1. Bevezetés

A lexikológia a szókincs kutatásával foglalkozó nyelvészeti diszciplína. Ennek kutatatása azért is fontos, mert a szókincs a nyelvi rendszer legdinamikusabban változó része. Új szavak befogadása és teremtése jellemző a csoportnyelvekben. Egy csoport lehet szakmai, területi, társadalmi stb. meghatározottságú, de legfőbb jegye, hogy az azonos csoportba tartozók tudatában élő szavak a csoportbeliek körében használatosak (Elekfi 1988, 275-283). Tehát ugyanazon mesterséget, foglalkozást űző, ugyanazon tudománykörben dolgozó emberek sajátos szakmai szókincsét nevezzük csoportnyelvi szókészletnek. Kétségtelen tény, hogy az azonos foglalkozásúak ugyanúgy csoportot alkotnak, mint azok, akiket azonos kedvtelés, műveltség, életkor stb. kapcsol össze, bár ezeket a hobbi- vagy szabadidőnyelveket nem szokták szaknyelveknek nevezni (Grétsy 1988, 92). A világirodalmi lexikon a szaknyelveket a csoportnyelvek között tartja számon, vagyis a szaknyelveket, a gyermeknyelvet, a tolvajok és a kártyások nyelvét összefoglalóan csoportnyelveknek nevezi. Ez esetleges téves következtetésekre ad lehetőséget, éppen ezért Grétsy László a félreértés elkerülésére sajátos megoldást ajánl. "Én. megszüntetném a csoportnyelvek megnevezését és a szaknyelveknek, valamint a tolvajnyelvnek mint ez alá rendelt fogalmaknak egymás mellé rendelését, helyette különnyelvekről beszélnénk, és ez alá rendelném a szaknyelveket egyfelől, mint olyanokat, amelyeknek mind logikailag, mind nyelvtanilag, mind nyelvileg rendezett, definiált, valamilyen módon intézményesített terminológiájuk van, másfelől mindazokat, amelyek ebből a körből felsorolt ismertetőjegyek hiánya miatt kizáródnak, alkalmi nyelveknek nevezném" (Grétsy 1988, 93).

A csoportnyelvi szavak különböznek a köznyelv szavaitól, ezért a csoportnyelvkutatás elsődleges feladata, hogy minél behatóbban vizsgálja egy-egy csoport szakszókincsét (Hajdú 1988, 607-611). A terminus fő kritériuma a pontos meghatározás, mely behatárolja a fogalom tartalmát, terjedelmét egy jól kiépített fogalmi rendszer segítségével. Ez azt jelenti, hogy a terminológia nemcsak tudományos terminológia lehet, hiszen a népi szakszókincsben is találhatók pontos definíciók, melyek azonban nem érik el a tudományos meghatározás szintjét, de meghaladják a köznyelvi meghatározásét. Így a népi mesterségek szókincse egyfajta átmenetet képez a tudományos terminológia és a köznyelv között.

A szakszó további meghatározója nemcsak az, hogy az adott szó a köznyelvben ismeretlen, hanem hogy a szakmai jelentését nem változtatja meg sem a szövegkörnyezeten belül, sem rajta kívül. Ezzel szemben a köznyelvi szavak új és új jelentésárnyalatot kaphatnak, ill. érzelmi és hangulati elemekkel bővülhetnek (Pusztai 1975, 395-404). A szaknyelvkutatónak nincs könnyű dolga, hiszen a vizsgálódásban komplexitásra kell törekednie, de ebben munkáját segíti a stiliszta, a nyelvész, a néprajzos.

2. Témaválasztás

E tanulmány alapvető célkitűzése, hogy egyrészt demonstráljam a szülőfalumban, Felsőszeliben nagy múltra visszatekintő két ősi mesterség (bognár- és kovácsmesterség) szakmai egymásrautaltságát, másrészt bemutassam ennek az egymásrautaltságnak a nyelvi anyagban - a szakszókincs szinonimáinak vizsgálatában - való visszatükröződését. Természetesen a szakszókincsgyűjtés - amelyre ez a tanulmány is épül - alapos anyaggyűjtést és előismeretet igényel, mert sok múlik a gyűjtő felkészültségén, az adott kutatási területen való jártasságán. "Nem lehet eredményesen gyűjteni például a kismesterségeket, ha fogalmunk sincs a kismesterségek szerszámairól, műveleteiről, hiszen azt sem tudjuk, hogy mire kérdezzünk rá, illetőleg megmaradunk az általános semmitmondó kérdéseknél" (Kiss 1995, 41). Nyomós okok vezéreltek e feladat vállalására:

1. Néprajzi értékmentés. Mivel a népi mesterségeket űző szakemberek száma csökkenő tendenciát /1/ mutat, így a lexikológiai kutatásnak legégetőbb feladata a népi terminológia nyelvi eszközeinek felkutatása, ezért fogtam hozzá szülőfalumban még élő két mesterség felkutatásához.
   
2. Nyelvészeti értékmentés. Mivel a gyűjtés mindig sürgetőbb feladat volt, ezért a lexikológiai jellegű vizsgálatok háttérbe szorultak, pedig fontos lenne megvizsgálni az adott szókészlet változásait, a szakszavak alakjának és jelentésének viszonyát, a jelentésváltozásokat.
   
3. Valódi kutatásokra épülő munkák hiánya. Nagyon kevés az önálló és teljes szókészleti monográfia, sőt alig készülnek a szókészlet belső rendszerét, mozgását, változását feldolgozó munkák.
   
4. Megnyirbált identitástudat. A szlovák-magyar etnikai határon végzett lexikológiai kutatások hozzásegítenek az itt élők identitástudatának megerősítéséhez.

3. Kutatási terület, az anyaggyűjtési módok és az adatközlők bemutatása

3.1. Felsőszeli földrajzi és történeti jellegzetességei

Felsőszeli a Mátyusföld közepén kanyargó Dudvág folyó két partján és a járás székhelyétől, Galántától 8-km-re délre fekszik. Az itt letelepedett nép félnomád életmódot folytatott. Legelőik, földjeik és halászatuk közös volt. 1158-ból való az első írásos emlék, mely szerint II. Géza javakat adományozott a nyitrai egyháznak. Az oklevélben a következők olvashatók: "Dedi eciam terciam partem Sely cum piscaturis et piscatoribus meis ac cesu[m] fori, [quae possessio est regalis et mensae meae serviens]." Azaz: "Odaadtam még Szeli harmadrészét a halászóhelyekkel és a halászaimmal, meg a vásár pénzbeli hasznával, (ez a birtok királyi és az én asztalom számára szolgál)." (Püspöki 1989, 103). A periratokban Scele, Scelle néven jegyezték le a falu nevét, a 11. századtól azonban már Szeli néven emlegetik 250-300 éven át, mígnem a 15. században megjelenik az alsó és felső elkülönítő jelző (Danajka 1993, 23).

3.2. Az anyaggyűjtés

A munkámhoz szükséges anyagot diktafon segítségével hangkazettára rögzítettem. Ez a gyűjtési módszer több szempontból is előnyös, mert a szövegfelvétel hűen tükrözi a nyelvhasználatot, annak valóságát, sokszínűségét, hangzásbeli sajátosságait, valamint lehetővé teszi az adatközlő beszédének pontos, szó szerinti idézését, a beszélgetés többszöri visszahallgatását, a szövegfelvétel több szempontú elemzését. Az anyaggyűjtést az aktív módszer alapelveinek a felhasználásával végeztem. Tehát hasznosítani tudtam a közvetlen (direkt) adatgyűjtést, amikor egyenes, közvetlen kérdésekkel, irányított interjú formájában próbáltam rávezetni az adatközlőt az általam megadott témáról való beszélgetésre, és a közvetett (indirekt) anyaggyűjtést is, amikor az adatközlőtől körülírásos kérdésekkel próbáltam megkapni egy-egy szakszót. A tapasztalatom az, hogy Szabados Jánosnál az indirekt módszer látszott a leghatékonyabbnak, mert pl. az adott munkafolyamatot megpróbálta annyira közérthetően, világosan leírni, hogy közben mellőzte a szakszavakat, legalábbis egy bizonyos részét, amelyeknek a felgyűjtése volt a célom. Mindez magyarázható a kútfő magas életkorával, mert az ember ilyen korban már sok mindenre nem emlékszik főleg akkor, ha már nem műveli aktívan a csaknem feledésbe merülő bognármunkát vagy a kovácsszakmát, másrészt megpróbálja leegyszerűsíteni a dolgokat abból a célból, hogy a nem szakmabeli is megérthesse, elképzelhesse a bonyolult munkamenetet. Külön örültem annak, hogy az adatközlőimet egyáltalán nem zavarta a diktafon jelenléte, annak be- és kikapcsolása. Azaz sikerült elkerülnöm az ún. megfigyelői paradoxont (Kiss 1995, 36).

3.3. Az adatközlők bemutatása

A munkám egyik adatközlője Szabados János (1914) 88 éves nyugalmazott bognár, aki egyedüli ismerője e kihalófélben lévő szakmának. Szabados Jánost az édesapja nevelte. Elvégezte az elemit, majd 14 évesen elkerült bognárinasnak Baán István Főszeg utcai /2/ mester mellé, majd később Csicsón és Köbölkúton szerez szakmai tapasztalatokat.

Megszólítottam olyan szakembert is, akinek a foglalkozása eredendően nem bognár vagy kovács, mégis valamilyen mértékben kapcsolatba került ezekkel a mesterségekkel, így kerestem fel Szombath László (1971) 31 éves asztalost, aki fiatal kora ellenére rendkívül tapasztalt, kiváló szakember. Inaskorában gyakran segédkezett Szabados Jánosnak egy-egy szerszám javításában, faeszköz elkészítésében.

Nagyon értékes információkkal szolgált munkámhoz a néhai Renczés József (1906) is, aki 1997-ben hunyt el. Az 1997-ben készített beszélgetéskor már csak az emlékezetében élt a kovácsszakma, mert a gyenge fizikai állapota nem engedte meg az aktív munkavégzést. Életében mindvégig hű maradt első munkahelyéhez, a dögösi /3/ Szold cég /4/ műhelyhez, mely később ugyan állami irányítás alá került, de a szakember továbbra is itt tevékenykedett, sőt a nyugdíjba vonulása után sem szűnt meg kovácsnak lenni, mert gyakran vállalt mellékmunkákat.

Ma már a falu legidősebb kovácsa a 81 éves Pukkai Ferenc (1921), aki már csak kedvtelésből, saját maga és unokái szórakoztatására készít szerencsepatkókat. Ő Szabados Lőrinc mesternél kezdte az inasságot 1938-ban, majd jó tapasztalatokat szerzett Udvarnokon és Budapesten, a fegyvergyárban.

Szőcs Pál (1939) is nyugdíjas kovács, még 63 évesen is végez kovácsmunkát, részben kedvtelésből, részben megrendelésre. A szakmát Kövecsesen /5/ (Štrkovec) sajátította el, majd a helyi szövetkezet kovácsaként helyezkedett el, s innen is ment nyugdíjba.

4. A bognár- és a kovácsszakma rövid története

4.1. Bognármesterség

A kerékgyártó elnevezés a Kerekes családnévre vezethető vissza, melynek legrégebbi írott emléke 1360-ból való. Bár feltételezik, hogy honfoglaló eleink is használtak állatok által vontatott járműveket, ebből és a kerékhez kapcsolódó szavakból kikövetkeztethető, hogy már ekkor voltak szekérkészítők. Ezt támasztja alá az az öszszehasonlító nyelvtörténeti vizsgálat, mely szerint a kifejezés török, mongol, iráni kapcsolatokra utal, és legrégebbi rétegének kialakulása a honfoglalás előtti időkre tehető (Domokos 1991, 457). "A kutatók többsége azt állítja, hogy a kerekes járműveket először kultikus célokra használták, a termelésbe csak később vonták be azokat. Ezt a tényt igazolja az is, hogy a prehisztorikus kerék- és szekérleletek sírokból kerültek elő, mint a halottkultusz járulékos részei" (Ortutay Gyula [szerk.] 1987, 4. köt. 612). A szakmát jelentős német hatás érte, amely kimutatható a szókincsében, s mindez magyarázható részben a mesterlegények vándorlásával, részben a múlt századi tanoncoktatásban használatos német elnevezésekkel.

Szülőfalumban is nagy hagyománya volt ennek a mesterségnek, bár az 1237-es pannonhalmi összeírás még nem említi őket (Danajka 1993, 25), de a századforduló tájékán négy bognár, 1938-ban pedig már hat bognár működött. A ma még élő, utolsó felsőszeli bognár, Szabados János elmondása szerint rajta kívül még nyolc bognármester tevékenykedett a faluban. Az 1949-ben megkezdődő szövetkezetesítés következménye, hogy a falu három magánjellegű bognárműhelye megszűnt, s létrejött egy államosított majorság Dögösön, ahol egy helyen és egy épületben többféle mester is dolgozott. Majd a mezőgazdasági technika fejlődése kiszorította a szekérgyártást, a kocsikészítést, és már csak a szerszámok javítása tartozott a bognárok feladatkörébe. Mára már csak a 88 éves Szabados János az egyedüli képviselője a valamikori mestergárdának.

4.2. Kovácsmesterség

A kovácsmester (régi néven: vasverő) a szó szoros értelmében szakember volt, mert minden vaseszközt tökéletesen, pontosan és kétkezi munkával állított elő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták. A kovácsszakma valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. században több ágra szakadt (Ortutay Gyula [szerk.] 1987, 3. köt. 286-287). Ez a foglalkozás kb. 6000 éves múltra tekint vissza, melynek kezdetét a fémek alkalmazásától számíthatjuk.

A kovács elsősorban patkókat és vasalásokat /6/ készítő fémfeldolgozó mester volt. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken átöröklődött, melyhez egy érdekes történet is kapcsolódott. A legenda szerint egy kovács kiírta a műhelye fölé a következőket: Kovácsok kovácsa. Krisztus ezt meglátta, és elszegődött hozzá kovácsinasnak, s levágta tőből a ló lábát, a megpatkolás után pedig visszaforrasztotta. A kovács megpróbálta őt utánozni, de nem sikerült neki. Ekkor Krisztus kioktatta, hogy nem ő a kovácsok kovácsa, ezért vegye le a táblát (Ortutay Gyula [szerk.] 1987, 3. köt. 288). Az 1237-es pannonhalmi összeírásnak köszönhetően, amely az állandó birtokviszályok és perek miatt szükségessé vált, tudjuk azt, hogy a faluban kialakult a kézművesség. Éltek itt tímárok, szűcsök, molnárok, kovácsok. A századforduló tájékán a faluban hat kovács volt, ez a szám az 1938-as adatok alapján tizenkettőre emelkedett (Danajka 1993 111, 129). Sajnos az 1949-ben megkezdődő szövetkezetesítés és a mezőgazdasági technika fejlődése megszüntette a házaknál a nagyállattartást. Így nem volt szükség sem bognárokra, akik a lovas fogatokat készítették, sem kovácsokra, akik a hagyományos szerszámokat verejtékes, kétkezi munkával készítették, sem takácsokra, akik kézileg állították elő a szövetet. Ezek után a kovács feladatköre a szerszámok javítására korlátozódott. Ma már csak két nyugdíjas kovács él a faluban.

5. A bognár- és kovácsszakma egymásrautaltsága

A két ősi szakma Felsőszeliben közös múltra tekint vissza, hiszen a bognár a kováccsal közös céhet alkotott, mert amit a bognár fából elkészített, azt a kovácsnak a tartósság céljából be kellett vasalnia. A kováccsal való szoros együttműködés útján készült el a szekér is.

5.1. Az egymásrautaltság szakmai demonstrálása

A bognár a szekérre két darab kocsioldalt helyezett, melynek hosszúsága megszabta a szekerek nagyságát. A fergettyű /7/ és a lőcs /8/ akadályozta meg a szekéroldal szétcsúszását.

A szekéroldal váza felső, alsó és középső dorongból /9/ állt, valamint az ezeket összekötő fogasból. /10/ Az alsó és a felső dorong a szekéroldal foglalatát alkotta, ezekbe vésték be a zápokat /11/. A középső dorongot csak könnyű kocsiknál használták. A dorongba általában 6-7 zápot véstek, de ez attól is függött, hogy milyen hoszszú volt a szekér. A zápokat egymástól meghatározott távolságra rakták. Az oldalaknak a fent említett alapvázát különbözőképpen variálták, így jöttek létre a következő oldalfajták:

1. zápos oldal v. fogasoldal - ritkán bordázott, leginkább kévehordásra alkalmas oldal;
   
2. deszkaoldal v. telioldal - bedeszkázott oldal szén, homok és kavics hordására;
   
3. létraoldal - 8 m hosszan bordázott oldal.

Az elkészült kocsioldal a kovácshoz került, mert ő végezte el a kocsivasalást. Maga a kifejezés a kocsi fa részeinek vassal történő burkolását jelenti. A kocsi oldalait a forgó /12/ tartotta vízszintbe, melyet az eplény /13/ fölé helyeztek. Középen volt rajta egy vasalt lyuk, melyen a derékszeg /14/ ment keresztül. A forgó biztosította a kocsi elejének a mozgathatóságát, s a fölé helyezett alapzatra erősítették a szekér bordázatát. Hosszú karnál nem kellett, de alacsony karnál /15/ már szükséges volt a lőcs, mely mindkét oldalon bebiztosította a tengelyt a gyorsfutó kocsiknál. Az oldalakat az alapzaton a hasló /16/ kötötte össze. A hasló és a tengely /17/ közé felszerelt fellépővel /18/ elkészült a szekér, s ha ügyes és szorgos volt a kovács, akkor hetente egy ilyen szekér gurulhatott ki a műhelyből. A kocsik nemcsak szakmai, hanem esztétikai szempontból is kifogástalanok voltak, mert a kovács vasba forrasztott formákkal /19/ tette díszesebbé azokat.

5.2. Az egymásrautaltság nyelvészeti demonstrálása

A két szakma egymásrautaltságának legszembetűnőbb visszatükröződése az adott szakszókincs szinonimáinak /20/ vizsgálatában figyelhető meg. A szinominitás vizsgálata a népi szakszókincs vizsgálatában azért is fontos, mert a poliszémiával /21/ együtt ún. szematikai zajt okoz, vagyis zavarja a kommunikációt. Ezt a nyelvi szennyezettséget Czúni István szerint az okozza, hogy jelentés és a nyelvi kifejezés között hiányzik az egyértelmű vonatkozás. E jelenség megjelenésének több oka lehet:

1. nem vagyunk tisztában az aktív szókészletünkbe került szavak jelentésével;
   
2. az ismeretszerzés során automatikusan elsajátítunk szavakat;
   
3. a zajforrás még inkább fokozódik, ha az információcsere nemcsak két fél között (pl. szerző-olvasó között) zajlik le, hanem több tényezőn keresztül jut el az értesülés az érdekeltekhez (pl. szerző-műfordító-olvasó között).

A két felgyűjtött szakma szakszókészletében 152 szinonim szót találtam, s ez a szám jóval magasabb lett volna, ha pl. az egész Mátyusföldre kiterjesztettem volna a gyűjtést.

A szinonimitás kialakulásának több oka is lehet a bognár- és kovácsmesterség terminológiájában:

1. Elkülönülés. Egyes falvak, vidékek közötti nyelvi kommunikáció hiánya eredményezheti, hogy egyes fogalomnak a megnevezése más-más terminussal történik. Sőt, a gyakran egy céhben dolgozó kovács és bognár eltérő hangalakú, de többé-kevésbé rokon jelentésű szót használt egy-egy dolog megnevezésére (pl. a bognár fergettyűnek, a kovács forgónak nevezte a tengelyhez kapcsolt forgatható fát). Így elkülönülés jött létre, de nem a Péntek János által meghatározott szinonima-differenciálódás törvénye értelmében (Péntek 1979, 182), mely szerint a szinonim párok tagjai jelentésükben elkülönülnek.
   
2. Köznyelviesedés. A rokon jelentésű szavak kialakulása összefügg a köznyelviesedéssel, mely során a régebbi szinonimák fokozatosan háttérbe kerülnek, ill. kipusztulnak (pl.: Esterházy - hintó - üveghintó /22/).
   
3. Heteronimák. A heteronimák /23/ határán egyenrangúan mindkét szinonima használatos (pl. felső fa - vállfa /24/, kocsi - szekér stb.).
   
4. Szinonimavonzás törvénye. Ugyancsak a köznyelviesedéssel és az iparművészeti terminológia fejlődésével függ össze, hogy a gyakran használt szakszavakhoz újabb szinonimák társulnak. Tehát érvényesül a szinonimavonzás törvénye (pl. eplény - simely - vánkos /25/).
   
5. Idegen szavakhoz való mellérendelés. Mindkét szakmában nagyon sok az idegen eredetű (főleg német) szakszó, melyekhez a mesteremberek megpróbáltak magyar megfelelőket hozzárendelni jelentéskölcsönzéssel (Lanstyák 1998, 42-48), mely során homológ szavak /26/ jöttek létre (pl. citling - faráspoly /27/), ill. a meglévő idegen eredetű szóhoz idegen eredetű szinonimát rendeltek (pl. flasencug - gurni /28/, lok - stekli /29/).
   A vizsgált szakszókincsben 67 szinonim párt, azaz 152 szinonim szót találtam. Ebből a legtöbb köznyelviesedéssel, ill. idegen szavakhoz való mellérendeléssel jött létre.

K - kovács
B - bognár
1., 2., 3., 4., 5. - a szinonimák kialakulásának módjait jelölik a felosztás szerint
I. - a rokon értelmű szópárok százalékos kimutatása a 67 szinonimapárhoz viszonyítva
II. - a rokon értelmű szavak százalékos kimutatása a 397 szakszóhoz viszonyítva

Mivel a felsőszeli bognárok és kovácsok gyakran egy műhelyben, szorosan együttműködve munkálkodtak azon, hogy a szekér elkészüljön, így nem meglepő, hogy egy szekérrész különböző elnevezéseit kölcsönösen elsajátították. Ezzel magyarázható az, mint ahogy az a táblázatból is kitűnik, hogy a szinonimák 36%-át mindkét szakember egyaránt használta.

6. Összegzés

A táblázatból a következő megállapításra juthattunk:

1. A szinonimák fokozzák a bognár- és kovácsmesterség szakszókincsének jelölésbeli tarkaságát, melyek a terminológia 37%-át alkotják.
   
2. A legtöbbjük (ez a szinonimák 28-28%-a) a köznyelviesedéssel és az idegen szavakhoz való mellérendeléssel jött létre.
   
3. A bognár és a kovács megközelítőleg egyforma arányban (K: 31%, B: 33%) használ rokon értelmű szót.
   
4. Mindkét foglalkozási ág 36%-ban ismeri és alkalmazza ugyanazokat a szinonimákat (amerikáner/bokázó kisgép, lőcs/tengelytámasz).
   
5. Ez az utóbbi megállapítás nagyon is alátámasztja azt a tényt, hogy a felsőszeli bognár- és kovácsmesterek egymásrautaltsága nemcsak gyakorlatban, hanem a lexikológiai kutatásban, pontosabban a szinonimitás vizsgálatában is megmutatkozik.

7. Befejezés

"A nyelv, magyar nyelvünk valóban legfőbb kincsünk, közösségszervező, összetartó erő. Összetartozásunknak, magyarságunknak nemcsak legfőbb jele, szimbóluma, hanem tényezője is. De ahogy a nyelv összetartója a közösségnek, ugyanúgy a közösség (csoport, nép, nemzet) is megtartója a nyelvnek. A közösségben, népben, nemzetben él a nyelv. Kívüle nagyon nehezen." (Lőrincze 1993, 169)
A fenti gondolatok aktualitása egy kisebb közösség életében (mint pl. Felsőszeli) még erősebben jelentkezik, hiszen itt nemcsak a köznyelv megtartásáról, de az adott területen beszélt nyelvjárás fennmaradásáról is szó van. Nagyon sok múlik azon, hogy az ott élő emberek mennyire érzik ennek fontosságát, s mit tesznek annak érdekében, hogy anyanyelvünk csorbítatlanul átöröklődjön a következő nemzedékre.
Ugyanez érvényes a kihalófélben lévő népi mesterségek szakszókincsére is, mert ha nincs felgyűjtve, akkor pár év múlva teljesen eltűnhet a közösség tudatából. Ebből kiindulva rendkívül fontos a népi mesterségek nyelvi eszközeinek az értékmentése, hiszen ebbe ivódott bele őseink hagyománya, identitástudata, innen meríthetünk erőt és reményt megmaradásunkért.

Jegyzetek

1. A gyűjtés során 1999-ben még három kovácsmester élt, ma már csak kettő.
   
2. Utcanév Felsőszeliben.
   
3. A község északnyugati részén található területrész a majorsággal.
   
4. Szold Lajos tulajdonában lévő majorság Dögösön.
   
5. Nagyszombattól (Trnava) keletre elterülő település.
   
6. A kocsi alkotórészeinek vassal történő bevonása, megerősítése.
   
7. A szekéren az első tengelyen fekvő, középen egyetlen erős szeggel a tengelyhez kapcsolt forgatható fa, ez tette lehetővé, hogy az első tengely jobbra v. balra elfordulhasson.
   
8. A szekeret tartó horgas fejű fa, amely a szekér oldalára és a tengelyek végére támaszkodott. Feladata a szekéroldalak kétoldali kitámasztása.
   
9. Két-két gömbölyű rúd, amelyek a szekéroldal foglalatát alkották, ezekbe vésték bele a zápokat.
   
10. Igásállattal vagy gépi erővel vontatott, vasfogakkal ellátott négyszög alakú mezőgazdasági eszköz a talaj porhanyítására, a trágya vagy a vetőmag betakarítására.
    
11. A szekéroldal dorongjait fogta össze.
    
12. Vö. forgó.
    
13. A hátsó tengelyen hordozta a szekérderekat.
    
14. Erős szeg, amely a szekér két alvázrészét a nyújtónál fogva összekapcsolta.
    
15. Vö. fog, záp.
    
16. A kocsi két oldalát kötötte össze.
    
17. A tengelyágyba helyezett vasrúd.
    
18. A rúdszárnyra volt szerelve, a fellépő vasak által csatlakozott az első tengelyhez.
    
19. A kovácsüllőbe helyezendő vasalkatrész, amelyre a ráhelyezett vasat a szükséges formára lehetett kovácsolni.
    
20. Rokon értelmű szavak.
    
21. Többjelentésű szavak.
    
22. Üvegablakos hintó.
    
23. A heteronimák olyan azonos jelentésű szavak, melyeket más-más területen használnak, ezért földrajzi heteronimáknak is nevezik. A fogalmat Weijnen vezette be.
    
24. A járom felső része.
    
25. Vö. eplény.
    
26. Jelentéskölcsönzés útján létrejött szavak, melyek hangzása gyökeresen eltér egymástól, de a jelentésük hasonló.
    
27. Fából készült tárgyak felületének simítására szolgáló reszelő.
    
28. A patkolást megkönnyítő emelőszerkezet a tehenek és az ökrök esetében.
    
29. A kovácsüllőn található négyszögletes, kb. 30-50 cm-es mélyedés, amelybe a betéteket tették.

Irodalom

• Bokor József 2000. A lexikológiai vizsgálatok a közelmúlt magyar dialektológiájában. In: Szabó Géza-Molnár Zoltán (szerk.) 2000: Nép - nyelv - társadalom. Szombathely /A Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai, IV./
  
• Czúni István 1973. Korunk és szaknyelv. Magyar Nyelvőr, 1973. 4. sz. 405-406. p.
  
• Danajka Lajos 1993. Felsőszeli története. Felsőszeli, Kiadja a Községi Önkormányzat.
  
• Domokos Ottó 1991. Magyar néprajz. IV. köt. Kézművesség. Budapest, Akadémiai Kiadó, 457-462. p.
  
• Elekfi László 1988. A szaknyelvi szókincs nemzetközi rétegéről. In: Kiss Jenő-Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. I. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 275-283. p.
  
• Grétsy László 1988. A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban. In: Kiss Jenő-Szűts László (szerk.): i. m. 85-107. p.
  
• Hajdú Mihály (szerk.) 1988. A magyar nyelv rétegződése, táji tagolódása. II. köt. Budapest, Tankönyvkiadó.
  
• Kiss Jenő 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó.
  
• Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 83-84. p.
  
• Lanstyák István 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 42-56. p.
  
• Lőrincze Lajos 1993. Megnől az ember szíve. Veszprém, Új Horizont.
  
• Ortutay Gyula (szerk.) 1987. Magyar néprajzi lexikon. 1-5. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  
• Péntek János 1979. A kalotaszegi népi hímzés és szókincse. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 173-195. p.
  
• Pusztai István 1988. A szaknyelvi kutatások kérdései. In: Kiss Jenő-Szűts László (szerk.): i. m. 120-130. p.
  
• Püspöki Nagy Péter 1989. Piacok és vásárok kezdetei Magyarországon 1000-1301. Bratislava, Madách Könyvkiadó.