Az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek jogainak viszonya egyike korunk problematikus kérdéseinek. Ezzel kapcsolatban mindmáig nem alakult ki egyetértés még azon országok jogfelfogásában sem, amelyek alkotmányos alapértéknek tekintik az emberi jogokat, valamint a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítésére is hajlandók bizonyos szinten. Elismerik ugyan a nemzeti kisebbségeik létezését és jogaikat is, de csak bizonyos mértékben. Megjelenik az a szemlélet is, hogy a nemzeti kisebbségek jogai emberi jogok, ám ez gyakran olyan értelmezést kap, hogy e jogok nem többek a negatív szabadság körébe tartozó szabadságjogok állami beavatkozástól mentes érvényesítésénél. Azaz a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének magánéletükben az állam beavatkozásától mentesen érvényesíthetik nemzeti sajátosságaikat. A közéletben, az állam hivatalos viszonyrendjében, illetve az állammal szembeni, a nemzeti többséghez hasonló módon támasztott igényeik formájában azonban nem, vagy jobbik esetben is a nemzeti többségnél korlátozottabb mértékben.

A kérdés nemzetközi szinten sem rendezett. Az Európa Tanács döntéshozói ugyanis nem fogadták el azt a javaslatot, hogy az Európai Emberi Jogi Charta egészüljön ki a nemzeti kisebbségek jogait tartalmazó résszel, s erre támaszkodva, valamint az Emberi Jogi Charta eddigi jellegéből következően az Európai Emberi Jogi Bíróság illetékességet kapjon a kisebbségi jogokkal kapcsolatos peres ügyek kérdésében. Emiatt e bíróság mindmáig nem hozhat ítéleteket az európai emberi jogi chartának a nemzeti kisebbségek jogaival történő kiegészítésével keletkezett jogszabályra támaszkodva.

Az alábbi tanulmány azt vizsgálja, vajon miért nem sorolták a nemzeti kisebbségek jogait az emberi jogok közé sem a felvilágosodás morálfilozófusai, sem pedig a 18. és 19. század liberális gondolkodói. Tehát fő kérdésünk nem az, hogy miképpen alakult ki a nacionalizmusnak az emberi jogokat kétségbe vonó változata, hanem elsősorban az, hogy a liberális nacionalizmus elvrendszere miért nem kapcsolta e kérdést az emberi jogokhoz.

Az okok

A nacionalizmus ama meghatározása, mely szerint az a felvilágosodásra adott negatív válasz, és éppen ezért ki kell rekeszteni a liberális állam értékrendjéből, majd mielőbb meghaladni, hosszú évszázadokon keresztül kizárta a címben szereplő kérdéssel történő behatóbb foglalkozást, sokszor még azok esetében is, akik az emberi jogok híveinek számítottak.

A liberális nacionalizmus megítélésében általában megegyeznek az értékelések abban a kérdésben, hogy ennek szerződéselméleti változata szerint az emberi jogok az állam minden polgárát megilletik identitásától függetlenül. Ugyanakkor a liberális államnak semlegesnek kell lennie az egyén identitásának tekintetében, nem szabad előnyben részesítenie az önazonosság egyik változatát sem a többivel szemben, hiszen az állam a rendelkezésére álló s mindenki másnál kiterjedtebb hatalmi eszközeivel, még a legenyhébb esetben is, polgárai esélyegyenlőségét kérdőjelezné meg, súlyosabb esetekben pedig jogegyenlőségük is kérdésessé válna. Ezzel pedig az állam liberális alapjai kerülnének veszélybe. Ám ugyanez az állam lehetővé teszi a többségi döntéshozatalt a nemzeti identitás tekintetében. Tehát ezt az identitásformát kiemeli azok közül, melyek tekintetében az állam semlegességét indokoltnak tartja.

De vajon mi ennek az oka?

Az állami kivétel joga

Maga a probléma a modern nacionalizmus megjelenésénél messzebbre nyúlik viszsza. Gyökerei az emberi jogok modern elméletének egyik legjelentősebb alakjánál is megtalálhatók. John Locke a vallási toleranciáról írt levelében még nyilvánvalóan nem foglalkozik - és nem is foglalkozhat - a nemzeti intolerancia kérdésével. Ám a megszorítás, melyet tolerancia-felfogásában tesz, később, nemzeti köntösben a nacionalizmus liberális változatában is megjelenik.

A katolikusok és az ateisták kirekesztése azok közül, akiket morálisan indokolt tolerálnia az államnak, lényegében azzal az állítással szűkíti le a toleranciát, hogy esetében a konkrét brit állam - s nem az állam mint olyan - nem lehet toleráns olyan vallással szemben, amelyikről feltételezheti, hogy más legfelsőbb hatalmat ismer el. Ebből következően nem lehet toleráns az ezt valló egyénekkel szemben sem. A tolerancia megvonása itt pusztán annak alapján történik, amit az állam feltételez az egyének vallási identitásáról. Az állam feltételezése függetlenné válik az érintettek saját magatartásától, és erősebbé válik mint annak lehetősége, hogy az adott egyén esetleg lojális polgára államának. "Hiába mondja valaki, hogy ő egyedül a vallásban mohamedán, egyebekben azonban a keresztény hatóság engedelmes alattvalója, ha megvallja, hogy vak engedelmességgel tartozik a konstantinápolyi muftinak, aki pedig a legengedelmesebb szolgája az ottomán császárnak és ennek az akarata szerint értelmezi vallásának titkait." Locke véleménye korában nem volt elszigetelt álláspont. /1/

A vallástalan egyénekkel szembeni tolerancia megtagadásával Locke még egy lépéssel tovább megy. Róluk ugyanis szerinte kimondható, hogy azt nélkülözik, ami pedig a társadalom összetartó ereje. Előttük ugyanis "nem szilárd és szent a hűség és az eskü, amelyek pedig az emberi társadalom összetartó kötelékei, annyira, hogy ha Istent vagy akárcsak eszméjét kivesszük belőle, az egész társadalom öszszeomlik." Tehát az állam nemcsak azt döntheti el, hogy mely hitet valló személyeket tartja veszélyesnek magára nézve, hanem azt is, hogy mely hit hiányát. S az állam felléphet az ilyen "hiányos" hitű egyénekkel szemben.

Azaz Locke egy lényegi engedményt tesz. Az állam egyetemesen helyesnek tartott szabályaival szemben megengedi, hogy a konkrét állam, esetében saját állama, ítéletet mondjon az egyes vallások iránta kötelező lojalitása fölött. Következésképpen állíthatjuk, hogy ezen elv alapján katolikusként például a francia, illetve az osztrák állam ugyanolyan joggal léphet fel a protestánsokkal szemben, ha őket idegen hatalmi befolyása alatt álló veszélyforrásnak minősíti. Tehát például Franciaországban a hugenottákkal szembeni ugyancsak intoleráns magatartás jogosnak tekinthető, hiszen róluk okkal feltételezhető, hogy angol hittestvéreikkel működtek együtt.

Ám ebben az estben már nem univerzálisan, hanem államonként állapítható meg, hogy mely hit áll összhangban az adott állammal. Nem az állam helyes működésének általános elvei, hanem a konkrét állam saját ítélete dönt az adott hit helyességéről és helytelenségéről, sőt a hit kötelező mivoltáról. És ez csak akkor lehetséges, ha egyrészt a kérdés nem sorolódik az univerzálisan érvényes emberi jogok közé, s így a róla hozott döntés nem része az egyén szabadságának, másrészt pedig éppen ennek okán megnő az állam hatalma. Ebben az esetben nem befolyásolhatja az állam ítéletét az adott vallású egyén saját álláspontja és valós magatartása. Ugyanennek az elvnek kell vonatkoznia a vallástalanokra (hitetlenekre) is, hiszen náluk sem befolyásolja a róluk alkotott ítéletet, ha az egyes vallástalan egyének számára szilárd a hűség, a szerződés és az eskü, még ha esetleg nem is szent. Amennyiben pedig ez a tétel feltétel nélkül érvényes, akkor az olyan konkrét esetek sem vonhatják kétségbe helyességét, melyek esetleg azt mutatnák, hogy egyes vallásos egyének számára ugyan szentnek kell lennie szerződésnek és eskünek, de bizony egyik sem szilárd. /2/

Az ilyen államnak azonban sajátos jogosítványokat kell kapnia. Egyes kijelölt kérdésekben elég a más viselkedés vélt lehetősége ítéletének meghozatalához.

S minthogy Locke felfogása a negatív tolerancia felfogása, azaz a tolerancia lényege a be nem avatkozásban rejlik, amint az később John Stuart Millnél is megjelenik /3/, ezért a tolerancia kötelességének megvonása az állam represszív beavatkozásának jogosságát jelenti.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy Locke érvei nem a kényszer mint olyan ellen irányulnak, hanem csak bizonyos céllal gyakorolt kényszer ellen. Waldron szerint Locke nem lát semmi olyat, ami nézetek pluralizmusából nyerhető, illetve ami elveszíthető a monolitikus egyhangúsággal. Érvrendszerében semmivel sem igazolja a vallási pluralizmus elősegítését, illetve nem nyújtja a választás értelmes rendjét. /4/

Locke toleranciaelmélete korának egyik meghatározó felfogása volt. És maga a felfogás nyilvánvalóan kiterjeszthető mindazokra az eszmékre, amelyekről az adott állam feltételezi, hogy támogatják, illetve veszélyeztetik szuverenitását. A vallási identitásoknak a 17. század során a politikában játszott meghatározó szerepét követően a tolerancia megtagadásának jogos volta elvileg kiterjeszthetővé vált az emberi identitás más formáira, azaz a nemzeti identitás kérdésére is. A locke-i kivétel elve ezért fontos elemévé válhatott a később kialakult liberális nacionalizmusnak, sőt még később, éppen Locke utódai ellen fordulva, a liberális minimum több elemét immár elfogadó konzervatív irányzatok liberalizmusellenességének is.

Ha ugyanis az állam az egyén magatartásától függetlenül ítélheti meg, hogy az egyén által vallott identitásforma alapján veszélyt jelent-e számára az illető, akkor potenciálisan az identitások széles skálájára vonatkoztatható ez az elv. Ebben az esetben az emberi jogok sora, amelyek megilletik az egyént, nem terjeszthető ki az állam által veszélyesnek tartott identitásformákra. Azaz például az egyén szólásszabadsága nem pusztán akkor korlátozható, ha más hasonló szabadságát veszélyezteti, esetleg ha emberi méltóságát sérti, avagy ha más emberi jogának megsértésére buzdít, hanem akkor is, ha az állam az adott megnyilvánulást nem tekinti saját összetartó elemének.

Az ellentmondás nyilvánvaló. A kivétel elvének érvényesítésével az állam területén maga az állam határozza meg a társadalmi szerződés szabályait, nem pedig a polgárai. A konkrét állam, esetünkben Anglia kiiktathatja a társadalmi szerződés köréből azokat a polgárait, akiknek az angol állam által megnevezett emberi sajátosságait az állam veszélyesnek nyilvánítja magára nézve. Méghozzá olyan esetben is, amikor ez az állam által deklarált veszély az érintettek konkrét tettei által nem igazolható. Tehát akkor is veszélyesnek nyilváníthatók, s így nincs joguk az állami toleranciára, ha tetteikkel lojálisak államuk iránt. Következésképpen léteznek az állampolgári lojalitásnak olyan szintjei, amelyek mélyebben gyökereznek, mint az adott állampolgár tényleges magtartása, s amelyekről az állam hivatott dönteni, beleértve a lojalitás szintjeinek kijelölését is.

Ennek okán a nacionalizmus kialakulását követően Locke katolikusaiból válhattak a másik állam többségének nemzetiségét magukénak vallók, hitetlenjeiből pedig a nacionalizmus kizárólagosságát és a nemzetállamot bírálók. Méghozzá nemcsak az emberi jogok elveitől eltérő elvrendszerre épülő konzervatív nacionalista rendszerekben, hanem a liberális nemzetállamban is, beleértve annak emberi jogi változatát.

Ugyanakkor a locke-i kivétel elvének eredeti alkalmazása még egy lényeges sajátossággal bír. A toleranciát olyan két társadalmi csoporttól kell megvonni, akik Anglia lakosságának kisebbségét, nem pedig többségét alkotják. Ez a megoldás, nevezetesen, hogy a tolerancia általános szabálya alóli kivétel elve mindössze a polgárok kisebbségben levő részeire vonatkozható, első pillantásra nem veszélyezteti a többségi döntéshozatal elvét, így Locke polgári társadalmát s a népfelségen alapuló parlamentáris rendet, valamint a hatalom megosztásának elvét.

A kivétel elve azonban felvet még egy, az emberi jogokat s a rájuk épülő állam koncepcióját érintő kérdést. Locke ugyanis nem emel olyan kifogásokat, amelyek a fentiekkel legalábbis megegyező, sőt esetenként akár nagyobb függést is jelenthetnek. Például eszébe sem jut megtiltani, hogy idegen államok polgárainak alkalmazottja legyen az ember, hiszen ez nyilvánvalóan ellentétben állna tulajdonelméletével. Ugyanakkor a fenti kivételek is csak akkor állhatnak összhangban felfogásával, s korának ez minden polgárháborús és vallásháborús tapasztalata ellenére állítható, ha fenntartjuk, hogy az egyes konkrét hit jellege, illetve megléte, avagy hiánya meghatározó tényezője az állampolgári lojalitásnak, valamint hogy a hit esetében az egyén nem racionális kapacitása alapján dönt.

Ebből azonban az következik, hogy az egyénnek ebben a kérdéskörben az államra kell átruháznia a teljes szuverenitását, s az állam mint a legfelsőbb szuverén hatalom maga döntheti el, mely hit jelent függést más szuverén hatalomtól, illetve mely hit hiánya jelenti az állam veszélyeztetését.

Az egyetemes emberi morálon kívül

Kantot a nacionalizmus egyik legnevesebb teoretikusa, Eli Kedurie egyenesen annak a gondolkodónak tartja, akinek döntő szerepe volt a nacionalizmus kialakulásában. /5/

Kedurie szerint a nacionalizmus alapvetően ideológia, az ideológia pedig szükséges eleme a modern politikának. Kormányok és kormányzottak megosztottsága szükségessé tette az ideologikus politikát. Az emberi viszonyok mechanikusakká váltak, s a társadalom megosztottsága tükröződik az egyén lelkében is, megosztva főt és szívet, észt és érzést. Ez pedig frusztrációhoz s a modern élet feltételeitől való elidegenedéshez vezet. A különféle ideológiák ezen elidegenedés vélt okai kapcsán alakultak ki. Az egyik ilyen ideológia a nacionalizmus.

A megrendült régi metafizikai bizonyosságok felváltásának folyamatában új bizonyosságokkal éppen Immanuel Kant központi kategóriája, az egyéni autonómia játszott meghatározó szerepet. Ő ugyanis a morál megértéséhez a természet megértésének módszereit alkalmazza. Szerinte a dolgok természetét kell megértenünk, és az embernek az erkölcsi alaptörvényt így önmagában kell keresnie. Kantnál az egyén vált a világegyetem igazi központjává, bírájává, szuverénjévé. Az az egyén, akinek joga van a szabadságra és az egyenlőségre, s ezt a maga által felfedezett és bevezetett normák segítségével az önmagát meghatározó szabad és erkölcsi lényként éri el. Az autonómia ezáltal a legfőbb politikai jóvá válik. /6/

Kedurie szerint ezt változtatja Fichte azzá a felfogássá, hogy amennyiben az egyéni öntudat teremti meg önmaga világát, akkor a világegyetemet a világegyetem öntudata teremtette annak minden változatában, történelmében, múltjában és jelenében. S emiatt a szabadság - mint az egyén önmegvalósítása - az egésszel való identifikációjában, az univerzális öntudat teljes abszorbciójában rejlik. Az állam ezért nem csupán az egyének összege, hanem magasabb rendű az egyénnél, és előbbre való nála. Az állam célja a kultúra. Ebben valósítja meg önmagát az ember, és ez a tökéletes szabadság. Azaz az egyéni szabadság csak az olyan államban biztosítható, amelyik az egyén életének részleteit szabályozza. S minthogy Kantnál a társadalom az erkölcs és a törvény előfeltétele, az egyén felelőssége ebben a tekintetben nem tolható át senki másra. Hasonló felfogást vall Anthony D. Smith, aki szerint a kanti autonómia fogalmának megjelenése feltétele volt a nemzeti autonómia fogalmának megszületéséhez. /7/

Anthony D. Smith szerint az autonómia minden nacionalista célja. Kant ilyetén felelőssége azonban a nacionalizmus kialakításában erősen túlzónak mondható. Kedurie egyik kritikusa, Ernest Gellner szerint a felvilágosodás individualista filozófiája segített a prenacionalista korra jellemző helyi, avagy birodalmi s ugyanakkor nem etnikai politika felszámolásában. Az alapot teremtette meg a nacionalizmus kialakulásához. Szerinte Kant individuális önrendelkezésének fogalmát nem tekinthetjük a nemzeti önrendelkezés okának. Az univerzalista individulalizmus etikája más, mint az az etika, amelyik a romanticizmusnak a felvilágosodásra történő reakciójaként született. /8/

Ugyanakkor a szerzők Kant szerepének értékelésekor nem foglalkoznak a Herder történelemfilozófiájáról írt recenzióival, melyek közvetlenül foglalkoznak a születő nacionalizmus egyik koncepciójával, s így több vonatkozásban választ is adnak a felvetett kérdésekre. "Ám mi is van akkor, ha nem a boldogságnak ez az árnyképe - melyet ki-ki maga fabrikál magának - a Gondviselés voltaképpeni célja, hanem az általa mozgásba lendített, mind elébb haladó és növekvő szorgalom és kultúra, melynek elképzelhető legmagasabb foka csakis az emberi jogok fogalmai nyomán berendezkedett államalkotmány teremtménye lehet, következőleg csakis magának az embernek a műve? [.] Mert a nem és genus (Geschlecht und Gattung), ha nem egyes lényekben egzisztálnak, általános fogalmak csupán." /9/

A nem kétféle fogalma jelenik meg Kantnál, valamint az az állítás, hogy a fejlődés fővonalához történő kapcsolódás aszimptotikus. Így az a kérdés, hogy mennyiben kapcsolódhatnak egyének és csoportok egyetlen ismertetőjeggyel az egészhez. "Mert itt a nem (Gattung) semmi mást nem jelent, mint éppenséggel azt az ismertetőjegyet, amelyben minden individuumnak meg kell egyeznie. Ám ha az emberi nem (Menschengattung) a nemzedékek végtelenbe (meghatározhatatlanba) tartó sorának egészét jelenti (aminthogy a szónak ez az értelme teljesen megszokott), és fölteszszük, hogy e sor szüntelenül közeledik rendeltetésének vonalához, mely mellette fut, akkor nem ellentmondás azt állítani, hogy e sor minden tagja a vonallal aszimptotikus, az egész azonban mégis találkozik vele; más szavakkal: az emberi nem egyetlen nemzedéke sem tölti be maradéktalanul rendeltetését, csupán a nem." /10/

És persze értelme is van e rendeltetésnek, nevezetesen "az emberi nem egészének rendeltetése a szüntelen előrehaladás". /11/

Herder nemzete tehát végcélját nem érheti el, csak az emberiség egésze /12/, ám az egész egyének nélkül elvont fogalom.

A kanti kritika elsősorban tehát az univerzalizmus világos elveit hiányolja a herderi felfogásból. Annak lehetőségét rója fel, hogy annak végső céljai partikuláris csoportcélok. Ám ezek az egyénhez sem kötődnek egyértelműen. Tehát e céloknak nem mércéje sem az egyén, sem pedig az emberiség. Következésképpen Herder emberei nem válhatnak világpolgárokká. Ezzel pedig Kant nemcsak Herder társadalomképének ellentmondására mutat rá, hanem a nacionalizmuséra is.

Ugyanakkor a kanti kritika anélkül bírálja a társadalomfejlődés herderi válfaját, hogy az univerzálisan érvényes társadalmi értékrend körébe bevonná Herder fejlődéstörvényének eredményét, a kultúrnemzetet. A herderi nemzet sajátosságai ezért nem kerülhetnek be a morális értékek körébe. Nem nyílik arra mód, hogy az egyén nemzeti sajátosságai az emberi méltóság morális alapjai közé sorolódjanak. A nemzeti sajátosságok herderi értelmezése szerinti cselekvés nem válhat egyetemes társadalmi törvénnyé, hiszen nem alkalmas arra, hogy egyetemes törvénnyé tegye az egyén. Nem individuális, és nem is egyetemesen emberi, ugyanakkor mindkettő fölé kívánja emelni magát.

Kant világosan rámutat a probléma lényegére, ám maga nem kínál megoldást. Így nemcsak a nacionalizmus teoretikusai számára jelent kihívást, hanem a liberális nacionalizmus többségelve számára sem emel korlátokat ebben a kérdésben, hiszen az olyan értékek, amelyek nem válhatnak univerzálissá, védelemre sem jogosultak. Az örök béke konföderatív államberendezésének feltételrendszere így nem kötelezheti a feleket, hogy államaikban korlátozzák a nemzeti többségek hatalmát nemzeti kisebbségeik fölött, amennyiben egyéb jogaikat polgáraikként tiszteletben tartják, hiszen az univerzális értékké nem tehető partikularizmusok számának növekedése akadályozza az emberi nem megfogalmazható közös céljai elérését. És ezzel megnyílik a tér a liberális nacionalizmus előtt.

A nacionalista szempont elvetése anélkül, hogy létezésével számot vetnénk, szükségtelenné, sőt adott esetben károssá teszi az olyan köztes csoportok magtartását, beleértve sajátos jogaik védelmét, amelyek jellege ellentétben áll az emberi nem egészének morális értékeivel, hiszen, ha azok kialakulásukat a herderi felfogással magyarázzák, azaz organikus erők történelmi megnyilvánulásának tulajdonítják létezésüket, akkor erre hivatkozva kivonhatják magukat az állam fennhatósága alól.

A herderi nemzetfelfogás pedig ellene szól mind az individualizmusnak, mind pedig az univerzális emberi értékeknek. Az egyént organikus történelmi erők függvényében kezeli, s elválasztja nembeliségüket egyéniségüktől. Ha egyes társadalmi csoportok ilyen erők által teremtetnek, s ezek határozzák meg sorsukat, akkor képviseletük nemcsak nem felelhet meg az emberi jogokra épülő individuális és egyben univerzális morálfilozófiai elveknek, hanem egyenesen kétségbe vonja azokat. A herderi felfogás a nemzeti sajátosságok nevében veszélyezteti az egyén autonómiáját, minthogy a nemzeti történelem szabályainak rendeli alá, de veszélyt jelent az egész emberiség számára is, hiszen megfosztja közös értékrendjétől. Attól az értékrendtől, amellyel az egyébként különböző emberek különféle tettei mérhetők. Azaz a nacionalizmus mint olyan - káros. Ennek értelmében pedig az állam semlegességének azt kell jelentenie, hogy nem támogatja a nemzeti partikularizmus semmilyen formáját.

Ugyanakkor a modern államok többsége nemzetállam. A konkrét állam pedig nem lehet semleges saját szervezőelvével szemben. Az állam ebben a korban sok olyan kérdésben nem lehet választásmentesen semleges, amelyek egyben a nemzeti gondolat fontos elemei is. És éppen ennél a pontnál jelenik meg a kanti problémafelvetés következő fontos összefüggése. Nevezetesen, hogy korának államai, ha akarták volna, akkor sem tudták volna megkerülni az olyan kérdéseket, mint például a hivatalos nyelv, az oktatás tartalma és nyelve, a tudomány nyelve, a szépirodalom, a népzene hatása a kor úgymond modern zenéjére, azaz azt a kérdést, hogy az ország lakosainak jelentős része hozzáférjen a magas kultúra értékeihez. /13/

A kapcsolat jelentősége nyilvánvalóan kiemelkedő jelentőségű, még ha Gellnertől eltérően nem is tekintjük a nacionalizmust meghatározó központi tényezőnek. De nem kerülhették meg az adott ország lakosainak közös, ám másokétól eltérő múltbeli tapasztalatainak kérdését s ezek megjelenését politikai közösséggé formálódásukban abban az esetben sem, ha az egyben az emberi és polgári jogok érvényesülésével történik. /14/

Ezekben és más hasonló kérdésekben pedig részben az államnak, részben pedig a társadalomnak akkor is döntenie kellett, és döntenie kell ma is. Minthogy azonban megoldatlan maradt az egyén nemzeti sajátosságainak univerzális értékrendbe illesztése, a liberális államok keze szabaddá vált a többségi akarat érvényesítése előtt. Figyelembe véve a herderi és a rousseau-i felfogás közti lényeges hasonlóságokat /15/, a kanti kritika érvei e nacionalizmusok legfőbb gyengéjére mutatnak rá. A kanti kritika értelmében a nacionalizmus a felvilágosodásra adott negatív reakció. Olyan kollektivizmus, amely tényleg nem vezethet el a világpolgári erkölcsön alapuló békéhez az államok közt. Ugyankkor Kant adós marad az individualista válasszal is.

Ernest Gellner szerint /16/ Kant az univerzalizmus képviselője, aki szerinte nem ismeri el a köztes társadalmi struktúrákat, a heteronómia a self-determination ellentéte. Kant önmeghatározásának szerinte semmi köze a nemzetek önmeghatározásához. Kant embere racionális és univerzális. És ez vonja maga után a nacionalisták kritikáját. Gellner szerint az egyéni önmeghatározást tekinti eredetileg egyedül morálisan érvényesnek. A nacionalizmus viszont meghaladja az internacionalizmus és humanizmus absztrakt moralitását.

Gellner állítása nyilvánvalóan téves, hiszen Kant számos köztes társadalmi struktúrát elfogad, például az államok sokaságát. Sőt a népjog alapján nyugvó békés együttműködésük rendjét is elgondolható kérdésnek és megvalósuló folyamatnak tartja. Kant "mindössze" a herderi felfogás kapcsán felvetett történelemszemlélet általa kritizált válfajának ellentmondását nem oldja fel. Továbbá az egyén és az egyetemes humanitás közti ellentmondást nem az egyik érték preferálásával kívánja megoldani, hanem az egyén és humanitás egy, az egyén által felismerhető egyetemesség rendjeként oldja fel. Éppen ezért Gellnertől eltérően állítható, hogy létezhet a nacionalizmus kérdésének olyan felfogása, amelyik nem áll szemben a kanti morálfilozófia elveivel. /17/

Az egyének többségének nemzeti jelleme formálható

A nacionalizmusról folytatott viták során megjelenik a nemzeti sajátosságok individualista elemeket is tartalmazó felfogása, ám de nem az emberi jogi értékrenden belül, hanem az átalakuló európai konzervativizmus egyik jelentős s más vonatkozásban Kantra is hatással levő gondolkodójánál, David Hume-nál.

Ám a különféle dinasztikus államok, valamint nemzetállamok létezése csak valamiféle másodlagos megfontolások fogalmaival magyarázható, mint amilyenek például a kisebb kormányokból származó előnyök. Ám Hobbes és Locke a partikuláris államot univerzális egészként kezeli. Hume a világot természetes gazdasági egységnek tartja ugyan, de az emberek közti viszonyokat korlátozottaknak és lokálisaknak. Az állam nem misztikus magasságokban lebeg. Hume szerint a nemzeti karaktert egyesek fizikai, mások erkölcsi okokkal magyarázzák, s ha egyszer elvként leszögezték, hogy valamelyik nemzet becstelen, gyáva vagy tudatlan, akkor nem tesznek kivételt, s minden egyes tagjára kimondják az ítéletet. /18/ Következésképpen állíthatjuk, hogy Hume szerint a nemzeti karakter tekintetében hibás a kollektivista ítéletalkotás. Szerinte a józan gondolkodásúak véleményüket csak sajátos nemzeti szokásokhoz kötik, az egyes nemzetekben gyakrabban megtalálható tulajdonságokhoz, s így elvetik ezt a sommás ítéletet.

Erkölcsi ok alatt Hume az olyan körülményeket érti, amelyek képesek indítékként vagy érvként hatni a szellemre, s amelyek egy sajátos viselkedésmódot szokásunkká tesznek. A kormányzat természete, a közügyek forradalmi változásai, a nép gazdagsága, illetve szegénysége, a nemzetnek a szomszédaihoz való viszonya és más efféle dolgok tartoznak ide. Fizikai okokon pedig a klímát, az éghajlat azon sajátosságait érti, amelyek a kedély és a testalkat megváltoztatásával, illetve egy sajátos - a gondolkodás és az értelem révén legyőzhető, a legtöbb emberen azonban mégis nyomot hagyó és szokásait befolyásoló - jelleg kialakításával állítólag észrevétlenül formálják a lelki alkatot. Egy nemzet karaktere szerinte többnyire erkölcsi okoktól függ, s ez még a legfelszínesebb megfigyelő számára is nyilvánvaló abból, hogy "a nemzet nem más, mint az egyének összessége" /19/, ezek életmódját pedig gyakran épp az erkölcsi tényezők határozzák meg.

Fizikai és morális környezetének korlátjai közt az ember szabadon teheti, amit akar, de minden ember saját személyiségét kívánja kifejezésre juttatni. /20/ Az pedig politikai eszközökkel is alakítható. Például az elnyomó kormányzat az elnyomással arányosan a nép alkatára, szellemére is kihat, s száműzi köréből a szabad művészeteket. /21/

Azaz Hume-nál mind a kormányzat befolyása, mind pedig az egyéni szempont megjelenik. Következésképpen a nemzeti jellemet a kormányzat is alakíthatja, minthogy rendelkezik olyan eszközökkel, melyek képesek befolyásolni a nemzeti jellem okait.

"Ahol az emberek egy csoportja politikai testben egyesül, ott ezek kapcsolata a védekezés, a kereskedés és a kormányzás terén szükségképpen oly rendszeres, hogy nyelvükkel együtt szokásaik is elkerülhetetlenül hasonlóvá válnak, közös nemzeti karakterre tesznek szert, pontosan úgy, ahogy minden magánszemélynek is megvan a maga egyéni jelleme." /22/ Azaz az emberek életmódja az, ami legnagyobb befolyással bír a nemzeti karakterre. Ez pedig legalábbis statisztikailag kimutatható eredményességgel formálható a kormányzat szándékai szerint. A "minden vallás papjai egyformák; s bár a hivatás jellege nem mindig szorítja háttérbe az egyéni jellemet, a legtöbb esetben egész biztosan érvényre jut" /23/ tézise ezt jelzi. Ugyanakkor nála a nemzet "nem más, mint egyének összessége". /24/

Ám a nemzeti karakter kialakulásakor az egyes folyamatok a meghatározók. Hume nem értékeli a nemzetek jogait sem többségi, sem pedig kisebbségi vonatkozásban. Ugyanakkor statisztikai megállapításokat tesz a nemzetekről. Olyan megállapításokat, amelyek befolyásolják viselkedésüket, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kiszámíthatóbbak legyenek. Aki ismeri e nemzeti karakter konkrét komponenseit s azok súlyát, tehát többek között az adott nemzet szokásait, életmódját, kormányzatát, az következtethet arra, miként fognak cselekedni egyes tagjai egy adott helyzetben.

Hume hasonlatokkal bizonyít, és hivatásokat használ hasonlatként. Méghozzá olyan hivatásokat (papok, katonák), amelyek szigorúan szabályozzák művelőik életvitelét, és ezáltal egymáshoz hasonlatossá teszik karakterüket. Feltételezhetően ilyen szabályozó erőt tulajdonít a nemzeti karakternek, illetve a nemzeti karakter általa erkölcsinek nevezett okainak. Erkölcsi okok alatt nem ért véglegesíthető listát, nem zárja le a felsorolást. Azaz állíthatjuk, hogy Hume nem tekinti pontosan, minden esetre meghatározhatónak a nemzeti sajátosságokat. Ezért Hume állama nem szabhatja meg pontosan e lista tartalmát, legfeljebb csak megközelítőleg. /25/

Ebbe a rendbe azonban mégsem férhet bele a voluntarista nemzetfelfogás. Az egyén nemzeti karakterét az erkölcsi okok szokásokká vált elemei adják meg. Az átlagos egyén pedig a továbbiakban követi e szokásokat. E szokásokká váló elemek közt pedig megjelenik az állam is. Az pedig jellegénél fogva céltudatosan törekedhet egyes politikai céljai szokássá változtatására, felhasználva hatalmi eszközeit. Meg kell jegyeznünk, hogy Hume rendje megengedi a kivételeket. De azt is meg kell jegyeznünk, hogy csak a kivételeket engedi meg. A többség nyilvánvalóan belemerül a nemzeti karakter közös és egységes szokásvilágába, e hagyományok szerint él, hiszen Hume nélkülük aligha beszélhetne nemzeti karakterről. /26/

Gellner szerint Hume azzal az álláspontjával, hogy a moralitás alapja az érzés, s így egyben minden cselekedet alapja is, jelentősen hozzájárult a felvilágosodás során a kulturális sajátosságok álláspontjának kialakulásához s ezzel a nacionalizmushoz. Az adott közösséghez az adott érzéseket, indulatokat osztók tartozhatnak, ők a közösség tagjai, míg azok, akiket ezen érzések nem kötnek össze, mások. Ettől az állásponttól már csak egy lépés Herder romanticizmusa, legalábbis Gellner szerint. Ugyanakkor Hume Gellner megállapításánál konkrétabb a nacionalizmus kérdésében. /27/

Hume szerint a nemzet valóban "nem más, mind egyének összessége". Egyének szabad társulása aligha lehetne, hiszen a társulás ésszerű individuális döntéshozatalt igényel. Hume pártatlan megfigyelője leírhatja e szokások legfontosabb elemeit, kialakulásuk folyamatát. Ezzel persze kidolgozható az az állami stratégia, amelylyel e szokások alakíthatók, még ha kivételekkel ebben az esetben is számolni kell. A kivételek azonban aligha képesek megakadályozni a jól irányzott állami beavatkozások sikerét a többség esetében.

Hume fontos megállapítása e kérdésben, hogy a nemzethez tartozó egyének között különbségek vannak. /28/ Ugyanakkor ez Hume esetében nem jelenti az individuumok sajátosságainak védelmét, és éppen ezért az egyén nemzeti sajátosságai nem válhatnak jogaivá.

Ám Hume-nak a nemzeti karakterről alkotott felfogására éppen individualista elemeket is tartalmazó jellege miatt a nemzeti kisebbségek vonatkozásában felépíthető egy a rousseau-itól eltérő állami stratégia. Nevezetesen a más nemzeti vonásokkal bíró kisebbséggel való fokozatos és szelektív bánásmód stratégiája. A cél, a nemzetileg homogén lakosságú állam közös lehet Rousseau céljával. Ám Hume felfogását alkalmazva közvetlen célul nem kell és nem is helyes a rousseau-i azonnali és teljes homogenizációt kitűzni, méghozzá az állami erőszak teljes tárházának bevetésével. Helyette választható a fokozatos és szelektív beavatkozás, amely a folyamat figyelésére építve korrigálható, és az egyes társadalmi rétegekkel, csoportokkal, sőt egyénekkel szemben más-más módon alkalmazható. Ez a megoldás ugyanis várhatóan nem fenyegeti az állam hagyományos politikai berendezését, minthogy nem igényel terrort, amely végső soron bárki ellen irányulhat, beleértve az éppen uralmon levőket és persze magát a politikai rendszert is.

Tehát a megoldás így akár parlamentáris rendszerek részévé is válhat, hiszen várhatóan nem jelent veszélyt számukra. A többségi döntéshozatal ugyanis alkalmas az ilyen típusú állami eljárás biztosításához, amennyiben persze a többség azonos nemzeti karakterű.

Ám ezen a ponton jelenik meg az elképzelés egyik legjelentősebb problémája. Ha alaposabban megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy e feltétel teljesülése nem elég. A többség esetében ugyanis nem elegendő a formálisan azonos nemzeti karakter megléte. A nemzeti karakter alkotóelemeinek teljes listája tudniillik Hume-nál sincs lefektetve. A többség nemzeti karakterének olyan természetűnek kell lennie, hogy a kialakuló pártpluralizmus esetén is megőrizze az egyetértést a más nemzeti jellemvonásokkal bírókkal szembeni állami fellépés szükségességéről. Vitatkozhatnak a szelektív fellépés módjáról, kiterjedéséről, az egyes taktikai elemek helyes vagy téves voltáról, sőt lehetnek köztük nézeteltérések a szelektív s így kivételeket is engedő fellépés, valamint a totális homogenizáció hívei között is. Ám magának a fellépésnek a szükségességében egyetértésnek kell lennie a többség körében. De ehhez a többségnek osztania kell a meggyőződést, hogy az állam akkor stabil, ha csak egyféle nemzeti jellemvonásokkal bíró emberekből áll, a többféle nemzeti jellemzőkkel bírók nagy számú és egyidejű jelenléte veszélyes számára a politikai rendszer jellegétől függetlenül.

Hogy ez a meggyőződés kialakulhasson, úgy tűnhet, nem szükséges feltétlenül Rousseau-hoz fordulnunk, de még Herderhez sem. Látszólag elég, ha John Stuart Mill felfogásának egyes elemivel ötvözzük Hume nemzeti karakterét.

Nemzeti kisebbségek mint veszélyforrások

John Stuart Mill nemcsak indulatként, hanem olyan indulatként jellemzi a többségétől eltérő nemzeti identitást, amely veszélyt jelent az állam politikai berendezése számára. Ezért esetében nem létezhet a különbözőséget megőrző és az állam egységét is megtartó megoldás. Mill veszélyfelfogása ugyanakkor eltér a Rousseau-étól. Mill esetében az eltérő kultúrájúak nem amiatt jelentenek veszélyt az állam számára, mert rombolják annak morális alapjait, hanem mert nem képesek egységes közéletet alkotni. Ebből pedig elszakadásuk is következhet /29/, nemcsak kényszerasszimilációjuk. Következésképpen az ilyen indulatra nem vonatkozhat a milli negatív szabadság elve.

Mill a nemzet egy lényeges elemére mutat rá, arra, amely a nemzeti és a politikai közösség közti kapcsolat kulcsproblémája. Szerinte az emberiség egy részéről akkor állítható, hogy nemzetet alkotnak, ha az egyéneket olyan kölcsönös szimpátiák kötik össze, amilyeneket nem találunk más emberek között, és amelyek azt eredményezik, hogy ezek az egyének sokkal szívesebben működnek együtt egymással, mint más emberekkel, és ennek okán egyazon kormányzat alatt kívánnak élni. /30/ Méghozzá olyan kormányzat alatt, amelyik kizárólag az övék, vagy legalább részben az övék.

Ugyanakkor Mill is beleütközik a nemzeti sajátosságok listájának lezárhatatlanságába. Hume-hoz hasonlóan nem véglegesíti a nemzeti érzés eredetének körét. Ehhez szerinte hozzájárulhat a közös származás, a nyelv, a vallás. Ám a legfontosabbnak a közös politikai fejlődést és nemzeti történelmet, e történelem emlékeit, a közös büszkeséget és megaláztatást, az örömöt és bánatot tekinti, amelyek öszszekapcsolódnak a múlt eseményeivel. A felsorolásból világos, hogy az elemek jelentős része tapasztalati, illetve indulati természetű. Ugyanakkor szerinte e körülmények egyike sem elégséges, és nem is feltétlenül szükséges. Példája Svájc, Belgium vagy a németek, akik esetében a politikai egység hiányzott, illetve az olaszok, akiknél a nyelv is hiányzott. Persze az, hogy egyes elemek nem feltétlenül szükségesek a nemzetté váláshoz, még nem jelenti azt, hogy nem kellenek a nemzeti sikerhez. A "nem feltétlenül" megszorítás erre utal, de ezt jelzik Mill további szempontjai is.

Mint közismert, Mill szerint szabad intézményeket szerinte csaknem lehetetlen kialakítani olyan országban, ahol több nemzetiség él. Az emberek közt kölcsönös szimpátia nélkül, főként akkor, ha különféle nyelveken olvasnak és beszélnek, nem alakulhat ki egységes közvélemény, amely feltétlenül szükséges a képviseleti kormányzat működéséhez. Ezért a szabad intézmények elengedhetetlen előfeltétele, hogy az egyes kormányok határai lényegében egybeessenek a nemzetek határaival.

Ám Mill ezen a ponton egy bonyolult problémával kerül szembe, minthogy számos példa létezik, amikor is a nemzethatár és az államhatár nem esik egybe. Ezekre az esetekre magyarázatot kell adnia. Mill emiatt fogalmazza meg az egybeesés állapotát célként, méghozzá olyan célként, amely előtt korlátok is állnak. Pl. Magyarországon kevert a lakosság. Vagy Lengyelország - gyenge. A balti államokat pedig szerinte földrajzi helyzetük arra ítéli, hogy egy szláv állam részei legyenek. Azaz a cél megengedi más nemzetiségűek betagozását az adott államba, függetlenül az adott nemzetiségű személyek akaratától.

A földrajzi szükségszerűség elvének nevezi ezt, ugyanakkor az elv nyilvánvalóan nem jelenti az ideálisnak tartott cél morális igazolását. Ez az oka, hogy az elvet kiegészíti az ún. morális és szociális nézőponttal. Ennek értelmében, ha fejlettebb nemzet nyeli el a fejletlenebbet, az hasznos a fejletlenebb számára (pl. baszkok, bretonok, walesiek, skót hegyi lakók stb.). A hasznosság elve számukra abban nyilvánul meg, hogy elnyeletésükkel a műveltebb, felvilágosultabb emberek áramába kerülnek. Szerinte e nélkül nem vehetnek részt a világ egyetemes történéseiben. Sőt ez az egész emberiség számára is fontos. Szerinte ugyanis minden, ami abban az irányban hat, hogy a nemzetiségek összekeveredjenek, s tulajdonságaik, sajátosságaik egy közös egységbe olvadjanak, hasznos az emberiség számára. Nem azért, mert ez megszünteti típusaikat, azokból szerinte elég marad akkor is, hanem azért, hogy csökkenti az extrém formáikat, kitöltve a réseket, melyek köztük húzódnak.

Ha azonban a fejletlenebbek hódítják meg a fejlettebbeket, az káros (pl. a macedónok Görögországot, mivel ez az emberiség legnagyobb szerencsétlensége volt). Hasonló szerencsétlenség volna most, ha Oroszország hódítaná meg valamelyik fejlett európai országot. Ám ha a kisebb nemzet a fejlettebb, és az veti alá a nagyobb fejletlenebbet, az hozadékot jelent a civilizáció számára (Ázsia meghódítása a macedónok által, avagy most Indiáé az angolok által).

Amennyiben azonban Mill a nemzetállamot tekinti céljának, és a hódítást indokoltnak tartja e cél kapcsán, akkor a hódítás igazságosságának elméletét össze kell kapcsolnia az asszimiláció elméletével. Ez az oka az asszimiláció jogosságát és eredményességét igazoló magyarázatának. Ezzel azonban lényegében azt állítja, hogy ugyan nem feltétlenül szükséges a nemzeti érzés mindegyik elemének jelenléte az adott ország polgárainak érzésvilágában, de az a jobbik alternatíva, ha jelen van.

Az asszimilációt olyan fontos tényezőnek tartja, hogy technikáira is kitér. Ha a hódító a nagyobb és fejlettebb, akkor amennyiben aránylag igazságosan uralkodik, és amennyiben tagjait nem juttatja kivételes kiváltságokhoz, akkor a kisebb nemzet fokozatosan megbékél helyzetével, összeolvad a nagyobbal. Példának a bretonokat, elzásziakat hozza fel. Sőt, a korában is ismert tények ellenére azt állítja, hogy "a jelenben egyetlen ír sem kevésbé szabad, mint az angolszászok, és nem részesedik kevésbé az előnyökből". Ha viszont egyenlő erejű nemzeteket kapcsolunk össze, akkor mindegyik a saját erejére támaszkodik.

Az ír példa jelzi, hogy a nemzeti alávetettség állapotát, amennyiben az megfelel az általa felsorolt kritériumoknak, nem tekinti a szabadság csorbításának. Ennek az álláspontnak az utilitarista morális igazolása minden bizonnyal az, hogy a fejlettebbnek minősített nemzet általi meghódítottság állapota több előnnyel jár, mint hátránnyal.

Ebből a felfogásból ugyanakkor arra a következtetésre is juthatunk, hogy amenynyiben a hódítás után a hódító a meghódítottakkal aránylag emberségesen bánik, de kultúrájukat fokozatosan, lépésről lépésre lezülleszti, illetve nem hagyja fejlődni, akkor abban a helyzetben már jogos az asszimiláció.

Mill érvei közt az egyén sajátosságainak szempontja nem jelenik meg. Elmaradottabb és fejlettebb nemzetek érdekeiről beszél, sőt az emberiség hasznáról. A kölcsönös szimpátiák által összekapcsolt konkrét egyének érdekei nem válnak mércévé. Ezért nem tudható, hogy pontosan mi az, ami az általa asszimilálandónak minősített nemzet beolvasztása révén konkrét előnyként, illetve hátrányként jelenik meg az adott egyén számára. Minek alapján számítja ki, hogy az ő életútja szempontjából ténylegesen mennyiben vehetnek részt inkább a világ történéseiben, s mennyiben kevésbé, amennyiben nem asszimilálódnak, hanem saját nemzeti identitásuk révén szabadon kísérelhetik meg azt. Továbbá az sem világos, hogy e részvétel elméleti lehetősége és valós mértéke mennyiben jár haszonnal s mennyiben kárral az egyes egyének számára. E mértékről ugyanis Mill rendszerében nem az egyének döntenek, hanem az államok. Mill kompetitív társadalmában az életnek e területét nem kell védeni az állami beavatkozással szemben. Sőt, államok akkor sem róhatók meg, ha hadseregüket bevetve gyarmatosítanak.

A közös szimpátiáknak sokféle alapja lehet, de eredménye egy, a politikai egység, az állam. Ha pedig nem egyféle, hanem többféle közös szimpátia található egyazon államban, az veszélyt jelent annak egységére és berendezésére. A megoldás kézenfekvő: ha nincs meg az egységes közös szimpátia, akkor az állam eszközeivel kell megteremteni azt. Tehát az állami asszimilációs politika morálisan igazolható az állam egységének célkitűzésével, ami hasznosabb, mint az egység elmaradása, sőt esetleg az állam szétesése. Továbbá igazolható az emberiség széttagoltságának csökkentésével is, hiszen ez csökkenti úgymond a nemzeti típusok extrém formáit, továbbá a fejletlenebbeket a fejlettebbek áramába vonja. És mindez nyilvánvalóan hasznos. /31/

Ebben a kérdésben azonban Mill saját alapelvével kerül szembe. Meg kell szegnie az utilitarizmus azon elvét, hogy az egyén maga tudja a legjobban megítélni saját javát, maga képes legpontosabban egyenleget vonni haszna és kára között. Megszegi azt az elvet, amely alappillére az egyén szabadsága mellett felsorakoztatott érveinek. Azaz megjelent egy szempont, a nemzeti hovatartozás megválasztásának szempontja, amikor is az egyén nem dönthet szabadon szimpátiáiról. Az állam felülbírálhatja döntéseit, méghozzá egy Mill által sem véglegesített s az államétól sem függetlenített kritériumrendszer alapján, valamint egy nem is hierarchizált értéksála segítségével. Ám ez az a szempont, amelyik megvonja a politikai közösség és általa az állam határait.

Az állam pedig így lényegében véve szabad kezet kap J. S. Milltől ebben a kérdésben. Maga döntheti el, mely nemzeti szimpátiákat tekinti megfelelőnek saját maga szempontjából, s megteheti azokat a lépéseket, hogy mindenkire kiterjessze azokat. Már nem az egyén, hanem az állam dönt saját hasznossági szempontjai alapján.

Sőt Mill azt is hasznosnak tekinti, ha egy fejlettebb nemzet hódít meg valamely fejletlenebbet, és oly módon bánik vele, hogy az összeolvadjon fejlettebb hódítójával. Az egyén akarata itt is hiányzik Mill érvelési módjából. Mind a hódítót, mind a meghódítottat kollektívaként értelmezi.

Az individualizmus feladásának alighanem egy olyan részletesen ki nem fejtett nézet az oka Millnél, mely szerint az egyéni versenyszabadság hatékonysága a nemzetállamokon keresztül kerül az egész emberiség szintjére. Az egyén a nemzetállam révén vehet részt a világ történéseiben. És minthogy az egyes nemzetállamok jogának a létezésre nincsen egyetemes, az államok fölötti mércéje, Mill rendszerében létezésüknek nem marad más morális alapja, mint hatékonyságuk. Ehhez pedig a szerző feltehetően azt a nagyhatalmi államformát tartotta a legalkalmasabbnak, amelyik polgárai nemzeti identitásának vonatkozásában is központosít, nemzetileg kialakítva a szimpátiák egységes rendjét az államon belül. Ugyanakkor emellett nem avatkozik be polgárai szabad versenyébe. S bár Mill ismerte Svájcot és Belgiumot, az nyilvánvaló volt, hogy ezek az államok nem tartoznak az erősek közé. És Mill korában nem tartozott ide sem Magyarország, sem pedig Lengyelország. Példáiból nyilvánvaló, hogy azt az államot tekintette erősnek, amelyikben a nemzeti érzés mindegyik általa jelentősnek tartott forrása összhangban van. Az ilyen államban töretlen ugyanis a polgárok szimpátiája egymás iránt.

És amennyiben az adott állam hosszú távon a győztesek közé kíván tartozni az államok nemzetközi szabad versenyében, akkor ilyenné kell válnia. Az eltérő nemzeti szimpátiák az adott államban feltételezhetően ezt veszélyeztetik, még akkor is, ha a politikai rendszer a jelenben aránylag stabilnak mutatkozik, hiszen Mill saját bevallása szerint is ismert ilyen működőképes államokat.

Minthogy Mill nem az örök béke, valamint a nemzetközi államszövetség értékével méri az egyes államok szerepét és súlyát, nem kerülhet máshova a nemzeti kisebbségek fölötti döntéshozatal joga, mint a nemzeti kérdésekben szuverén államok kezébe, amelyek így jogosan minősíthetik veszélyforrásnak nemzeti kisebbségeiket, ezzel is erősítve a nemzeti többség tagjainak egymás iránti szimpátiáját.

Ugyanakkor az egységes nemzeti szimpátiák kialakításának legfontosabb eszközét, a nemzeti asszimiláció modern állam által gyakorolható intézményes módját is megtalálja a figyelmesen kereső, méghozzá Mill legnagyobb hatású munkájában, az állami iskolák jellemzése során. A múlt eltérő életmódjainak véget vetve egységesül most az emberek világa. "Az általános állami oktatás az emberek egyformává alakításának eszköze, minthogy a mintát, amelybe belepréselik őket, a kormányzat uralkodó hatalmának tetszése formálja." /32/

Mill ugyan bírálja az állami iskoláknak az emberi egyéniséget nem eléggé fejlesztő hatását, s ebben a tekintetben a magániskolákat támogatná, de a nemzeti kisebbségekben veszélyforrást látó olvasója aligha nem veszi észre az állami iskolák alkalmasságát erre a célra, anélkül, hogy maga Mill kitérne erre a lehetőségre. Hiszen nemzeti vonatkozásban éppen azt kell elérni, hogy megszabadítsuk az egyént korábbi egyéniségétől. Attól, amely nélkül Mill elképzelhetetlennek tartja a szabadságot.

Mill egyébként egységesítő hatásúnak tekinti a kereskedelem, az ipar, a közlekedés fejlődését is. S persze a politikának itt is megvannak a nemzeti lehetőségei.

Kétségkívül a milli nemzetfelfogás gyakorolta a legnagyobb hatást a születőben levő liberális nacionalizmusra. /34/ A koncepció egyszerű és hatásos: az állam által védett nemzetileg egységes szimpátiák által összekötött polgárok más területen az állami beavatkozástól mentes, gyorsan modernizálódó, s így nemzetközileg versenyképes, tehát erős állama. Ezzel a milli képpel szemben aligha bírhatott hatással a nacionalizmust az emberi méltóság univerzalizmusával szembenálló partikularizmusnak minősítő kanti érv. Ugyanakkor a gyorsan terjedő, sikeres koncepció nemcsak a kanti problémát nem oldja meg. Haszonelvű kiindulási pontjai okán nem is tehetné. De egy súlyos belső ellentmondásban is szenved, amelyet a kanti szempontok nélkül lehetetlen megoldani. Mill sem adja meg ugyanis a nemzet jellemzőinek teljes listáját, sem a felsorolt elemek pontos mibenlétét, sem pedig a felsorolt jellemzők kombinációjának szabott arányát. E definíciók nélkül azonban nem lehet pontosan megszabni az állami beavatkozás jogi határát. Ezért nem vonható meg a határ a szabadság jogos nemzeti korlátozása és a polgár szabadságába történő beavatkozás közt.

A nacionalizmus civilizálható

Kanthoz hasonlóan Mill nemzetfelfogásának legjelentősebb korabeli kritikusa, lord Acton álláspontja a nacionalizmussal kapcsolatban Kanthoz hasonlóan az, hogy lényegében véve deformációról van szó.

A nemzetet történelmi képződménynek tartja, amelyet azonban az állam, tehát a politikai akarat teremt. "A nemzet morális és politikai teremtmény, nem csupán a földrajzi vagy fizikai egység természetes következménye, hanem olyasvalami, ami a történelem során az állam működésével összefüggésben fejlődött ki. Az államból ered, de nem áll afölött. Egy állam az idők során megteremthet egy nemzetet, de hogy egy nemzet államot alkosson, ez ellentmond a modern civilizáció természetének. A nemzet jogait és hatalmát a korábbi függetlenség emlékéből nyeri." /35/

Acton nem veszi át Mill nemzetfelfogásának állami modernizációs részét. Sőt, a hazaszeretet jól mutatja a nemzet és az állam közti különbséget. Az előbbi Acton szerint "érzelmek és ösztönök olyan együttese, amely nagy hatású a vadak életében, de inkább az állati, mint a civilizált élet tartozéka; a másik pedig olyan autoritás, mely törvények révén kormányoz, kötelezettségeket ró az egyénre, a társadalom természetes kapcsolatait az erkölccsel szentesíti, és ezáltal morális természetűvé alakítja." /36/ Azaz a nemzet valamiféle preszociális indulati, sőt ösztönszerű képződmény. Az állam az, amely morálissá teszi e természetes kapcsolatrendszert. A társadalmi szerződés locke-i elemeinek alkalmazása során Acton a természeti irracionális szférában hagyja a nemzeti gyökereket.

Ugyankkor Kanthoz hasonlóan ő is észreveszi, hogy súlyos ellentmondás ered a nemzetállamnak az univerzális és individuális közti helyzetéből. "Az az ember, aki minden más kötelességénél többre tartja hazáját, ugyanazt a szellemet képviseli, mint aki minden jogát az államra testálja. Mindketten tagadják, hogy a jogok a hatalomnál előbbre valóbbak." /37/

"Csak az állam által létrehozott nemzet az, amellyel szemben politikai kötelezettségeink vannak, s ezért ez az egyetlen, amelynek politikai jogai lehetnek." /38/ És Svájc példájával érvel.

Sőt megfogalmazza az ellentmondás egy alapvető fontosságú következményét. Azt, hogy a nemzetállami nacionalizmus a nemzeti jogok ellensége, hiszen más nemzetektől vonja meg azokat a jogokat, amelyeket maga elérni kíván "A nemzeti jogok legnagyobb ellensége a nacionalizmus modern elmélete. Azáltal, hogy az államot teoretikusan azonosítják a nemzettel, az ugyanezen határok között élő többi nációt gyakorlatilag alávetett helyzetbe kényszerítik. Lehetetlenné teszik, hogy az államalkotó, uralkodó nemzettel egyenlők legyenek, mert abban a pillanatban az állama megszűnne nemzeti lenni, s ez létének értelmét kérdőjelezné meg." /39/

Ugyanakkor a nacionalizmus jelentősége tagadhatatlan, s ennek szerinte két oka van. "Először is: kimératermésztű. Az az állapot, amit maga elé tűz, elérhetetlen." /40/ Céloz rá, hogy a nacionalizmus rendelkezik demokratikus elemekkel, ám ezeket az elemeket a különféle politikai rendszerek központosítási szándékainak korrigálásában látja, ami végső soron a nemzetek szabadságát segíti. "Ezért szükségszerűen hozzájárul annak eléréséhez, amit elméletben elítél - ahhoz, hogy különböző nemzetek egy független közösség tagjaiként legyenek szabadok. Ezt a célt egyetlen más erő sem szolgálja ilyen hathatósan; mert a nacionalizmus képes kiigazítani az abszolút monarchiát, a demokráciát, az alkotmányosságot, s a mindháromra jellemző központosítást is." /41/ Ugyanakkor látja, hogy ebbéli szándékát korlátozza az általa (és Kant által is) megfogalmazott ellentmondás.

"Másodszor: a nacionalista elmélet a forradalmi doktrína kimerülését jelzi. Azáltal, hogy a nemzet jogainak elsőbbségét hirdeti, a demokratikus egyenlőség rendszere saját szélsőséges határain is túljut, és saját magával is ellentétbe kerül." /42/ "De a nacionalizmus nem a szabadságot vagy prosperitást célozza, inkább feláldozza azokat, hogy a nemzet váljék az állam keretévé és mértékévé. Pályáját anyagi és erkölcsi romlás kíséri, csak azért, hogy egy vadonatúj agyszülemény az isteni mű és az emberiség érdekei fölé emelkedhessen." /43/

Acton tehát feltételez egyfajta szabadságot, amely a nemzeti jogokon alapszik ugyan, ám ellentétben áll az általa rossznak minősített nemzetállami nacionalizmussal. Ám e jogokat részletesen nem fejtheti ki, ugyanis a nemzetet kollektivitásként kezeli annak ellenére, hogy látja magát az ellentmondást, amely a nemzeti kollektivitás legfelsőbb értékké emeléséből ered.

A nemzet kollektivitásként történő kezelése okán így megjelenik elméletében Burke politikai rendszerekről megfogalmazott konzervatív felfogásának nemzeti változata. S ennek figyelmen kívül hagyásában látja a politikai szabadság hiányát. Az államban a nemzeti hovatartozás azért olyan fontos, mert az a politika minőségének alapja. Egy nemzet alkata az, ami döntő mértékben meghatározza az állam formáját és vitalitását. ".az a nép, amely az egyenlőség eszményének, vagy az abszolút monarchiának elkötelezettje, nem képes arisztokráciát teremteni: az a nép pedig, amelyik idegenkedik a magántulajdon intézményétől, a szabadság elemi feltételét is nélkülözi." /44/ "Az a rendszer, mely ezeket a tényeket nem veszi figyelembe, és nem támaszkodik a nép karakterére, és hajlamára, nem akarja igazán, hogy az emberek saját ügyeiket intézzék, hanem azt szeretné, ha a felsőbb utasítások engedelmes végrehajtói lennének. A nemzeti hovatartozás figyelmen kívül hagyása ezért a politikai szabadság megtagadását jelenti." /45/

Ezzel magyarázható, hogy Acton miért tartja a nemzeti jogok legnagyobb ellenségének a nacionalizmus elméletét. Azok az államok a legtökéletesebbek, amelyek "elnyomás nélkül tudnak magukba foglalni több különböző nemzetet". /46/ Ugyanakkor a nemzet indulati, sőt ösztönszerű jellemzése és a nemzeti karakternek a nemzet kollektív megítélésén alapuló felfogása, majd az állam civilizáló hatásának szerepe együtt olyan példák kiválasztásába sodorja, amelyek aligha tekinthetők pozitívaknak. Sem Ausztria, sem pedig a Brit Birodalom nem a nemzetek erőszakmentes együttélésének pozitív példája, s nem is vált azzá. Legfeljebb akkor gondolhatjuk ezt róluk, ha azt feltételezzük, hogy e birodalmak nemzeteinek nemzeti karaktere ilyen államalakulatokat kíván. Ez a feltételezés azonban csak akkor helyes, ha az érintett nemzetek tagjait nem kérdezzük meg. És éppen ezért kell Actonnak egy további érvet kapcsolnia a korábbihoz. Nevezetesen azt, hogy "Egy olyan nép, mely éppen csak kiemelkedett a barbárság állapotából, vagy amely kimerült egy fényűző civilizáció túlzásaitól, nem tudja önmagát kormányozni." /47/ S ezt persze nem az érintett népek állapítják meg.

Acton tehát a nép karakterébe belefoglalja fejlettségi szintjét is, s megengedi azt, hogy a fejletlenebbek a fejlettebbek révén juthatnak előbbre. Ugyanakkor Ausztria esetében fokozatos decentralizációt szorgalmaz. A központi hatalom "sok funkcióját a tartományi diétáknak, valamint a helyi hatóságok lefelé épülő szervezetének kell átvennie". Ám miként működhet hatékonyan egy olyan állam, amelyik decentralizál, de a tartományi hatalom eltérő nemzeti karakterű nemzetek kezébe kerül? S mi legyen azokkal, akik a tartományon belül kerülnek kisebbségbe? Acton abba a verembe esik, amelyikre maga is felhívja a figyelmet. Nemzeti karaktere elszakad mind az individuális, mind pedig az univerzális értékektől, s önálló életet kezd élni.

Jóllehet leszögezi, hogy a nacionalizmus elmélete visszalépésnek tekinthető, nem nyújt más megoldást maga sem. A nacionalizmus az érzelmek és ösztönök olyan együttese marad, amely inkább az állati, mint a civilizált élet tartozéka. Az állam civilizálhatja, de nincs, amivel helyettesíthetné. Eltekinteni pedig nyilvánvalóan nem lehet tőle. Azaz kétséges, hogy egybevág-e a felvilágosodás racionalista örökségével.

Acton megoldása így azonban nem kerüli el a kollektivizmust. Az állam keretei jelentik a megoldást. A példa Svájc. Ez az ország a sikeres regionális decentralizáció mintaországa. Olyan regionális kormányzatok rendje, ahol a helyi hatóságok veszik át a hatalmat. Ugyanakkor nála a politikai rendszert a nemzet alkata határozza meg. Azaz megoldása nem ad választ arra a kérdésre, hogy miként fog funkcionálni az az állam, amelyben egy monarchikus és egy demokratikus alkatú nemzet él, és megtörténik a hatalom decentralizációja. A kollektív megítélés, vegyítve a Burke által is érvként használt konzervatív elemmel, lehetetlenné teszi az individuális közös nevező megtalálását.

S nem ad választ Mill problémájára, nevezetesen, hogy mi teremti meg a többféle szimpátiájú embercsoportok összetartozásának igényét egy államban. Sőt a nemzet alkatának a bevezetése az értékelő fogalmak közé leszűkíti a megoldások körét az olyan nemzeti alkatokra, illetve népi karakterekre, amelyek eléggé közel állnak egymáshoz, hogy az igényelt decentralizáció végrehajtása esetén képesek legyenek egy politikai rendszerben élni.

S ez a megoldatlan kérdés felvet egy, a nemzetségi kérdés kapcsán máig vitatott problémát. Nevezetesen azt, hogy amennyiben a politikai szabadság elképzelhetetlen a nemzeti hovatartozás figyelembevétele nélkül, és a nemzeti alkat és népi karakter adja meg a politikai rendszer milyenségét, akkor a politikai szabadság kritériumainak megfelel-e, ha az adott nemzeti csoport politikai jogainak megadása egyben saját tagjainak, tehát a hozzá tartozó egyéneknek az elnyomását vonja magával.

Ugyanakkor a dilemma másik oldalát Acton világosan érzékelteti. A politikai szabadság sem létezhet nemzeti szabadság nélkül. Igenis létezhet olyan állam, amelyben több egymástól eltérő nyelvű, vallású, többféle kultúrájú közösség él. Ám, minthogy a nacionalizmus lényegében véve deformáció, nála sem olyan jelenségről van szó, amelynél felvetődnének a probléma emberi jogi megoldásának körvonalai. Lord Acton számos ponton találó bírálata nem nyújt emberi jogi alternatívát a Mill által felvázolt nemzetkoncepció morális alapjaival szemben.

A nemzetállam realitás

Amennyiben a nacionalizmus deformációnak tekintető, és nem alkalmas sem a szabadság, sem pedig a béke állapotának megteremtésére, akkor miképpen lehet mégis a modern liberális állam morálisan elfogadható alapja - vetődik fel a kérdés Kant és Acton után. Mill felfogása legalábbis korrekcióra szorul, és ez a korrekció jelenik meg Henry Sigdwicknél.

Millhez hasonlóan Sigdwick szerint is szükséges az állam polgárainak olyan öszszetartozás-érzése, amely azt eredményezi, hogy egy nemzetnek tartják magukat. /48/ Azokat az államokat, amelyekben ez hiányzik, példaként az Osztrák-Magyar Monarchiát említi, kevésbé stabilak. A szoros egységbe tömörülő társadalom belső kohéziójához főként a közös eredet hite, a közös nyelv és irodalom, a közös történelmi hagyományok fölött érzett büszkeség, a közös társadalmi szokások és a vallás tartozik, s ezeket esszenciálisnak tartja saját nemzetállam-koncepciójában. Ugyanakkor Milltől eltérően nemcsak azt látja, hogy a felsoroltak mindegyikének nem kell jelen lennie az adott ország polgárainak összetartozás-érzésében, hanem azt is, hogy adott esetben az egyes tényezőknek ellentétes hatásuk is lehet, valamint a lista további tényezőkkel is kiegészíthető. Ám amennyiben a nemzeti érzés egyes elemeinek együttes megléte nem feltétlenül erősíti egymást, akkor egy, a Mill által megfogalmazottól némiképp eltérő biztos pontra van szüksége a modern államnak, s ezt Sigdwicknek meg kell adnia. Ezzé a ponttá nála maga az állam válik.

Sigdwick is abban látja a kérdés lényegét, hogy az emberekben kialakul az egymáshoz tartozás tudata, az a meggyőződés, hogy egy testet alkotnak, ám ez nála abból a tényből ered, hogy egyazon kormány alá tartoznak. Az egymáshoz tartozás tudatának az a mértéke, hogy amennyiben a kormányukat háború vagy forradalom elpusztítaná, akkor is összetartanának. A nemzetiség lényegének az embereket egy testté egyesítő összetartozás érzését tartja.

Egyetértésük tartalma azonban eltér Mill felfogásától. Sigdwick országának lakosai egyetértenek egyfajta ősiségben, valamint nyilvánvaló az uralmi szándékuk egy adott terület fölött. Azaz a nemzeti egyetértés tartalmának egyik eleme a közös múlt valamilyen formája. Sigdwick nem differenciál, nem alakít ki morális szempontokat a közös múlt egyes elemeinek értékelésére. Ezt aligha teheti nemzeti egyetértés-koncepciójának másik eleme okán. Amennyiben ugyanis egyetértünk uralmi szándékunkban egy adott terület fölött, akkor a múlt minden közös elemére szükségünk lehet ezen egyetértés erősítésére az adott területre szintén igényt formálókkal szemben. Ezen egyetértés hordozója pedig az állam. Azaz Sigdwick is alapvetően állami természetűnek tartja a nacionalizmust, hiszen az egymáshoz tartozás tudata a közös kormányzatból ered. Actontól eltérően azonban Sigdwick állama a nemzeti egyetértés kialakítója és fenntartója, míg Acton állama a hazaszeretet korábbi, ösztönszerű jellegét teszi morálissá törvényekkel, szabályokkal.

Ezzel magyarázható, hogy jóllehet az egyének összetartozás-tudata alapján kellene értékelnie a nacionalizmust, az elszakadást Sigdwick mégis ellenzi. Ugyanakkor, minthogy nincs szüksége az összetartozás érzésének minden lehetséges elemére, a lokális sajátosságok megtartását az államhatalom decentralizációja révén általában helyesli. Ám annak általános szabályait, hogy milyen mértékben kell megtartani a lokális különbözőségeket, vagy éppen eltörölni, a törvény segítségével szerinte nem lehet megadni. Pusztán néhány általános megállapítást sorol fel, amelyek segítségével az ilyen döntések meghozhatók. /49/ Ilyen például a helyzet konzerválásának jellemzésénél az az állítás, hogy a törvények rendszerének mint a társadalmi fejlődés következményének azon társadalom átlagszükségleteihez, hajlamaihoz, szokásaihoz kell illeszkednie, amelyikben megszületik. De jól kivehető, hogy Sigdwick nem autonomista. A különbségek határait ott vonja meg, ahol a különbözőségekből egyazon országban eltérő törvények erednek. Szerinte az olyan országban, melynek egyes részeiben különféle törvények hatályosak, az elégedetlenség is fokozódhat, illetve más-más mértékű lehet, tehát a feszültség nyilvánvaló. Amennyiben a törvények rendszerének illeszkednie kell a társadalom szükségleteihez, szokásaihoz, hajlamaihoz, s ezek esetleg nemzetileg részben különböznek egymástól, akkor aligha lehetnek jók a teljesen egységes törvények. A különféle törvényeket egy államon belül viszont veszélyesnek tartja. Az ellentmondást tehát nem oldja fel. Alighanem ez az oka, hogy Sigdwick ezekben az esetekben nem részletez semmiféle kifejezetten nemzeti sajátosságot.

Sigdwick Millhez hasonlóan az egységes nemzetállamot a modern állam formájának tartja. De látja, hogy felfogása nem oldja meg a nemzeti konfliktusokat. Ezt be is vallja, állítva, hogy végső megoldást nem nyújt az érzelmek és érdekek konfliktusára. Pusztán azt kívánja állítani, hogy a nemzetállam modern és stabil egység, amelynek vitathatatlanul joga van az emberi lények jogi viszonyainak szabályozására a Föld területének egy részén. Sigdwick szerint a nacionalizmus egyszerűen aktuális. Az univerzális etika ugyan a jövő ideálja, ám túl keveset engedélyez a hazafias és nemzeti érzés számára, s éppen ezért a jelenben el kell ismerni a nacionalizmust jelentős politikai erőként, amely a jelenben hozzájárul a társadalmi jóléthez.

Sigdwick nem kísérli meg per impossible a nemzet morális értékének demonstrálását, hanem azzal érvel, hogy egy praktikus etikának meg kell hajolnia a nemzeti érzések ereje előtt a belátható jövőben. /50/

Ebben a helyzetben azonban aligha állítható, hogy akár a nemzetállam - a liberális nemzetállamot is beleértve - garantálja a különböző nemzetiségű polgárainak szabadságát nemzeti sajátosságaik megőrzésére a többségi döntéshozatallal szemben. Lényegében a nemzetállam pozícióinak megtartása, illetve erősítése tekinthető a praktikus erkölcsből következő preferenciának. Sigdwicknél tehát szintén szembekerül egymással a kanti univerzalizmus és a nacionális partikularizmus, és az egyik, illetve a másik mozgósító erejének összevetése alapján dönt praktikusságukról az állam jellegének megadásakor.

Sigdwick tehát néhány ponton ugyan módosítja Mill elképzelését, ám alapvetően nem változtat azon. John Rawls kritikája, nevezetesen, hogy az utilitárius morál megengedi, hogy a társadalom egy részének javát feláldozzák a társadalom másik részének javáért, s ez morálisan elfogadhatatlan, vonatkoztatható az elmélet nemzeti részére is. Ugyanakkor szerintünk a rawls-i kritika alkalmazása az utilitarizmus értékrendjének nemzeti vonatkozásaira egy ponton kiegészítésre, módosításra szorul. Kérdéses ugyanis, mennyiben szolgálja a többség javát a kisebbség nemzeti sajátosságainak felszámolása. Nem zárható ki, hogy ebben a kérdésben a többség vélt java nem kell, hogy megfeleljen tényleges javának. Azaz Mill és Sigdwick vonatkozásában nem feltétlenül biztos, hogy a homogén nemzetállam hatékonyabb, mint a különféle nemzetiségű polgárok állama, illetve hogy a homogenitásra törekvő nemzetállamok nemzetközi rendszere hatékonyabb, azaz jobban szolgálja a lehető legnagyobb számú polgárainak lehető legnagyobb javát, mint a nemzetileg is plurális államok nemzetközi rendszere. Azaz Rawls kritikájával összekapcsolva a fenti megállapítást, nemcsak morálisan elfogadhatatlan a nemzeti kisebbségek feláldozása a nemzeti többség érdekében, hanem az sem igazolható elégségesen, hogy ez a nemzeti többség tagjainak tényleges javát szolgálja, s nemcsak vélt javukat. Tehát az eljárás az utilitarista morál feltételeit sem teljesíti maradéktalanul.

A korai liberális nacionalizmus nem oldja meg a kérdést, sőt éppen a nacionalizmus kapcsán kerül ellentétbe saját individualista értékrendjével. A nemzeti kisebbségek jogai elsősorban azért nem kerülnek az emberi jogok közé, mert a kor gondolkodói az egyén nemzeti jogait nem tekinthették emberi jogi természetűnek. A nacionalizmust magát olyan jellegűnek tartották, amely az emberi jogok hívei számára sem fér az emberi jogok közé. Értékrendje ugyanis lényegét tekintve nem áll sem univerzális, sem individuális elemekből. A nemzeti kérdés így olyan kérdéssé vált, melynek egyes elemei kapcsán kivétel tehető az emberi jogok egyetemes érvényessége alól.

Ugyanakkor a nacionalizmus indulati jellegének kiemelése az utilitarista magyarázatot tette a liberális nacionalizmus befolyásosabb irányzatává. Ám az egyén kollektivitáshoz kapcsolása okán ez egy újabb kivételhez vezetett, és ezért ebben a kérdésben az utilitarista morál alapelvei sem érvényesülhetnek maradéktalanul.

Minthogy azonban a kialakuló modern európai államok túlnyomó többsége nemzetállamként jön létre, maga a probléma nem válik parciális problémává. A nacionalizmus értékrendje az állam alapvető értékei közé sorolódik, s ezek közt az állam egyben a nemzet javának legfőbb intézményes képviselőjeként jelenik meg.

Az állam nem pusztán polgárait képviseli, hanem a nemzetet is, azaz egyszerre kellene képviselnie azoknak az egyéneknek a javát, akik polgárai, s a nemzet javát, amelyik képviselőjének tekinti magát. A kanti feszültség az egyes államok szintjén is megjelenik, minden egyes államnak valamiféle választ kell adnia e kérdésre mindegyik nemzeti vonatkozású döntésénél. Már az első viták kapcsán világossá vált, hogy a nemzet összetett jelenség. Az államnak azonban mindenképpen fel kell tennie, és meg kell válaszolnia a kérdést, hogy mi saját nemzetének java, s az miként illeszthető össze polgárai javával.

Ahhoz azonban, hogy erre a kérdésre egyetemes morális kritériumoknak megfelelő válasz szülessen, amely beilleszthető a liberális állam elvrendszerébe, azt az általános kérdést kellene megválaszolni, hogy mi is a nemzet java. Ám minthogy maga a jelenség az uralkodó felfogás szerint szemben áll az univerzális emberi nézőponttal, az a megoldás marad, hogy az egyes nemzetek javát kellene elgondolni a nemzet általános fogalmának segítségével. Ehhez azonban elsősorban a fogalmat alkotó elemeket szükséges számba venni. Ám, amint arra már az első viták kapcsán fény derült, sem a nemzet jellemzőinek teljes listáját, sem pedig a felsorolt elemek pontos kombinációját nem lehet összeállítani.

Ugyanakkor a nacionalizmusnak az emberi jogok hívei által hiányolt elemeit részben az egyetemes emberi jogok eszméjét el nem fogadó gondolkodók jellemzik, s persze nem az emberi jogok nézőpontjából. Kiderül, hogy a nemzet az emberi öszszetartozás valamiféle formája, ugyanakkor lényeges egyéni vonatkozásokkal bír. A nemzeti szabadság része az emberi szabadságnak, tehát aligha beszélhetünk szabadságról nemzeti szabadság nélkül. Továbbá a nemzeti hovatartozásnak vannak morális dimenziói, a kulturális sokszínűség érték, amely morális jelentőséggel is bír. Valamint a nemzet a modernizáció eszköze, amely éppen a korábbi társadalmi szerkezet meghaladását teszi lehetővé.

A nemzet nyilvánvalóan összetett jelenség. Ugyanakkor feltehető a kérdés, hogy amennyiben a nemzet jellemzőinek teljes listáját nem lehet megadni, vajon kialakítható-e egy olyan felfogás, amely lehetővé teszi a nemzet jellemzőinek változását, és nem teszi szükségessé a lista teljessé tételét. Amennyiben létezhet ilyen felfogás, akkor azt a kérdést kell megválaszolni, hogy vajon a nacionalizmus egyes, az emberi jogok értékrendjéhez nem illeszthető elemei kizárják-e a nemzeti kérdés emberi jogi megfogalmazását. Ennek kapcsán pedig választ kell adni arra a kérdésre, hogy vannak-e olyan lényeges elemei a nacionalizmusnak, amelyek lehetővé teszik a kérdés emberi jogi megközelítését.

Jegyzetek

1. Egy barátja is bírálja minden vallási csoport iránti, tehát a katolikusokra is vonatkozó toleranciakoncepcióját. Richard Tuck szerint ugyan lehetségesnek tartotta a felfogást, ám nyilvánvalóan azt gondolta, hogy ez a toleranciapolitika a versengő vallási csoportok fejlődését segíti. Richard Tuck: Scepticism and toleration in the sevententh century. In: Susan Mendus: Justifying toleration. Cambridge, University Press, 1988, 33. p.
   
2. Locke a Grotius, illetve Lipsius által teremtett intellektuális hagyományon belül jóváhagyja az erős szuverén létét. Uo. 34. p.
   
3. Jeremy Waldron: Toleration and Mill's liberty of though and discussion. In: Mendus: i. m. 76. p.
   
4. Uo. 76. p.
   
5. Elie Kedurie: Nationalism. Oxford, Blecwell Publishers, 2000, 13. p.
   
6. Uo. 17-25. p.
   
7. Anthony D. Smith: National Identity. London, Penguin Books, 1991, 76 p.
   
8. Ernest Gellner: Nationalism. London, Weidenfeld & Nicolson, 1997, 64. p.
   
9. Immanuel Kant: Történetfilozófiai írások. Budapest, Ictus, 1995, 85. p.
   
10. Uo. 85. p.
    
11. Uo. 86. p.
    
12. Klaus Wejand: Kants Geschichtsphilosophie. Köln, Kölner Universitats Verlag, 1963, 143. p.
    
13. A nacionalizmus és a magas kultúra kapcsolatának nyilvánvaló bizonyítása Ernest Gellner felfogása a kérdésről. Lásd pl. Nations and nationalism. Oxford, Blackwell Publishers, 1993, 35-38. p.
    
14. A folyamatot kiválóan jellemzi például A. D. Smith: i. m. 71-98. p.
    
15. Az összefüggés kiváló kifejtését adja F. M. Barnard: Self-Direction and Political Lgitimacy - Rousseau and Herder című műve (Oxford, Clarendon Press, 1988).
    
16. Gellner: Nations and nationalism. 131-132. p.
    
17. Ennek egyik lehetséges módja az az álláspont, hogy e köztes struktúrák sajátos morális jelentőséggel bírnak az egyén személyiségfejlődésében. Will Kymlicka az ún. szocietális társadalom fogalmával egy ilyen megoldást kínál.
    
18. David Hume: A nemzeti sajátosságokról. In: David Hume összes esszéi. Budapest, Atlantisz, 1992.
    
19. Uo. 196. p.
    
20. Uo.
    
21. Hume szerint a katona és a pap mindig különbözik, azonban "minden vallás papjai egyformák", a hivatás minden bizonnyal érvényre jut az egyéni jellem formálásában. Az életmód befolyásol, pl. a katonák esetében is. A fizikai okokat tekintve ugyankkor kétkedő. David Hume: i. m. 197. p. Leszögezi, hogy "nem hiszem, hogy az emberek lelki alkatukból bármit is a klímának, az ételeknek vagy a földrajzi fekvésnek köszönhetnének". Uo. 199. p.
    
22. Uo. 200. p.
    
23. Uo. 197. p.
    
24. Uo. 196. p.
    
25. Ennek oka lehet az is, hogy Hume az egyén identitásának lélektani jelleget is tulajdonított. Ezt az álláspontot képviseli Philip Gleason az Identifying Identity: A Semantic History című tanulmányában. In: Werner Sollors (ed.): Theories of Ehnicity. London, 1996, 461. p.
    
26. Annyiban egyet lehet érteni Jeff Spinnerrel, hogy David Hume jellemezte ugyan a nemzeti karakterben meglevő különbségeket, de nem taglalta kimerítően a belőlük származó következményeket. Ám ez nem jelenti azt, hogy e következmények ne lennének elgondolhatóak. (Jeff Spinner: The Boundaries of Citizenship. Baltimore and London, The Johns Hopkins University Press, 1994, 8. p.
    
27. Gellner: Nationalism. 64-67. p.
    
28. Erre hívja fel David Miller a figyelmet, jelezve a kivétel lehetőségét. David Miller: On Nationality. Oxford, Clarendon press, 1999, 27 p.
    
29. Ezt a nézetet vallja Mill-lel kapcsolatban Will Kymlicka (In: Multicultural citizenship. Oxford, Clarendon Press, 1995, 186. p.). A közép-európai nacionalizmusok előszeretettel keverik, illetve felváltva alkalmazzák a két felfogást. Egyes kisebbségeket a nemzetállam morális alapjainak aláásásával vádolnak, másokat pedig elszakadási szándékkal.
    
30. Miller: i. m. 98. p. Ugyanakkor Millertől eltérően Kymlicka álláspontját fogadom el abban, hogy Mill csaknem lehetetlennek tartotta a többnemzetiségű államot.
    
31. Kymlicka alighanem téved, amikor a milli felfogás és a liberális felfogás közt tesz különbséget a kulturális pluralizmus értékére építve érvét. Will Kymlicka: Politics in Vernacular. Oxford, University Press, 211. p. Mill a versenyszabadság liberális felfogásában a nemzetállam e verseny egyik eszköze. A kultúra valamiféle önértékként nem jelenik meg érvei közt. A milli felfogás belső feszültségtől terhes, ám a szocietális társadalmak önértékként való elfogadása nyilvánvalóan megkérdőjelezné a milli versenyszabadságot, s ezzel az egész felfogást. Mill nem zárja el a kultúrákat egymástól, hanem viszonyukat versenyszerűnek tekinti.
    
32. John Stuart Mill: A szabadságról. Budapest, 1980.
    
33. Anglia esetében Mill nemzetállam-koncepciójának alkalmazását kiválóan jellemzi Will Kymlicka. In: Multicultural citizenship. Oxford, Clarendon Press, 1995, 55. p.
    
34. Mill, valamint Rawls, Dworkin és Kymlicka: MuC, 81. p., valamint 159-160. p.
    
35. Lord Acton: Nacionalizmus. In: Az angolszász liberalizmus klasszikusai. I. köt. Budapest, Atlantisz, 1991, 143-144. p.
    
36. Uo. 144-145. p.
    
37. Uo. 145-146. p.
    
38. Uo.147. p.
    
39. Uo.150. p.
    
40. Uo. 151. p.
    
41. Uo.
    
42. Uo.
    
43. Uo. 152. p.
    
44. Uo. 149-150. p.
    
45. Uo. 150. p.
    
46. Uo.
    
47. Uo. 149. p.
    
48. Henry Sigdwick: Elements of Politics. London, Macmillan, 1897, Chapter XIV.
    
49. Uo. Chapter XXV.
    
50. Ezt az álláspontot fejti ki Miller: i. m. 64. p.