időközönként kivétel nélkül minden iskolában sor kerüljön külső szakmai értékelésre, legyen az akár a tanulmányi teljesítmények mérése, akár átfogó kvalitatív intézményértékelés.”

    „A nagyobb városok önkormányzatainál és a megyei önkormányzatoknál az iskolaértékelés viszonylag könnyen megoldható feladat, hiszen az ehhez szükséges szakmai kompetencia megteremthető, illetve elérhető. A kisebb településeken ez komoly nehézségekbe ütközik ... különös figyelmet kell szentelni a kisebb települések és iskoláik szakmai támogatására.”

    „Az intézményeknek és az intézményfenntartóknak nyújtott közvetlen szakértői szolgáltatásokban meghatározó szerep jut a központi és megyei pedagógiai intézeteknek. Kizárólag ezek az intézetek vannak abban a helyzetben, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsenek valamennyi intézménnyel és intézményfenntartóval, s hogy szolgáltatásaikat minden iskola és óvoda számára elérhetővé tegyék. Ezért szükség van a megyei pedagógiai intézetek értékeléssel kapcsolatos feladatainak a pontosabb meghatározására, valamint a feladatok ellátásához szükséges jogi, szakmai és anyagi feltételek megteremtésére.”

    Mi is erről igyekeztünk információkat szerezni néhány iskolában és az iskolákat fenntartó önkormányzatoknál; az információk összegyűjtésén és elemzésén túl megoldást találni azokra a problémákra, amelyek ma a közoktatási intézmények szakmai támogatása, az értékelő rendszerek kiépítése terén lépten-nyomon tapasztalhatók.

    Irodalom

    Báthory Zoltán: Az oktatásügy jövőképe. Köznevelés, 1995. 51. 4.

    Benedek András: Közoktatási szakértők kézikönyve. Budapest, 1996, OKKER Oktatási Iroda.

    Halász Gábor: A közoktatási rendszerek irányítása. Budapest, 1996, OKKER Oktatási Iroda.

    Hoffmann Rózsa: Az iskolaigazgató. Budapest, 1994, DFC Kiadó.

    Nagy József: Válaszúton a közoktatás. Iskolakultúra, 1994. 4. 16.

    Pőcze Gábor: A pedagógus mint szakértő és szaktanácsadó. Budapest, 1996, Raabe.

    Szabó Lajos (szerk.): Ellenőrzések a közoktatási intézményekben. Tác, 1995, GORSIUM GBT.

    Szebenyi Péter: Válaszúton a szakfelügyelet. Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó.