Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1997 március > Elnöki székfoglaló beszéd (1967)

Jausz Béla

Elnöki székfoglaló beszéd (1967)

– Részletek –

1967. április 22-én a Magyar Pedagógiai Társaság újjáalakuló közgyűlésén a megválasztott elnök, Jausz Béla nagyhatású elnöki székfoglaló beszédet mondott. Ennek részleteit adjuk közre a Társaság újraindulásának harmincadik évfordulóján. Jausz professzor beszédének java része mindmáig megőrizte aktualitását. Különösen figyelemre méltóak a pedagógus kísérletező tevékenységéről, továbbá tudományos tájékozódásának fontosságáról és nehézségeiről elmondott gondolatai.

A munkába indulásnak ezekben az ünnepélyes perceiben, amikor a magyar pedagógusok társadalmának régi vágya lép a megvalósulás stádiumába, és megalakítván új Társaságunkat a közeli és távoli feladatokat vesszük számba, a pedagógusra kötelező önvizsgálat keménységével kell megállapítanunk azt is, hogy nem könnyű feladatokra vállalkoztunk.

És amikor a megválasztott vezetőség a maga köszönete mellett e feladatok súlya miatt érzett felelősségtudatának is hangot ad, és a világosan látott, a jövőben néhol természetesen csak sejtett célok felé vezető úton a közel s távolban esetlegesen mutatkozó akadályokat is latolgatja, akkor ne méltóztassanak ezt bizonytalankodásnak vagy óvatos előrelátásból eszközölt mentegetőzésnek minősíteni. Tudjuk, mire vállalkoztunk. Nem tegnap és ma tárgyalunk ezekről a kérdésekről: lelkiismeretes emberek más feladatok ellátása mellett erre a célra áldozott munkaóráinak sorában hányták-vetették meg a célokat, feladatokat, az odavezető utakat, lehetőségeket, és ha most a felelősség kérdését ilyen mértékben állítjuk munkaindító gondolataink sorába, ez is azt bizonyítja, hogy nem hebehurgyán történik meg a felkészülés a nem könnyű feladatokra. De azt igenis hangsúlyozni kívánjuk, hogy elképzelésünk: a Magyar Pedagógiai Társaság leendő munkája csak akkor válhat majd eredményessé, ha mindazok, akik a Társaság tagjainak sorába lépnek, a feladatok nagyságának tudatában vállalják a tagságot és az ezzel járó munkát. Örömmel nyugtázzuk egyébként, hogy tegnap nem egy komoly ígéretet kaptunk a hathatós együttmunkálkodásra. És hadd fűzzem ide azt az elgondolásunkat is, hogy a társasági tagságot a Magyar Pedagógiai Társaság, ha nem is kitüntetésnek, de megtiszteltetésnek szánja azok számára, akik – a Működési Szabályzat előírt feltételei alapján – eddig végzett elméleti vagy gyakorlati munkájukra és a területen szerzett érdemeikre hivatkozva a Társaságba való felvételüket kérik és nyerik el. Mert a magyar pedagógiának komoly feladatok ellátására képes munkásokra van szüksége ahhoz, hogy a kijelölt úton előre léphessünk.

Társaságunk és pedagógiánk jelentős feladatának szeretnénk tekinteni neveléstudományunk határainak olyatén kiszélesítését, amely a gyermekkel való hatékonyabb foglalkozás, a nevelés feladatainak jobb ellátása érdekében tudatosan is többet foglalkozzék kutatásaiban, elméleti munkájában és az ismeretek terjesztésében is nemcsak a szülőkkel való bánás, hanem általában a felnőttekkel való foglalkozás kérdéseivel.

Nem kívánok itt most vitát kavarni a pedagógia tárgykörét a hagyományos és a névben is kifejezett gyermeknevelésben látó koncepció hívei és a felnőttnevelés külön voltát tagadók között. Csak arra szeretnék egyszerű tényként utalni, hogy ma a felnőtt emberekkel való bánás tudománya elengedhetetlen kelléke a pedagógiai gyakorlati munkának. Tudom azt is, hogy egyesek rosszalló fejcsóválással fogják kísérni a pedagógia határainak eretnek kiterjesztését az andragógia területére, de nem tudom, hogyan képzelik majd el ezek a fejcsóválók az eredményes gyermeknevelői munkát társadalmunk és iskolázásunk mai fokán, ha nem gondolnak a szülőkkel, szülői munkaközösségekkel, társadalmi szervekkel való érintkezés mikéntjének vizsgálatára. Hogyan tudja a tanár a gyermek ügyeit, az alkalmazandó eljárások mikéntjét megbeszélni a szülővel, ha nem rendelkezik egészen kitűnő, elméleti alapokon nyugvó és a gyakorlatban megerősödött emberismerettel, ha nem tudja, hogy például egy, a gyermekével szemben pro vagy kontra elfogult szülőt hogyan kell kezelni, meggyőzni; ha nem tudja kifogni a gyermekről való tárgyalás vitorláiból a szülői indulatot vagy a hiúságot stb., sorolhatnám a lehetséges variánsokat a végtelenségig.

Nem kell ezt valahol megtanulni? Nem gondoljuk azt, hogy kevesebb lenne az elszomorító jelenség egyébként tiszteletreméltó fejlődést mutató ifjúságunk körében, ha ezen a területen nem lennének itt-ott aggasztó lemaradásaink, és nem értesülnénk szóban is, írásban is primitív nevelési baklövésekről vagy tudatlanságból származó hanyagságokról? Elnézést kérek, ha a pedagógusra fokozottan kötelező komplex vizsgálat követelményének most nem teszek eleget, és e kérdés tárgyalásánál elmellőzöm a többi társadalmi, szociális és pedagógiai tényezőt, de úgy érzem, annak bizonyításához, hogy a gyermeknevelés tudománya nem nélkülözheti éppen eredményessége szempontjából a felnőttekkel való bánás tudományát sem, ennyi elegendő, és éppen ezért Társaságunk célkitűzései közül sem hiányozhatnak azok a témák, amelyek az e területen végzendő tudományos kutatásokat és azok eredményeinek feldolgozását ölelik fel.

Az említett téma ugyan már a Társaság feladatainak megtárgyalása felé utalt, mégis ezek szükségképpen történő meglatolása előtt szeretnék még egy kérdést tisztázni, részint a Társaság létrejöttének talán nem eléggé tudatosított indítóokaként, részint pedig távolabbi feladatainak rögzítéseképpen, a Társaság jövőjét érintően. A már eddig elmondottak is utaltak a később még valamivel részletesebben is taglalandó feladatok széles körére és tartalmaztak utalásokat arra vonatkozólag is, milyen sokrétű tudományos kutatómunka beindítását, illetve már megkezdett kutatások folytatását kívánjuk programba iktatni.

A Magyar Pedagógiai Társaság nem azért alakult meg, mert egyesek társaságosdit akarnak játszani, hanem azért, mert egész csomó ember véleménye találkozott abban az óhajban, hogy meglevő erőinket most már közös összefogásba nemcsak lehet, de kell is mozgósítani, és ezzel kell segíteni egyfelől a meglevő kutatásokat, másfelől az elméleti munkák rendezésére hivatott, de munkabázis nélkül működő akadémiai bizottságokat.

A soktízezres pedagógustársadalom rengeteg tagjában képességek és energiák szunnyadnak kihasználatlanul. Sokan kutatnak, kísérleteznek, írogatnak, publikálnak, de ezek az erők ma még eléggé szétforgácsolva hatnak itt-ott megjelenő megyei szakfolyóiratokban, apróbb kiadványokban; a közismert pedagógiai írók, publikálók pedig a meglevő, nem kis jelentőségű pedagógiai kiadványokat és folyóiratokat látják el színvonalas termékeikkel.

Úgy érezzük, itt az ideje annak, hogy azok vezetésével, akik eddig is irányítói voltak elméleti munkánknak, vagy a gyakorlat terén tűntek ki, olyan egyesülés jöjjön létre, amely megteremti az alkotó pedagógusi munka jobb lehetőségeit mind az elmélet, mind a gyakorlat munkásai számára, tehát egy asztal mellé ülteti őket, megteremti a vélemények kicserélésének mainál közvetlenebb módjait – nemcsak továbbképző előadásokon, tanfolyamokon, alkalmi találkozásokon –, vitafórumot, de ugyanakkor összefogást is hoz létre.

Ennek az összefogásnak többrendbeli célja és haszna közül a ránk váró feladatok felvázolásával kapcsolatban különösen kettőnek a fontosságát szeretném kiemelni. Az egyik az, hogy az elméleti és gyakorlati emberek e magas szintű együttmunkálkodásának elsősorban aktuális és távlati feladataink hatékonyabb megoldását kell szolgálnia, tehát olyanfajta tudományos kutatómunkák elvégzését kell kitűznie és végrehajtania az elméleti vizsgálódások területén is, amelyeknek eredményei a gyakorlat szolgálatába állíthatók. Bár általában a pedagógiai kutatómunkák sohasem öncélú tudományos műveletek, szeretnők kiemelni azt, hogy a gyakorlati nevelést közvetlenül szolgáló kérdések kutatását kívánjuk indulásként előtérbe állítani.

És mint ahogy ma igen sok tudományágban a kollektív kutatások kezdenek fokozott szerephez jutni, mi is elsősorban arra fogunk törekedni, hogy kollektív kutatási témák feltárására kutatócsoportok működését támogassuk a Társaság erejével. Tisztában vagyunk azzal, hogy a már eddig is eredményesen végzett kollektív kutatások tanulságainak felhasználásával sem lesz könnyű ennek a munkának a beindítása, a józan és reális kutatási tervek kidolgozása, a megfelelő kutatóapparátus és kutatócsoportok munkába állítása, a megfelelő munkamódszerek kialakítása és ezek alkalmazásának megtanítása. De meggyőződésünk, hogy ha jól fogjuk meg a tervezés és munkaindítás problémáját, ha mozgósítani tudjuk a pedagógustársadalomban meglevő, már többször emlegetett, parlagon heverő erőket, akkor a pedagógiai tudományos kutatómunkának olyan széles körökre való kiterjesztését érhetjük el, amelynek eredményei biztos alapot nyújtanak majd a gyakorlat számára hasznosítható elméleti megfontolások levonására. Ha reális célok és feladatok szolgálatába tudjuk állítani az érdeklődő pedagógusokat józan és nem elhamarkodott eredményeket ígérő szolid munkaszervezéssel, akkor olyan fellendülést hozhatunk pedagógiai tudományos életünk számára az egyesületi munkával, amelyre viszont szükségünk is van ahhoz, hogy eddigi eredményeinket megsokszorozhassuk.

Véleményünk szerint a pedagógiai tudományos kutatómunkák eredményes ellátásához a jövőben a jelenleginél nagyobb méretű anyagi alapok betervezésére lesz szükség. Ma, sajnos, még ott tartunk, hogy nagyon kevesen tudják vagy hallanak róla, sokan pedig egyenesen nem akarják megérteni, hogy a pedagógiai tudományos kutatások is költségigényesek, éspedig nemcsak az esetleges műszerigényesség – például iskolalaborok, tanműhelyek, televíziólánc stb. – miatt. Sokan úgy gondolják még ma is, hogy egy tanító, esetleg egy kísérletvezető, egy osztály harminc gyerekkel, papír és ceruza bőséges lehetőséget nyújt a kísérletezésre, és legfeljebb az a kutatást vezető munkatárs valahonnan biztosított két napidíjjal és egy vasúti féljeggyel leszalad egyszer vagy akár többször Sopronba, Orosházára, mert – horribile dictu – nem a Trefort utcában vagy a Fazekasban folyik a kísérlet. Hogy egy-egy ilyen kutatómunka során a kötelező munkaidőn túl végzett tevékenységért valamilyen díjazás is jó lenne, hogy nem elég pályadíjakat kiírni, hogy nem mindig ösztönöz egy cikknek a honoráriuma, arra még igen sokan nem gondolnak, és azt hiszik, hogy a jó pedagógus úgy is elvégzi becsületesen a maga munkáját, és nem is lehet jó pedagógus az, aki közben nem műveli magát, nem végez ugyanakkor tudományos kutatómunkát és kísérleteket. Hát ez valóban így is igaz, és szerencsére voltak és vannak ezerszámra, akik nemcsak vallották ezt nehéz megélhetési viszonyok között és vallják ma is, de hogy voltak ezen a területen nemkívánatos jelenségek, aminek nevelésünk hatékonysága adta meg az árát, azt nem szabad elfeledni, ha nem is szükséges itt, ez ünnepélyes pillanatban hánytorgatnunk, mert hittel valljuk, hogy jóval több, amivel büszkélkedhetünk a felszabadulásunk óta végzett munkánk következményeképpen.

Ahhoz azonban, hogy ezen a területen előbbre tudjunk lépni egy megváltozott közvélemény alapján, az szükséges, hogy éppen Társaságunknak kell közreműködnie egy átfogó, egységes és a mainál hatékonyabb, a politikai, a társadalmi, gazdasági élet jelenségeinek köznevelési összefüggéseit a mainál alaposabban feltáró pedagógiai közszemlélet kialakítására, éspedig egyfelől a már említett okok miatt szélesebb társadalmi vonatkozásban, de ugyanakkor a saját sorainkban is.

Mert míg egyfelől el kell ismernünk, hogy éppen felelős intéző köreink főleg az utóbbi évtizedben messzemenően figyelemmel kísérték a társadalmi igényeket a pedagógiai, köznevelési problémák egész sorában és széles körű társadalmi megvitatás eredményeképpen döntöttek például az iskolareform kérdéseiben, másfelől rá kell mutatnunk arra, hogy előbbre tartanánk sok minden területen, ha a mainál differenciáltabb vizsgálatokkal nyúltunk volna és nyúlnánk egyes, elismerem, nem egyszerű társadalmi, gazdasági, szociális problémák feltárásához, elsősorban olyanokéhoz, amelyek minden bonyolultságuk ellenére is szinte elsőrendűen pedagógiai problémák. Viszont ez megfelelő pedagógiai közszemlélet hiányában valóban nehéz feladat.

Közismert igazság, hogy a gyermek a jövő társadalmának embere és éppen ezért nevelésében a társadalom minden felnőtt tagja is érdekelt. Mindent meg kell tennünk azért, hogy társadalmunk valóban megértse és felfogja azokat a feladatokat, amelyeknek megoldására nemcsak a pedagógus kötelezett. Sőt, ha már ezt a témát megpendítettem, továbbmegyek: ennek a pedagógusnak a mainál több nyugalmat, több időt és több megbecsülést kell biztosítanunk.

Megint csak elismeréssel kell nyilatkoznunk arról, hogy a múlt évben történt fizetésemelés lényeges változásokat hozott. De a mainál emelkedettebb szintű közszemlélet működtetését ettől függetlenül elő kell segítenünk, mivel még mindig nem tartunk ott, ahol tartanunk kellene a pedagógusmunka megbecsülését illetően, és a hivatalos szervek részéről megnyilatkozó elismerés mellett széles társadalmi vonalon erről még nem beszélhetünk. Pedig ennek megléte komoly társadalmi érdek.

Az előbb említettem a több nyugalom biztosításának igényét is. Még mindig akadnak tudniillik, akik azt hiszik, hogy a pedagógusnak 20-22 kötelező órájával el van intézve a munkája. Pedig hol vannak még a váltakozó intenzitással inkább gyarapodó, mint kevesbedő értekezletek, az ifjúsági körökben végzett munka, a dolgozatjavítás, az órákra való lelkiismeretes felkészülés, a családlátogatás és az önművelés stb. Nem akarok itt most részletes fejtegetésekbe bocsátkozni a nevelőmunka végzéséhez szükséges körülményekről, csak a rendezett életformából – a latinban „otium”-nak nevezett „szabadidő”-ből – származó emberi kiegyensúlyozottságról, amely alapja a szakmai műveltségnek és annak a sokat emlegetett és elengedhetetlenül szükséges pedagógiai kultúrának. Szeretnék erről többet mondani, eladdig, hogy a hajszolt ember neurózisra nevel, de az idő sürget, és ezért inkább csak hangsúllyal kívánom kiemelni a mainál is több önművelést biztosító lehetőségek fontosságát.

Foglalkoznunk kell Társaságunk eltervezett munkaterületének felparcellázásával, munkarendszerünk vázával, a szakosztályokkal és azután azokkal a főbb témakörökkel, amelyekkel társasági tudományos munkánkat megindítani kívánjuk, valamint azokkal az irányokkal, amelyek felé a várható fejlődés további, távolabbi tervezést igényel.

Az előkészítő bizottság hosszas és igen alapos megtárgyalás alapján körülbelül úgy látja az effektív munka végzésének lehetőségét, hogy az szakosztályokban történjék, amely szakosztályok két irányban strukturálódnának: vertikálisan az oktatási intézmények szerint, mint óvodai, általános iskolai, gimnáziumi, szakoktatási, felsőoktatási (megfelelő tagoltságban), a fegyveres erőknél folyó nevelési, felnőttoktatási, ifjúsági mozgalmi, családi nevelési, gyermek- és ifjúságvédelmi, gyógypedagógiai, szervezési és irányítási, továbbképzési szakosztályokban és az iskolarendszer típusainak munkájában jelentkező, horizontálisan átfogó neveléselméleti, didaktikai-metodikai, neveléstörténeti, propaganda-ismeretterjesztési szakosztályok szerint. Ehhez azt kell hozzáadnunk, hogy ez a beosztás a jelentkezések arányaitól függően fog alakulni. Az említett keret egyáltalán nem jelent merev rendszert, hanem az igényeknek megfelelően bővülhet, változhat is. Viszont módot kíván adni a Társaság arra, hogy a vidéki centrumokban – mondjuk Debrecenben, Szegeden, Pécsett, de más kulturális vagy megyei központokban is – helyi szakosztályok jöjjenek létre, akár általános összefogásban a munka integrálásával, akár szakosztályok szerinti differenciáltságban a lehetőségek és a jelentkezés kívánalmai szerint.

Végezetül pedig szeretném még felsorolni azokat a témákat, helyesebben témakereteket – és ezen belül egyes kutatási területeket is –, amelyek elképzelésünk szerint a különböző szakosztályok témáit kell hogy adják. Figyelembe véve tehát a tudomány és a technika rohamos fejlődését, a gazdasági és társadalmi élet változásait, a nevelés irányában három vonalon jelentkeznek követelmények, éspedig: a termelés és az iskola, a technizálódás és az iskola, valamint a társadalom és az iskola viszonylatában.

E világszinten is egyformán mutatkozó kapcsolatok vizsgálata abból következik, hogy – a célrendszerek különbözőségének figyelmen kívül hagyásával – közös problémák és feladatok, azonos alaphelyzetek jelentkeznek világszerte, legfőképpen a következőkben: az iskolakötelesek számának jelentős megnövekedése, a tanítási idő meghosszabbodása, az intellektualizálódás és a tananyag megnövekedése, a pedagógusok létszámának emelkedése és az ezzel összefüggő minőségi problémák, valamint a pedagógusképzés és -továbbképzés kérdései, a nők szerepe a pedagógusmunkaerő-gazdálkodásban, az iskolák helyiségbeli és tárgyi berendezettségének igényei.

Ugyanilyen közös, de az ideológiai alap különbözősége folytán más-más vetületben jelentkezik olyan vonatkozású vizsgálatok szükségessége, mint pedagógia és filozófia, pedagógia és fiziológia, orvostudomány, pedagógia és pszichológia (pszichológusképzés, iskolapszichológus), pedagógia és szociológia, pedagógia és matematika, kibernetika, pedagógia és oktatásgazdaságtan.

E vizsgálatokkal kapcsolatban szeretném előtérbe állítani azt az elvet, hogy határozottabb segítséget kell megkívánnunk a társadalomtudományoktól, például a világnézeti neveléshez, az etikai problémák vizsgálatához, a szociológiával kapcsolatos kérdések vizsgálatához, a statisztikai és matematikai módszerek alkalmazásának irányában. Ugyancsak ide csatlakoztatva külön területként kell említenünk a módszertanok művelésének feladatait, az egzakt vizsgálati módszereket, a tanítás és tanulás egész problematikáját, a programozott oktatást és az oktatógépek alkalmazásának kérdéseit.

E széles területeket felölelő témakörökön belül jelentkeznek viszont olyan feladatok, amelyeknek minél előbb való munkába vétele a gyakorlati munka támogatása szempontjából szinte a sürgősség igényével kívánatos. Ezek a következők: a nevelésnek mint egységes folyamatnak a vizsgálata; a személyiség formálásának társadalomalakító szerepe; a termelőmunkának a személyiség formálására gyakorolt hatása; a közösségi nevelés vizsgálata: iskolai közösségek, egész napos iskola, kollégiumi nevelés, katonai közösségek nevelési feladatai; a koedukációs nevelés; a falu és a városi ifjúságnak eltérő helyzete és ennek kihatásai; a pályaválasztás problematikája: életcélok realizálása (nincsenek „elvesztegetett évek”, mert nem szabad, hogy legyenek); társadalmi igények és reális tervezés; az ellenőrzés kérdései; a tanügyi irányítás.

Mindezeknek a kérdéseknek a lehetőségekhez mért horizontális és vertikális irányban, hosszú távlatokban és széles területeken végzett, illetve végzendő vizsgálatát a célok adják meg. Ami pedig a távolabbi perspektívákat illeti, azok természetszerűleg adódnak a termelés és az iskola, a technizálódás és az iskola, valamint a társadalom és az iskola viszonylatában. Ezek majd a gazdasági és társadalmi igényekhez alkalmazkodó köznevelés alakulásának mutatói szerint fognak felszínre kerülni a jövőben, és fogják a megoldást igényelni.