Zsigmond Anna

Igazságos diszkrimináció vagy visszájára fordított rasszizmus

Az esélyegyenlőség növelésének egyik jól bevált eszköze a pozitív diszkrimináció, azaz a hátrányos helyzetben lévők számára előnyök biztosítása. Amerikában ezzel az eszközzel hosszú ideig hatékonyan tudták kompenzálni a kisebbségek, a marginális csoportok oktatási hátrányát. Az amerikai társadalom azonban lassan korlátozni kívánja az állam esélyteremtő törekvéseit s a pozitív diszkriminációt, le akar számolni az egyenlőségeszmény ideáljaival. A szerző bemutatja a pozitív diszkrimináció elleni társadalmi megmozdulás hátterét, felvillantja az állami eszközökkel történő esélyteremtés korlátozásának társadalmi következményeit.

Javítsd ki, (de) ne vess véget („Mend it, don't end it”) – hangoztatta Clinton elnök 1995. július 19-én a Nemzeti Levéltárban tartott beszédében, amelyben ismételten kiállt az 1964. évi polgárjogi törvény megvalósítása mellett és a pozitív diszkrimináció, a hátrányos helyzetű csoportok (a nők, afro-amerikaiak és a hispano-amerikaiak, a faji/etnikai kisebbségek, fogyatékosok stb.) számára nyújtott preferenciák folytatásáért. Ezen a napon hozták nyilvánosságra az elnök rendeletére készült összefoglaló jelentést a pozitív diszkriminációval kapcsolatos intézkedésekről és eredményekről. A beszéd a pozitív diszkrimináció alkalmazásáról folytatott országos vita, a kvóta- és preferenciarendszerek fenntartását támogató vagy elvető szakértők, intézmények, kongresszusi és kormányszervek állásfoglalásai, a bírósági döntések nyomán kialakult, szinte forrongó helyzet kellős közepén hangzott el. A beszéd kritikusai azzal vádolták a Clinton-kormányzatot, hogy nem az 1964. évi polgárjogi törvény megvalósításában, hanem az arra hivatkozó szövetségi politika és gyakorlat (mellesleg jelentős költségvetési források), vagyis a status quo fenntartásában érdekelt.¹

Az amerikaiak sokáig úgy vélték, hogy az oktatás elsősorban a család, az otthon és az egyház feladata, és semmiféleképpen nem tartozik az államra. A gazdasági és társadalmi fejlődés szükségletei azonban kikényszerítették az oktatás helyi, illetve egyes (szövetségi) államok irányítása alá helyezését és anyagi támogatását. Az amerikai alkotmány nem érinti az oktatás kérdését, de a preambulumban az Egyesült Államok feladatává teszi a nemzet védelmét és az általános jólét emelését, az I. cikkely 8. fejezetének 8. pontjában pedig felhatalmazza a kongresszust a tudomány és a művészetek támogatására. Így az amerikai oktatáspolitika története az alkotmány X. kiegészítése – „Mindazokat a hatásköröket, amelyeket az Alkotmány nem az Egyesült Államokra ruház, vagy amelyeket nem tilt az államok számára, az államok, illetve a nép gyakorolják” – értelmezésének a története. Mindezt azért kell tisztázni, mert a pozitív diszkrimináció mint törvényhozási aktus csak az egyes államok jogalkotásának szintjén/körében vizsgálható felül.

Történelme folyamán Amerika közömbös maradt a szocializmus kihívásaival szemben, különös történelmi fejlődése teszi érthetővé, hogy Amerika egyetlen politikai tradíciója, a liberalizmus képes volt magába foglalni mind a demokrácia, mind a kapitalizmus eszméit. A demokratikus alapelvek vagy a liberalizmus eszméi nem filozófiaként fogalmazódnak meg, hanem elsősorban életmódként, liberális életmódként, amelyet az amerikaiak úgy hívnak, hogy az American way of life.² Amerikában a közös kultúra elleni támadásnak minősül, ha valaki a liberalizmus vagy demokrácia ellen érvel. A liberális gondolkodók szeretnék megszüntetni a diszkriminációt és a szegénységet, jobb iskolát akarnak és jobb kultúrát, hogy kompenzálni lehessen a fogyasztói társadalom spirituális ürességét. A liberális mozgalom nemcsak a gazdasági egyenlőtlenségeket akarja felszámolni, de meg akar szüntetni mindennemű társadalmi különbséget is az érintett csoportok között. Ehhez azonban le kell rombolnia a társadalom hierarchikus szerkezetét. Ez a célkitűzése a liberálisok által hirdetett radikális egalitarizmusnak, hiszen csak így lehet megszüntetni a különbséget szegények és gazdagok, a feketék és fehérek, a nők és férfiak, a gyermekek és felnőttek között. Csakhogy ami megvalósult, az gyakran sikertelenségként könyvelhető el: az iskolai szegregációnak a hatvanas években történt felszámolása után például a kormány, a hatóságok, az iskolák pozitív diszkriminációval, egyoldalú kvótákkal és preferenciák biztosításával kívánták – a korábbi (negatív) diszkrimináció következtében kialakult helyzetet orvosolva – a kisebbségeket, a hátrányos helyzetűeket támogatni.

A Johnson elnök által meghirdetett „szegénység elleni háború” (amely a kritikusok szerint többe került, mint a vietnami háború) végső soron kudarccal zárult. A programtól a színes bőrű lakosság szociális és gazdasági helyzetének javulását várták. A szegénység elleni háború közvetlenül kapcsolódott Kennedy elnök 1963. évi törvényjavaslatához az oktatás-képzés átfogó reformjáról (National Education Improvement Act). A törvényjavaslat az oktatás-képzés egész folyamatát, az alsó és középfokú oktatást, a harmadik szintű (felsőfokú, egyetemi) oktatást érinti, sőt a tanárképzést is kiemelt figyelemben részesíti. Bár a kongresszus ellenállása miatt a törvényjavaslatot nem fogadták el, említésre méltó, hogy három fejezete önálló törvénnyé vált. Új elemként jelent meg Johnson 1964-es elnöki üzenetében a hátrányos helyzetben lévők fokozott támogatásának kérdése.

A polgárjogi törvényt 1964 nyarán megfeszített munka nyomán és ellentmondásos légkörben a kongresszus nagy többséggel elfogadta. A konszenzus alapja a diszkriminációmentesség alapelve volt, amely szerint minden egyén egyenlő esélyekkel indul: függetlenül nemre, fajra, származásra vagy etnikai hovatartozására.

A vitákban a törvény támogatói hangsúlyozták a zsidó-keresztény értékek fontosságát az amerikai civilizáció tradícióiban, amennyiben mindezek érintik az erkölcsöt, az igazságot, a tisztességet, a szabadság eszméjét, az egyenlőséget, a többség hatalmát, az önkormányzatok szerepét és az egyének jogait. A egalitárius alapelvek a viták során az esélyegyenlőség, valamint az eredmények egyenlősége avagy a körülmények szerepe körüli vitában jelentek meg.

A törvény jóváhagyásával – úgy tűnik – a polgárjogokon belül az esélyegyenlőség és a diszkriminációmentesség addigi amerikai értelmezése is megváltozott: a korábbi értelmezések helyett a numerikus egyenlőség és az arányos részvétel lépett. Miről is van tulajdonképpen szó?

A polgárjogi törvény vitáiban felszólalók kivétel nélkül az emberek közötti egyenlőség alapelvére hivatkoztak. Egyesek az erkölcsi, mások a jogi egyenlőség biztosítását követelték, ismét mások a törvény, a bíróságok előtti egyenlőség fontosságát emelték ki. A legtöbb vitát azonban az esélyegyenlőség (equality of opportunity), illetve a végeredmény, a feltételek egyenlősége (equality of result, equality of condition) koncepcióinak értelmezése váltotta ki.

Az esélyegyenlőség koncepciója negatív meghatározásban könnyen megfogalmazható: meg kell szüntetni minden akadályt, amely az esélyek megvalósulásának útjában áll, azaz mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az érdemek, a teljesítmény alapján történjen az egyén elbírálása (pl. az egyetemi vagy a munkafelvételeknél). Az esélyegyenlőség koncepciója a fenti kritériumok alapján a törvény részévé vált; az eredmény egyenlőségének koncepciója azonban nem került be a törvény szövegébe. A vita egy paragrafus értelmezése körül robbant ki. A polgárjogi törvény VII. fejezetében szó van a munkahelyeken történő diszkrimináció megszüntetéséről. A kérdés úgy hangzott: megköveteli-e a törvény szóban forgó rendelkezése (equal employment practices [egyenlő alkalmazás gyakorlata]), hogy a vállalatok a „kisebbségi” csoportokhoz tartozók közül (nők, színes bőrűek, etnikai kisebbségek) a munkaerőpiacon történő megjelenésük arányában vegyenek fel új munkaerőt, azért hogy a csoportok számára biztosítsák az eredmény, az egyének számára pedig az esélyek egyenlőségét? A törvény elfogadása ellen fellépő képviselők figyelmeztettek: a szóban forgó rendelkezések kvóták bevezetéséhez és kényszerintézkedések alkalmazásához vezetnek.

A hosszú vita – és a vonatkozó rendelkezések módosítása – ellenére a képviselők egy csoportja (40 képviselő nem szavazta meg a szóban forgó paragrafust) fenntartotta azt a meggyőződését, hogy az egyenlő eredmény törvénybeli garantálása kvóták, preferenciális elbánás és más „torzító” intézkedések alkalmazását fogja maga után vonni.

Több mint harminc éve a faji megkülönböztetés eltörlése, illetve a faji hovatartozás alapján kialakított preferenciák fontos szerepet kapnak az amerikai egyetemekre történő felvételek feltételei között, ilyen alapon születnek meg a döntések az állami college-ok és egyetemek hallgatói összetételének és létszámának alakulásáról. A preferenciák, amelyek a faji megkülönböztetés felszámolását tűzik ki célul, már a felvételi vizsgáknál jelentkeznek, hiszen számos felsőoktatási intézményben a felvételi követelmények is eltérőek a faji, etnikai hovatartozástól függően (a felvételi űrlapon ki kell tölteni az erre vonatkozó megfelelő rubrikát). Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyesek felvételt nyernek alacsonyabb eredménnyel, amíg mások jobb eredménnyel maradnak ki. (Még a XX. század elején is néhány college és egyetem numerus clausust, esetenként numerus nullust alkalmazott, és megtagadta a zsidó, a fekete bőrű diákok, a nők és más csoportok felvételét az egyetemre, függetlenül a felvételizők teljesítményétől, egyéb akadémiai eredményeiktől, és előnyben részesítette a fehér és nem zsidó származásúakat. A polgárjogi törvény ezt a diszkriminációt illegálisnak minősítette.)

A polgárjogi törvény beiktatását követően az állami felsőfokú intézmények (amelyeket a törvény erre kötelezett) és a magánegyetemek többsége (a keleti parti ún. Ivy League egyetemek kivétel nélkül) pedig erkölcsi-politikai megfontolásokból és hogy „helyrehozzák” a negatív diszkrimináció miatt megtépázott hazai és nemzetközi tekintélyüket³, olyan pozitív diszkriminációs rendszereket, preferenciákat (affirmative action) léptettek életbe, amelyek elsőrangú célja mindazon diákok támogatása a felvételek során, akik korábban egyértelműen kiszorultak a felsőoktatásból. Ez a politika kiemelten támogatja a fekete diákokat és nagymértékben preferálja a latin (hispanic) származásúakat. A politika kezdettől fogva ellentmondásos volt, így a mai napig változatlanul sok vitát vált ki. Mindazok, akik a faji megkülönböztetés ellen ható preferenciákat védelmezik, azt vallják, hogy ez a politika (is) diszkriminatív, és segíti a döntéshozókat abban, hogy választani tudjanak az egyformán kvalifikált diákok közül, és ezzel együtt nem veszik észre, hogy ezzel valóban ugyanúgy döntenek, mint a diszkriminációs esetekben, amelyet felváltani vélnek.

Az elmúlt három évtized a kétségeket igazolta. A hatvanas évek közepén kialakult kongresszusi konszenzus régen megszűnt, a viták az esélyegyenlőség és az eredmények egyenlősége koncepciójáról tovább folytatódtak, az egymást követő kormányzatok pedig egyre inkább belebonyolódtak a különböző kvóták, preferenciarendszerek alkalmazásának vég nélküli hálójába. Bár a republikánus adminisztrációk „lazítani”, a demokrata kormányzatok pedig „erősíteni” igyekeztek a pozitív diszkriminációs rendszereket, a Nixon-kormányzat 1971-ben, a Carter-kormány pedig 1978-ban megerősítette: biztosítani kell az állami/szövetségi alkalmazottak körében a „kisebbségi” csoportok arányos képviseletét. A pozitív diszkrimináció mindezek következtében a polgárjogi törvénykezésre folyamatosan hivatkozó bürokratikus, mechanikus eszközzé változott az „alulképviseltség” megszüntetése, a negatív diszkrimináció hatásainak leküzdése érdekében. Szinte minden olyan jogszabályt, rendelkezést diszkriminatívnak nyilvánítottak, amely nem biztosította a „védett” csoportoknak (amelyek meghatározása nehezen volt objektívnek tekinthető az egyes konkrét esetekben) az „arányos” képviseletet, legyen szó egyetemi vagy munkahelyi felvételekről vagy közbeszerzési eljárásokról. Eltűntek vagy nem igazán bizonyultak sikeresnek viszont a pozitív diszkrimináció körébe tartozó olyan elemek, mint a iskolai felzárkóztató programok vagy a közpénzekből támogatott speciális szakképzési kurzusok.

A Reagan-kormányzat időszakára szinte libikókavélemény alakult ki a pozitív diszkrimináció támogatói és ellenzői között arról, mi legyen a célkitűzés: az esélyegyenlőség avagy az eredmények egyenlőségének biztosítása.

1995-ben a Clinton-kormány határozottan kiállt a hátrányos helyzetű csoportok arányos képviseltsége mellett, és a „sokszínűség” (diversity) jelentőségére hívta fel a figyelmet. Az 1995. július 19-i Clinton-beszéd országszerte a legnézettebb és legtöbbek által hallgatott program volt. Világossá vált, hogy a Clinton-kormányzat alapjaiban meg kívánja őrizni a faji/etnikai preferenciák alkalmazását minden területen. Az elnök rendeletére készült összefoglaló jelentés hangsúlyozza: a pozitív diszkrimináció nem jelentheti kvóták alkalmazását, nem preferálhat alkalmatlan, felkészületlen embereket, és nem hozhat létre „fordított” diszkriminációt. Sokan mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a preferenciák sohasem élvezték a többség támogatását, mivel a preferenciák önmagukban is diszkriminációt jelentenek azok ellen, akik a „nem megfelelő” etnikumhoz, nemhez vagy csoporthoz tartoznak. A preferenciák nem oldják a diszkriminációt, nem segítik valójában a hátrányos helyzetűeket. A jelen demográfiai tendenciák mellett a pozitív diszkriminációs elbánásra jogosult populáció növekedése többszöröse a preferenciákban nem részesülő népcsoportokénak. A diákság diverzifikációját célzó erőfeszítések ellentmondásos volta és az ún. elit oktatási intézmények curriculumjainak változásai elfedték azt a hatást, amelyet a kisebbségekhez tartozó diákok számának növekedése gyakorolt az elmúlt évtized egyetemi népességének növekedésére. 1984 és 1994 között a felsőoktatási intézményekbe történt felvételek száma kétmillióval, azaz 16%-kal nőtt. A növekmény 71%-át az afro-amerikaiak, az indiánok (native), az ázsiai-amerikaiak és a latin(hispanic)-amerikaiak tették ki. A fennmaradó 29%-ot a külföldi diákok és a fehér bőrű női diákok tették ki. A „fehér férfi” hallgatók száma ténylegesen csökkent. A kisebbségekhez tartozó, illetve a külföldi diákok száma jelenleg eléri a felsőoktatásban részt vevő diákok 27,8%-át.

A Clinton-kormányzat oktatási költségvetési vitái kapcsán szinte folyamatosan éleződik a vita az „erkölcsi” és a „numerikus” egyenlőség/arányosság hívei között. Mindkét fél a vitában a polgárjogi törvényt veszi alapul, az erkölcsi egyenlőség támogatói az esélyegyenlőség szükségessége mellett szállnak síkra nemre, fajra, vallásra, nemzeti hovatartozásra tekintet nélkül. A másik oldalon a numerikus egyenlőség/arányosság hívei állnak, akik hangsúlyozzák a faji és nemek szerinti arányos képviselet elérésének fontosságát – és ezt nevezik sokszínűségnek. Itt könnyen eltévedhet az olvasó, valóságban az utóbbi felel meg – a Clinton-kormányzat szerint – az 1964-es polgárjogi törvény szellemének és betűjének és segíti elő az amerikai esélyegyenlőség megvalósítását.

A kaliforniai 209. sz. kezdeményezés

Ebben a helyzetben született Kalifornia államban az állam határain jóval túlmutató kezdeményezés a pozitív diszkrimináció megszüntetéséről. Az ún. 209. sz. kezdeményezés egyebek között megszünteti a közszolgálat, a közoktatás és a közbeszerzés területein bevezetett állami és helyi programokat, ha a preferenciális elbánás kritériumai a nemi hovatartozáson vagy a faji/etnikai/nemzeti származáson alapulnak. A módosítás által érintett preferenciális elbánás jellegéről bíróságnak kell dönteni, illetve azt is meg kell vizsgálni, vajon szövetségi törvény előírja-e az adott program folytatását.

Az 1964. évi polgárjogi törvény tragédiája mutatja azt a folyamatot, ahol az esélyegyenlőség az egyenlő eredmények áldozatává vált... – hangoztatják a 209. kezdeményezés hívei. A polgárjogi törvény elvi jelentősége messze túlmutatott a közvetlen gyakorlati következményeken: áttörte a korlátokat az oktatás szövetségi ellenőrzésében. Az amerikai kormány ugyanis saját hatáskörében dönt az adókról és adójövedelmek elköltésének módjáról is. Az oktatásban ez úgy érvényesült, hogy a kormány meghatározott összeget meghatározott programok finanszírozására irányozott elő. A támogatott intézmények és az iskolakörzetek kötelesek voltak ezen összegeket meghatározott programokra felhasználni, ez azonban nem érintette az oktatási intézmények egyéb programjait. A polgárjogi törvény VI. fejezete megfordította a helyzetet, hiszen az oktatási intézményeknek meg kellett felelniük a szövetség által előírt bizonyos követelményeknek, mielőtt meghatározott programjaik megvalósítására szövetségi támogatást kaphatnak. Ily módon a törvény révén megvalósították az alsó, a közép- és a felsőfokú intézmények tevékenységének közvetlen szabályozását. (Az intézmények a törvény értelmében természetesen nem kötelesek a szövetségi támogatást elfogadni.)

1996 novemberében a kaliforniai választópolgárok 54%-a megszavazta a kezdeményezést, és ennek megfelelően a kaliforniai alkotmányt módosították. Az elfogadását követően az új politikát már az 1997. évi graduate- (a különböző fokozatokra való) felvételeknél és 1998-ban a college-felvételeknél is alkalmazták. Ennek ellenére az Amerika-szerte folyó vita tovább folytatódik.

A kezdeményezés szerint „... az állam (Kalifornia) nem alkalmazhat semmiféle diszkriminációt vagy nem biztosíthat preferenciális bánásmódot semmiféle individuum vagy csoport javára a fajhoz, nemhez, etnikumhoz való származás vagy hovatartozás alapján a köztisztviselői munkakörök betöltésében, a közoktatásban avagy közalkalmazásban”. 1997 végére a tiltás gyakorlattá vált, mindannak ellenére, hogy számos civil szervezet, állampolgári tömörülés bíróságon támadta meg a kezdeményezés, illetve a szavazás végeredményének alkotmányosságát.

A 209. kezdeményezés ellenzői úgy érvelnek, hogy a törvény előtti egyenlőség (equal protection) a történelem során többféle értelmezésen ment keresztül: valamikor az egyenlőtlenek, a szegregáltak védelmét (separate but unequal) szolgálta; az 1964-es polgárjogi törvény előírta, hogy minden törvény egyformán vonatkozik mindenkire, a diszkriminációt fel kell számolni. A 209. kezdeményezés megszavazása ismét szegregációt és diszkriminációt eredményez, hiszen külön-külön szabályok vonatkoznak ezentúl az emberek faj/etnikum vagy nem szerint különválasztott csoportjaira.

A valóság az, hogy a pozitív diszkrimináció, ahogyan a gyakorlatban megjelent a felsőoktatási intézményekben, már a 209. kezdeményezés előtt haldoklott, még mielőtt az aláírások összegyűltek volna a kaliforniai népszavazásra. Az amerikai előítéletek újraéledése figyelhető meg. A 21. század hídja helyett a 19. század értékrendje erősödik.

1986 márciusában az ún. Hopwood v. Texas döntésében egy szövetségi fellebbviteli bíróság elutasítja, hogy a faji/etnikai hovatartozás szempontként szerepeljen az egyetemi felvételek során, még azokban az esetekben sem, amikor annak célja az etnikai egyensúly létrehozása az egyetemi hallgatóság soraiban. A per megindításának az volt az alapja, hogy bizonyíthatóan a felvételi vizsgakritériumok mások voltak a kisebbségi csoportok és fehér diákok számára.

A döntés a legfontosabb bírósági határozat, amely az 1978-as Bakke-döntés után befolyásolta a felsőoktatási felvételeket. Bár a döntés egybecseng a pozitív diszkriminációt alátámasztó érvekkel, de a numerikus/számszerű kvóták alkalmazása elfogadhatatlan. Jerry Smith bíró szerint, aki a döntést hozta, a faji hovatartozás alapján való döntés egyértelműen értelmetlen, ugyanúgy, mintha a vércsoport szerint döntenének. A híres Bakke-eset a Berkeley Egyetemen történt, ahol a faji hovatartozás határozta meg az egyetemre történt felvételt: a kvóták miatt a fehér bőrű diákot visszautasították. Mind a két esetben fehér bőrű férfiről, illetve nőről volt szó, akik a pozitív diszkrimináció numerikus kvótában történő megjelenése miatt nem jutottak be az egyetemre, miközben megfeleltek a felvételi követelményeknek. Fellebbeztek, pereltek, majd a pert megnyerték.

Az 1964-es polgárjogi törvény VII. fejezetének célja a felzárkóztatás volt, és nem egy másfajta diszkrimináció bevezetése, hiszen az egyetlen állam érdekeit sem szolgálja. A polgárjogi törvény két legfontosabb fejezete: a VI. (Diszkriminációmentesség a szövetségileg támogatott programokban) és a VII. (Egyenlő foglalkoztatási lehetőségek) fejezet. Az oktatáspolitika szempontjából a két fejezet jelentősége elsősorban abban áll, hogy igen nagy hatása volt országszerte. Több mint két évtized múltán is elmondható, hogy az oktatási intézmények, különösen a college és a graduate schoolok dominánsan fehérek maradtak.

1955-ben például a 18–24 éves college-diákoknak csupán 4,9%-a volt fekete. Mindazon próbálkozások, lehetőségek, anyagi támogatási és ösztöndíjrendszerek kialakításával, valamint agresszív részvételi politikával az érettségizett diákok aránya javult, 1977-re kiegyenlítődött a fekete, valamint a fehér maturált diákok létszáma. Az egyetemeken azonban 25%-kal kevesebb a fekete, mint a fehér hallgató.

A 209. kezdeményezés elfogadása után ellentmondásosnak hangzik, de megkezdődött az „etnikai tisztogatás” az egyetemeken, a felsőoktatási intézményekben, ahol törvénytelen figyelembe venni akár a faji, akár a nemek szerinti hovatartozást. Jelentősen csökkent a felvett afro-amerikai diákok száma a University of California/Berkeley jogi karán, amely már alkalmazza a „színvak” felvételi politikát, ugyanez tapasztalható a University of Texas jogi fakultásán. Egyébként a Berkeley Egyetemen etnikai alapon rendszeresen elutasítják számos ázsiai-amerikai felvételi kérelmét, pedig 1995-ben ezen diákok matematikában elért SAT (Scholastic Aptitude Test) eredménye 200 ponttal magasabb, mint a fekete bőrű diákoké. Más tárgyakban is előfordul, hogy az ázsiai-amerikaiak teljesítménye jóval magasabb, mint a fekete bőrű, mind a latin (hispanic) hallgatóké.

Megdöbbentő felfedezés, hogy most, amikor a kaliforniai egyetemek befejezték a felvételi vizsgákat mindazon kényszerek nélkül, hogy pozitív diszkriminációt alkalmazzanak, és nemzedékek óta most először nem vették figyelembe a származást vagy a bőr színét, világossá vált, hogy az újabban „színvak” jelzővel jellemzett felvételek (color-blind admissions) a gyakorlatban milyen nagy változásokat hoznak. Bár egyéves tapasztalat alapján nem szabad általánosítani – lehet, hogy ez az év nem tipikus –, a trend egyértelműen a színes bőrűek kimaradását mutatja. A pozitív diszkrimináció, a preferenciális elbánás egyébként érvényben maradt az ország magánegyetemein, illetve más államokban, kivéve Kaliforniát, valamint a Hopwood-döntés által érintett államokat (Texas, Louisiana, Mississippi és Arkansas⁴). Arkansas, Michigan és Wisconsin államokban újraértékelik a pozitív diszkrimináció gyakorlatát. A Washington University is megkezdte az illegális, különböző színvonalú felvételi kritériumok felülvizsgálatát. Valószínű, hogy a kisebbségi csoportokhoz tartozó, egyébként kiváló eredményekkel rendelkező diákok sem próbálkoznak ezeken az egyetemeken, úgy vélik, nagyobb az esélyük a felvételre, az ösztöndíj elnyerésére, ha más államokban vagy magánegyetemekre felvételiznek.

A kaliforniai polgárjogi iniciatívának is nevezett 209. kezdeményezés egyre több követőre talált, és minden valószínűség szerint a fent említett államokon kívül Arizona, Colorado, Ohio, Michigan is követni fogják a példát. A támogatók szerint 1964 óta a proporcionalizmus váltotta fel a polgárjogok valódi tartalmát. A döntés kihatásai sokkal drámaibbak, hiszen már például Florida és Colorado is megszüntetett több programot a kisebbségi csoportok számára. Georgia állam, amely kevésbé érintett a 209. kezdeményezésben foglaltak alkalmazásában, precedens értékűnek vallja a döntést, és 34 campusban javasolja a „race-based” (színes bőrűeknek szóló felzárkóztató) programok és azok anyagi támogatásának megszüntetését.

Az esélyegyenlőség és az amerikai álom

Az esélyegyenlőség koncepciójának negatív meghatározásban az áll, hogy meg kell szüntetni minden akadályt, amely az esélyek biztosításának útjában áll, azaz mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az érdemek (merit), a teljesítmény alapján történjenek a felvételek. Ezzel az eredmények egyenlősége és a körülmények egyenlősége elvét egyértelműen elutasították. Amerikában már a köztársaság korai éveitől elfogadott gondolat az egyenlő lehetőségek eszméje (equality of opportunity), mivel az individualizmus már korábban megérlelte azt a hitet, hogy az egyéni célok és a vágyak fontosabbak az állam céljainál. Ha választani kell az egyén szabadsága és az egyenlőség között, az amerikaiak 75:25 arányban az előzőt választják. Míg az egyenlő lehetőségek igénye jól összeegyeztethető az amerikai politikai kultúrával, addig az egyenlő feltételek biztosításának igénye nem. Nagyon találó Irving Kristol megállapítása, amely szerint Európában az állam alapította a nemzetet, az Egyesült Államokban a nemzet alapította az államot, egy korlátozott államot, ahol az erők széles körben megosztottak.

A pozitív diszkrimináció válasz volt a valódi történelmi folyamatokra. Célja, hogy mérhető színvonalat, eredményt, a kisebbségek képviseletének növelését érje el a társadalmi, gazdasági és szellemi életben, az oktatásban, az üzleti világban. Ez az alapelv oly mértékben mozdult el az általánosítás fokáig és az absztrakcióig, hogy maga a történelem eltűnt mellőle. A pozitív diszkrimináció olyan próbálkozás, amely a valósággal szeretne megbirkózni. Nemcsak a college- és az egyetemi felvételekről van szó, hanem az állami egyetemek és egyetemi college-programoknak a nyitása a kisebbségi csoportok felé ösztöndíjak formájában, felzárkóztatási programokban egyaránt. A pozitív diszkrimináció túlmutat az oktatáson. Kiszélesíti a munkavállalási lehetőségeket, támogatja az „alulképviselt” csoportokat, amelyek egyébként nem tudtak volna bejutni a kormányzati vagy államilag támogatott munkahelyekre, vagy nem tudtak volna eredményesen részt venni a közbeszerzési programokban.

Ha a Legfelső Bíróság nem avatkozik be a jelenlegi a folyamatba, akkor a pozitív diszkrimináció a megszűnés felé tart. Amennyiben a college-ok és az egyetemek felvételi követelményei a „class not race” elképzelés felé tartanak az egyenlőtlenség problémájának megoldása céljából, akkor a kisebbségi csoportok egyértelműen kiszorulnak az oktatásból.