A martosi református egyházközség jegyzőkönyvének
egy 1890. év eleji bejegyzése szerint a helybeli református
iskolában "száznál több a növendék", s mivel már az előző évben is
az volt, a megye közigazgatási bizottsága kötelezi az
egyházközséget, hogy az addigi egy tanító mellé segédet fogadjon.
/1/ A másodtanítói állás szervezése azonban nehéz feladatnak
bizonyult az egyházközség számára, mivel hiányoztak hozzá az anyagi
feltételek (egy újabb osztályterem, lakás a tanítónak, pénz a
díjazására stb.). A következő évben újabb figyelmeztetés érkezett,
hogy "az iskola túlterheltsége miatt iskolai helyiség- és két
tanítorol vagyoni allapotahoz mérten minél előbb illetve jövő tanév
kezdetére gondoskodni el ne mulassza". /2/ A presbiteri ülések
jegyzőkönyveinek tanúsága szerint az egyházközség vezetősége ezekben
az években sokat foglalkozott az iskolában uralkodó állapotokkal, s
igyekezett előteremteni a szükséges pénzt a második tanítói
álláshoz, ami végül az évtized végére sikerült. Három évtized múlva
a gondok megismétlődtek, az új század elején ugyanis annyira nőtt a
gyerekek száma az iskolában, hogy az 1920-as évek végére a két
tanító is kevésnek bizonyult. 1930-ban a harmadik tanító beállítását
rendeli el a tanfelügyelőség, mert "az 1930/31. tanévre
megállapított iskolakötelesek száma az I-VIII osztályban 152. E
szerént 12 vel több, mint amennyit a törvény a két meglevő tanerőre
megállapít". /3/ S újra megindul a felszólítások, figyelmeztetések
és sürgetések sora, s mert most sincs új osztályterem, se tanítói
lakás, se iskolapad, se tanszer, se pénz a tanítói bérre, "s ezek
megszerzése ma nagy nehézségbe ütközik, valamint a vegtelen sulyos
pénzügyi helyzeten és főként a rendkívüli rossz termés folytán
kivetéssel a népet terhelni nem lehet, amikor vetőmagja és kenyere
sincs". Az egyházközség vezetősége ugyan nem zárkózik el a megoldás
keresése elől, ám szerinte a harmadik tanítói állást csak ideiglenes
jelleggel kell felállítani, mert az iskolakötelesek száma "rövid
időn belül a születési anyakönyv bizonysága szerint 2-3 év mulva
annyira alá száll, illetve megszünik, hogy a meglevö két taneröre
elö irt létszám sem lesz meg. a nehány éve erősen fellépett egyke
folytan". /4/A következő két évben az egyházközség igyekszik
elodázni a harmadik tanító ügyét, más megoldásokra tesz ajánlatot a
tanfelügyelőségnél (pl. délelőtti és délutáni felváltott tanítást
javasol), közben az "egykére" hivatkozik, amely "olyan erősen
pusztít, hogy két év múlva a két tanító is könnyen elvegzi a
tanitást". 1833-ban végül mégis kénytelenek megválasztani a harmadik
tanítót. Ez az állás három éven át terheli az egyházközség
kiadásait, az iskolaszék 1836. júliusi gyűlésén pedig már arról
határoznak a presbiterek, hogy kérni fogják a tanfelügyelőségtől a
harmadik, ideiglenes osztály megszüntetését, "mivel a létszám az
1936/37 iskolai évben 106 ra csökkent és évről évre amint látszik
rohamosan fogy".
E sorok fölött elgondolkodik a kutató: valóban
ilyen hirtelen, szinte egyik évről a másikra változott volna meg a
demográfiai magatartás Martoson, s a népesség addigi folyamatos
növekedése minden előzmény nélkül kezdett volna el rohamosan
csökkenni? Lehetséges, hogy az "erősen fellépett egyke" előtt ne
alkalmaztak volna valamilyen mértékben születéskorlátozást? Hogyan
is áll a helyzet azzal a bizonyos demográfiai ollóval, mikor nyílt
szét, szétnyílt-e egyáltalán Martoson?
Demográfusok vezették be a demográfiai átmenet, a
demográfiai olló fogalmát a demográfiai magatartások leírására.
Megfigyelték ugyanis, hogy a modern kori alacsony születési és
halálozási arányokat megelőzően korábban ezek az arányok egyaránt
magasak voltak, a kettő között pedig volt egy átmeneti időszak,
amikor a hagyományos demográfiai magatartás átalakult, először a
halálozási arányszám kezdett süllyedni, majd ezt lassan követte a
születések csökkenése. Az átmenet időszaka az, amikor a demográfiai
olló kinyílik, s gyors ütemben növekszik a népesség. A modern
társadalmakban, vagyis a nyugat-európai fejlett országokban e
változás a 18. század végén kezdődött el, s az átalakulás - amíg az
olló nyitva volt, s a halálozások lecsökkent aránya mellett a
születések száma továbbra is magas maradt - mintegy száz évig
tartott. A kelet-európai régiókban e folyamat jóval később s más
ütemben játszódott le. Magyarországon az eddigi kutatások eredményei
szerint a demográfiai olló csak egy századdal később, az 1872-1873.
évi kolerajárvány után nyílt ki, ekkortól csökkent a halálozások
száma szisztematikusan. A születéseké viszont nem sokkal ez után, az
1890-es években ugyancsak fogyni kezdett, s a századfordulóra újra
beállt a párhuzamos vonal. A fő kérdés megválaszolása - hogy ti.
miért, minek a hatására következik be a hagyományos demográfiai
magatartás megváltozása, ill. hogy Magyarországon miért csak egy
szűk évtizedig maradt magas szinten a születési arány, miért csak
egy szűk időszakra korlátozódva növekedett ugrásszerűen a
természetes szaporodás, s az okok keresése közben a kutatók egyre
finomabb módszereket dolgoztak ki, amelyek nyomán az általánosan
felvázolt kép is egyre árnyaltabb lett. A népesség-összeírásokra
alapozott családnagyságokat és családszerkezeteket vizsgáló
kutatások, anyakönyvek elemzésével végzett családrekonstrukciós
vizsgálatok eredményei alapján ma már úgy látjuk, hogy a 18-19.
századi Magyarország lakosságának demográfiai viselkedése igen
változatos volt. Pl. az anyakönyvek elemzésével kiderült, hogy
Magyarország egyes vidékein (az Ormánság és a Sárköz falvaiban) már
a l8. század végén alkalmaztak születéskorlátozást, azaz Európában a
legkorábbi időszakban, a franciaországi példákkal egy időben.
Az összefüggések kereséséhez, az eltérések
magyarázatához minél több adat és elemzés szükséges. Ezek gyarapodó
sorában egy lehet a kisalföldi Martos példája, ahol a fennmaradt
anyakönyvek a nyers adatok mellett a finomabb mutatók kiszámítására
is lehetőséget kínálnak. A történeti demográfiai adatok értelmezését
Martos esetében szerencsés módon segíthetik a néprajzkutatók munkái,
akik érdeklődése a falu archaikus kultúrája iránt a 20. század
harmincas éveitől kezdve szinte folyamatos. Martost az "egykés"
faluk közt tartják számon, e vonásával kiemelkedik a Komárom
környéki református települések sorában, amelyek némelyike - mint
Hetény - a szájhagyomány szerint ugyancsak "egykés" volt (de a
szaktudományok eddig különösképpen nem foglalkoztak velük).
Az alábbi elemzés elsősorban azt célozza, hogy az
"egyke", vagyis a születéskorlátozás, ill. a gyermek értékének a
szempontjából vizsgálja meg az anyakönyvekből kiolvasható történeti
demográfiai adatokat (a kérdéskör teljes kimerítésére természetesen
nem vállalkozik).
1. Martos népessége
Martosnak a legutóbbi, 2001-es szlovákiai
népszámlálás adatai szerint 766 lakosa van, ebből 694 (90,6%)
magyar, 63 (8,2%) szlovák nemzetiségű, 488 (63,7%) református
vallású, 217 (28,3%) pedig katolikus. Az 1941. évi, a bécsi döntést
követő magyarországi népszámlálás - amely Martoson az "egykézésnek"
éppen a fenti egyházi jegyzőkönyv szerinti kezdetének adatait
rögzíti - ennél jóval nagyobb népességet vesz számba, 1357 lakost
(ebből 2 szlovák, református pedig 817). Egy századdal korábban,
Fényes Elek 1851-ben megjelent népességstatisztikája szerint a 19.
század derekán 653 református, 24 katolikus és 7 zsidó lakott a
faluban. /5/ A feltűnően nagy ingadozás a másfél század alatt nem
érthető, ha nem tudjuk, hogy Martoshoz több kiterjedt puszta, érseki
birtok is tartozott a falu határában (Agyagos, Gyótva, Kingyes,
Kava), ahol főleg katolikusok laktak. A puszták népességét Fényes
Elek láthatóan nem számította Martoshoz, a későbbi népszámlálások
viszont legtöbbször a faluéval összevontan közlik az adataikat,
mígnem 1950-1970 között e pusztákat fokozatosan elcsatolták
Martostól. Az 1869-től kezdődő tízévenkénti népszámlálások adatait
így mindezeket szem előtt tartva tekintjük át: 1869 - 910, 1880 -
913 (ebből református 788), 1890 - 1021, 1900 - 1155, 1910 - 1288,
1919 - 1178 (ebből református 850 /6/), 1921 - 1261, 1930 - 1369,
1941 - 1357 (ebből református 817), 1950 - 969, 1961 - 1070, 1970 -
983, 1980 - 929, 1991 - 801, 2001 - 766. Ezeknek az évtizedenkénti
adatoknak a többsége számunkra kevéssé megbízható, alig használható
forrás, s főleg nem vethetők öszsze egymással a puszták népességének
hol ide, hol oda való csatolása miatt, a felekezeti hovatartozás
adatainak a hiánya miatt vagy éppen azért nem, mert az államhatárok
változásának következtében egymástól eltérő népszámlálási kategóriák
szerint készültek. /7/ Ezek az összevont adatok a 19. század
derekától az 1930-as évekig lassú ütemű, de folyamatos növekedést
mutatnak (kivéve az 1910-es éveket, amelynek folyamán bekövetkezett
fogyás feltehetően elsősorban a világháború számlájára írható,
részben pedig a kivándorláséra /8/). De ezekből az adatokból nem
derül ki, hogy a falu túlnyomó többségében református népessége a
pusztákéval azonos ütemben gyarapodott-e vagy sem. Csak annyi
állapítható meg, hogy a falu és a puszták együttes népessége az
1930-as években volt a legnagyobb, s az addig felfelé ívelő folyamat
ezt követően megfordult. Az 1930. és 1941. évi népszámlálás még
majdnem egyforma eredménye után az 1951-es népszámlálás jelentős
fogyást mutat, ami a természetes fogyás mellett a második
világháború, a deportálások és a kitelepítések tragikus
következményeit is tükrözi. /9/ Az 1961-es gyarapodás mögött ezzel
szemben az a szlovákiai magyarság egészére is általában jellemző
növekedés tapintható ki, amely a deportálás és a reszlovakizáció
rendeleteinek hatálytalanítása után a Csehországból visszatérteknek
és a nemzetiségüket szabadon megvallóknak köszönhető. Az 1970. évi
népszámlálás és a továbbiak Martos népességét a puszták nélkül adják
meg, így ezek az utolsó adatok már csak a falu népességének fogyását
mutatják.
A hivatalos összeírások népességadatai Martos
természetes szaporodásának és halandósági mutatóinak a
kiszámításához ilyenformán alig használhatók.
A martosi református egyház anyakönyveit 1731
májusától kezdték vezetni. Kezdetben csak a születéseket írták be,
ezeket is valószínűleg hiányosan, 1746-tól jegyezték fel a
házasságkötéseket, a halálozásokat pedig 1747-től, az első években
mindkettőt meglehetősen hézagosan (évente alig találunk egy-két
bejegyzést).
Az eredeti anyakönyveket a Nyitrai Területi
Levéltár (©tátny oblastný archív, Nitra) őrzi. Másolati példányok
találhatók a martosi református egyházközség levéltárában, bár
hiányosan, a 18. század utolsó 15 évének adatai itt nincsenek meg.
Elemzéseim nagy részét, a könnyebb hozzáférhetőség miatt, a másolati
példányok alapján végeztem, a demográfia bevett gyakorlata szerint
az 1895. évi bejegyzésekkel (az állami anyakönyvezés megkezdésének
idejével) bezáróan.
A munka során elsősorban Andorka Rudolfnak az
átányi református anyakönyveket elemző dolgozatát, annak számítási
módszereit és szempontjait követtem azért is, hogy Martos mutatói
összevethetők legyenek Átány és a többi faluéval, amelyeknek
anyakönyveit Andorka Rudolf és mások feldolgozták. /10/
A martosi 18-19. századi anyakönyvek a szomszédos
Imely reformátusságának adatait is magukban foglalják, mivel az
imelyiek a martosi egyházhoz tartoztak (s tartoznak ma is)
filiaként. A martosiakra és imelyiekre vonatkozó bejegyzések
egymástól elkülönítetlenül, vegyesen szerepelnek az anyakönyvekben.
A számításokhoz az imelyiekre vonatkozó bejegyzéseket természetesen
nem vettem figyelembe. Kihagytam a puszták lakóinak adatait is, bár
azok reformátussága legtöbbször a faluból kiköltöző (férjhez ment,
munkát vállalt) martosi lehetett, egyedül Abapusztáét nem, mert az
nem földesúri (érseki) nagybirtok volt, mint a többi, hanem a
faluhatár részeként Martos tulajdonában volt (s van ma is) alig 3
km-re a településtől (ma itt vannak a martosiak szőlői).
1. táblázat. A martosi református anyakönyvbe
bejegyzett házasságkötések, születések/keresztelések és temetések
száma és az utóbbi kettőből kiszámított természetes szaporodás
* A házasságkötések bejegyzései 1895 júliusáig, a
születéseké augusztusig, a temetéseké szeptemberig tartanak
A református népességnek az anyakönyvekbe
bejegyzett születések és halálozások száma közti különbségből
kiszámítható természetes szaporodása a 19. század folyamán alacsony,
az 1830-as és az 1840-es években - a század folyamán legerősebben
ekkor pusztító járványok következtében - a halálozások száma
meghaladja a születésekét, és fogyás áll be.
A 18. század végi évtizedek növekedése a 19.
századiakhoz képest feltűnően nagy, ami azonban feltehetően nem a
természetes szaporodás, sokkal inkább a halálozások gyaníthatóan
hiányos bejegyzésének a következménye, így nem is tekinthető
valósnak. A 18. század sajátosságainak az elemzésével, a hiányok s a
kevés adat miatt, a továbbiakban nem is foglalkozom.
Az anyakönyvek bejegyzései szerint tehát Martoson a
19. század folyamán az 1880-as évekig a születések és a halálozások
száma egyaránt magas volt, az 1880-as években a halálozások száma
jelentősen csökkent, a születéseké továbbra is magas maradt.
Eszerint Martos 19. századi demográfiai viszonyaira a hagyományos
sajátosságok jellemzők, változás az 1880-as években - az országosan
általában jellemző módon - a halandóság hirtelen javulásával
kezdődött el.
2. Halandóság
Martos a Nyitra és a Zsitva folyó által
közrefogott, lapos, ma is meglehetősen vizenyős helyen fekszik. A
19. század derekán jellemző viszonyokat így foglalja össze Fényes
Elek szótára: "Határát az árvizek felette rongálják, annyira, hogy
az épületek is csak sövényből készültek. Szántófölde meglehetős
termékeny ugyan, de igen kevés. főgazdasága a helységnek szénatermő
réteiben és marhatartásában áll." /11/ A mindennapi betevő falatot a
szénatermelés és a marhatartás mellett akkoriban elsősorban a
halászat adhatta, amelynek emlékei ma is elevenen élnek a helyi
köztudatban. A vízszabályozási munkálatok a falu határában csak a
19. század legvégén, 1895-ben kezdődtek el, ennek során a két folyót
gátak közé szorították, s a vízfolyások, erek, lápos-mocsaras helyek
lecsapolásával új termőterületeket nyertek. Borovszky Samu
vármegyesorozatának kötete az éppen átalakult viszonyokat írja le:
"Hajdan az árvizektől sokat szenvedett, annyira, hogy alig volt év,
melyben nagyobb árvízveszély ne fenyegette volna. Rudnay érsek át is
akarta a lakosokat telepíteni biztosabb helyre; de a martosiak ebbe
nem egyeztek bele, azt mondván, hogy ők csak itt maradnak, a hol víz
van és a hol halászhatnak. A halászat volt a lakosok
főkeresetforrása és egy-egy árvíz több hasznot hajtott nekik, mint a
menynyi kárt okozott. Most már ez a keresetforrásuk majdnem teljesen
megszűnt, mert az ármentesítés és a belvízlevezetés megszüntette az
árvízveszélyt és a határbeli állóvizeket, bőven kárpótolván a
lakosokat a felszabadult és mívelhetővé vált földterülettel. Itt van
a vágbalparti ármentesítő társulat nagy szivattyútelepe, egy-egy 130
lóerejű gőzgéppel." /12/ (A század végi országos mezőgazdasági
statisztikának éppen a vízszabályozások előtti állapotokat rögzítő
adatai szerint a 4881 hektár kiterjedésű határban 1280 hektár [26%]
a szántó. /13/ Ez az adat azonban a pusztákat is magában foglalja. A
falu immár puszták nélküli területe 1970-ben mindössze 1996 hektár.
/14/)
A halandóság 19. századi jellemzői után kutatva
érdemes figyelni a fenti idézetekben emlegetett olyan tényezőkre,
mint a földrajzi környezet, a vizenyős, lápos-mocsaras vidék,
amelyek nyilván kihatottak a járványok lefolyására, a század
halandósági mutatóit pedig - amint alább is kitűnik - leginkább a
járványok és az állandóan jelen levő fertőző betegségek határozták
meg.
A halálozások száma a 19. században Martoson, a
református anyakönyvekbe bejegyzett adatok szerint, végig magas
volt, csak az 1880-as években következett be javulás. A nyers
halálozási arányszámok kiszámításához megbízható
népességszámadatokra van szükség, amelyekkel azonban - amint fentebb
bemutattuk - alig rendelkezünk. A Fényes Elek statisztikájában
megadott reformátusok számát viszonyítva az 1850-es évek
halálozásainak számához 38 ezrelékes évi halálozási arányszámot
kapunk, ami a történeti demográfia szerint "óvatosan elfogadható
reálisnak" /15/, s az országos átlaghoz hasonlóan magas (az 1850-es
évek halálozási arányszáma országosan 37 ezrelék). (Átányban az
1830-as évek halálozási aránya 38 ezrelék. /16/) Az 1869-től kezdődő
népszámlálások során megállapított népességszámokból a puszták
katolikus lakosságát kivonva csak a reformátusok száma (vagyis
nagyrészt a falu lakossága) viszonyítható az adott évtizednek az
anyakönyvekbe beírt halálozások számához. Az 1880-as évekre ez az
arányszám 26 ezrelékre javul. Ezek azonban csak nyers adatok.
2. táblázat. Csecsemő- és gyermekhalandóság
Az anyakönyvek alapján kiszámított csecsemő- és
gyermekhalandósági arányszámok a század folyamán hasonló folyamatot
tükröznek, a csecsemőhalandóság mutatói az 1880-as évektől enyhe
javulást, a gyermekhalandóságé javulást, majd az 1890-es években
újra romlást mutatnak. A csecsemőhalandóság kiszámításánál az adott
évi egy éven aluliként jelzett halottak számát osztottam az adott
évi születések számával, ide sorolva a halva született vagy
keresztséget nem ért megjegyzéssel beírt halottakat is (ezt a két
megnevezést következetlenül használják az anyakönyvekben, ugyanazt a
halottat a keresztelések anyakönyvébe néha így, a halottiba amúgy
írják be, vagy fordítva). A halvaszületések 1800-1895 között az
összes születési bejegyzés 1,08%-át tették ki, ami nem magas
arányszám, valószínűleg nem írtak be minden esetet az anyakönyve,
vagyis a tényleges csecsemőhalandóság a kimutathatónál nagyobb
lehetett. Ha a két mutatót összevonjuk, azt látjuk, hogy a csecsemő-
és gyermekhalandóság a 19. század folyamán Martoson végig magas
volt, a megszületetteknek alig a fele érte meg a tizedik
születésnapját.
A történeti demográfia megfigyelései szerint a
magas halandóságot az ismétlődő halálozási válságok okozták,
amelyeket mindig járványos betegségek váltottak ki. /17/ A 3.
táblázat azokat az éveket tünteti föl, amelyekben a halálesetek
száma az évtized átlagának másfélszerese vagy még nagyobb volt.
Eszerint a 19. században Martoson az 1831. és az 1855. évi kolera
pusztítása volt a legnagyobb.
3. táblázat. Halálozási válságok Martoson
Nagyobb járványok voltak még (a halálozások száma
elérte az évtized átlagának 1,4-szeresét, de nem érte el a
másfélszeresét) a következő években: 1810-ben patécs (9 haláleset);
1811-ben vereshimlő (10 haláleset) és torokgyík (7 haláleset),
1827-ben vérhas, dagadozás, sínylődés; 1828-ban himlő, dagadozás,
sínylődés; 1846-ban vérhas, hideglelés, sínylődés; 1849-ban kolera
(10 haláleset); 1873-ban kolera (24 haláleset), 1880-ban tífusz,
toroklob.
A himlő szinte kizárólag a gyermekek körében
pusztított, a kolera főleg a felnőttek közt. A század első felében a
legpusztítóbb fertőző betegség a himlő volt, 1811-ben a
gyermekhalálozások kétharmadát, 1827-1828-ban a felét himlő okozza.
A kolera 1831. évi első megjelenése után a himlő valószínűleg
visszaszorult, s csak szórványosan találkozunk vele a halálokok
közt. Különösen agresszív volt a kolera első támadása 1831
augusztusában (augusztusban 41-en haltak meg kolerában, s még hárman
szeptember elején), 1855-ben megint augusztusban tört ki a járvány
(csak augusztusban 37-en estek áldozatul), erősen pusztított 1866
szeptemberében és október elején. 1873-ban, amikor országos
méretekben a legnagyobb válságot okozta, Martoson a pusztítás nem
érte el az évtized átlagának másfélszeresét.
A halálokok között feltüntetett patécsról nem
tudható pontosan, hogy mit jelöl, valószínűleg skarlátot, a toroklob
talán diftériát. /18/ A sínylődés, gyengeség, hideglelés, dagadozás
halálok egy része mögött nagy járványok idején esetleg ugyancsak egy
aktuális járványos betegség húzódik meg, ezek állandó jelleggel s
nagy számban szerepelnek az anyakönyvekben, vagyis legtöbbször
valamilyen endemikus fertőző betegséget jelölhetnek.
Összefoglalva Martosról is elmondható az, amit
Andorka Rudolf Átányról, az "igazi" vagy tipikus magyar
parasztfaluról állapított meg, hogy ti. itt a 19. század folyamán "a
járványos betegségek okozta halálozási válságok súlyossága nem
csökkent., mert amikor az egyik járványos betegség visszaszorult,
egy másik lépett a helyére". /19/ Ezek a halandósági viszonyok a
demográfiai átmenet előtti hagyományos képet mutatják, az 1880-as
években beállt javulás azonban már a demográfiai átmenet
megindulását sejteti.
S még egy további egybeesés Átány és Martos között:
az öngyilkosságok itt is, ott is - az országosan jellemző
indulópontnak megfelelően - az 1860-as években kezdődnek (holott az
öngyilkosság nem jellemző a demográfiai átmenet előtti viszonyokra).
A 19. században Martoson ugyan még nem magas a számuk (a tanító
1869-ben elkövetett öngyilkossága után a következő két évtizedben
egy-egy eset történt, majd az 1890-es években kettő, ekkor először
egy nő is van köztük).
Visszatérve még egyszer a gyermekhalandósághoz:
feltűnik a balesetek, elsősorban a vízbe fulladások viszonylag magas
száma (a 19. század folyamán minden évtizedben 1-4, az 1880-as
években 6), amelynek több mint a fele gyermek (összesen 28 eset,
ebből 12 tíz év alatti, 6 pedig tíz és tizenöt év közötti). A 18.
század hetvenes és nyolcvanas éveiben megégés tragikus körülményeit
jegyzik be néhányszor az anyakönyvbe, amikor otthon egyedül hagyott
kisgyermekek az áldozatok (1777-ben egy kétéves, az 1780-as években
egyszer egy ötéves, egyszer egy "nyavalyatörős" lányka korának
bejegyzése nélkül). (A 18. századi anyakönyvekben egyébként még az
utolsó évtizedek bejegyzései között is ritkán találunk adatot a
halál okára vonatkozóan.) Ezek a leírások és adatok felvetik a
szülői gondosság kérdését, hogy mennyire volt érték a gyermek a
családok számára. Ha a születések és a halálozások magas számát vagy
egy-egy nő szüléseinek a gyakoriságát nézzük, esetleg
feltételezhetjük, hogy nem nagyon volt az. Némely kutató szerint
akkor, amikor magas a halandóság, a szülők meglehetősen közömbösek a
kisgyermekek halála iránt. /20/ Sőt ebben az összefüggésben is
felmerülhet a születéskorlátozás kérdése. (Többek szerint a magas
csecsemőhalandóság mögött "a szokásszerűen gyakorolt
csecsemőgyilkosságra is gyanakodnunk kell". /21/)
3. Házasságkötés
A házasságkötési szokásoknak az anyakönyvekből
kiolvasható adatai elemzésével további finomabb mutatókhoz is
hozzájuthat a kutató, amelyek magyarázatot kínálnak pl. a
természetes szaporodás növekedésének elmaradására. Az egyik ilyen
mutató a nupcialitásé, amely a szülőképes házas nők arányát mutatja
az adott társadalomban (szülőképes nőnek a demográfiában a 15-49 év
közötti nőket tekintik), ez a férjhez mentek számától és attól függ,
hogy hány éves korukban kötnek házasságot a nők először. Nyugati
kutatók véleménye szerint egy-egy társadalom a házasságok, ill. a
házasságban töltött évek számán keresztül is alkalmazkodott az adott
gazdasági körülményekhez, ilyen módon is korlátozta a születések
számát. A John Hajnal-féle nyugati minta szerint a nők későn mennek
férjhez (25 éves koruk fölött), és nem is mind. Északnyugat-Európa
házasodási szokásait már a 19. századot megelőzően is ez jellemezte,
itt 20% fölötti volt az életük végéig hajadon állapotban maradtak
aránya. A kelet-európai modell ezzel szemben korai házasodást jelent
(18-20 éves korban), amely csaknem általános.
Martoson a férjhez menés a 19. században teljes
körűnek mondható, a vénlányok száma elhanyagolható, az ötvenéves
koruk fölött elhaltak között összesen 3 vénlányt találtam a század
bejegyzései között.
A házasságot kötők életkorát csak az 1820-as
évektől kezdődően írták be az anyakönyvekbe, de még ezt követően sem
mindig, időnként több éven át kimarad ez az adat. 1800-1895 között a
martosi református anyakönyvbe bejegyzett házasságok száma 777 (az
imelyiek házasságkötése ebben nincs benne). A házasodási életkor
kiszámításához 1820-tól vettem figyelembe az adatokat (a korábbiakat
azért nem, mert hiányzik az életkor, ill. nem tudtam azt
visszakeresni a 18. századi anyakönyvekben). Ezek szerint a század
első felében a nők leggyakoribb házasodási életkora a 18 év volt, a
század második felében a 16. (Azért bontottam két részre a század
adatait, hogy még inkább szembetűnjön a 16 éves korukban házasodók
számának jelentős növekedése az 1870-es évektől.)
A nők házasodási életkora 1820-1859 között tehát a
következőképpen alakult Martoson: 14 évesen ment férjhez 8 nő, 15
évesen 11, 16 évesen 7, 17 évesen 37, 18 évesen 58, 19 évesen 31, 20
évesen 32, 21 évesen 13, 22 évesen 8, 23 évesen 3, 24 évesen 4, 25
évesen és idősebb korban 14. Kimagaslóan legtöbben (58-an) 18 éves
korukban kötöttek először házasságot. 1860-1895 között: 14 évesen
ment férjhez 2 nő, 15 évesen 13, 16 évesen 83, 17 évesen 44, 18
évesen 80, 19 évesen 9, 20 évesen 15, 21 évesen 7, 22 évesen 10, 23
évesen 2, 24 évesen 2, 25 évesen és idősebb korban 7. A század
második felében kimagaslóan legtöbben (83-an) 16 éves korukban
házasodtak. A menyasszonyok életkora a század során tehát
folyamatosan csökkent: 19,6 évről a század végére 17 évre. (Az
átlagéletkor kiszámításába a 14 éveseket is bevettem.)
4. táblázat. A nők átlagéletkora első
házasságkötéskor
Eszerint a martosi házasságkötési szokások a korai
és teljes körű házasodással - amint a magyarországiak általában,
minden kevertség és átmeneti jellege ellenére is - erősen a
kelet-európai mintát követik. (Átányban a leggyakoribb
házasságkötési életkor az Andorka Rudolf által elemzett 1851-1895
közötti időszakban a 19 év volt, az átlagos házasságkötési életkor a
18. század közepétől az 1870-es évekig kissé emelkedett, 19,1 évről
23,5 évre; 50 éves kora fölött csupán a nők 3,5 százaléka volt
hajadon. Átány házasságkötési szokásai eszerint kissé közeledtek a
nyugat-európai mintához. Az elemzett faluk közül a martosihoz
hasonlóan alacsony csak Sárpilisen, a születéskorlátozást a
legkorábban kezdő sárközi faluban volt a nők átlagéletkora első
házasságkötésükkor, itt a század eleji 19,4 évről 17,5 évre
csökkent.)
4. A gyerekszám
Fő kérdésünk, a születéskorlátozás szempontjából a
legbeszédesebb az ún. házas termékenység mutatója.
A nyers élveszületési arányszámot, a halálozásihoz
hasonlóan, nehéz kiszámítani a megfelelő népességszámok hiánya
miatt. Az 1850-es évtized élveszületési arányszáma - a Fényes Elek
által megadott reformátusok számához viszonyítva az évtized
születéseinek a számát - 45,6 ezrelék. Országosan ezek az
arányszámok ekkor a 40-45 ezrelék körül alakultak, amelyek a
demográfia szerint megfelelnek a természetes, egyéni
születésszabályozás nélküli termékenységnek. Az 1880-as években ez
34,6 ezrelék, ami jelentős csökkenés a század végére.
A termékenységi arányszám durva számítási módja
szerint, azaz ha az évtized születéseinek a számát osztjuk a
házasságok számával, a 19. században Martoson alacsony arányszámokat
kapunk, amelyek a század folyamán - az eddig vizsgált falvak
többségéhez hasonlóan - csökkenő tendenciát mutatnak, a század
elején 4,49 gyerek esik egy házasságra, a század végére ez 3,2-re
csökken. Közben, a század elejétől folyamatos csökkenés után, enyhe
növekedés figyelhető meg az 1840-es évtizedben, kiemelkedik az
1850-es éveknek a század elejihez hasonló 4,5-ös átlagszáma. Az
1830-as évek erős bevágódása elsősorban a kolera következménye
lehet.
5. táblázat. Házas termékenység
Ez a durva számítás csak annyit enged meg, hogy a
termékenység alakulásának folyamatát érzékeltesse, amely - a század
derekán, a kolera pusztítására adott válaszként értékelhető
növekedés kivételével - folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Hogy
ez a születéskorlátozás jele is volna egyben? Eme feltételezés
megerősítéséhez a teljes házas termékenység finomabb mutatói
szükségesek, amelyek kiszámításához az ún. családrekonstrukciós
módszer családlapjainak az elemzését kell elvégeznünk (ami a
kutatásnak egy következő fejezete lesz). E durva mutatók alapján
egyelőre csak gyanítani merjük, hogy a 19. században Martoson volt
születéskorlátozás, de nem általános és főleg nem kötelező jellegű.
Az anyakönyvekből kiszűrhető feltételezésünket alátámasztják a
néprajzi gyűjtések.
Finomabb arányszámok kiszámításához az 1820-1865
között házasságra lépett nők és családjuk adatait használtam fel. A
korábbiakat azért nem, mert miután a házasulók életkorát 1820 előtt
még nem írták be az anyakönyvbe, ennek megállapításához a
rendelkezésemre álló anyakönyvekben a század elejéig tudtam
visszalapozni. Az 1865-ös dátum pedig hasonló megfontolásból azt az
utolsó időpontot jelöli, amelytől számítva a házasságok termékeny
időszaka (a nő 49 éves koráig) 1895-ig, az egyházi anyakönyvezés
végéig még elérhető a számunkra. Teljes családlapokat így is kevés
esetben állíthattam össze. Nehezítette a munkát a sok egyforma név,
egyszerre egy időben több hasonló korú Ötvös Zsuzsanna, Erdélyi
Zsuzsanna, Jóba Zsuzsanna, Jóba Erzsébet, György Erzsébet, Endrédi
Erzsébet nevű hajadon ment férjhez, s a Martoson szokásos
ragadványneveket (a név kezdőbetűjét) az anyakönyvben nem mindig
tüntették fel (Ötvös Zsuzsánna: 1. 1855. 09. 24., 17 éves; 2. 1855.
08. 27. 22 éves; Jóba Zsuzsanna: 1839. 03. 05., ugyanazon a napon az
egyik 17, a másik 18 éves; György Erzsébet: 1. 1860. 06. 22., 17
éves; 2. 1861. 01. 23, 18 éves; 3. 1861. 01. 29., 17 éves; 4. 1862.
11. 04., 17 éves; 5. 1865. 10. 31., 18 éves; stb.). Az ún.
korspecifikus házas termékenységi arányszámok kiszámításáról ezért
lemondtam, helyette a szülések közti intervallumok hosszából
kiolvasható adatokat próbáltam értelmezni, összesen 245 családot
tartalmazó minta alapján, amely még így is meglehetősen kis
mintavételnek tekinthető, ezért az eredmények is csak fenntartással,
mintegy hozzávetőleges mutatókként értelmezhetők.
6. táblázat. Az átlagos szülési intervallumok
hónapokban kifejezve az 1820-1865 között kötött házasságokban
Ezek a számok feltűnően magasak. Már az első
gyermek megszületése és a házasság megkötése közötti időszak átlaga
is több mint 24 hónap - végig a vizsgált négy évtizeden keresztül -,
s ebben az esetben a történeti demográfusok szerint már felmerülhet
a születéskorlátozás kérdése. Martos esetében azonban figyelembe
kell vennünk a házasságra lépő hajadonok alacsony életkorát, amiből
természetes módon következhetett a házasság első éveinek alacsonyabb
termékenysége. Azonban a további szülések közti intervallumok átlaga
is - egy kivétellel - 30 hónap fölött van. Az intervallumok hossza
az első három szülés közt a négy évtized folyamán enyhén emelkedő
tendenciát mutat, a továbbiaknál ez nem érzékelhető. E nagy
intervallumok alapján feltételezhetjük, hogy a martosi családok egy
részében a 19. század első évtizedeitől fogva volt
születéskorlátozás. /22/ Ha külön vesszük a teljes házas idejük
alatt 1-5 és a 6-12 gyermeket szülő nők adatait (12-nél több
gyermeket egyetlen nő esetben sem találtam), ez a feltételezés még
inkább helyénvalónak látszik.
7. táblázat. A házasságuk teljes ideje alatt
1-5, ill. 6-12 gyermeket szült nők szülései közti intervallumok
hónapokban kifejezve az 1820-1865 között kötött házasságokban
Hogy mekkora lehetett a születéskorlátozást
alkalmazó családok aránya, ennek kiszámításához külön választottam
az első tizenkét, ill. huszonnégy hónapon belüli és az annál
hosszabb időn túli szüléseket. Az első gyermek az 1820-as években
kötött házasságok 36%-ánál született meg 12 hónapon belül, a
házasság második évében 17%-nál, a többinél (46%) ennél is később. A
második szülésre az első után 12 hónapon belül mindössze a nők
7%-ánál került sor, a második évben alig egyötödük, 70%-uk pedig
ennél is hosszabb idő múlva szülte meg második gyermekét. Ezekből az
arányszámokból sem olvasható ki a négy évtized során emelkedő vagy
csökkenő tendencia, mindössze annyit mondhatunk, hogy a 19. század
első évtizedeitől fogva a martosi családok mintegy felénél
feltételezhető születéskorlátozás.
8. táblázat. A nők aránya százalékban szüléseik
intervallumai szerint
Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a népesség, benne
a szülőképes korú nők egészségi állapotáról, ami ugyancsak
közrejátszhatott a ritkább szülésekben (sejtéseink sem lehetnek pl.
a spontán vetélések számára vonatkozóan, s valószínű, hogy a
halvaszületéseknek is csak egy töredéke került be az anyakönyvbe).
Az anyakönyvekből kiszűrhető feltételezéseket
alátámasztják a néprajzi gyűjtések.
5. A martosi "egyke"
Fél Edit a budapesti Néprajzi Múzeum kutatójaként
1938-1942-ben több alkalommal végzett néprajzi gyűjtőmunkát
Martoson, többek között a társadalomnéprajz területén, a
nagycsaládra és jogszokásaira vonatkozóan, s foglalkozott a
házasodási szokásokkal. Eredményeit számos dolgozatban tette közzé,
számunkra azonban különösen értékesek azok a jegyzetei is, amelyek
kéziratban maradtak, s ma Budapesten a Néprajzi Múzeum Adattárában
őrzik őket (a továbbiakban: NP EA). /23/ Fél Edit gyűjtőútjai éppen
azokra az évekre esnek, amikor a fent idézett martosi református
egyházi jegyzőkönyvben emlegetett "nehány éve erősen fellépett
egyke" pusztítása már az iskolát is elérte. /24/ Fél Edit mint "az
élő falusi társadalmak" kutatója, s mint aki az 1930-as években
induló falukutató mozgalmak szociográfiai, népismereti munkáit is
nyilván jól ismerte, természetesen felfigyelt a születéskorlátozás
jelenségére Martoson, gyűjtött is a témakörben, de dolgozataiban
inkább csak utalásokat találunk erre vonatkozóan, gyűjtése nagyrészt
kéziratban maradt.
A martosi nagycsaládról és jogszokásairól készített
munkájában a családtagok szerepköreinek a leírásánál utal a
jelenségre: "A múlt század vége óta szembetűnő, nagymértékben
keresztülvitt egykézésig a házban és a családban a legidősebb
férfitag, a törzs, a gazda volt az úr." Vagy: "A gazda mellet
felesége a gazdaszszony. Az ő egyke előtti hatalma kisebb volt a
mostaninál." /25/ A kéziratban maradt jegyzetekből még inkább
kitűnik /26/, hogy Fél Edit korántsem pár éve fellépett jelenségnek
látta a születéskorlátozást Martoson, gyűjtései szerint ez a falu
köztudatában sem így élt. Éppen ellenkezőleg, Martoson ekkor úgy
tartották, hogy a gyereköllis, gyerekelcsinálás "régóta divatban
van". "Eddig azt lehetett kiszámítani - írja jegyzeteiben Fél Edit
-, hogy az asszony magának már 120 éve kezdte meg 'kigyúrni a
gyereket'." Kiderítette azt is, hogy a falu emlékezete szerint ki
volt az első, "aki magán segített". Mivel sok gyereke volt, "s
mindig Szentpéterre járt át, hogy segítsenek rajta, végül maga is
eltanulta, s másokat is megtanított rá." Értékes megfigyelése Fél
Editnek, miszerint "erről az egész dologról igen sokat és szívesen
beszélnek", s ebből arra következtethetünk, hogy a
születéskorlátozás, annak a Fél Edit által lejegyzett módja, ebben
az időben szinte divattá vált Martoson:
"Elmondja ki-ki, hogy ővele ki mit csinált. Sokat
beszélnek azokról, akiknek 'lóg a méhe', 'ki van szőrösödve', lóg a
lába között. SztPéteri vásárokon - több mint 80 éve - labdát
vásárolnak, 'hogy föltója a méhit'. Ezt nem titokban használják. J.
A.-né anyósa a varrókosárban tartotta, kislány megkérdezte, mi az, s
megmondta. Halála után elkérték a kosarat mások, s használták." /27/
"J.-né azt mondja, mindig tisztelte az urát, mert
soha semmit nem kívánt tőle, s ha baj volt, hagyta, hogy ő maga
csinálja el." /28/
"A gyerekelcsinálásban 'egy akaratta' van a család,
kiváltképp a fiatalasszony az öreggel, hiszen a fiatal az öreg
nélkül nem csinálhatja el. Úgy mondják, hogy ha nem kell a gyerek,
adjon túl rajta. A magzatelhajtás addig nem vétek, amíg 'nem lílek',
ha már mozdul a gyerek az anyjában, 'akkor má lílek, és vétek az
elhajtása'." /29/
"Ma az egyke világában sok férfiban még él az
ösztön, hogy családja fenntartásáról gondoskodjék. Az ilyen elmondja
a feleségét mindennek, kurvának, ha jóravaló volná, fölnevelné
legalább egyet. De azért gyerek nem léte miatt csak egy embert
emlegetnek, aki otthagyta a feleségét, mert az nem akart neki
gyereket szülni, össze is állt egy másik asszonnyal, akitől aztán
lett gyereke. Ma már jóravaló asszonynak csak egy gyereke van, több
csak a kurvának. " /30/
Fél Edit adatközlőinek emlékezete szerint tehát a
19. század első évtizedeitől kezdve volt születéskorlátozás
Martoson. Az anyakönyvek elemzése ugyanezt mutatta. Az 1930-as
években valószínűleg csak felgyorsult a folyamat (kb. így kell
értenünk a református egyház jegyzőkönyvének mondatait is, hogy ti.
az "egyke pusztítása. erős" lett; ami nem zárja ki azt, hogy
korábban is ne lett volna egykézés, bár nem "erős"), mert a
gyakorlat divattá s így kötelező erejűvé vált. Míg a 19. században
mindvégig voltak nők Martoson, akik életük folyamán 6-8 vagy akár
10-12 gyereket is szültek, a 20. század 30-as éveitől kezdve ezt már
egyikük sem engedhette meg magának. Ekkorra megváltozott a
kulturális értékrend a faluban, a nagy gyerekszám becsülete végleg
elveszett.
Miért lett a születéskorlátozás kötelező erejű
divattá a 20. század első felében Martoson? Nyilván több ok, több
tényező együttes hatása játszott közre ebben.
Az első a vízszabályozás, amelynek az 1895-től
beindult munkálatai következtében jelentősen megváltozott a
faluhatár hasznosításának s így a családok gazdálkodásának a módja,
új szántóterületekhez jutottak, az addig főleg rétgazdálkodást
folytató martosiak földművelők lettek, s több pénzük lett. Fél Edit
gyűjtései szerint a gazdagon díszített és drága martosi viselet is
ekkor, a 20. század elején alakult ki. /31/ Az 1930-as évekre, a
következő generáció számára azonban - a népességnövekedés addigi
üteme mellett - "betelt" a határ, nem volt több feltörhető föld. A
már földszűkével küzdő apák majdan felnövekvő s önállósodni akaró
gyermekeiket csak saját birtokuk felaprózásával elégíthették volna
ki. Számukra kézenfekvő stratégia volt a születéskorlátozás.
A másik választás az lehetett volna, hogy az apák
házas fiaikat befogadják saját háztartásukba. Ez a korábban
valószínűleg Martoson is gyakrabban választott megoldás az 1930-as
években már eltűnőben volt, Fél Edit gyűjtése idején mindössze 3
"nagycsalád" élt a faluban. /32/
Az örökösödési szokások a 19. század folyamán és a
20. század első évtizedeiben még ugyancsak a családi birtok egyben
maradást erősítették Martoson, amint más hasonló jellegű vidékeken
is. /33/ Az apa legtöbbször együtt gazdálkodott a fiaival, s
haláláig nem osztotta föl a vagyont. Halála után a fiúk egyformán
örököltek, avagy a legkisebbik kapott nagyobb részt, aki az idős
szülőkkel maradt, s gondoskodott róluk. A lányokat ingóságokkal
fizették ki, a 19. század végén - Fél Edit gyűjtése szerint - már
pénzt vagy azon vett földet kaptak, majd az apai örökből is kaptak
valamit, kezdetben kevesebbet, mint a fiúk. /34/ E változás, Fél
Edit szerint, rohamosan felgyorsult a csehszlovák rendszerben, ahol
a hagyományos öröklési rendbe belenyugvó nőket (azaz a kevesebbel is
beérőket) a hagyatéki tárgyaláson kigúnyolták. /35/
S végül még egy szempont: a 20. század elejére
fokozatosan megváltozott a családtagok szerepe is a háztartásokban,
az irányítás a "gazda", vagyis a legidősebb férfi, az apa kezéből
jelentős területeken átkerült a "gazdasszonyéba". Amint Fél Edit
megfigyelte, a gazda feleségének "Az újabb egykés időben szerepe
megnövekedett, mert nemcsak az egész pénzt ő kezeli, hanem a hangja
is a gazdáé fölé emelkedett". Menyeinek az "élete a házban az ő
természetétől függ". /36/ Azok gyermekeié szintén, megszületésük
első pillanatától nagyanyjuk gondozza, eteti, ruházza őket:
"Amikor a gyermek a világra jön, a bába
megfüröszti, bepólyálja és odaadja a nagyanyjának (a házban lakó
gazdasszonynak), 'nyald meg, úgyis a tied lesz'. A gazdasszony
kezébe veszi és megcsókolja a gyermeket. Ezzel a csókkal meg is
pecsételődik a gyermek sorsa: nem az anyja, hanem a nagyanyja fogja
nevelni. Az anya lehetőleg egész nap a határban dolgozik; a
szoptatást úgy intézik, hogy a gyermeket hamar evésre szoktatják, s
az anya csupán akkor szoptatja, mielőtt munkába megy és amikor már
megjött onnan." /37/
A születéskorlátozás közvetlen befolyásolásának
lehetősége ily módon többszörösen is a nők (anyósok, apai nagyanyák)
kezében volt, akik a családi birtok egyben tartásának,
gyarapításának a felelősségét legalább olyan komolyan vették, mint a
férfiak, s a "divat" nyomásának engedve, a legrövidebb,
legradikálisabb utat választották.
Jegyzetek
* A kutatómunkát az Illyés
Közalapítvány és a Domus Hungarica Scientiarium et Artium támogatta
- A martosi református egyházközség levéltára. A martosi
református egyház jegyzőkönyvei. 2. köt.
- Uo.
- A martosi református egyházközség levéltára. A martosi
református egyház jegyzőkönyvei. 3. köt.
- Uo.
- Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. II. köt. Pest,
1851. 73. p.
- Az 1919-től kezdődő csehszlovák népszámlálások adatlapjain az
1950-es népszámlálásig szerepelt a vallási, felekezeti
hovatartozást pontosító kérdés, majd újra csak 1991-től. 1919-ben
eszerint Martoson a 850 református mellett 28 zsidó, 2
evangélikus, 1 görög katolikus és 302 római katolikus lakott, az
utóbbiak többsége feltehetően a Martoshoz számított s meg is
nevezett Agyagospusztán és Vadászpusztán.
- Gyurgyík László: Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a
népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram
Kiadó, 1994, 10-15. p.
- Fél Edit néprajzi gyűjtései szerint 1910-ben három család és
még három férfi vándorolt ki Amerikába Martosról, 1912-ben két
férfi családostul, egy pedig egyedül. Az 1930-as években
Argentínába, Franciaországba, Hollandiába ment vagy hét család.
Néprajzi Múzeum, Budapest, Etnológiai Adattár, 523/62.
- Martosról 1947. januárjában mintegy 100 személyt deportáltak
Csehországba, majd 8 családot telepítettek ki Magyarországra, a
Tolna megyei Gyönkre.
- Andorka Rudolf: Egy "igazi" magyar falu. Átány népesedésének
története a XVIII-XIX. században. Ethnographia, 102. évf. (1991)
120-146. p.
- Fényes: i. m.
- Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai.
Komárom vármegye és Komárom. Budapest, Országos Monografia
Társaság, é. n. 95. p.
- A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. I.
rész. Az 1895. VIII. évi törvénycikk alapján végrehajtott
összeírás főbb eredményei községenkint. Magyar Statisztikai
Közlemények, Új folyam, XL. köt. Budapest, 1897.
- Statistický lexikon obcí ČSSR 1974 podle správního rozdělení k
1. lednu 1974. Sčítání lidu, domů a bytů k 1. prosinci 1970. Vydal
Federální statistický úřad ve spolupráci s Českým a Slovenským
statistickým úřadem a ministerstvy vnitra ČSR a SSR. V Praze,
1976.
- Andorka: i. m. 126. p.
- Uo.
- Uo. 129. p.
- Uo. 130.
- Uo.
- Uo. 128. p.
- Gyáni Gábor-Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a
reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris Kiadó,
1998, 41. p.
- Vajszlón és Besencén, ahol Andorka elemzései szerint volt
születéskorlátozás, a legrövidebb intervallum a 35 hónap volt
(Andorka 1988, 54). A ceglédi reformátusok között Kocsis Gyula
vizsgálatai szerint a 18. század második felében még nem
korlátozták a születések számát, itt a házasságok felénél (51%) 12
hónapon belül, a másik felénél (41%) pedig 24 hónapon belül
megszületett az első gyermek, a további szülések közt a legnagyobb
intervallum 26 hónap volt (Kocsis m. a.).
- Néprajzi Múzeum, Budapest, Etnológiai Adattár. Martos,
400-1548. sz.
- 1942-ben a martosi iskolának 98 tanulója volt (Néprajzi
Múzeum, EA 21592/14), ami egyharmadával kevesebb a református
jegyzőkönyvben tíz évvel azelőtt feltüntetett 152-es létszámnál,
vagyis az iskolaszék tíz évvel korábbi számításai beigazolódtak,
az "egyke pusztítása" az évtized folyamán jelentős volt.
- Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei
Martoson. Budapest, a SzMKE Kisalföldkutató Intézete, 1944, 16-17.
p.
- NP EA 523/71-72.
- Uo.
- Uo.
- NP EA1533/11.
- NP EA 1533/10.
- Fél Edit: A női ruházkodás Martoson. Néprajzi Értesítő, XXXIV.
évf. (1942) 93-140. p.
- Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei
Martoson. 13. p.
- A Garam menti falvak örökösödési szokásait gyűjtötte össze
Bónis György 1939-ben, amikor e vidéken még élt a családi közösség
gazdasági és életközösség jellegének emléke és szórványosan a
gyakorlata is, amelyben az apa (az öregek) korlátlan hatalma
érvényesült mindaddig, amíg vagyonukat nem osztották föl az utódok
között, ami legtöbbször csak a halálukkal következett be (Bónis
194, 292).
- Bár a jobbágyok osztályos örökösödését, vagyis a fiú és a
leány utódok egyforma mértékű részesedését már az 1840-es
reformországgyűlésen hozott törvények elrendelték, ám ezek
érvényesülése a gyakorlatban vidékenként eltérő ütemben haladt
(Tárkány Szücs 1981, 38; Gyáni-Kövér 1998, 47).
- Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei
Martoson. 39-40. p.
- Uo. 17-18. p.
- Uo. 27. p.
Hivatkozások
Andorka Rudolf: A családrekonstitúciós
vizsgálat módszerei. Budapest, 1988. /KSH Népességtudományi
Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetei, 4./ Andorka
Rudolf: Egy "igazi" magyar falu, Átány népesedésének
története a XVIII-XIX. században. Ethnographia, 102. évf.
(1991) 120-146. p. Bónis György: Egyke és jogszokás
a Garam-völgyén. Társadalomtudomány, XXI. évf. (1941)
288-309. p. Gyáni Gábor-Kövér György: Magyarország
társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig.
Budapest, Osiris Kiadó, 1998. Gyurgyík László:
Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a
népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Kiadó, 1994.
/Mercurius Könyvek./ Fél Edit: A női ruházkodás
Martoson. Néprajzi Értesítő, XXXIV. évf. (1942) 93-140.
p. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom
megyei Martoson. Budapest, a SzMKE Kisalföldkutató Intézete,
1944. /Kisalföldi Közlemények, I. 2./ Fél Edit: Egy
palóc házasság előtti szokásról. Ethnographia, LII. évf.
(1941) 250-260. p. Kocsis Gyula:
Családrekonstrukciós vizsgálatok a XVIII. század második felében
Cegléden. Megjelenés alatt. Tárkány Szücs Ernő:
Magyar jogi népszokások. Budapest, Gondolat, 1981.
Források
A martosi református egyházközség levéltára. A
martosi református egyház jegyzőkönyvei. 2-3. köt. Néprajzi
Múzeum, Budapest. Etnológiai Adattár. Martos, 400, 523, 1532, 1533,
21592. Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és
városai. Komárom vármegye és Komárom. Budapest, Országos Monografia
Társaság, é. n. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára.
II. köt. Pest, 1851. A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági
Statisztikája. I. rész. Az 1895. VIII. évi törvénycikk alapján
végrehajtott összeírás főbb eredményei községenkint. Budapest, 1897.
Magyar Statisztikai Közlemények, új folyam, XL. Statistický
lexikon obcí ČSSR 1974 podle správního rozdělení k 1. lednu 1974.
Sčítání lidu, domů a bytů k 1. prosinci 1970. Vydal Federální
statistický úřad ve spolupráci s Českým a Slovenským statistickým
úřadem a ministerstvy vnitra ČSR a SSR. Praha, 1976
|