Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 július--augusztus > Egy pedagógiai díj negyedszázada

Gulyás Sándor

Egy pedagógiai díj negyedszázada

Negyedszázaddal ezelőtt osztották ki első ízben a kiemelkedő pedagógiai tevékenységet elismerő Apáczai-díjat. A tanulmány, amely a jubileum alkalmából íródott, azt elemzi, hogy az eltelt idő alatt mely pedagógusrétegek milyen gyakorisággal részesültek e változó presztízsű díjban. Az elemzés arra világít rá, hogy a díj a korszak minden ellentmondásossága ellenére megfelelt az alapítók eredeti szándékának, mivel a díjazottak között valóban a magyar pedagógia legkiválóbb alkotó egyéniségei voltak.

Az Apáczai-díjat 1973 nyarán osztották először a magyar Parlamentben. Akkor tízen kapták, eleddig 456-an részesültek benne. A díjat eredetileg pedagógusok kapták pedagógusnapon, 1975-ben viszont egy héttel később vehették át a díjazottak a névadó Apáczai Csere János születésének 350. évfordulóján. 1992-ben március 15-én került sor a díjkiosztásra, azóta viszont elnyerte végleges helyét a naptárban: januárban osztják, a magyar kultúra napján. 1998-ban harmincan részesültek benne, pedig azóta számtalan új kitüntetéssel ismerik el a közoktatás területén példaadóan dolgozókat.

Minden kitüntetésről elmondható, hogy az emeli az egyén jó hírét, szakmai tekintélyét, mégsem ritka, amikor ez fordítva történik. Egy Kossuth-díjas egyetemi tanár, egy tudós, aki tagja az Akadémiának, egy volt művelődési miniszter nem csupán vendége, hanem családtagja is az Apáczai-díjasok társaságának. Az elhunyt díjazottak között olyanokat is találunk, akikről azóta már díjat neveztek el. 1994 óta adják a Kiss Árpád-, 1997 óta a Nyíri Tamás-díjat.

Nem vagyok kutatója, még ismerője sem a kitüntetéstörténetnek, ezért csak félve írom le, hogy a közoktatás sok száz éves története során a legutóbbi évtizedekig sosem adtak szakmai jellegű kitüntetéseket pedagógusoknak. Természetesen ők is részesülhettek a polgári alkalmazottaknak adható díjakból. Ha máshonnan nem, Gárdonyi regényéből értesülhetünk erről. „Őfelsége Kovács Ágoston mátraszéli néptanítónak ötven évi sikeres működése elismeréséül a koronás ezüst érdemkeresztet ... adományozta.” (Az író nem állhatta meg, hogy hozzá ne fűzze, ugyanekkor „egy császári és királyi nyugalmazott udvari lovász az arany érdemkeresztet kapta”.) Így megy ez, mióta a világ világ – sopánkodik a beletörődő lélek.

Apáczai Csere János is megtapasztalhatta Hollandiából hazatelepülvén, mennyire becsülik a hatalmasságok a tanító munkáját, s mennyiben teszik lehetővé önálló törekvéseit. A kicsinyek számára írt Magyar Logikácska című tanulmányában olvashatjuk: „Bizony csak keveseknek jutott osztályrészül olyan minden világi dolgot lenéző lelkierő, melynek segítségével békésen el tudná tűrni megvetett helyzetét, az állandó, jutalom nélküli fáradságot és számtalan olyan nehézséget, amelyeknek leküzdéséhez bizony Herkules elszántságára volna szükség. Anélkül pedig könnyen összeroskad az ember e nyomorúságok súlya alatt.” Ez az alig egy évtizedre rúgó életpálya bizony máig ható, maradandó életművet hagyott ránk. A fiatal magyar tudós – mert ezzel a címmel is joggal illethetjük – hazahozta a polgári világ eszméit, a korabeli tudományok legújabb eredményeit. Könyvekbe írta magyar nyelven. Belőlük megismerjük oktatási elveit és módszereit, elképzeléseit arról, hogyan kellene működnie az általa tervezett akadémiának a tudományok művelése, terjesztése céljából. Hogy milyen nagy hatással lehetett kortársaira, főleg tanítványaira, ennek igazolására álljon itt egy részlet az egykori tanítvány, a művelt főnemes Bethlen Miklós önéletírásából, amelyben Apáczairól is megemlékezik csaknem ötven évvel annak halála után. „Egyszóval a tudományt és könyvek olvasását úgy megszerettette vélem, hogy azt senki és semmi ki nem űzhette az elmémből s kezemből a világnak minden jó s rossz munkái s változásai között is. Kívánva kívántam tanulni, valamikor lehetett, olvastam.”

Apáczai nem akart több lenni jó tanítónál, a tudományok hiteles tolmácsolójánál. „Minden gondolatomat az a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon ... Erősen föltettem magamban, hogy ha segít a jóságos és hatalmasságos Isten, néhány esztendő elteltéig megnyújtja és meghosszabbítja életem fonalát, nem halok meg addig, míg magyar nyelven nem közlöm a magyarokkal az összes tudományokat.”

Vajon miért került sor a 70-es évek elején egy új, az addigiaknál rangosabb pedagógiai kitüntetés alapítására? Elvégre a legkiválóbbaknak minősített oktatók addig is kaphattak magas elismeréseket, Állami Díjat vagy Kossuth-díjat vagy más minden vonatkozásban büszkén „viselhető” címeket. A mindenkori országos vezetők kínosan ügyeltek arra, hogy lehetőleg a nép széles rétegeiből is legyenek díjazottak, legalább egy pedagógus nevét mindig olvashatták az érdeklődők a fent említett díjak listájában.

A világ az 1973-as év első felében még nagyjából konszolidáltnak látszott. A magyar sajátosságok a szocialista táboron belül annak ellenére érvényesültek, hogy az öt évvel azelőtt kezdeményezett gazdasági mechanizmus elbukott. Az egész világgazdaságot megrázó, átformáló olajválsággal még csak vajúdott a Föld. Az oktatás a túlterheltség nehézségeivel küzdött, s a gondok megoldására szánt képesítés nélküli pedagógusok aránya erre az időre már két számjegyű lett. Enyhíteni kellett a helyzeten. A fővárosi tanács 1971 telén úgy határozott, a nevelésben leginkább kiválóknak névvel megjelölt kitüntetéseket ad pedagógusnapon. Ez volt a Földes Ferenc-díj. A következő évben, az oktatáspolitikai határozat vitájában többen felvetették egy rangos országos díj alapítását. Ráadásul 1973-ban ünnepelte az ország az iskolák államosításának 25. évfordulóját. Így került sor arra, hogy május 13-án megszületett az okirat szövege. „Apáczai Csere János-díj az alsó és középfokú oktatási, valamint nevelési intézményben kiemelkedő oktató-nevelő munkát végző és a pedagógiai gyakorlatot segítő tudományos munkában hatékony módszerek kidolgozásával, illetőleg kísérleti tapasztalatok feltárásával is közreműködő pedagógusok tevékenységének elismerése és ösztönzése céljából adományozható.” Ezt 1992-ben kiegészítették, elfogadták a felsőfokú oktatásban dolgozók jelölhetőségét is.

1. ábra – Különböző időtartamokban kiosztott díjak megoszlása százalékban

Az első esztendőkben érzékelhető volt, hogy a díjat valóban a közvetlenül pedagógiai tevékenységet folytatóknak szánták. A díjazottaknak több mint 75 százalékát az említettek alkották. Aztán a felsőoktatásban tevékenykedők fokozatosan előretörtek, s ma már ők alkotják a többséget. Teszik ezt annak ellenére, hogy azóta részükre alapították 1992-ben a Szent-Györgyi Albert-díjat. Vannak, akik már mind a két díjban részesültek. Az arányeltolódásról meggyőzően vallanak az 1. táblázat oszlopai.

1. táblázat – Az Apáczai-díjasok legfontosabb mutatói
S. sz. Megyék Férfi Nő Együtt Székhely Egye-tem Főiskola Intézet, hivatal Középiskola Általános isk. Óvoda Összesen 
1. Bács-Kiskun 12 18 Kecskemét 
2. Baranya 17 25 Pécs 19 
3. Békés Békéscsaba 
4. Borsod-Abaúj-Zemplén 16 22 Miskolc 15 
5. Csongrád 20 25 Szeged 20 
6. Fejér Székesfehérvár 
7. Győr-Moson-Sopron 17 25 Győr 
8. Hajdú-Bihar 23 28 Debrecen 12 25 
9. Heves 11 Eger 
10. Jász-Nagykun-Szolnok 13 14 Szolnok 
11. Komárom-Esztergom Tatabánya 
12. Nógrád Salgótarján 
13. Pest 16 18 Gödöllő* 
14. Somogy Kaposvár 
15. Szabolcs-Szatmár-Bereg 12 17 Nyíregyháza 10 
16. Tolna Szekszárd 
17. Vas Szombathely 
18. Veszprém 13 15 Veszprém 
19. Zala Zalaegerszeg 
 Vidék összesen 198 62 260  36 31 46 30 153 
 Budapest 118 78 196  52 23 21 55 28 196 
 Összesen 316 14 456  88 54 30 101 58 349 

* Gödöllőt, mint egyetemi várost emeltük ki Pest megye székhelyévé Budapest helyett.

A főváros ötlete elindított egy folyamatot a megyékben is. A következő esztendőkben nevesített kitüntetéseket adtak pedagógusoknak, a kultúra kiváló munkásainak: Békés megyében Czabán Samu, Hevesben Gárdonyi Géza, Pest megyében Arany János, Veszprémben Vajda Péter lett névadó. Balassi Bálint-díjat létesítettek Nógrád megyében. (A rendszerváltással azután – a többi pedagóguskitüntetéssel együtt – ezek is eltűntek.)

Érdemes röviden felsorolni az 1952 óta közalkalmazottaknak adható díjakat. Minden évben több tucat pedagógus vehette át a mindenkori kultuszminisztertől a „kiváló tanító”, „kiváló tanár” díjat. 1954 óta létezett a „kiváló óvónő” is. 1978 óta már egyesítve „kiváló pedagógus” díjat osztottak. Országos elismerésnek számított az „oktatásügy kiváló dolgozója” cím is. (A politikai, mozgalmi munkáért adható díjakról ezúttal nem esik szó.) Az MKM 1992-ben kiadott 4/1992. (III. 6.) sz. rendelete újra szabályozta a művészeti és oktatási szakmai díjak adományozását. Azóta a Németh László-, a Karácsony Sándor-, a Brunszvik Teréz-, az Éltes Mátyás-díj, ilyenformán a tanárok, tanítók, óvónők, gyógypedagógusok nekik szóló elismerésben részesülhetnek.

„Ha híres, akkor férfi” – összegzi valamelyik napilapunk a legfrissebb felmérés tapasztalatait. Semmi meglepő nincs benne. Mindenki nap mint nap találkozik ezzel a jelenséggel. A mi pályánk ráadásul az utóbbi néhány évtizedben elnőiesedett. Ha a főiskolán, egyetemen oktatókat is itt vesszük számba, a női alkalmazottak aránya legalább háromszorosa a férfiakénak. A vezetésben viszont ugyanez igaz fordítva. Ám így van ez szélesebb értelemben az egész világon. Aki népszerűségre törekszik, ezt sajnálattal állapítja meg, hogy aztán minden marad a régiben.

Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy az Apáczai-díjasok között is a férfiak dominálnak.

2. ábra

A 456 kitüntetett között csak 140 (30,7%) a nő. (A fővárosban ez az arány valamivel kedvezőbb.) Lehet, hogy tiszteletlenségnek számít leszögeznem, hogy a tíz éven aluli gyerekeket nevelők, oktatók között nincs férfi. A listán három óvónő és 12 tanítónő (a díjazottak 3,3%-a) reprezentálja a gyengébb nemet. Amint haladunk fölfelé, a férfiak dominanciája egyre erőteljesebb. Az általános iskolában 60,7; a középfokon 70,1; a főiskolán 79,6; az egyetemen 78,4% a férfiak aránya. (Az intézetekben, tanügyi hivatalokban dolgozó férfiaké 43,5%.)

Amikor ezt a díjat (meg a többieket is) osztani kezdték, a magyar oktatásügyre az volt jellemző, hogy az alsó fokon minden kilencedik pedagógus képesítés nélküli volt. (Voltak olyan kisiskolák, ahol arányuk meghaladta a diplomásokét.) A megyei továbbképző intézetek, illetve a szakfelügyelők munkájában az ő sokoldalú segítésük lett az egyik legfontosabb, leglátványosabb feladat. Biztos, hogy a díjak odaítélésében ez is szerepet játszott. (62 szakfelügyelő, illetve szaktanácsadó kapott Apáczai-díjat 25 év alatt, ez a díjazottak 13,6 százaléka.)

Ahhoz, hogy a megyéket reálisan vethessük össze, el kell tekintenünk a felsőoktatásban dolgozók szerepeltetésétől. Őket különben sem a megyei kontingensekből, hanem a részükre elkülönített megadott számú díjból jutalmazták.

2. táblázat – A díjazottak adatai főiskolai, egyetemi oktatók nélkül
S. sz. A megyék sorrendje a
díjazottak száma szerint 
A díjazottak száma A pedagógusok száma
1976–1996
átlagában 
Az egy díjra
jutó pedagógusok száma 
A megyék
helyezése az
előző oszlop alapján 
1. Győr-Moson-Sopron 23 6540 285 1. 
2. Baranya 17 5300 314 2. 
3. Borsod-Abaúj-Zemplén 17 9490 553 8. 
4. Bács-Kiskun 16 6330 396 4. 
5. Pest 15 10200 680 12. 
6. Jász-Nagykun-Szolnok 14 5350 385 3. 
7. Szabolcs-Szatmár-Bereg 14 7600 543 6. 
8. Hajdú-Bihar 12 7030 586 9. 
9. Veszprém 12 4900 410 5. 
10. Csongrád 10 5440 544 7. 
11. Békés 4870 810 16. 
12. Somogy 4020 670 10. 
13. Fejér 4940 990 18. 
14. Heves 3970 795 15. 
15. Komárom-Esztergom 3820 765 14. 
16. Tolna 3350 670 11. 
17. Zala 3630 730 13. 
18. Vas 3480 870 17. 
19. Nógrád 2760 1380 19. 
 Megyék összesen 193 Átlag: 5530 Átlag: 540  
 Budapest 121 23900 197  

A főváros státsánál fogva számos előnyt élvez az ország többi részével szemben. Ez így is van rendjén. Itt sok minden másképpen vagy „úgyabbul” van. Mindig jobbak voltak a körülmények, beleértve az anyagi megbecsülést is. Amikor nagy hiány mutatkozott szakemberekben, ezt egy idig ellensúlyozni tudták a környéken lakó Pest megyei tanítók, tanárok „befogadásával”. Az itt tanítók ma is az országos átlag felett keresnek. És (a kimutatás szerint) egy fővárosi pedagógusnak háromszor annyi esélye lehet pl. az Apáczai-díjra, mint a középmezőnyben levő más megyékben dolgozóknak, nem is beszélve a nógrádiakról, akik ennek elnyerésére elvileg hétszer kisebb eséllyel rendelkeznek. A fővárosi intézményekben dolgozók természetesen jobban szem előtt vannak, a kihívások is nagyobbak, a tehetséges, törekvő pedagógusok tehát jobban kitűnhetnek, mint a falusi, községi iskolákban. A kedvezőbb arány ezzel is magyarázható.

A megyékben a székhelyek – a főváros mintájára – ugyancsak előnyt élveznek. A 260 díjból 153 az övék (58,8%). Kirívóan magas ez az arány Hajdúban Debrecen javára (89,3%). De érdemes egy pillantást vetnünk a nagyobb városok ebbéli sorrendjére:

Debrecen 25, Szeged 20, Pécs 19, Miskolc 15, Nyíregyháza 10, Eger és Győr 9-9, Kecskemét és Szombathely 6-6, Kaposvár és Veszprém 5-5 díjazottal. 4-4 kitüntetett van Gödöllőn, Székesfehérvárott és Vácott, 3-3 Békéscsabán, Komlón, Mosonmagyaróváron, Nagykőrösön, Pápán, Sárospatakon és Tatabányán.

Az érintettség okán sokáig lehetne tanulmányozni a táblázatokat, de a földrajzi alapon történő vizsgálódás helyett térjünk át az adatok tartalmi elemzésére. Igaz, hogy ezzel egyúttal nem kerülhetem el, hogy olykor konkrétan ne utaljak híres, illetve kevésbé ismert személyekre.

Induljunk ki azon gyanakvásunkból, hogy azért ezt az Apáczai-díjat – szakmai köntöse ellenére is – a rendszer iránti teljes lojalitás jutalmazására szánták. És kik tekinthetők ilyennek? Mindenekelőtt az intézmények első számú vezetői. Ez így volt évtizedekkel ezelőtt, és így van most is. Ilyen vonatkozásban tehát az igazgatók kitüntetése ezzel a díjjal ugyancsak politikai minősítéseket takar. Ezt látszik megerősíteni az a tény, hogy a vezetők aránya eléri a 25%-ot. (104 igazgató, illetve tíz főigazgató neve szerepel a listán.) De hátha vannak, lehetnek közöttük olyanok is, akik ugyan vezető státusuk idején kapták a díjat, de nem ezért a tevékenységükért. Az Óbudai Népzenei Általános Iskolát Béres János álmodta, valósította meg, Winkler Márta sajátos nevelőiskolát teremtett, Zsolnai József különböző programjait az egész országban ismerik, tanítják. Hoffmann Rózsa indította újra a nyolcosztályos gimnáziumot, Kelemen Elemér Somogy megyei kísérlete nyomán a továbbképző kabinetekből pedagógiai intézetek jöhettek létre. Mészáros Pál Csongrádon iskolájának alagsorában csodálatos történelmi iskolamúzeumot teremtett.

Szebenyi Péter a történelemtanítás módszertani megújulása három évtizedes irányításáért kapta a díjat, s az új tantervek kimunkálásáért, bevezetéséért. Grétsy László a főigazgatói tiszt eredményes betöltésén kívül is jócskán rászolgált erre a díjra közismert nyelvápolói tevékenységével. De Bán József működésére is felfigyelt az ország, mert évtizedeken keresztül vezette sikerrel Csapiban az első cigánykollégiumot.

Bujdos László rendteremtése sem tekinthető mindennapi tettnek a fővárosi speciális nevelőotthonban, majd Aszódon miniszteri biztosként a fiúnevelő intézetben.

Ha jobban ismerném a díjazottak életpályáját, bizonyára mégennyi nevet tudnék itt felsorakoztatni. (Erről jut eszembe, hogy a fent említett hiányt egy időben pótolta a Köznevelésünk évkönyvében évente közreadott 15-20 soros ismertetés az Apáczai-díjasokról. Később 1993-ban pedig az Új Pedagógiai Szemle kérte a frissen díjazottakat, hogy valamilyen jellemző történet megírásával mutassák be magukat. A kísérlet kudarcba fulladt. Talán ha nem kötik ki, hogy csak az újak írhatnak magukról, több sikere lehetett volna?!

Ha fent nevezettek közé soroljuk azokat a vezetőket, akik publikációik, sőt könyveik szerint váltak országosan ismertté – Medvegy Antal vagy a tankönyvíró Balla Árpád –, akkor már nem intézhetjük el egy kézlegyintéssel, hogy az igazgatók nagy része mintegy hitbizományként kapta ezt a kitüntetést.

Most pedig nézzük a másik vezetői jogosítványokkal ellátott csoportot, a szakfelügyelőket (későbbi elnevezésükkel szaktanácsadókat). Az utóbbi két-három évtől eltekintve minden évben találunk szakfelügyelőket, szaktanácsadókat a díjazottak között. Az első alkalommal mindjárt négyet. Állandó mozgásuk közepette ők voltak mindenféle közoktatási koncepció legdinamikusabb szorgalmazói. Tekintélyüket úgyszólván maguknak kellett kiküzdeniük a területen. Szinte előbb-utóbb rákényszerültek valamiféle publikálásra. Közülük nem egy-kettő írt tankönyveket. Arató Mátyás (Aszód) német tankönyveket szerkesztett az általános iskolások számára, Sári Gusztáv (Debrecen) társszerzője volt egy 8. osztályos történelemkönyvnek. Forgács Anna (Budapest) a középiskolai irodalomtanítás korszerűsítését segítette szakkönyveivel. Gergely Péter (Gödöllő), Tatár István (Makó) a matematika–fizika tanításához készítettek segédleteket, Novok Rostás László (Mélykút) folyóirat vastagságú történelem-tanmeneteit sokszorosították az egész országban. Természetesen a felsorolás ebben az esetben sem lehet teljes. De remélem, azért a példák száma nagyobb annál, hogy bárki csupán kuriózumnak tekinthetné.

Természetesen a fenti csoportok tagjain kívül is többen vannak olyanok, akiket közszereplésük, írásaik tettek ismertté a szakmában. Hermann Alice, Harsányi István nevelésszociológiai tanulmányai, könyvei ma is haszonnal forgathatók. Meixner Ildikó beszédművelést segítő gyakorlatai közvetlenül, Mészáros István iskolatörténetei inkább közvetve hatnak az oktatásra. Senkinek nem kell azt bizonyítgatni, hogy manapság a népszerűsítés leghatékonyabb eszköze a televízió. Évtizedek távlatából is jól emlékszem az iskolatelevízió adásaira, s benne Páhán István (Nagykőrös) fizikaóráira, illetve Imrecze Zoltánné (OPI) matematikai műsoraira. Apáczai-díjat talán ezért is kaptak az elsők között. De az iskolatelevízió frontembere, Kelemen Endre is méltán kapta meg ezt a kitüntetést, hiszen nemcsak a tanítási gyakorlatot, de a szülők nevelését is segítették az általa szerkesztett pedagógiai adások. Vikár Lászlóné Forrai Katalin viszont az óvodások számára vezetett zenei műsorai által lett országosan ismert zenepedagógus. Takács Etel említése, akinek nyelvtankönyveiből 20 éve tanítják az általános iskolásokat, már átvezet bennünket a felsőoktatás területére. Nevezettet nemcsak azért említettem itt, mert tankönyveket, munkafüzeteket, oktatócsomagokat készített általános iskolásoknak, hanem mert bemutató tanításokat is vállalt ezekből, ha felkérték erre. Ennél hatékonyabb továbbképzési alkalmakra nem is emlékezem. A főiskolai és egyetemi oktatók esetében a publikálás szinte hozzátartozik a munkakörhöz, ezért ezekről nem szólok. Aligha találhatnánk a díjazottak között olyan személyt, akinek tollából nem került volna ki legalább két-három tanulmány. Ehelyett viszont kijelentem, hogy megtisztelő azoknak jelenléte ebben a csoportban, akik tagjai az Akadémiának, akik Kossuth- (vagy a vele azonos rangú Állami és Széchenyi-) díjat is kaptak. Az Apáczai-díjasok között tizennégyen tagjai a Magyar Tudományos Akadémiának. (Sajnos, közülük többen már csak voltak.)

240-nél több díjazottnak van doktorátusa, 42 díjazott kandidátus, 35 a tudományok doktora. A 456 kitüntetettből vagy 20-an már nincsenek közöttünk. A negyedszázados évfordulón, azaz június elején az ő emlékük előtt is tisztelegtünk. Mint ahogy arra is emlékeztünk június 10-én, hogy éppen 373 esztendeje született az a törékeny testű, de erős lelkületű fiúgyermek Brassó város közelében, az Apáca nevű kis faluban, aki a világ összes tudományát szerette volna hazahozni hazájába, s akiről nem véletlenül nevezték el az itt bemutatott rangos pedagógiai díjat.

3. ábra – A kitüntetettek megoszlása az oktatási intézmények szerint

Az alsó fokú oktatás 104 kitüntetettje között mindössze három óvónő és 12 tanítónő található, együtt sem teszik ki a 3,3 százalékot. Mi tagadás, nekik kevesebb lehetőségük van arra, hogy országos hírnévre tegyenek szert, publikálásig is ritkábban jutnak el, míg a szakfelügyelőknek, a tudományos kutatásokkal is foglalkozóknak ez szinte munkaköri kötelességük.

Szinte megoldhatatlan feladat az általános és a középiskolai tanárok statisztikai szétválasztása, ugyanis számos „kétszintű” intézmény (általános iskola és gimnázium) pedagógusai kaptak Apáczai-díjat. Ilyen esetben mindig felfele minősítettem, azaz középiskolai tanárnak tekintettem azt is, aki az adott intézményben csak 10–14 éveseket tanított. Hasonló elven nem differenciáltam a szakmunkásképzőben, a szakközépiskolában, illetve a gimnáziumban tanítók között, ha nem lehetett egyértelműen megállapítani státusukat.

A következő tanévek új kihívásokkal fogadják a pedagógusokat. A NAT (vagy valami más) bevezetése egyre több alkotó jellegű, önálló tevékenységet vár el tőlük. Bizonyára többen közülük a feladatokat olyan szinten oldják meg, hogy méltóak lesznek a különböző elismerésekre, például az Apáczai-díjra is.