Fórum Kisebbségkut. Int. -> Publikációk -> Fórum Társadalomtudományi Szemle -> IV.évfolyam, 2002/3. szám

Kocsis Aranka:
A martosi "egyke" (Születéskorlátozás egy kisalföldi faluban a 18-20. században)

A martosi református egyházközség jegyzőkönyvének egy 1890. év eleji bejegyzése szerint a helybeli református iskolában "száznál több a növendék", s mivel már az előző évben is az volt, a megye közigazgatási bizottsága kötelezi az egyházközséget, hogy az addigi egy tanító mellé segédet fogadjon. /1/ A másodtanítói állás szervezése azonban nehéz feladatnak bizonyult az egyházközség számára, mivel hiányoztak hozzá az anyagi feltételek (egy újabb osztályterem, lakás a tanítónak, pénz a díjazására stb.). A következő évben újabb figyelmeztetés érkezett, hogy "az iskola túlterheltsége miatt iskolai helyiség- és két tanítorol vagyoni allapotahoz mérten minél előbb illetve jövő tanév kezdetére gondoskodni el ne mulassza". /2/ A presbiteri ülések jegyzőkönyveinek tanúsága szerint az egyházközség vezetősége ezekben az években sokat foglalkozott az iskolában uralkodó állapotokkal, s igyekezett előteremteni a szükséges pénzt a második tanítói álláshoz, ami végül az évtized végére sikerült. Három évtized múlva a gondok megismétlődtek, az új század elején ugyanis annyira nőtt a gyerekek száma az iskolában, hogy az 1920-as évek végére a két tanító is kevésnek bizonyult. 1930-ban a harmadik tanító beállítását rendeli el a tanfelügyelőség, mert "az 1930/31. tanévre megállapított iskolakötelesek száma az I-VIII osztályban 152. E szerént 12 vel több, mint amennyit a törvény a két meglevő tanerőre megállapít". /3/ S újra megindul a felszólítások, figyelmeztetések és sürgetések sora, s mert most sincs új osztályterem, se tanítói lakás, se iskolapad, se tanszer, se pénz a tanítói bérre, "s ezek megszerzése ma nagy nehézségbe ütközik, valamint a vegtelen sulyos pénzügyi helyzeten és főként a rendkívüli rossz termés folytán kivetéssel a népet terhelni nem lehet, amikor vetőmagja és kenyere sincs". Az egyházközség vezetősége ugyan nem zárkózik el a megoldás keresése elől, ám szerinte a harmadik tanítói állást csak ideiglenes jelleggel kell felállítani, mert az iskolakötelesek száma "rövid időn belül a születési anyakönyv bizonysága szerint 2-3 év mulva annyira alá száll, illetve megszünik, hogy a meglevö két taneröre elö irt létszám sem lesz meg. a nehány éve erősen fellépett egyke folytan". /4/A következő két évben az egyházközség igyekszik elodázni a harmadik tanító ügyét, más megoldásokra tesz ajánlatot a tanfelügyelőségnél (pl. délelőtti és délutáni felváltott tanítást javasol), közben az "egykére" hivatkozik, amely "olyan erősen pusztít, hogy két év múlva a két tanító is könnyen elvegzi a tanitást". 1833-ban végül mégis kénytelenek megválasztani a harmadik tanítót. Ez az állás három éven át terheli az egyházközség kiadásait, az iskolaszék 1836. júliusi gyűlésén pedig már arról határoznak a presbiterek, hogy kérni fogják a tanfelügyelőségtől a harmadik, ideiglenes osztály megszüntetését, "mivel a létszám az 1936/37 iskolai évben 106 ra csökkent és évről évre amint látszik rohamosan fogy".

E sorok fölött elgondolkodik a kutató: valóban ilyen hirtelen, szinte egyik évről a másikra változott volna meg a demográfiai magatartás Martoson, s a népesség addigi folyamatos növekedése minden előzmény nélkül kezdett volna el rohamosan csökkenni? Lehetséges, hogy az "erősen fellépett egyke" előtt ne alkalmaztak volna valamilyen mértékben születéskorlátozást? Hogyan is áll a helyzet azzal a bizonyos demográfiai ollóval, mikor nyílt szét, szétnyílt-e egyáltalán Martoson?

Demográfusok vezették be a demográfiai átmenet, a demográfiai olló fogalmát a demográfiai magatartások leírására. Megfigyelték ugyanis, hogy a modern kori alacsony születési és halálozási arányokat megelőzően korábban ezek az arányok egyaránt magasak voltak, a kettő között pedig volt egy átmeneti időszak, amikor a hagyományos demográfiai magatartás átalakult, először a halálozási arányszám kezdett süllyedni, majd ezt lassan követte a születések csökkenése. Az átmenet időszaka az, amikor a demográfiai olló kinyílik, s gyors ütemben növekszik a népesség. A modern társadalmakban, vagyis a nyugat-európai fejlett országokban e változás a 18. század végén kezdődött el, s az átalakulás - amíg az olló nyitva volt, s a halálozások lecsökkent aránya mellett a születések száma továbbra is magas maradt - mintegy száz évig tartott. A kelet-európai régiókban e folyamat jóval később s más ütemben játszódott le. Magyarországon az eddigi kutatások eredményei szerint a demográfiai olló csak egy századdal később, az 1872-1873. évi kolerajárvány után nyílt ki, ekkortól csökkent a halálozások száma szisztematikusan. A születéseké viszont nem sokkal ez után, az 1890-es években ugyancsak fogyni kezdett, s a századfordulóra újra beállt a párhuzamos vonal. A fő kérdés megválaszolása - hogy ti. miért, minek a hatására következik be a hagyományos demográfiai magatartás megváltozása, ill. hogy Magyarországon miért csak egy szűk évtizedig maradt magas szinten a születési arány, miért csak egy szűk időszakra korlátozódva növekedett ugrásszerűen a természetes szaporodás, s az okok keresése közben a kutatók egyre finomabb módszereket dolgoztak ki, amelyek nyomán az általánosan felvázolt kép is egyre árnyaltabb lett. A népesség-összeírásokra alapozott családnagyságokat és családszerkezeteket vizsgáló kutatások, anyakönyvek elemzésével végzett családrekonstrukciós vizsgálatok eredményei alapján ma már úgy látjuk, hogy a 18-19. századi Magyarország lakosságának demográfiai viselkedése igen változatos volt. Pl. az anyakönyvek elemzésével kiderült, hogy Magyarország egyes vidékein (az Ormánság és a Sárköz falvaiban) már a l8. század végén alkalmaztak születéskorlátozást, azaz Európában a legkorábbi időszakban, a franciaországi példákkal egy időben.

Az összefüggések kereséséhez, az eltérések magyarázatához minél több adat és elemzés szükséges. Ezek gyarapodó sorában egy lehet a kisalföldi Martos példája, ahol a fennmaradt anyakönyvek a nyers adatok mellett a finomabb mutatók kiszámítására is lehetőséget kínálnak. A történeti demográfiai adatok értelmezését Martos esetében szerencsés módon segíthetik a néprajzkutatók munkái, akik érdeklődése a falu archaikus kultúrája iránt a 20. század harmincas éveitől kezdve szinte folyamatos. Martost az "egykés" faluk közt tartják számon, e vonásával kiemelkedik a Komárom környéki református települések sorában, amelyek némelyike - mint Hetény - a szájhagyomány szerint ugyancsak "egykés" volt (de a szaktudományok eddig különösképpen nem foglalkoztak velük).

Az alábbi elemzés elsősorban azt célozza, hogy az "egyke", vagyis a születéskorlátozás, ill. a gyermek értékének a szempontjából vizsgálja meg az anyakönyvekből kiolvasható történeti demográfiai adatokat (a kérdéskör teljes kimerítésére természetesen nem vállalkozik).

1. Martos népessége

Martosnak a legutóbbi, 2001-es szlovákiai népszámlálás adatai szerint 766 lakosa van, ebből 694 (90,6%) magyar, 63 (8,2%) szlovák nemzetiségű, 488 (63,7%) református vallású, 217 (28,3%) pedig katolikus. Az 1941. évi, a bécsi döntést követő magyarországi népszámlálás - amely Martoson az "egykézésnek" éppen a fenti egyházi jegyzőkönyv szerinti kezdetének adatait rögzíti - ennél jóval nagyobb népességet vesz számba, 1357 lakost (ebből 2 szlovák, református pedig 817). Egy századdal korábban, Fényes Elek 1851-ben megjelent népességstatisztikája szerint a 19. század derekán 653 református, 24 katolikus és 7 zsidó lakott a faluban. /5/ A feltűnően nagy ingadozás a másfél század alatt nem érthető, ha nem tudjuk, hogy Martoshoz több kiterjedt puszta, érseki birtok is tartozott a falu határában (Agyagos, Gyótva, Kingyes, Kava), ahol főleg katolikusok laktak. A puszták népességét Fényes Elek láthatóan nem számította Martoshoz, a későbbi népszámlálások viszont legtöbbször a faluéval összevontan közlik az adataikat, mígnem 1950-1970 között e pusztákat fokozatosan elcsatolták Martostól. Az 1869-től kezdődő tízévenkénti népszámlálások adatait így mindezeket szem előtt tartva tekintjük át: 1869 - 910, 1880 - 913 (ebből református 788), 1890 - 1021, 1900 - 1155, 1910 - 1288, 1919 - 1178 (ebből református 850 /6/), 1921 - 1261, 1930 - 1369, 1941 - 1357 (ebből református 817), 1950 - 969, 1961 - 1070, 1970 - 983, 1980 - 929, 1991 - 801, 2001 - 766. Ezeknek az évtizedenkénti adatoknak a többsége számunkra kevéssé megbízható, alig használható forrás, s főleg nem vethetők öszsze egymással a puszták népességének hol ide, hol oda való csatolása miatt, a felekezeti hovatartozás adatainak a hiánya miatt vagy éppen azért nem, mert az államhatárok változásának következtében egymástól eltérő népszámlálási kategóriák szerint készültek. /7/ Ezek az összevont adatok a 19. század derekától az 1930-as évekig lassú ütemű, de folyamatos növekedést mutatnak (kivéve az 1910-es éveket, amelynek folyamán bekövetkezett fogyás feltehetően elsősorban a világháború számlájára írható, részben pedig a kivándorláséra /8/). De ezekből az adatokból nem derül ki, hogy a falu túlnyomó többségében református népessége a pusztákéval azonos ütemben gyarapodott-e vagy sem. Csak annyi állapítható meg, hogy a falu és a puszták együttes népessége az 1930-as években volt a legnagyobb, s az addig felfelé ívelő folyamat ezt követően megfordult. Az 1930. és 1941. évi népszámlálás még majdnem egyforma eredménye után az 1951-es népszámlálás jelentős fogyást mutat, ami a természetes fogyás mellett a második világháború, a deportálások és a kitelepítések tragikus következményeit is tükrözi. /9/ Az 1961-es gyarapodás mögött ezzel szemben az a szlovákiai magyarság egészére is általában jellemző növekedés tapintható ki, amely a deportálás és a reszlovakizáció rendeleteinek hatálytalanítása után a Csehországból visszatérteknek és a nemzetiségüket szabadon megvallóknak köszönhető. Az 1970. évi népszámlálás és a továbbiak Martos népességét a puszták nélkül adják meg, így ezek az utolsó adatok már csak a falu népességének fogyását mutatják.

A hivatalos összeírások népességadatai Martos természetes szaporodásának és halandósági mutatóinak a kiszámításához ilyenformán alig használhatók.

A martosi református egyház anyakönyveit 1731 májusától kezdték vezetni. Kezdetben csak a születéseket írták be, ezeket is valószínűleg hiányosan, 1746-tól jegyezték fel a házasságkötéseket, a halálozásokat pedig 1747-től, az első években mindkettőt meglehetősen hézagosan (évente alig találunk egy-két bejegyzést).

Az eredeti anyakönyveket a Nyitrai Területi Levéltár (©tátny oblastný archív, Nitra) őrzi. Másolati példányok találhatók a martosi református egyházközség levéltárában, bár hiányosan, a 18. század utolsó 15 évének adatai itt nincsenek meg. Elemzéseim nagy részét, a könnyebb hozzáférhetőség miatt, a másolati példányok alapján végeztem, a demográfia bevett gyakorlata szerint az 1895. évi bejegyzésekkel (az állami anyakönyvezés megkezdésének idejével) bezáróan.

A munka során elsősorban Andorka Rudolfnak az átányi református anyakönyveket elemző dolgozatát, annak számítási módszereit és szempontjait követtem azért is, hogy Martos mutatói összevethetők legyenek Átány és a többi faluéval, amelyeknek anyakönyveit Andorka Rudolf és mások feldolgozták. /10/

A martosi 18-19. századi anyakönyvek a szomszédos Imely reformátusságának adatait is magukban foglalják, mivel az imelyiek a martosi egyházhoz tartoztak (s tartoznak ma is) filiaként. A martosiakra és imelyiekre vonatkozó bejegyzések egymástól elkülönítetlenül, vegyesen szerepelnek az anyakönyvekben. A számításokhoz az imelyiekre vonatkozó bejegyzéseket természetesen nem vettem figyelembe. Kihagytam a puszták lakóinak adatait is, bár azok reformátussága legtöbbször a faluból kiköltöző (férjhez ment, munkát vállalt) martosi lehetett, egyedül Abapusztáét nem, mert az nem földesúri (érseki) nagybirtok volt, mint a többi, hanem a faluhatár részeként Martos tulajdonában volt (s van ma is) alig 3 km-re a településtől (ma itt vannak a martosiak szőlői).

1. táblázat. A martosi református anyakönyvbe bejegyzett házasságkötések, születések/keresztelések és temetések száma és az utóbbi kettőből kiszámított természetes szaporodás

* A házasságkötések bejegyzései 1895 júliusáig, a születéseké augusztusig, a temetéseké szeptemberig tartanak

A református népességnek az anyakönyvekbe bejegyzett születések és halálozások száma közti különbségből kiszámítható természetes szaporodása a 19. század folyamán alacsony, az 1830-as és az 1840-es években - a század folyamán legerősebben ekkor pusztító járványok következtében - a halálozások száma meghaladja a születésekét, és fogyás áll be.

A 18. század végi évtizedek növekedése a 19. századiakhoz képest feltűnően nagy, ami azonban feltehetően nem a természetes szaporodás, sokkal inkább a halálozások gyaníthatóan hiányos bejegyzésének a következménye, így nem is tekinthető valósnak. A 18. század sajátosságainak az elemzésével, a hiányok s a kevés adat miatt, a továbbiakban nem is foglalkozom.

Az anyakönyvek bejegyzései szerint tehát Martoson a 19. század folyamán az 1880-as évekig a születések és a halálozások száma egyaránt magas volt, az 1880-as években a halálozások száma jelentősen csökkent, a születéseké továbbra is magas maradt. Eszerint Martos 19. századi demográfiai viszonyaira a hagyományos sajátosságok jellemzők, változás az 1880-as években - az országosan általában jellemző módon - a halandóság hirtelen javulásával kezdődött el.

2. Halandóság

Martos a Nyitra és a Zsitva folyó által közrefogott, lapos, ma is meglehetősen vizenyős helyen fekszik. A 19. század derekán jellemző viszonyokat így foglalja össze Fényes Elek szótára: "Határát az árvizek felette rongálják, annyira, hogy az épületek is csak sövényből készültek. Szántófölde meglehetős termékeny ugyan, de igen kevés. főgazdasága a helységnek szénatermő réteiben és marhatartásában áll." /11/ A mindennapi betevő falatot a szénatermelés és a marhatartás mellett akkoriban elsősorban a halászat adhatta, amelynek emlékei ma is elevenen élnek a helyi köztudatban. A vízszabályozási munkálatok a falu határában csak a 19. század legvégén, 1895-ben kezdődtek el, ennek során a két folyót gátak közé szorították, s a vízfolyások, erek, lápos-mocsaras helyek lecsapolásával új termőterületeket nyertek. Borovszky Samu vármegyesorozatának kötete az éppen átalakult viszonyokat írja le: "Hajdan az árvizektől sokat szenvedett, annyira, hogy alig volt év, melyben nagyobb árvízveszély ne fenyegette volna. Rudnay érsek át is akarta a lakosokat telepíteni biztosabb helyre; de a martosiak ebbe nem egyeztek bele, azt mondván, hogy ők csak itt maradnak, a hol víz van és a hol halászhatnak. A halászat volt a lakosok főkeresetforrása és egy-egy árvíz több hasznot hajtott nekik, mint a menynyi kárt okozott. Most már ez a keresetforrásuk majdnem teljesen megszűnt, mert az ármentesítés és a belvízlevezetés megszüntette az árvízveszélyt és a határbeli állóvizeket, bőven kárpótolván a lakosokat a felszabadult és mívelhetővé vált földterülettel. Itt van a vágbalparti ármentesítő társulat nagy szivattyútelepe, egy-egy 130 lóerejű gőzgéppel." /12/ (A század végi országos mezőgazdasági statisztikának éppen a vízszabályozások előtti állapotokat rögzítő adatai szerint a 4881 hektár kiterjedésű határban 1280 hektár [26%] a szántó. /13/ Ez az adat azonban a pusztákat is magában foglalja. A falu immár puszták nélküli területe 1970-ben mindössze 1996 hektár. /14/)

A halandóság 19. századi jellemzői után kutatva érdemes figyelni a fenti idézetekben emlegetett olyan tényezőkre, mint a földrajzi környezet, a vizenyős, lápos-mocsaras vidék, amelyek nyilván kihatottak a járványok lefolyására, a század halandósági mutatóit pedig - amint alább is kitűnik - leginkább a járványok és az állandóan jelen levő fertőző betegségek határozták meg.

A halálozások száma a 19. században Martoson, a református anyakönyvekbe bejegyzett adatok szerint, végig magas volt, csak az 1880-as években következett be javulás. A nyers halálozási arányszámok kiszámításához megbízható népességszámadatokra van szükség, amelyekkel azonban - amint fentebb bemutattuk - alig rendelkezünk. A Fényes Elek statisztikájában megadott reformátusok számát viszonyítva az 1850-es évek halálozásainak számához 38 ezrelékes évi halálozási arányszámot kapunk, ami a történeti demográfia szerint "óvatosan elfogadható reálisnak" /15/, s az országos átlaghoz hasonlóan magas (az 1850-es évek halálozási arányszáma országosan 37 ezrelék). (Átányban az 1830-as évek halálozási aránya 38 ezrelék. /16/) Az 1869-től kezdődő népszámlálások során megállapított népességszámokból a puszták katolikus lakosságát kivonva csak a reformátusok száma (vagyis nagyrészt a falu lakossága) viszonyítható az adott évtizednek az anyakönyvekbe beírt halálozások számához. Az 1880-as évekre ez az arányszám 26 ezrelékre javul. Ezek azonban csak nyers adatok.

2. táblázat. Csecsemő- és gyermekhalandóság

Az anyakönyvek alapján kiszámított csecsemő- és gyermekhalandósági arányszámok a század folyamán hasonló folyamatot tükröznek, a csecsemőhalandóság mutatói az 1880-as évektől enyhe javulást, a gyermekhalandóságé javulást, majd az 1890-es években újra romlást mutatnak. A csecsemőhalandóság kiszámításánál az adott évi egy éven aluliként jelzett halottak számát osztottam az adott évi születések számával, ide sorolva a halva született vagy keresztséget nem ért megjegyzéssel beírt halottakat is (ezt a két megnevezést következetlenül használják az anyakönyvekben, ugyanazt a halottat a keresztelések anyakönyvébe néha így, a halottiba amúgy írják be, vagy fordítva). A halvaszületések 1800-1895 között az összes születési bejegyzés 1,08%-át tették ki, ami nem magas arányszám, valószínűleg nem írtak be minden esetet az anyakönyve, vagyis a tényleges csecsemőhalandóság a kimutathatónál nagyobb lehetett. Ha a két mutatót összevonjuk, azt látjuk, hogy a csecsemő- és gyermekhalandóság a 19. század folyamán Martoson végig magas volt, a megszületetteknek alig a fele érte meg a tizedik születésnapját.

A történeti demográfia megfigyelései szerint a magas halandóságot az ismétlődő halálozási válságok okozták, amelyeket mindig járványos betegségek váltottak ki. /17/ A 3. táblázat azokat az éveket tünteti föl, amelyekben a halálesetek száma az évtized átlagának másfélszerese vagy még nagyobb volt. Eszerint a 19. században Martoson az 1831. és az 1855. évi kolera pusztítása volt a legnagyobb.

3. táblázat. Halálozási válságok Martoson

Nagyobb járványok voltak még (a halálozások száma elérte az évtized átlagának 1,4-szeresét, de nem érte el a másfélszeresét) a következő években: 1810-ben patécs (9 haláleset); 1811-ben vereshimlő (10 haláleset) és torokgyík (7 haláleset), 1827-ben vérhas, dagadozás, sínylődés; 1828-ban himlő, dagadozás, sínylődés; 1846-ban vérhas, hideglelés, sínylődés; 1849-ban kolera (10 haláleset); 1873-ban kolera (24 haláleset), 1880-ban tífusz, toroklob.

A himlő szinte kizárólag a gyermekek körében pusztított, a kolera főleg a felnőttek közt. A század első felében a legpusztítóbb fertőző betegség a himlő volt, 1811-ben a gyermekhalálozások kétharmadát, 1827-1828-ban a felét himlő okozza. A kolera 1831. évi első megjelenése után a himlő valószínűleg visszaszorult, s csak szórványosan találkozunk vele a halálokok közt. Különösen agresszív volt a kolera első támadása 1831 augusztusában (augusztusban 41-en haltak meg kolerában, s még hárman szeptember elején), 1855-ben megint augusztusban tört ki a járvány (csak augusztusban 37-en estek áldozatul), erősen pusztított 1866 szeptemberében és október elején. 1873-ban, amikor országos méretekben a legnagyobb válságot okozta, Martoson a pusztítás nem érte el az évtized átlagának másfélszeresét.

A halálokok között feltüntetett patécsról nem tudható pontosan, hogy mit jelöl, valószínűleg skarlátot, a toroklob talán diftériát. /18/ A sínylődés, gyengeség, hideglelés, dagadozás halálok egy része mögött nagy járványok idején esetleg ugyancsak egy aktuális járványos betegség húzódik meg, ezek állandó jelleggel s nagy számban szerepelnek az anyakönyvekben, vagyis legtöbbször valamilyen endemikus fertőző betegséget jelölhetnek.

Összefoglalva Martosról is elmondható az, amit Andorka Rudolf Átányról, az "igazi" vagy tipikus magyar parasztfaluról állapított meg, hogy ti. itt a 19. század folyamán "a járványos betegségek okozta halálozási válságok súlyossága nem csökkent., mert amikor az egyik járványos betegség visszaszorult, egy másik lépett a helyére". /19/ Ezek a halandósági viszonyok a demográfiai átmenet előtti hagyományos képet mutatják, az 1880-as években beállt javulás azonban már a demográfiai átmenet megindulását sejteti.

S még egy további egybeesés Átány és Martos között: az öngyilkosságok itt is, ott is - az országosan jellemző indulópontnak megfelelően - az 1860-as években kezdődnek (holott az öngyilkosság nem jellemző a demográfiai átmenet előtti viszonyokra). A 19. században Martoson ugyan még nem magas a számuk (a tanító 1869-ben elkövetett öngyilkossága után a következő két évtizedben egy-egy eset történt, majd az 1890-es években kettő, ekkor először egy nő is van köztük).

Visszatérve még egyszer a gyermekhalandósághoz: feltűnik a balesetek, elsősorban a vízbe fulladások viszonylag magas száma (a 19. század folyamán minden évtizedben 1-4, az 1880-as években 6), amelynek több mint a fele gyermek (összesen 28 eset, ebből 12 tíz év alatti, 6 pedig tíz és tizenöt év közötti). A 18. század hetvenes és nyolcvanas éveiben megégés tragikus körülményeit jegyzik be néhányszor az anyakönyvbe, amikor otthon egyedül hagyott kisgyermekek az áldozatok (1777-ben egy kétéves, az 1780-as években egyszer egy ötéves, egyszer egy "nyavalyatörős" lányka korának bejegyzése nélkül). (A 18. századi anyakönyvekben egyébként még az utolsó évtizedek bejegyzései között is ritkán találunk adatot a halál okára vonatkozóan.) Ezek a leírások és adatok felvetik a szülői gondosság kérdését, hogy mennyire volt érték a gyermek a családok számára. Ha a születések és a halálozások magas számát vagy egy-egy nő szüléseinek a gyakoriságát nézzük, esetleg feltételezhetjük, hogy nem nagyon volt az. Némely kutató szerint akkor, amikor magas a halandóság, a szülők meglehetősen közömbösek a kisgyermekek halála iránt. /20/ Sőt ebben az összefüggésben is felmerülhet a születéskorlátozás kérdése. (Többek szerint a magas csecsemőhalandóság mögött "a szokásszerűen gyakorolt csecsemőgyilkosságra is gyanakodnunk kell". /21/)

3. Házasságkötés

A házasságkötési szokásoknak az anyakönyvekből kiolvasható adatai elemzésével további finomabb mutatókhoz is hozzájuthat a kutató, amelyek magyarázatot kínálnak pl. a természetes szaporodás növekedésének elmaradására. Az egyik ilyen mutató a nupcialitásé, amely a szülőképes házas nők arányát mutatja az adott társadalomban (szülőképes nőnek a demográfiában a 15-49 év közötti nőket tekintik), ez a férjhez mentek számától és attól függ, hogy hány éves korukban kötnek házasságot a nők először. Nyugati kutatók véleménye szerint egy-egy társadalom a házasságok, ill. a házasságban töltött évek számán keresztül is alkalmazkodott az adott gazdasági körülményekhez, ilyen módon is korlátozta a születések számát. A John Hajnal-féle nyugati minta szerint a nők későn mennek férjhez (25 éves koruk fölött), és nem is mind. Északnyugat-Európa házasodási szokásait már a 19. századot megelőzően is ez jellemezte, itt 20% fölötti volt az életük végéig hajadon állapotban maradtak aránya. A kelet-európai modell ezzel szemben korai házasodást jelent (18-20 éves korban), amely csaknem általános.

Martoson a férjhez menés a 19. században teljes körűnek mondható, a vénlányok száma elhanyagolható, az ötvenéves koruk fölött elhaltak között összesen 3 vénlányt találtam a század bejegyzései között.

A házasságot kötők életkorát csak az 1820-as évektől kezdődően írták be az anyakönyvekbe, de még ezt követően sem mindig, időnként több éven át kimarad ez az adat. 1800-1895 között a martosi református anyakönyvbe bejegyzett házasságok száma 777 (az imelyiek házasságkötése ebben nincs benne). A házasodási életkor kiszámításához 1820-tól vettem figyelembe az adatokat (a korábbiakat azért nem, mert hiányzik az életkor, ill. nem tudtam azt visszakeresni a 18. századi anyakönyvekben). Ezek szerint a század első felében a nők leggyakoribb házasodási életkora a 18 év volt, a század második felében a 16. (Azért bontottam két részre a század adatait, hogy még inkább szembetűnjön a 16 éves korukban házasodók számának jelentős növekedése az 1870-es évektől.)

A nők házasodási életkora 1820-1859 között tehát a következőképpen alakult Martoson: 14 évesen ment férjhez 8 nő, 15 évesen 11, 16 évesen 7, 17 évesen 37, 18 évesen 58, 19 évesen 31, 20 évesen 32, 21 évesen 13, 22 évesen 8, 23 évesen 3, 24 évesen 4, 25 évesen és idősebb korban 14. Kimagaslóan legtöbben (58-an) 18 éves korukban kötöttek először házasságot. 1860-1895 között: 14 évesen ment férjhez 2 nő, 15 évesen 13, 16 évesen 83, 17 évesen 44, 18 évesen 80, 19 évesen 9, 20 évesen 15, 21 évesen 7, 22 évesen 10, 23 évesen 2, 24 évesen 2, 25 évesen és idősebb korban 7. A század második felében kimagaslóan legtöbben (83-an) 16 éves korukban házasodtak. A menyasszonyok életkora a század során tehát folyamatosan csökkent: 19,6 évről a század végére 17 évre. (Az átlagéletkor kiszámításába a 14 éveseket is bevettem.)

4. táblázat. A nők átlagéletkora első házasságkötéskor

Eszerint a martosi házasságkötési szokások a korai és teljes körű házasodással - amint a magyarországiak általában, minden kevertség és átmeneti jellege ellenére is - erősen a kelet-európai mintát követik. (Átányban a leggyakoribb házasságkötési életkor az Andorka Rudolf által elemzett 1851-1895 közötti időszakban a 19 év volt, az átlagos házasságkötési életkor a 18. század közepétől az 1870-es évekig kissé emelkedett, 19,1 évről 23,5 évre; 50 éves kora fölött csupán a nők 3,5 százaléka volt hajadon. Átány házasságkötési szokásai eszerint kissé közeledtek a nyugat-európai mintához. Az elemzett faluk közül a martosihoz hasonlóan alacsony csak Sárpilisen, a születéskorlátozást a legkorábban kezdő sárközi faluban volt a nők átlagéletkora első házasságkötésükkor, itt a század eleji 19,4 évről 17,5 évre csökkent.)

4. A gyerekszám

Fő kérdésünk, a születéskorlátozás szempontjából a legbeszédesebb az ún. házas termékenység mutatója.

A nyers élveszületési arányszámot, a halálozásihoz hasonlóan, nehéz kiszámítani a megfelelő népességszámok hiánya miatt. Az 1850-es évtized élveszületési arányszáma - a Fényes Elek által megadott reformátusok számához viszonyítva az évtized születéseinek a számát - 45,6 ezrelék. Országosan ezek az arányszámok ekkor a 40-45 ezrelék körül alakultak, amelyek a demográfia szerint megfelelnek a természetes, egyéni születésszabályozás nélküli termékenységnek. Az 1880-as években ez 34,6 ezrelék, ami jelentős csökkenés a század végére.

A termékenységi arányszám durva számítási módja szerint, azaz ha az évtized születéseinek a számát osztjuk a házasságok számával, a 19. században Martoson alacsony arányszámokat kapunk, amelyek a század folyamán - az eddig vizsgált falvak többségéhez hasonlóan - csökkenő tendenciát mutatnak, a század elején 4,49 gyerek esik egy házasságra, a század végére ez 3,2-re csökken. Közben, a század elejétől folyamatos csökkenés után, enyhe növekedés figyelhető meg az 1840-es évtizedben, kiemelkedik az 1850-es éveknek a század elejihez hasonló 4,5-ös átlagszáma. Az 1830-as évek erős bevágódása elsősorban a kolera következménye lehet.

5. táblázat. Házas termékenység

Ez a durva számítás csak annyit enged meg, hogy a termékenység alakulásának folyamatát érzékeltesse, amely - a század derekán, a kolera pusztítására adott válaszként értékelhető növekedés kivételével - folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Hogy ez a születéskorlátozás jele is volna egyben? Eme feltételezés megerősítéséhez a teljes házas termékenység finomabb mutatói szükségesek, amelyek kiszámításához az ún. családrekonstrukciós módszer családlapjainak az elemzését kell elvégeznünk (ami a kutatásnak egy következő fejezete lesz). E durva mutatók alapján egyelőre csak gyanítani merjük, hogy a 19. században Martoson volt születéskorlátozás, de nem általános és főleg nem kötelező jellegű. Az anyakönyvekből kiszűrhető feltételezésünket alátámasztják a néprajzi gyűjtések.

Finomabb arányszámok kiszámításához az 1820-1865 között házasságra lépett nők és családjuk adatait használtam fel. A korábbiakat azért nem, mert miután a házasulók életkorát 1820 előtt még nem írták be az anyakönyvbe, ennek megállapításához a rendelkezésemre álló anyakönyvekben a század elejéig tudtam visszalapozni. Az 1865-ös dátum pedig hasonló megfontolásból azt az utolsó időpontot jelöli, amelytől számítva a házasságok termékeny időszaka (a nő 49 éves koráig) 1895-ig, az egyházi anyakönyvezés végéig még elérhető a számunkra. Teljes családlapokat így is kevés esetben állíthattam össze. Nehezítette a munkát a sok egyforma név, egyszerre egy időben több hasonló korú Ötvös Zsuzsanna, Erdélyi Zsuzsanna, Jóba Zsuzsanna, Jóba Erzsébet, György Erzsébet, Endrédi Erzsébet nevű hajadon ment férjhez, s a Martoson szokásos ragadványneveket (a név kezdőbetűjét) az anyakönyvben nem mindig tüntették fel (Ötvös Zsuzsánna: 1. 1855. 09. 24., 17 éves; 2. 1855. 08. 27. 22 éves; Jóba Zsuzsanna: 1839. 03. 05., ugyanazon a napon az egyik 17, a másik 18 éves; György Erzsébet: 1. 1860. 06. 22., 17 éves; 2. 1861. 01. 23, 18 éves; 3. 1861. 01. 29., 17 éves; 4. 1862. 11. 04., 17 éves; 5. 1865. 10. 31., 18 éves; stb.). Az ún. korspecifikus házas termékenységi arányszámok kiszámításáról ezért lemondtam, helyette a szülések közti intervallumok hosszából kiolvasható adatokat próbáltam értelmezni, összesen 245 családot tartalmazó minta alapján, amely még így is meglehetősen kis mintavételnek tekinthető, ezért az eredmények is csak fenntartással, mintegy hozzávetőleges mutatókként értelmezhetők.

6. táblázat. Az átlagos szülési intervallumok hónapokban kifejezve az 1820-1865 között kötött házasságokban

Ezek a számok feltűnően magasak. Már az első gyermek megszületése és a házasság megkötése közötti időszak átlaga is több mint 24 hónap - végig a vizsgált négy évtizeden keresztül -, s ebben az esetben a történeti demográfusok szerint már felmerülhet a születéskorlátozás kérdése. Martos esetében azonban figyelembe kell vennünk a házasságra lépő hajadonok alacsony életkorát, amiből természetes módon következhetett a házasság első éveinek alacsonyabb termékenysége. Azonban a további szülések közti intervallumok átlaga is - egy kivétellel - 30 hónap fölött van. Az intervallumok hossza az első három szülés közt a négy évtized folyamán enyhén emelkedő tendenciát mutat, a továbbiaknál ez nem érzékelhető. E nagy intervallumok alapján feltételezhetjük, hogy a martosi családok egy részében a 19. század első évtizedeitől fogva volt születéskorlátozás. /22/ Ha külön vesszük a teljes házas idejük alatt 1-5 és a 6-12 gyermeket szülő nők adatait (12-nél több gyermeket egyetlen nő esetben sem találtam), ez a feltételezés még inkább helyénvalónak látszik.

7. táblázat. A házasságuk teljes ideje alatt 1-5, ill. 6-12 gyermeket szült nők szülései közti intervallumok hónapokban kifejezve az 1820-1865 között kötött házasságokban

Hogy mekkora lehetett a születéskorlátozást alkalmazó családok aránya, ennek kiszámításához külön választottam az első tizenkét, ill. huszonnégy hónapon belüli és az annál hosszabb időn túli szüléseket. Az első gyermek az 1820-as években kötött házasságok 36%-ánál született meg 12 hónapon belül, a házasság második évében 17%-nál, a többinél (46%) ennél is később. A második szülésre az első után 12 hónapon belül mindössze a nők 7%-ánál került sor, a második évben alig egyötödük, 70%-uk pedig ennél is hosszabb idő múlva szülte meg második gyermekét. Ezekből az arányszámokból sem olvasható ki a négy évtized során emelkedő vagy csökkenő tendencia, mindössze annyit mondhatunk, hogy a 19. század első évtizedeitől fogva a martosi családok mintegy felénél feltételezhető születéskorlátozás.

8. táblázat. A nők aránya százalékban szüléseik intervallumai szerint

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a népesség, benne a szülőképes korú nők egészségi állapotáról, ami ugyancsak közrejátszhatott a ritkább szülésekben (sejtéseink sem lehetnek pl. a spontán vetélések számára vonatkozóan, s valószínű, hogy a halvaszületéseknek is csak egy töredéke került be az anyakönyvbe).

Az anyakönyvekből kiszűrhető feltételezéseket alátámasztják a néprajzi gyűjtések.

5. A martosi "egyke"

Fél Edit a budapesti Néprajzi Múzeum kutatójaként 1938-1942-ben több alkalommal végzett néprajzi gyűjtőmunkát Martoson, többek között a társadalomnéprajz területén, a nagycsaládra és jogszokásaira vonatkozóan, s foglalkozott a házasodási szokásokkal. Eredményeit számos dolgozatban tette közzé, számunkra azonban különösen értékesek azok a jegyzetei is, amelyek kéziratban maradtak, s ma Budapesten a Néprajzi Múzeum Adattárában őrzik őket (a továbbiakban: NP EA). /23/ Fél Edit gyűjtőútjai éppen azokra az évekre esnek, amikor a fent idézett martosi református egyházi jegyzőkönyvben emlegetett "nehány éve erősen fellépett egyke" pusztítása már az iskolát is elérte. /24/ Fél Edit mint "az élő falusi társadalmak" kutatója, s mint aki az 1930-as években induló falukutató mozgalmak szociográfiai, népismereti munkáit is nyilván jól ismerte, természetesen felfigyelt a születéskorlátozás jelenségére Martoson, gyűjtött is a témakörben, de dolgozataiban inkább csak utalásokat találunk erre vonatkozóan, gyűjtése nagyrészt kéziratban maradt.

A martosi nagycsaládról és jogszokásairól készített munkájában a családtagok szerepköreinek a leírásánál utal a jelenségre: "A múlt század vége óta szembetűnő, nagymértékben keresztülvitt egykézésig a házban és a családban a legidősebb férfitag, a törzs, a gazda volt az úr." Vagy: "A gazda mellet felesége a gazdaszszony. Az ő egyke előtti hatalma kisebb volt a mostaninál." /25/ A kéziratban maradt jegyzetekből még inkább kitűnik /26/, hogy Fél Edit korántsem pár éve fellépett jelenségnek látta a születéskorlátozást Martoson, gyűjtései szerint ez a falu köztudatában sem így élt. Éppen ellenkezőleg, Martoson ekkor úgy tartották, hogy a gyereköllis, gyerekelcsinálás "régóta divatban van". "Eddig azt lehetett kiszámítani - írja jegyzeteiben Fél Edit -, hogy az asszony magának már 120 éve kezdte meg 'kigyúrni a gyereket'." Kiderítette azt is, hogy a falu emlékezete szerint ki volt az első, "aki magán segített". Mivel sok gyereke volt, "s mindig Szentpéterre járt át, hogy segítsenek rajta, végül maga is eltanulta, s másokat is megtanított rá." Értékes megfigyelése Fél Editnek, miszerint "erről az egész dologról igen sokat és szívesen beszélnek", s ebből arra következtethetünk, hogy a születéskorlátozás, annak a Fél Edit által lejegyzett módja, ebben az időben szinte divattá vált Martoson:

"Elmondja ki-ki, hogy ővele ki mit csinált. Sokat beszélnek azokról, akiknek 'lóg a méhe', 'ki van szőrösödve', lóg a lába között. SztPéteri vásárokon - több mint 80 éve - labdát vásárolnak, 'hogy föltója a méhit'. Ezt nem titokban használják. J. A.-né anyósa a varrókosárban tartotta, kislány megkérdezte, mi az, s megmondta. Halála után elkérték a kosarat mások, s használták." /27/

"J.-né azt mondja, mindig tisztelte az urát, mert soha semmit nem kívánt tőle, s ha baj volt, hagyta, hogy ő maga csinálja el." /28/

"A gyerekelcsinálásban 'egy akaratta' van a család, kiváltképp a fiatalasszony az öreggel, hiszen a fiatal az öreg nélkül nem csinálhatja el. Úgy mondják, hogy ha nem kell a gyerek, adjon túl rajta. A magzatelhajtás addig nem vétek, amíg 'nem lílek', ha már mozdul a gyerek az anyjában, 'akkor má lílek, és vétek az elhajtása'." /29/

"Ma az egyke világában sok férfiban még él az ösztön, hogy családja fenntartásáról gondoskodjék. Az ilyen elmondja a feleségét mindennek, kurvának, ha jóravaló volná, fölnevelné legalább egyet. De azért gyerek nem léte miatt csak egy embert emlegetnek, aki otthagyta a feleségét, mert az nem akart neki gyereket szülni, össze is állt egy másik asszonnyal, akitől aztán lett gyereke. Ma már jóravaló asszonynak csak egy gyereke van, több csak a kurvának. " /30/

Fél Edit adatközlőinek emlékezete szerint tehát a 19. század első évtizedeitől kezdve volt születéskorlátozás Martoson. Az anyakönyvek elemzése ugyanezt mutatta. Az 1930-as években valószínűleg csak felgyorsult a folyamat (kb. így kell értenünk a református egyház jegyzőkönyvének mondatait is, hogy ti. az "egyke pusztítása. erős" lett; ami nem zárja ki azt, hogy korábban is ne lett volna egykézés, bár nem "erős"), mert a gyakorlat divattá s így kötelező erejűvé vált. Míg a 19. században mindvégig voltak nők Martoson, akik életük folyamán 6-8 vagy akár 10-12 gyereket is szültek, a 20. század 30-as éveitől kezdve ezt már egyikük sem engedhette meg magának. Ekkorra megváltozott a kulturális értékrend a faluban, a nagy gyerekszám becsülete végleg elveszett.

Miért lett a születéskorlátozás kötelező erejű divattá a 20. század első felében Martoson? Nyilván több ok, több tényező együttes hatása játszott közre ebben.

Az első a vízszabályozás, amelynek az 1895-től beindult munkálatai következtében jelentősen megváltozott a faluhatár hasznosításának s így a családok gazdálkodásának a módja, új szántóterületekhez jutottak, az addig főleg rétgazdálkodást folytató martosiak földművelők lettek, s több pénzük lett. Fél Edit gyűjtései szerint a gazdagon díszített és drága martosi viselet is ekkor, a 20. század elején alakult ki. /31/ Az 1930-as évekre, a következő generáció számára azonban - a népességnövekedés addigi üteme mellett - "betelt" a határ, nem volt több feltörhető föld. A már földszűkével küzdő apák majdan felnövekvő s önállósodni akaró gyermekeiket csak saját birtokuk felaprózásával elégíthették volna ki. Számukra kézenfekvő stratégia volt a születéskorlátozás.

A másik választás az lehetett volna, hogy az apák házas fiaikat befogadják saját háztartásukba. Ez a korábban valószínűleg Martoson is gyakrabban választott megoldás az 1930-as években már eltűnőben volt, Fél Edit gyűjtése idején mindössze 3 "nagycsalád" élt a faluban. /32/

Az örökösödési szokások a 19. század folyamán és a 20. század első évtizedeiben még ugyancsak a családi birtok egyben maradást erősítették Martoson, amint más hasonló jellegű vidékeken is. /33/ Az apa legtöbbször együtt gazdálkodott a fiaival, s haláláig nem osztotta föl a vagyont. Halála után a fiúk egyformán örököltek, avagy a legkisebbik kapott nagyobb részt, aki az idős szülőkkel maradt, s gondoskodott róluk. A lányokat ingóságokkal fizették ki, a 19. század végén - Fél Edit gyűjtése szerint - már pénzt vagy azon vett földet kaptak, majd az apai örökből is kaptak valamit, kezdetben kevesebbet, mint a fiúk. /34/ E változás, Fél Edit szerint, rohamosan felgyorsult a csehszlovák rendszerben, ahol a hagyományos öröklési rendbe belenyugvó nőket (azaz a kevesebbel is beérőket) a hagyatéki tárgyaláson kigúnyolták. /35/

S végül még egy szempont: a 20. század elejére fokozatosan megváltozott a családtagok szerepe is a háztartásokban, az irányítás a "gazda", vagyis a legidősebb férfi, az apa kezéből jelentős területeken átkerült a "gazdasszonyéba". Amint Fél Edit megfigyelte, a gazda feleségének "Az újabb egykés időben szerepe megnövekedett, mert nemcsak az egész pénzt ő kezeli, hanem a hangja is a gazdáé fölé emelkedett". Menyeinek az "élete a házban az ő természetétől függ". /36/ Azok gyermekeié szintén, megszületésük első pillanatától nagyanyjuk gondozza, eteti, ruházza őket:

"Amikor a gyermek a világra jön, a bába megfüröszti, bepólyálja és odaadja a nagyanyjának (a házban lakó gazdasszonynak), 'nyald meg, úgyis a tied lesz'. A gazdasszony kezébe veszi és megcsókolja a gyermeket. Ezzel a csókkal meg is pecsételődik a gyermek sorsa: nem az anyja, hanem a nagyanyja fogja nevelni. Az anya lehetőleg egész nap a határban dolgozik; a szoptatást úgy intézik, hogy a gyermeket hamar evésre szoktatják, s az anya csupán akkor szoptatja, mielőtt munkába megy és amikor már megjött onnan." /37/

A születéskorlátozás közvetlen befolyásolásának lehetősége ily módon többszörösen is a nők (anyósok, apai nagyanyák) kezében volt, akik a családi birtok egyben tartásának, gyarapításának a felelősségét legalább olyan komolyan vették, mint a férfiak, s a "divat" nyomásának engedve, a legrövidebb, legradikálisabb utat választották.

Jegyzetek

    * A kutatómunkát az Illyés Közalapítvány és a Domus Hungarica Scientiarium et Artium támogatta

  1. A martosi református egyházközség levéltára. A martosi református egyház jegyzőkönyvei. 2. köt.
  2. Uo.
  3. A martosi református egyházközség levéltára. A martosi református egyház jegyzőkönyvei. 3. köt.
  4. Uo.
  5. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. II. köt. Pest, 1851. 73. p.
  6. Az 1919-től kezdődő csehszlovák népszámlálások adatlapjain az 1950-es népszámlálásig szerepelt a vallási, felekezeti hovatartozást pontosító kérdés, majd újra csak 1991-től. 1919-ben eszerint Martoson a 850 református mellett 28 zsidó, 2 evangélikus, 1 görög katolikus és 302 római katolikus lakott, az utóbbiak többsége feltehetően a Martoshoz számított s meg is nevezett Agyagospusztán és Vadászpusztán.
  7. Gyurgyík László: Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Kiadó, 1994, 10-15. p.
  8. Fél Edit néprajzi gyűjtései szerint 1910-ben három család és még három férfi vándorolt ki Amerikába Martosról, 1912-ben két férfi családostul, egy pedig egyedül. Az 1930-as években Argentínába, Franciaországba, Hollandiába ment vagy hét család. Néprajzi Múzeum, Budapest, Etnológiai Adattár, 523/62.
  9. Martosról 1947. januárjában mintegy 100 személyt deportáltak Csehországba, majd 8 családot telepítettek ki Magyarországra, a Tolna megyei Gyönkre.
  10. Andorka Rudolf: Egy "igazi" magyar falu. Átány népesedésének története a XVIII-XIX. században. Ethnographia, 102. évf. (1991) 120-146. p.
  11. Fényes: i. m.
  12. Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Komárom vármegye és Komárom. Budapest, Országos Monografia Társaság, é. n. 95. p.
  13. A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. I. rész. Az 1895. VIII. évi törvénycikk alapján végrehajtott összeírás főbb eredményei községenkint. Magyar Statisztikai Közlemények, Új folyam, XL. köt. Budapest, 1897.
  14. Statistický lexikon obcí ČSSR 1974 podle správního rozdělení k 1. lednu 1974. Sčítání lidu, domů a bytů k 1. prosinci 1970. Vydal Federální statistický úřad ve spolupráci s Českým a Slovenským statistickým úřadem a ministerstvy vnitra ČSR a SSR. V Praze, 1976.
  15. Andorka: i. m. 126. p.
  16. Uo.
  17. Uo. 129. p.
  18. Uo. 130.
  19. Uo.
  20. Uo. 128. p.
  21. Gyáni Gábor-Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 41. p.
  22. Vajszlón és Besencén, ahol Andorka elemzései szerint volt születéskorlátozás, a legrövidebb intervallum a 35 hónap volt (Andorka 1988, 54). A ceglédi reformátusok között Kocsis Gyula vizsgálatai szerint a 18. század második felében még nem korlátozták a születések számát, itt a házasságok felénél (51%) 12 hónapon belül, a másik felénél (41%) pedig 24 hónapon belül megszületett az első gyermek, a további szülések közt a legnagyobb intervallum 26 hónap volt (Kocsis m. a.).
  23. Néprajzi Múzeum, Budapest, Etnológiai Adattár. Martos, 400-1548. sz.
  24. 1942-ben a martosi iskolának 98 tanulója volt (Néprajzi Múzeum, EA 21592/14), ami egyharmadával kevesebb a református jegyzőkönyvben tíz évvel azelőtt feltüntetett 152-es létszámnál, vagyis az iskolaszék tíz évvel korábbi számításai beigazolódtak, az "egyke pusztítása" az évtized folyamán jelentős volt.
  25. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei Martoson. Budapest, a SzMKE Kisalföldkutató Intézete, 1944, 16-17. p.
  26. NP EA 523/71-72.
  27. Uo.
  28. Uo.
  29. NP EA1533/11.
  30. NP EA 1533/10.
  31. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson. Néprajzi Értesítő, XXXIV. évf. (1942) 93-140. p.
  32. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei Martoson. 13. p.
  33. A Garam menti falvak örökösödési szokásait gyűjtötte össze Bónis György 1939-ben, amikor e vidéken még élt a családi közösség gazdasági és életközösség jellegének emléke és szórványosan a gyakorlata is, amelyben az apa (az öregek) korlátlan hatalma érvényesült mindaddig, amíg vagyonukat nem osztották föl az utódok között, ami legtöbbször csak a halálukkal következett be (Bónis 194, 292).
  34. Bár a jobbágyok osztályos örökösödését, vagyis a fiú és a leány utódok egyforma mértékű részesedését már az 1840-es reformországgyűlésen hozott törvények elrendelték, ám ezek érvényesülése a gyakorlatban vidékenként eltérő ütemben haladt (Tárkány Szücs 1981, 38; Gyáni-Kövér 1998, 47).
  35. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei Martoson. 39-40. p.
  36. Uo. 17-18. p.
  37. Uo. 27. p.

Hivatkozások

Andorka Rudolf: A családrekonstitúciós vizsgálat módszerei. Budapest, 1988. /KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetei, 4./
Andorka Rudolf: Egy "igazi" magyar falu, Átány népesedésének története a XVIII-XIX. században. Ethnographia, 102. évf. (1991) 120-146. p.
Bónis György: Egyke és jogszokás a Garam-völgyén. Társadalomtudomány, XXI. évf. (1941) 288-309. p.
Gyáni Gábor-Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris Kiadó, 1998.
Gyurgyík László: Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Kiadó, 1994. /Mercurius Könyvek./
Fél Edit: A női ruházkodás Martoson. Néprajzi Értesítő, XXXIV. évf. (1942) 93-140. p.
Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei Martoson. Budapest, a SzMKE Kisalföldkutató Intézete, 1944. /Kisalföldi Közlemények, I. 2./
Fél Edit: Egy palóc házasság előtti szokásról. Ethnographia, LII. évf. (1941) 250-260. p.
Kocsis Gyula: Családrekonstrukciós vizsgálatok a XVIII. század második felében Cegléden. Megjelenés alatt.
Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, Gondolat, 1981.

Források

A martosi református egyházközség levéltára. A martosi református egyház jegyzőkönyvei. 2-3. köt.
Néprajzi Múzeum, Budapest. Etnológiai Adattár. Martos, 400, 523, 1532, 1533, 21592.
Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Komárom vármegye és Komárom. Budapest, Országos Monografia Társaság, é. n.
Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. II. köt. Pest, 1851.
A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. I. rész. Az 1895. VIII. évi törvénycikk alapján végrehajtott összeírás főbb eredményei községenkint. Budapest, 1897. Magyar Statisztikai Közlemények, új folyam, XL.
Statistický lexikon obcí ČSSR 1974 podle správního rozdělení k 1. lednu 1974. Sčítání lidu, domů a bytů k 1. prosinci 1970. Vydal Federální statistický úřad ve spolupráci s Českým a Slovenským statistickým úřadem a ministerstvy vnitra ČSR a SSR. Praha, 1976