Fórum Kisebbségkut. Int. -> Publikációk -> Fórum Társadalomtudományi Szemle -> IV.évfolyam, 2002/3. szám

Gaucsík István:
Gazdaság és hitelszervezet - a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918-1923)

"A kisebbségi életnek tárgyai és alanyai voltunk egyszerre."
(Jócsik Lajos: Iskola a magyarságra)

1. Bevezetés

Dolgozatomban a Csehszlovákiához került magyar pénzintézetek történetét az 1918-1923 közötti időszakaszban vizsgálom. Azért választottam ezt a gazdaságtörténeti korszakot, mert ebben az időben formálódott és alakult ki az a csehszlovák hitelintézeti/pénzügyi struktúra, amelynek az impériumváltás után szerves, integrálódott részévé váltak a felső-magyarországi területeken található magyar intézetek. A felvidéki és kárpátaljai régió gazdasági ágazatainak betagolódásán belül ez különösen jellemző volt a régi magyar bankszektorra.

Megkülönböztetett figyelemmel tárgyalom ezt a korszakot, hiszen ekkor ment végbe ezen területek magyar takarékpénztárainak átalakulási folyamata - mind formai, mind tartalmi tekintetben - kereskedelmi részvénybankokká.

Ezeknek kezdetei a 19. század első feléig nyúlnak vissza. A hatalomváltás utáni majdnem három évtizedes históriájuk 1918-1938 közé, valamint az első bécsi döntés után a Tiso-féle szlovák állam (1939-1945) időszakára esett. A Magyarországhoz visszakerült területeken találhatók 1938 őszétől reintegrálódtak a magyar pénzintézeti szervezetbe. 1945 után a csehszlovák pénzügyi kormányzat államosította őket, és felszámolás alá kerültek. Utótörténetük az 1950-es évek elején ért véget.

A (cseh)szlovákiai magyar nemzeti kisebbség "gazdasági életének" a vizsgálatával a kutatók marginálisan foglalkoztak. A gazdaságtörténet területén belül pedig ab ovo a magyar pénzintézetek (a részvénytársasági bankok és a szövetkezeti mozgalom változatos formációinak) feltáratlanságát figyelhetjük meg. Kisebbségtörténetünk terra incognitájának is tekinthetjük az "etnikai alapon szerveződött" magyar bankok felvidéki és kárpátaljai jelenlétét.

A magyar nemzetiségi bankok állapotát a csehszlovák bankügyön belül értelmezem (a szövetkezeti mozgalom kérdésköre túlmutat e dolgozat keretein). Ezt azonban az igencsak bonyolult monarchiabeli gazdasági viszonyok, ill. az 1918-at követő politikai és közgazdasági jellegű változások (valamint szerkezetváltások) vizsgálatával lehet jobban megvilágítani.

Először a megszülető Csehszlovák Köztársaság gazdasági megalapozásának feltételrendszereivel (ipar, mezőgazdaság) foglalkozom, amelyek reflektorfényében jobban szemügyre vehetők a különböző fejlődési utakat és mintákat maguk mögött hagyó csehországi és magyarországi bankrendszerek (hitelszervezeti struktúrák), ill. az ezeket egységesíteni hivatott folyamatok sikerei és kudarcai. (A dolgozatnak már csak terjedelmi okoknál fogva sem lehet célja a csehszlovák gazdaság 1918-1923 közötti általános fejlődési ívének a bemutatása). A tanulmány lehetőségei között vázlatosan teret szentelek a korabeli szlovákiai magyar közgazdasági szakirodalom eredményeinek is, amellyel feltérképezetlenségükre, feldolgozatlanságukra kívánom felhívni a figyelmet.

A gazdasági dezintegráció következményeivel, a csehországi és a magyarországi hitelszervezeti rendszer 1918 előtti alapvető fejlődésbeli különbségeivel, a bankokra vonatkozó törvények és rendeletek hatásaival, illetőleg szlovenszkói magyar recepciójukkal foglalkozom. Végül elemzem a bankrendszer nosztrifikálásának és nacionalizálásának kérdéskörét. Befejezésül következtetéseket próbálok levonni a magyar nemzetiségi bankok pénzügyi helyzetének összetevőiről és ezek változásairól.

2. A gazdasági felbomlás

Az Osztrák-Magyar Monarchián belül a történelmi Magyarország 1918. évi politikai felbomlása és alkotóelemeire hullása alapjaiban határozta meg az általa alkotott gazdasági egység és munkaerőpiac megszűnését. A dualizmus korának gazdasági öröksége, a belső kiegyensúlyozatlanságok és feszültségek elraktározott kódjai is befolyásos tényezői voltak azoknak a felbomlási és újrarendeződési folyamatoknak, amelyek átalakították a térség gazdasági erőviszonyait. /1/

A győztesek oldalán álló utódállamok politikai-hatalmi érdekeit követő földrajzi változások, terület- és népességgyarapodások szoros összefüggésben az öröklött - országonként nagy színvonalbeli eltéréseket mutató és a szétfejlődés útjára lépő - gazdasági potenciállal nem a közép-kelet-európai kisállami gazdasági összefogást próbálták megteremteni. Az általuk kiváltott folyamatok eredményei ezek lehetőségeit inkább minimalizálták, sőt tagadták. /2/

1918-1919 fordulójára a nemzetgazdászok számára egyértelművé és nyilvánvalóvá vált: a birodalmi keretből kihulló és felbomló Magyarország politikai és gazdasági dezintegrációja - a térség általános közgazdasági problémáival egyetemben - egyrészt visszafordíthatatlan folyamat, másrészt a közeljövőben befolyásolja és meghatározza az éppen szerveződő államalakulatok kiinduló helyzetét.

A versailles-i békerendszer által megteremtett Duna-medencei kisállami konstellációban több gyenge elem szerepelt: a közép-kelet-európai országok gazdasági életrevalóságának illúziója, a belső kohézió akadályai, a konszenzushiány a térség államai között, amelyeket a hagyományos kelet- és nyugat-európai munkamegosztás (valamint a nemzetközi piacok) átrendeződése is nagymértékben befolyásolt. /3/

3. Előzmények és kiutak

A Monarchia romjain megalakuló utódállamok előtt többek között a hadigazdálkodásról a békegazdálkodásra való áttérés nehézségeinek, a kelet-közép-európai régió államai közötti munkamegosztás problémájának és a kereskedelmi kapcsolatok kialakításának kérdése állt. Az új nemzetállamok gazdasági nacionalizmusa, elzárkózó, védővámos jellegű gazdaságpolitikája és a közgazdasági gondolkodás aktuálpolitikai infiltrációja együttesen a kibontakozás lehetőségeire negatívan hatott.

A megalakuló Csehszlovákia területére a Monarchia ipari és mezőgazdasági kapacitásának jelentősebb része jutott, amely kedvező elrugaszkodási alapot biztosított önálló gazdaságának megteremtésében. Azonban nem lehet elhanyagolni a szűkebb cseh-morva-sziléziai területeken a 19. század 90-es éveitől a második iparosodási korszak folyamán végbement látványos gazdasági fejlődés pozitív hozadékait sem, amelyek egyik fontos alapját képezték a majdan önállósult állam nemzetgazdaságának (így ezen áttekintésben nyilvánvalóbbá válnak az 1918 utáni gazdasági eltérések előzményei a nyugati és a keleti országrészek között).

A Habsburg Birodalom nyugati területei a 20. század elejére különböző mértékben iparosodott tartományokból (Alsó- és Felső-Ausztria, Vorarlberg, Salzburg és a cseh területek) álltak. Az iparban foglalkoztatottak aránya Alsó- és Felső-Ausztriában volt a legnagyobb (40%), emellett a kereskedelemben, közlekedésben és pénzügyben (17%) is az élen jártak. Mégsem ezek a területek alkották a Monarchia gazdasági központját, hanem a cseh országrészek, ahol az összbirodalmi nemzeti jövedelem 42,8%-a keletkezett annak ellenére, hogy a nyugati területek összlakosságnak csak 35,5%-a élt itt.

A cseh tartományok a 20. század kezdetén már a nyugat-európai, nevezetesen az ipari-agrár fejlődési mintát tudták felmutatni (még ha nem is a fejlettebb nyugati államok szintjén). 1910-ben Csehországban és Sziléziában az iparban, a bányászatban és a kisiparban foglalkoztatottak aránya meghaladta a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban dolgozókét, csak Morvaországban maradt az agrártevékenység az első helyen.

Az első világháború előtt ugyan 38,9% volt a foglalkoztatottak aránya a mezőgazdaságban a 35,2%-os ipari munkaerővel szemben, de az erőteljes produktivitású ipari növekedés ezt a különbséget gyorsan kiegyenlítette. /4/

Csehszlovákia - területének nagyságát vizsgálva - az utódállamok között a negyedik helyet foglalta el (1921-ben 140 394 km2). Népesség tekintetében (ugyanabban az évben) a harmadik helyen szerepelt 13,6 millió lakossal. A ciszlajtániai területek gazdasági kapacitásának kb. 70%-a maradt a cseh-morva-sziléziai történelmi tartományokban. Ez a tény már a kezdetektől feltételezte és a két világháború között meg is határozta Szlovákia és Kárpátalja appendix helyzetét. A fontosabb iparágazatok közül a kőszénbányászat 75%-kal, a barnaszénbányászat 63%-kal, a vasipar 60%-kal, a vegyipar 75%-kal szerepelt. Az utódállamok között Csehszlovákia a legfejlettebb ország volt. /5/

Szlovákia ipara nem lehetett egyenrangú partnere a cseh-morva iparnak. A Monarchia ipari kapacitásának ugyan 8,5%-a maradt ezeken a területeken, de a történelmi Magyarországtól örökölt ipari kapacitás "a korabeli csehországi ipar kapacitásának csupán töredéke volt". Ennek egyik oka a felső-magyarországi területek és iparágak aránytalan gazdasági fejlettségére is visszavezethető (túlsúlyban lévő textilipar, a bányászat prioritása, emellett a mezőgazdasági növekedés akadályai). Az államfordulat után több iparág fontos szerepe továbbra is megmaradt (cellulóz- és papírgyártás, élelmiszeripar, faipar, vegyipar, bányászat, textilipar).

Az ipar beszerzési és értékesítési területeinek átrendeződése (vámhatárok, a nyersanyagot és a félkész árut szolgáltató piacok elvágása) a mesterséges/adminisztratív beavatkozás eredményeként elkülönült szlovákiai gazdaságot súlyosan érintette, és ez nehezítette, késleltette integrálódását Csehszlovákia nemzetgazdaságába. Gazdasági betagolódását tehát a fentiek következtében elhúzódó, ellentmondásos, több változáson keresztülmenő folyamatnak tekinthetjük. A cseh iparral szembeni versenyképességének csökkenését a régebbi állami megrendelések és dotációk elmaradása is előidézte. /6/

Szlovákia háború utáni ipari visszaesésével a szlovákiai magyar gazdasági szakirodalom is foglalkozott. Különböző megközelítési módjuk közös nevezője az új állam közgazdasági problémáinak a kiemelése, valamint a nemzetiségi gazdasági sérelmek hangsúlyozása.

Hantos László kéziratban maradt munkáiban az általa "gazdasági szörnyszülöttnek" aposztrofált államalakulat öröklött ipari kapacitását 75%-ban jelölte meg. Az államfordulat által előidézett gazdasági válságra adott csehszlovák válaszreakciókat a védővámpolitikában, a gazdasági átszervezésben, a "nemzetiségek iparának" leépítésében (értsd ez alatt az iparrombolást) és az agrárius Szlovákia elméletében jelölte meg. A "felvidéki ipar" hanyatlásának általa szerepeltetett üzemstatisztikai adatai 1926-ig jelentős visszaesésről tanúskodnak (a bányászat és kohászat 25,7%-kal, a fémipar 29,2%-kal, az építőipar 3%-kal, a bőr- és kefeipar 18,8%-kal, a papír- és cellulózgyártás 4,8%-kal). A szlovákiai ipar fejlettségi színvonalát túldimenzionálta, az iparrombolás vádját fenntartotta. /7/

A két háború közötti korszakban a szlovákiai magyarság gazdasági viszonyain belül (több-kevesebb sikerrel) az ipari fejlődés összetevőinek is figyelmet próbáltak szentelni. A teljességre való törekvés igénye nélkül illusztrációként csupán néhány olyan írást említek, amelyek részletesebben foglalkoztak ezzel a kérdéssel.

Jócsik Lajos - az első kisebbségi korszak talán egyik legsokrétűbb szociológiai munkásságát kifejtő kutatója - több tanulmányában vizsgálta a csehszlovák ipar nemzetiségi vetületeit.

Az 1930-as évek első felében a marxista társadalmi és gazdaságfejlődési modellt alkalmazta a csehszlovák államszervezés okainak kutatásánál, miközben "a polgári államot az osztály-, illetőleg nemzetiségi erőszak szervezett kereteinek" tekintette. Három kutatási témakört járt körül: 1. az 1918 előtti cseh és szlovák társadalmi helyzetet; 2. a nemzetiségi törekvések artikulációinak metamorfózisait; 3. az államszervezés jogtörténeti indoklását a Masaryk vezette elit részéről (a cseh történelmi országrészek esetében a történelmi jogra, Szlovákiát és Kárpátalját illetően a természeti jogra való hivatkozást alkalmazták). A kisebbségek "fejlődésvonalát" az új államkereten belül három tézisbe igyekezett rendezni: 1. a nemzetiségi területek fontos árupiaccá váltak a korábbi monarchiabeli piacok elvesztése miatt; 2. a nemzetiségi területekre irányuló tőkeexport és ennek következtében fellépő tőkekoncentráció; 3. a nemzetiségi területek nyersanyagtartalékokként szerepeltek. /8/

Következtetései a "többségi ipar - kisebbségi ipar" és a "cseh gazdasági imperializmus tudatos kisebbségellenességének" nehezen körülhatárolható fogalmaira vonatkoznak, amelyekből igencsak problematikus kivonni egy (elméletileg független) nemzetiségi magyar iparhálózat létét. Ami a megállapításait illeti, az igaz, hogy Csehszlovákia számára is jelentős piacveszteségek léptek fel. Szlovákia és Kárpátalja új piacokat jelentett, de a cseh ipari termékek számára beszűkült földrajzi teret nyújtottak, így korlátozott lehetősségekkel szolgáltak. Ugyanakkor túlzás a nemzetiségi területekre irányuló tőkeexport érve, ugyanis a belföldi tőkefelhalmozás mértéke nem az etnikai elveket vette figyelembe.

Egy másik tanulmányában korabeli statisztikai adatok elemzésével világította meg az ipar helyzetét. Kutatási koncepcióját a következőképpen fogalmazta meg: "a magyar kisebbség szociológiájának alapkérdését annak megvizsgálása képezi, hogy miképpen fejlődött a kisebbségi társadalom technikai gazdasági bázisa az új keretekben. (...) Először a kisebbségi társadalom technikai alapjának változásait kvantitatív vizsgálatnak vetjük alá, ahol a változások puszta megmutatásáról van szó, másodszor e változások minőségi értékelésével meg akarjuk határozni - történelmileg beállítva - az uralkodó nemzet és a kisebbségi területek egymáshoz való viszonyát." /9/

A korszak ilyen jellegű gazdaságtörténeti kutatási kísérleteit egyrészt megkönnyítette a közölt hivatalos statisztikai adatok összevetése, másrészt megnehezítette ezeknek lebontása az egyes etnikai közösségekre, legfőképpen a tisztázatlan módszertani szempontok differenciálatlansága miatt. Így Jócsik sem írt/írhatott másról a fenti munkájában, mint Szlovákia - és példának okáért nem a szlovákiai magyarság - ipari helyzetéről. Az államalakulás után Csehszlovákia öröklött gazdasági potenciálját 80%-ra becsülte /10/, amely az új helyzetben a régi piacoknak csak a 26%-a fölött "rendelkezett".

Megfogalmazásában az objektív (tehát a közgazdasági) folyamatok mellett kiemelendőnek és mérhetőnek tekintette - a kisebbség szempontjából - a szubjektív (ez alatt a "nacionalista gazdasági elnyomást" értette a többségi nemzet részéről, amelyeknek változatos állami megvalósulási formái voltak) okokat is: "Mivel tehát az ipari visszafejlődés objektiv körülményei egyformák úgy az uralkodó, mint kisebbségi népek esetében, a kisebbségi népek iparának mégis nagyobb visszaesését szubjektiv okokban kell keresnünk. (...) a cseh uralkodóosztály úgy fejlesztett minden, a köztársaságot kívülről érintő gazdasági nyomást, hogy annak következményeit a köztársaság kisebbségeinek iparára hárította át." /11/

Ilyen gazdaságpolitikai eszközöket vélt felfedezni a már Tarján Ödön által is nemzetiségellenesnek (és ezzel együtt magyarellenesnek) tartott hátrányos költségvetési- és adóelosztásban Szlovákia és Kárpátalja számára, amely a nemzetiségi területekről történő tőkeelvonásban is megmutatkozott. Véleménye szerint a vasúti tarifa rendezetlensége, az állami megrendelések egyoldalú cseh érdekekbe állítása, a pénzügyek terén a cseh banktőke vezető szerepe a szlovákiai konkurencia megfékezésére valójában a szlovákiai gazdaság visszafejlesztésére és a cseh gazdasági érdekek érvényesítésére szolgált. A szlovenszkói ipar fejlődésének "objektív akadályait" is hangsúlyozta (fejletlenség, szervezetlenség, koncentráció hiánya). A gazdasági viszonyok társadalmi vonatkozásainak bemutatásakor a kisebbségen belüli antagonizmusokat (polgárság - alsóbb néprétegek) emelte ki. /12/

A kelet-közép-európai térség gazdasági súlypontjainak a változásait végül összegző igénnyel egy nagyobb ívű mérlegvonást megkísérlő monografikus munkában rögzítette. /13/ Benne - a magyarországi gazdaság megcsonkításának adatain kívül - már az utódállamokon, így a csehszlovák államkereten belüli gazdasági/technikai modernizáció kérdését is felvetette: "Végeredményében az még nem értékítélet a trianoni békemű felett, hogyha bemutatjuk, mennyit és mit kaptak a medenceország területéből az egyes államok. Ezek a részek esetleg fejlődhettek, tökéletesebb rendszerekhez kerülhettek, s így a Közép-Duna medencéje éppen a szétszakítottság folytán kerülhetett volna magasabb fejlődési korszakba. Ennek folytán a szétszakítás éppen szükségszerűségnek is vehető az egész medence továbbfejlődése szempontjából." /14/

Ezt az elméleti definíciónak is felfogható gondolatot cáfolta az általános cseh gazdaságpolitika negatív eredményeivel: a felvidéki iparrombolás, az adópolitika, a banktörvények, a földreform káros következményeivel, amelyek a korabeli vélekedés szerint szinte gyarmati helyzetbe juttatták a magyarság tömegeit. /15/

Az első világháború utáni évek ipari termelési színvonala Csehszlovákia számára sem volt sikertörténet. A külhatalmi segédlettel konstituált és nemzetiségi szempontból ingatag belső kohéziójú államalakulat nem tudta kivonni magát a térségben megnyilvánuló gazdasági válságjelenségek hatásai alól.

A mezőgazdasági szektorban a lakosság jelentős része dolgozott, ami Szlovákia és Kárpátalja agrárjellegének volt köszönhető. Az 1921-es népszámlálás szerint a mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás a lakosság 39,6%-át foglalkoztatta. Csehországban az agrárszektorban dolgozók aránya alacsonyabb volt (34,4%), mint az iparban dolgozóké (39,9%). A földművelők aránya Szlovákiában 60,6%, Kárpátalján 67,7% volt.

A fő termelési szerepet a kis- és középbirtokok játszották (20 hektár fölött - lásd a 16. sz. jegyzet táblázatát), amelyek az állattenyésztésre, míg a náluk nagyobb üzemek és nagybirtokok inkább a növénytermesztésre szakosodtak. Kedvezőtlenül hatott a mezőgazdasági üzemek helyzetére, hogy a termőföld nagyszámú kis parcellákra osztódott, amely nehezítette a gépesítést, és növelte a termelési költségeket. Az ágazat növekedését nehezítette a földbérletek nagy száma is, az üzemeknek csak 49%-a gazdálkodott saját területén. A magas bérleti díj a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségét gyengítette. /16/

1918 után a magyarlakta területek tradicionális mezőgazdasági termelése is új értékesítési piacok felé orientálódott, nevezetesen a cseh és morva vidékek felé. 1924-ig ez az irányváltás meg is történt. Az államilag támogatott agrárkivitel ugyanakkor kedvezően hatott a belföldi termelésre.

A két világháború közötti szlovákiai magyar - főleg a mezőgazdasággal, földreformmal kapcsolatos - írásokra a gravaminális dikció volt jellemző. A Hantos-féle megközelítés komparatív módszerrrel - a magyar nemzetiségre lebontva - igyekezett választ adni a változásokra. /17/

Az 1921-es adatokból a mezőgazdaságban dolgozók arányszámát - nemzetiségük szerint - a következőképpen szűrte ki: csehek - 34%, szlovákok - 62%, németek - 28%, zsidók - 13%, magyarok - 61%. Számításai szerint Szlovákia termőterületének 35,7%-a esett a magyar etnikai szállásterületre. A földreform magyarellenességét adatokkal támasztotta alá. Eszerint az ország magyarlakta területéből (939 007 hektár) 34,72%-ot (325 852 hektárt) foglaltak le, amelyből a magyaroknak 20,63% jutott. A veszteség 269 781 hektárt tett ki, amelyet a magyar etnikai terület egységének megbontására létrehozott cseh, morva és szlovák telepek kaptak. Ennek súlyos anyagi és társadalmi következményei voltak.

A többi utódállammal szemben Csehszlovákiának a nyugat-európai típusú gazdasági fejlődési szint megközelítésére több lehetősége adódott, az ipari növekedés tekintetében pedig egy exportképes ágazat kialakítására nyílt esély. Előnyös pozícióból vághatott neki a polgári demokratikus elveket megvalósítani hivatott államrendszer gazdasági megalapozásának, amely erős etatista/kormányzati centralizmussal bővült, illetve cseh hatalmi vezetéssel és nemzetállami tartalommal telítődött.

A gazdasági növekedés elérése azonban komolyan megalapozott és megfontolt gazdaságpolitikai irányvonalak megfogalmazásán, illetve megvalósításán múlott. /18/

Mind a cseh, mind az elkülönülő szlovenszkói és ruszinszkói területek szoros gazdasági összeköttetésben álltak a dualista államszerkezet erőcentrumaival. Csehszlovákia - mint önálló gazdasági entitás - működésének az alapfeltétele az ún. történelmi országrészek (Csehország, Morvaország, Szilézia), valamint Szlovákia és Kárpátalja területeinek az integrálása volt. A keleti országrészeket agrárjelleg jellemezte, szórványos, alacsony fejlődési fokot mutató iparosodási gócpontokkal.

Az önálló csehszlovák nemzetállam létrehozása, gazdasági függetlenségének biztosítása (és ezáltal a politikai önállóság fundamentumámak lerakása) a régebbi gazdasági kapcsolatok radikális és erőszakos átértékelését, megszakítását és megszüntetését vonta maga után. A politikum és a nemzetállami aspirációk a gazdasági mozgásteret távlatilag meghatározták.

A múltbeli fejlődési interferenciákhoz több járulékos tényező is társult: a terület földrajzi nagysága, gazdasági és munkaerő-kapacitása, az infrastrukturális különbségek, a közlekedési vonalak irányultságai, az eltérő történelmi és közjogi hagyományok, az önkormányzati és központi gazdasági intézmények, testületek működési gyakorlata és nem utolsósorban az etnikai összetétel hatásai. /19/

4. A hitelszervezeti rendszerek egységesítési nehézségei

Ebben a fejezetben megkísérlem megvilágítani - komparatív módszer segítségével - az 1918 előtti magyarországi és csehországi bankrendszerek fejlődési irányát. Ennek tükrében a hatalomváltás utáni cseh bankpolitika integrációs kísérleteinek hatásai a szlovákiai és kárpátaljai területek pénzintézeti felépítésének koordinálására jobban elemezhetővé válnak.

A megmutatkozó modellváltások (a specializáltabb formákat felvonultató cseh bankrendszerhez való alkalmazkodás) és típusváltozások (új pénzintézeti formák) árnyalhatják a két világháború közötti korszak kisebbségi magyar pénz- és bankügyi aktivitásainak terén bekövetkezett pozitív és negatív elmozdulásokról alkotott elképzeléseinket, ill. pontosíthatják mozgásterük beszűkülésének és/vagy potenciális újabb tevékenységi körüknek azonosítását, behatárolását.

Részletesen foglalkozom a cseh bankrendszer 1918 előttről hagyományozódott (és azután csak módosított) szakosodott szintjeivel, mert csak ennek jegyében tudjuk megérteni az impériumváltás utáni magyar bankvezetői dilemmákat, az alkalmazkodás útjait. A szlovákiai magyar nemzetiségi bankok intézményi/szervezeti integrálódásának folyamatát új szempontok keresésével próbálom megragadni.

A pénzintézetek közötti munkamegosztás milyensége alapján univerzális (vegyes) és specializált bankrendszerek különböztethetők meg. Az első csoport bankintézetei a rövid lejáratú hitelnyújtást a hosszú lejáratúval ötvözik (befektető-beruházó jelleggel bírnak). A specializált típusúak az üzlettípusok szerint szakosodnak (elkülönül a kétféle hitelezési mód). /20/

4.1. A magyarországi bankrendszer

A felső-magyarországi területek szoros szálakkal, szervesen fejlődött financiális csatornákkal és hagyományos közlekedési/gazdasági "véredényekkel" kötődtek a központi fekvésű Budapesthez. Ezen terület hátránya is ebből fakadt: a főváros domináns szerepe periféria jellegét még jobban kidomborította. A helyi pénzügyi központokra korlátozott mértékű fejlődés volt jellemző.

A magyar bankrendszerben az üzlettípusok szerint szakosodott intézetek hiányoztak (egyébként a Felvidéken és Kárpátalján az új államhatalom alatt sem épültek ki). /21/ Részvénytársasági alapon szerveződött - sajátos jegyeket is magukon viselő - bankok, takarékpénztárak és ipari/mezőgazdasági szövetkezeti típusok léteztek.

A bankok és a takarékpénztárak közötti törvényi és gyakorlati választóvonalak, amelyek már a 19. század közepén halványultak, a 19-20. század fordulójára gyakorlatilag eltűntek, csak üzletpolitikájukban és -szerkezetükben voltak felfedezhetők alapvető eltérések. /22/ Tomka Béla szerint "Magyarországon (...) az első világháborúig - más univerzális bankrendszerekkel összevetve is - intézményileg kevéssé differenciált pénzügyi rendszer működött, az egyes pénzintézeti típusok közötti munkamegosztás kisfokú volt." /23/

A kiegyezés időpontjáig lényegében - a szó legszorosabb értelmében - csak az ország pénzügyi központjává váló Budapesten működtek bankok, nem utolsósorban a külföldi tőkerészvétel következtében. Az első nagy alapítói (gründolási) korszak idején (1867-1873) a modernizálódó magyar gazdaságban az ipar, a vasút és a mezőgazdaság egyes ágazatainak a fejlesztésében fontos szerepet vállaltak fel a forgalmi bankok (cre`dit-mobilier típusúak).

A gazdasági válságot követő "lassú regenerálódás" után az 1880-as években "előrehaladt a pénzügyi élet integrációja is", egyrészt az Osztrák-Magyar Bank üzletpolitikájának (fiókhálózat kiépítése), másrészt a szorosabbá váló és fokozatosan bővülő fővárosi-vidéki pénzintézeti hálózatok kiépülésének köszönhetően. Ennek részét képezte az 1870-es, 1880-as évek fordulóján a "kétfajta hitelrendszer" (alsó - takarékpénztárak, felső - budapesti bankok) egységesülési folyamata, valamint a lokális/regionális intézeti típusok üzemvezetési normaátvétele is. /24/ Ugyanakkor a legnagyobb magyar nagybankok (Magyar Általános Hitelbank, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank) a nemzetközi tőkekapcsolatok "láncszemei" lettek, és a magyar pénzügyi rendszer meghatározó tényezőivé váltak.

Az 1895-1913 közötti korszakot a legújabb magyar banktörténeti munkák a nagybankok aranykorának nevezik. Ekkor alakultak ki fiókszféráik, amelyek kiterjedését a takarékpénztárak nagy száma, a hitelintézeti sűrűség, ill. a nemzetiségi területek etnikailag zárt ügyfélköre is akadályozta. Erőteljesen építették ki érdekeltségi befolyásukat az egyes gazdasági ágazatokban, amelyeken belül a legerősebbek az ipar felé fordultak. /25/

A (regulatív) takarékpénztárak a Lajtán túli területeken az 1844. évi császári pátens rendelkezésére alakultak. Az egyesületi/községi takarékpénztári formát 1852-ben engedélyezték. A cseh területeken községek hozhatták őket létre, kimondottan karitatív célzattal. Az osztrák pénzügyi kormányzat 1847-től Magyarországon is megkísérelte bevezetni, de sikertelenül. Gyökeret ereszteni nem tudott, a magyar pénzintézeti fejlődés másfajta utakon járt. /26/

A magyarországiak már a 19. század közepétől nyereségorientált módon működtek, bankszerű üzletpolitikát folytattak, gyakorlatilag letéti bankoknak tekinthetjük őket. Fejlődésüket a közkereseti társaságokról szóló (1840:XVIII.tc.) és a magyar liberális gazdaságpolitika egyik jelképének számító kereskedelmi törvény (1875:XXXVII.tc.) rendelkezései szabályozták. /27/

Kevésbé számon tartott pozitívumuk - ha korlátozott mértékben is -, hogy az egyes kisrégiók/helyi társadalmak közművelődési, kulturális és szociális-karitatív "szükségleteit" kielégítették, legalább részben pótolva az ezen a téren hiányzó segélyegyleti-szövetkezeti intézményeket, emellett fontos tőkefelszívó szerepet is elláttak.

A magyar banktörténeti feldolgozásokban az 1918 előtti nemzetiségi pénzintézeti fejlődésnek kisebb figyelmet szentelnek (a magyarországi munkákban erőteljesebben talán csak a román bankok/szövetkezetek jelennek meg, a román nemzeti mozgalom nagyobb szervezettsége miatt). A szlovák bank- és szövetkezeti fejlődéssel nem foglalkoznak. A szlovák intézetek is részei voltak a magyarországi bankszervezetnek, valamint részesei annak fejlődésének, formálódásának.

A szlovák nemzetiségi bankok közül a legjelentősebbek (Ruľomberský účastinársky úverný ústav - 1879, Hornouhorská banka Tatra - 1885) kialakulása a kiegyezés korára tehető. A 80-as és 90-es évek konjunktúrája - igencsak szűk keretek között - a szlovák érdekeltségű (kisebb) ipari részvénytársaságok megszületését eredményezte, amelyeknek megvoltak a pénzintézeti összeköttetéseik is. A szlovák tőke ipari részvétele azonban elenyésző mértékűnek minősíthető annak ellenére, hogy az etnikailag szlovák többségű felső-magyarországi vármegyékben a 19-20. század fordulójára már figyelemre méltó lokális/regionális gazdasági bázisaik voltak (az agrárszektorban és a könnyűiparban).

Megvoltak a kapcsolódási pontjaik a szlovák nemzeti mozgalom felé is, amely mind céltudatosabban szervezte és valósította meg gazdasági programját. A 19. század 80-as éveitől datálható a szoros cseh-szlovák tőkekapcsolatok kialakulása, amelyet a ®ivnostenská banka által (elsősorban a rózsahegyi és a turócszentmártoni intézetnek) nyújtott visszleszámítolási hitelcsomagok képviseltek. A Tatrabanka valójában már az affiliációjának volt tekinthető, amelyet az 1911-es szanálással a pénzügyi összeomlástól is megmentett. Ezek a folyamatok egyik fejezetét jelentették a térségben megnyilvánuló cseh expanzivitásnak és tőkekivitelnek. A cseh tőke ezen kívül az észak-magyarországi cellulóz- és papíriparban szerzett részesedést. /28/

Az 1906-1912 közötti időszakban fejlődésük felgyorsult (bankalapítások, tőkeemelések, a fiókhálózat bővítése), emellett már korábbtól a felvidéki szlovák-magyar nemzetiségi/nemzetiségpolitikai szembenállás és antagonizmus a pénzügy terére is áthelyeződött. /29/

4.2. A cseh tartományok bankrendszere

A hitelszervezeti rendszer ezeken a területeken más fejlődési utakat járt be. Csehországban többszintű, horizontálisan és vertikálisan differenciált pénzintézeti struktúra alakult ki. Két fő alkotóeleme volt: a kereskedelmi bankok és az ún. "népi pénzügy" (lidové peněľnictví) szférái.

A pénz- és bankügyi szektor viszonylagosan fejlettnek volt tekinthető, mert a fordulat előtti cseh-morva-sziléziai tartományok gazdasági élete és banktevékenysége Alsó-Ausztria és Bécs felé orientálódott. Prága regionális jellege ellenére a 20. század elejére a ciszlajtániai területek jelentős pénzügyi központjává nőtte ki magát. /30/

A cseh kereskedelmi bankok virágkora az 1890-1918 közötti időszakra tehető. Az előző időszakban fokozatosan erősödő cseh nemzetiségi pénzintézetek számottevő pozíciókat vívtak ki a cseh területek pénzügyi életében (mellettük német és ügyviteli nyelvükben kevert cseh-német intézetek is működtek). Szervezeti fejlettségük előrehaladt, tőkeellátottságuk növekedett. Új hitelformák terjedtek el (hosszú lejáratú ipari hitel), amelyek a bank-ipar kapcsolatban kezdtek fontos szerepet játszani.

Annak ellenére, hogy koncentrációs és centralizációs tendenciák kerültek előtérbe, cseh tőkeközpontok képződtek, kiterjedt - a cseh nemzeti mozgalmat támogató - fiókhálózat épült ki és bővült, az osztrák-német tőke továbbra is megőrizte vezető pozícióit. A cseh nagybankok figyelemre méltó tőkekivitelt bonyolítottak le egyrészt a Monarchián belüli piacok, másrészt a külföldi (Oroszország, Balkán) területek felé. Ez nem nélkülözte a nemzetpolitikai mozzanatokat sem (a cseh tőke tudatos behatolása a szláv lakosságú területek gazdasági ágazataiba). A függetlenedő és erősödő cseh tőke alapját és utánpótlását a szövetkezetek és takarékpénztárak által felszívott kistőkék alapozták meg. /31/

A 19. század 60-as, 70-es éveitől külföldi (porosz) mintát követve az ún. szakosodott pénzintézeti típusok között jelzálogintézetek alakultak ki, amelyek adaptálódtak a csehországi viszonyokhoz. Tartományi támogatás és ellenőrzés mellett működtek, az általuk kibocsátott kötvények a jelzáloghitel alakulására kedvezően hatottak. 1918 után, amikor a megváltozott viszonyok között a hagyományos banküzleti tevékenységre is ráálltak - és a többi részvénybankkal versenyre kényszerültek -, fokozatosan veszítettek jelentőségükből, és megszűntek.

A tartományi bankok története a Zemská banka království českého 1889. évi létrehozásával indult, amelyet a csehországi tartományi gyűlés hívott életre a községi, meliorációs és vasúti kölcsönök biztosítására. Spekulatív üzletekkel nem foglalkozott, de kiterjedt üzleti tevékenységet fejtett ki (kötvénykibocsátások). /32/ 1918 és 1938 között Közép-Európa egyik legnagyobb értékpapír-kibocsátó intézete volt, és a cseh bankok részére egyfajta "jegybanki" feladatot is ellátott.

A sokrétűen szakosodott pénzintézetek mellett a szövetkezeti mozgalom ugyancsak változatos szerkezetű fajtáit figyelhetjük meg. /33/ Jellemzőjük a közigazgatási egységekkel való szoros összefonódás. Bármely adminisztratív szerv létrehozhatta hitelintézetét: a tartomány, a járás és a község is. Az osztrák engedélyezési jogon alapuló szervezet gyökerében különbözött a magyarországitól.

Kis és közepes nagyságúak voltak, kiterjedt hálózatot alkottak, decentralizált (regionális/lokális) jellegük volt. Különböző típusaik a 19. század folyamán keletkeztek, a 20. század kezdetén már körülhatárolt szereppel bírtak. 1918-1938 között új formáik már nem jöttek létre, az üzletkörük lett a törvények által pontosítva. A tárgyalt korszakban a kereskedelmi bankok számára egyszerre jelentettek konkurenciát és kisegítő/kiegészítő szolgáltatást (a kisbetétek összegyűjtése és továbbítása a bankok felé, kedvező hitelnyújtás). Egyik fő ismérvük az volt, hogy nemzetiségi alapon (is) szerveződtek.

Az államfordulat után jelentős forgalomnövekedést tudtak elkönyvelni. 1919-1923 között betét- és hitelmennyiségük két-, sőt háromszorosra nőtt. A legerősebbek közülük húsz év alatt befolyásos tőkeközpontokká váltak, és hasonló szerepet játszottak, mint a kisbankok, sőt néhány középbank. Üzletvezetési/üzletfilozófiai paradigmaváltásuk erre az időszakra esett: az önsegély (altruizmus) elhagyásával nyereségorientált kereskedelmi stratégiára tértek át (a régi utat csupán az agrárklientúrára támaszkodó vidéki hitelszövetkezetek követték). Kisvállalkozóknak, iparosoknak, földműveseknek üzemeltetési és befektetési kölcsönt nyújtottak, ill. községi/építkezési és személyi hitelt is folyósítottak. Az 1920-as évek első felének törvényei egységesítő célzattal rendezték helyzetüket. /34/

A cseh szakirodalom értelmezésében ezek egyrészt különböző jogi/szervezeti/ közigazgatási elv (takarékpénztárak, járási gazdasági szövetkezetek) szerint, másrészt a felelősségkiterjesztés módja (hitelszövetkezetek) alapján sorolhatók csoportokba.

A cseh takarékpénztárak fejlődési időszaka az 1880-as évektől kezdődött (az előző időszak a német intézetek virágzását hozta), de megerősödésük a 20. század elejére esett. Szövetségük (Svaz českých spořitelen v Čehách, na Moravě a ve Slezsku) megalakulása 1901-ben fontos szerepüket jelezte a cseh hitelszervezeten belül, de a német-osztrák intézetekkel szemben másodrangú helyzetbe kényszerültek. A Monarchia nyugati területein ellentmondásos folyamatok jellemezték fejlődésüket (pozíció- és térvesztés a bankokkal és a hitelszövetkezetekkel szemben a növekvő konkurencia miatt). Valójában ezek a változások váltották ki az egyesületi szerveződésüket, amely a kezdetektől etnikai antagonizmusként is jelentkezett. /35/

Az első világháborút követően fejlődésük átalakult, egyesülési tendencia érvényesült közöttük. Szlovákiában minimális számú új alapításaik nem tudtak elterjedni. A nemzetiségi megoszlás szintén jellemző volt rájuk: a cseh tartományokban mind a cseh, mind a német takarékpénztáraknak megvolt a pénzügyi központjuk (lényegében bankokról volt szó: a cseheknek az Ústředná banka českých spořitelen, a németeknek a Zentrallbank der deutschen Sparkassen), de mindkét csoport egy revíziós központhoz tartozott (Svaz československých spořitelen).

A pénzügyi műveletek mennyiségének tekintetében a kereskedelmi bankok után következtek. /36/ Nagyarányú fejlődésük a gazdasági konjunktúra idejére (1924-1929) esett.

A szövetkezeti mozgalomban fontos szerepet játszottak a polgári-iparos (városi) hitelszövetkezetek. 1901-1913 között gyors fejlődés jellemezte a ciszlajtániai területek szövetkezeteit, ez a tendencia az új (és kedvezőbb) nemzetállami viszonyok között is folytatódott. Szövetségük 1920-ban alakult, pénzfölöslegüket a ®ivnostenská banka szívta fel, amely 1868-tól az első cseh kereskedelmi bankként ezen szövetkezetek pénzintézeti központjaként is működött. A vidéki hitelszövetkezetek (elterjedt cseh megnevezésük: kampeličky /37/) kis intézetek voltak, amelyek főleg betétgyűjtéssel és - a földműveseket, falusi iparosokat ellátó - hitelnyújtással foglalkoztak (a városi és a vidéki szövetkezetek adatait lásd a jegyzetben). /38/

A járási gazdasági szövetkezetek 1882-ben alakultak át az ún. kontribúciós alapokból. Igazi fejlődésük a köztársaság idejére esett, amikor kötelező központjuk (Svaz okresných hospodářských záloľen) is létrejött. Az intézet működéséért a járás vállalt felelősséget, főleg a földműves rétegnek nyújtottak olcsó hitelt. Pénzfölöslegük áramlási központja az Agrárna banka volt. Kisebb jelentőségűek voltak, Morvaországban és Sziléziában nem terjedtek el. /39/

A vizsgált időszakban tehát igencsak strukturált és specializált intézeti formák figyelhetők meg. A cseh területeken a 19. század 90-es éveitől datálható pénzintézeti koncentráció, az univerzális bankok megerősödése, részvény- és tartaléktőkéjük állandó növelése, illetőleg fiókhálózatuk céltudatos bővítése szilárddá tette a cseh nemzetiségi bankrendszert, még a domináns osztrák és német konkurencia ellenére is. Az ún. népi pénzügy hálózata pozitív szerepével (tőkefelhalmozás, a takarékosság támogatása) és szolgáltatásaival (olcsó hitel) jelentősen hozzájárult a cseh tartományok gazdasági fejlődéséhez. /40/

5. A törvények és rendeletek hatásai

A köztársaság megalakulásától a saint-germani és a trianoni békeszerződés Csehszlovákia általi ratifikálásáig terjedő több mint másfél év a gazdasági provizórium időszakaként jellemezhető. A hatalomváltás után a cseh politikai és gazdasági vezetés legfőbb célja a bécsi és budapesti pénzügyi központoktól való függetlenség elérése volt. Az államhatalmi eszköztárból elővett szigorú korlátozó intézkedések érzékenyen beleavatkoztak a gazdasági összeköttetésekbe.

Ebben az alfejezetben a gazdasági-pénzügyi vonatkozású törvényeket két nagyobb témakörben tárgyalom. Az első csoportot az általános gazdaságpolitikai rendelkezések alkotják. A másodikban - a teljességre való törekvés nélkül - a bankügyet befolyásolók kapnak helyet, melyek nemcsak a pénzintézetek működését és üzleti tevékenységét, hanem a bankrendszerben elfoglalt helyüket is megszabták.

A legelső intézkedések között 1918. november 2-án a Csehszlovák Nemzeti Tanács megtiltotta a hadikölcsönkötvények adójának kifizetését. A november 14-i rendelet az Osztrák-Magyar Bank fiókjai számára megakadályozta a zsírószámlákról való fizetést, ill. pontosította az ezzel kapcsolatos kivételes eseteket. A pénzügyminisztérium 1919. január 8-i rendelkezése a Monarchia jegybankfiókjainak megtiltotta a hadikölcsön-lombardüzletet. /41/

1919 februárját áttörésként könyvelhetjük el, hiszen alapvető pénzügypolitikai döntéseket hozott. Megnyílt a prágai tőzsde. Csehszlovákia vámterületének önállóságát külön törvény mondta ki. A radikális változások folyamatában kiemelt fontosságot kapott a pénzelkülönítés keresztülvitele.

A szervezési előkészületek januárban kezdődtek, amikor a megvalósítás technikai formáiról döntöttek. A korabeli magyar bankszakemberek ennek szerzőjének a pénzügyminisztert, Alois Raąínt tartották. Ő ugyan a nacionalista ideológia üzenetével "látta el" a reformot, azonban a tényleges gazdasági kérdésekről és a kezelési, megoldási módokról tanácsadói véleményét vette figyelembe.

A pénzelkülönítésről az 1919. február 25-i 84. sz. törvény rendelkezett. Szelleme a területi elvből indult ki. Ez már önmagában bizonytalanságokat (és következetlenségeket) rejtett magában, mert a határok - főképpen Szlovákia és Kárpátalja esetében - nemzetközi jogilag nem voltak megállapítva. A cseh területeken pedig a határ menti német nemzetiségi régiók illojalitása komoly erőpróbája lett sikeres lebonyolításának.

A csehszlovák állam területén használatos összes osztrák-magyar pénzjegy lebélyegzésre került. A bankjegyek mennyiségének 50%-át kivonták a forgalomból azzal a céllal, hogy az inflálódó pénztömeget csökkentsék. A pénzelkülönítés egyfajta visszahatás volt az Osztrák-Magyar Bank által továbbra is gyakorolt jegykibocsátó tevékenységre.

A beadott bankjegyek 50%-nak értékéért új pénzjegyeket, a másik részért 1%-os kamatozású államkötvényeket adtak.

Az 1919. április 10-i 187. sz. törvény a csehszlovák koronát törvényes fizetőeszköznek nyilvánította, és a pénzforgalomról rendelkezett (a lebélyegzett bankjegyek kivonása és az új pénzzel való helyettesítése stb.). A pénzügyminisztérium mellett megalakult az 1926-ig jegybanki feladatokat ellátó Bankhivatal (Bankoví úrad ministerstva financií). /42/

Az értékpapírok és bankértékek - magyarországi bankoknál történő - elhelyezését tiltotta meg az 1919. augusztus 5-i 464. sz. rendelet, amely ottani zárolásukat akarta megakadályozni (ezt 1922-ben szüntették meg). A magyarországi lakóhellyel rendelkező fizikai és jogi személyek értékeit zár alá lehetett így helyezni. Szabályozni és korlátozni lehetett behozatalukat, nem is képezték forgalom tárgyát. /43/

Az 1919. december 22-i 660. sz. kormányrendelet érzékenyen érintette a magyar bankok státusát. A pénzügyi kormányzat stabilizálni akarta a bankszektort, azon belül pedig azokat a hitelintézeteket, amelyeknek a behajthatatlan külföldi követelések és a hadikölcsönök által megrendült a helyzetük. Ez komoly beavatkozást jelentett az intézményi autonómiába, emellett ennek gazdasági-pénzügyi célzata és nem nacionalista jellege volt.

A bank élére felügyelőbiztost nevezhettek ki, aki az új betétek elfogadását megtilthatta, ill. elkülönített kezelésükre adhatott utasítást. Meg lehetett tiltani a pénzintézetek kötelezettségeinek (pl. a fizetések) a teljesítését is. Mindezek a megkötések nem jelentették azt, hogy a bank nem rendelkezhetett szabadon a vagyonával, de az esetleges értékesítésekhez a biztos hozzájárulása kellett. Az az intézet, amelyiknél elrendelték ezeket az utasításokat, a nyereséget a tartalékalap bővítésére volt köteles fordítani. Az 1920-as évek elején hatályát mindig meghosszabbították.

A rendelet kötelezte a pénzintézeteket, hogy vagyoni helyzetükről kimutatást készítsenek, de nem vette figyelembe a szlovenszkói és ruszinszkói intézetek különleges helyzetét. A megadott rövid időn belül (1920. január 6-ig) nem tudták felmérni valós pénzügyi helyzetüket, veszteségeik nem lettek pontosan feltérképezve. Nemcsak a magyar és a német, hanem a szlovák bankok is haladékot próbáltak kérni (eredmény nélkül).

A magyar bankvezetők véleménye szerint a rendelet negatívan hatott az intézetek helyzetére, mert elvonta a hitelt tőlük, amelyre nagy hadikölcsön-állományuk miatt szükségük lett volna. Önkritikus vélemény szerint azonban a felelőtlen pénzügyi politikájuk következményeként állt elő ez a válságos helyzet. 1918. évi mérlegeiket későn zárták le. Annak ellenére, hogy jelentős veszteségeik származtak a hadikölcsönökből, és Budapesten kötött tőkéik maradtak, nagy nyereségeket mutattak ki. Ehhez magas arányú osztalékfizetés, sőt betételutasítások is társultak. /44/

A kortársak által radikális struktúraváltásként - és a szlovákiai pénzintézeti rendszer folytonossága és hagyománya elleni támadásként - volt elkönyvelve az 1920. április 14-i 302. sz. törvény bevezetése, amely a takarékpénztárak jogviszonyait szabályozta.

Üzleteiket ennek alapján állami felügyelet alatt végezték, feleslegeiket közhasznú célokra kellett fordítaniuk. Csak közigazgatási szervek (községek, járások, megyék) hozhatták őket létre. A törvény részletesen megszabta testületeinek, végrehajtó szerveinek működési körét és felelősségét. Kötelezően elő lett írva a veszteségek törlesztésére szolgáló általános tartalékalap képzése, egyébként vagyonkezelésük, könyvvezetésük és számvitelük a kereskedelmi joghoz alkalmazkodott. Az értékpapírok árfolyamveszteségeinek fedezésére különleges tartalékalapot, az üzletágakból származó veszteségek ellensúlyozására újabb különleges tartalékapot voltak kötelesek létrehozni.

A takarékbetéteket folyószámlákra, fedezett zsírószámlákra is elfogadhatták. Nemcsak a kistőkék nyerhettek náluk elhelyezést, hanem a nagyobbak is. Jelzálogkölcsön folyósításával, értékpapírkereskedéssel, valamint váltóüzlettel egyaránt foglalkozhattak. Állami engedély mellett letétbe vehettek értékpapírokat és más értékeket. Kölcsönt nyújthattak az államnak, a megyéknek, a járásoknak, a községeknek és más nyilvános testületeknek. A törvény szövege a domináns állami felügyeletet (kormánybiztos útján) szintén tartalmazta. /45/

Lehetővé tették fiókhálózatuk kiépítését vagy egyéb gyűjtő- és fizetési helyek felállítását (engedélyezték az egyes üzletágakra szakosodott fiókjaik működését is). A takarékpénztári hálózat központosított rendszerű volt, szövetségben tömörültek, amely érdekvédelmi, revíziós és szakmai feladatokat látott el.

A változások érintették azokat a cseh, morva és sziléziai takarékpénztárakat, amelyeket nem közigazgatási egység hozott létre (5 éven belül kellett átalakulniuk). Csak két központi helyzetű takarékpénztár (Böhmische Sparkasse - Prága, I. Mährische Sparkasse - Brünn) képezett kivételt, alapszabályzataik érvényben maradtak, de ügyleteiket a törvényhez kellett alkalmazniuk. /46/

A törvény Szlovákiában és Kárpátalján egy év múlva lépett hatályba. Az itteni részvénytársasági szerveződésű pénzintézeteket (amelyek nevükben viselték a "takarékpénztár" kifejezést) annyiban érintette, hogy cégnevüket meg kellett változtatniuk (a "bank" jelölés vált kötetelezővé), és a nyereségorientált kereskedelmi politikát kellett követniük, amit már évtizedek óta folytattak, tehát ez nem volt nóvum.

A szlovákiai magyar "bankvezérek" aggodalma és nyugtalansága más természetű volt. Egyrészt cseh gazdasági diktátumként fogták fel, amelyek mélyén alapvető (negatív előjelű) működési változásokat véltek felfedezni, másrészt "a rólunk, de nélkülünk döntöttek" gondolat jegyében sérelmezték a centralista pénzügyi kormányzat lépését, amely nem vette figyelembe a specifikus viszonyokat. /47/

Ezt fejezte ki a Pénzintézetek Egyesületének alelnöki tisztét betöltő Hoepfner Gusztáv véleménye is. /48/ A cseh és a magyar hitelszervezeti fejlődés összehasonlításakor arra a következtetésre jutott, hogy az utóbbi részvénytársasági jellegű megalapozása fejlettebb intézeti formákat eredményezett, azonban Csehországban a takarékosság eszméjét a zászlajukra tűző pénzintézetek "meddő szerepet vittek és visznek ma is".

Okfejtése a megváltozott közgazdasági viszonyok teljes félreértelmezésén alapult. Sarkított nézőpontjában a szlovákiai bankok válságos pénzügyi helyzetét emelte ki, ugyanakkor a magyar bankok feladatait túlbecsülte. Érzelmi színezetű érvelésének támpilléreiként az országrész hitelkapcsolatainak ismerete és a "közérdekű" banktevékenység indoka szerepelt. Az új minőségű cselekvési stratégiák megfogalmazásáig és vázolásáig nem jutott el. /49/

Néhány bank a gyakorlatban kényszerült rá a szervezeti és üzletvezetési változtatás felismerésének szükségességére. Erről a Pozsonyi Iparbank igazgatósága a következőképpen vélekedett: "A lefolyt küzdelmes év tapasztalatai azt mutatták, hogy az úgynevezett takarékpénztári rendszer nem volt képes a viharokban helyt állni. Elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkozik, hogy rátérjünk a modern bank-systémára s megvalósítsuk az ehhez szükséges reformokat, amelyek főleg három irányban mozognak. Elsősorban oly erős és megbízható összeköttetésre kell szert tennünk, amelyre jó és rossz időben nyugodtan támaszkodhatunk. Továbbá szükséges az üzletkörnek minden a bankszakmába vágó üzletágra való kiterjesztése, kapcsolatban a részvénytőke megfelelő felemelésével és végül az igazgatóság reorganizálása oly módon, hogy egy kisebb tagszámú igazgatóság mellett egy nagyobb tagszámú igazgató-tanács létesíttetnék." /50/

A takarékpénztári törvény szellemében kezdék szervezni a cseh típusú kommunális takarékpénztárakat Szlovákiában, de nem nagyon tudtak adaptálódni. /51/

A csehszlovák gazdaságpolitika a részvénytársaságok alapítását állami engedélytől tette függővé (1920. július 27-i 465. sz. törvény). Ez az ún. koncessziós rendszer a kötött gazdaságszervezés és -irányítás modelljébe illeszkedett. /52/

A legelső tervek egy szlovákiai illetékességű jelzálogbank alakítására - amely a beruházási jellegű hosszú lejáratú kölcsönök nyújtására szakosodott volna - egymástól függetlenül mind a szlovák, mind a magyar és német bankok egyesületében már 1920-ban felvetődött (magyar vélemény szerint a bécsi és budapesti jelzálogos követelések átváltását vállalhatta volna fel, reményük szerint mobillá tételüket segítette volna elő). A másik variáció "egy már működő csehországi jelzálogbank letelepedésének" adott volna előnyt. /53/ A későbbiekben bebizonyosodott: csak az utóbbinak van realitása.

1922-ben a kormányzati körök elképzelései nem önálló intézet felállításával számoltak, hanem két Csehországban sikeresen működő pénzintézet működésének kiterjesztéséről Szlovákia és Kárpátalja területére. Ezek fiókintézeteiken keresztül biztosították volna a jelzálog-, ill. a községi hitelnyújtást. Ez a kiterjesztés ideiglenes jelleggel bírt volna, a fiókok önálló intézetté való fejlődésére is esélyt láttak. /54/

A jelzálogkölcsön nyújtására szakosodott Hypotečná banka az 1922. július 11-i 238. sz. törvény értelmében állította fel pozsonyi fiókját. /55/ A községi, a meliorációs és a vasútkölcsön nyújtását a Zemská banka vállalta fel. Tevékenységüket pozsonyi székhellyel 1924. június 29-én kezdték meg. /56/

Jegyzetek

  1. A Monarchia háború alatti gazdasági visszaesésére lásd Brusatti, Alois (Hrsg.): Der Habsburgermonarchie 1848-1918. I. Band. Die wirtschaftliche Entwicklung. Wien, 1973. 59-64, 101-104. p. Magyarországéra uo. 516-527. p.
  2. Berend T. Iván-Ránki György: Magyarország gazdasága az első világháború után 1919-1929. Budapest, 1966, 28-31. p. - Romportlová, Marta-Sládek, Zdeněk: Hospodářský a sociálny vývoj ve střední a juhovýchodní Evropě 1918-1938. Brno, 1994, 3-4. p.
  3. Ránki György: Mozgástér és kényszerpálya. A Duna-völgyi kis országok a nemzetközi gazdaság és politika rendszerében (1919-1945). In: Vélemények/viták a két világháború közötti Magyarországról. Budapest, 1984, 13-26. p.
  4. Lacina, Vlastislav: Zlatá léta československého hospodářství (1918-1929). Praha, 2000, 12-15. p. (a továbbiakban: Lacina - I.). A szerző részletesen elemzi és statisztikai adatokkal igazolja egyrészt Ausztria-Magyarország gazdasági lemaradását európai viszonylatban, másrészt a birodalom nyugati területei közötti fejlettségi szinteket. Érdekes összevetni a fenti adatokkal Szlovákia és Kárpátalja területeinek gazdasági teljesítőképességét. Ezek 16,3%-kal részesedtek Magyarország nemzeti jövedelméből, a lakosság aránya 16,9% volt. A későbbi Csehszlovákia területére a Habsburgok államának nemzeti jövedelméből 32,1% jutott, és a lakosság 27,6%-a élt az új köztársaságban. Szerinte ennek ellenére: "A háború előtti cseh területek gazdasági helyzete nemzetközi összehasonlításban nem volt annyira kedvező, ahogyan leegyszerűsítve a Monarchia 'öröklött' termelési kapacitásainak aránya alapján következtetnénk" (15. p.). Vadkerty Katalin az öröklött gazdasági potenciált helyezi első helyre. Az első évek gazdasági visszaesését a nyugati és a keleti területek különböző történelmi fejlődésével, ill. az eltérő irányultságú gazdaságpolitika hagyományaival, a bel- és külföldi piaceltolódásokkal magyarázza. Részletesen elemzi az egyes mezőgazdasági ágazatok és az ipar helyzetét is. Lásd Vadkerty Katalin: A Csehszlovák Köztársaság gazdaságtörténete (1918-1938). In: Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, 1993, 175-215. p.
  5. Berend T. Iván-Ránki György: Die wirtschaftlichen Probleme des Donaubeckens nach dem Zerfall der Österreichisch-Ungarischen Monarchie. In: Plaschka, Richard-Mach, Karlheinz (Hrsg.): Die Auflösung des Habsburgerreiches. Zusammenbruch und Neuorientierung im Donauraum. München, 1970, 351-352. p. Külkereskedelmének irányultságát - politikai okok miatt - átrendezte. Kivitele a Duna menti államokba a hatalomváltás után még jelentős volt, de az 1920-as évek közepére az előző összes kivitel egyharmadára esett vissza. Mezőgazdasági behozatala (lisztszükségletének kielégítésére) a Duna-medencéről a tengerentúlra orientálódott át (358. p.).
  6. Az ágazatok szerinti megoszlás a következőképpen festett: papírgyártás 53,7%, textilipar 33,6%, bőrfeldolgozás 27,4%, vasgyártás 26,9%, faipar 20,2%, kerámia-, üveg-, cement- és mésztermelés 19,5%, vegyipar 17,8%, élelmiszeripar 15,1%, konfekciógyártás 5,9%, gépipar 4,1%, nyomdaipar 1,9% (lásd Vadkerty: i. m. 206. p., az idézet uo.) - Hallon, Ąudovít: Industrializácia Slovenska. Rozvoj alebo úpadok? Bratislava, 1995, 16., 43-45. p. "Tényközpontú szintézisében" az 1920-as évek iparosítási folyamatát befolyásoló tényezőket három csoportba sorolta: 1. alkalmazkodás az új gazdasági környezethez; 2. a nyugat-európai gazdasági kapcsolatok kialakítása; 3. az utódállamok közötti kereskedelmi kapcsolatok kérdésköre (54. p.).
  7. Hantos László: A csehszlovákiai magyarság gazdasági helyzete az első Csehszlovák Köztársaság idején (1918-1938) (a továbbiakban Hantos - I. [Magyar Országos Levéltár, XIX-L-1-K-30d] című tanulmánya valószínűleg a felvidéki területek visszacsatolása után a magyar belügyminisztérium számára íródott (lásd 13-14. p.). Másik munkájában (A csehszlovákiai magyarság gazdasági helyzete a két világháború között összehasonlítva a jelenlegi állapotokkal (a továbbiakban: Hantos - II.) [260/1986, Teleki László Intézet], amely az előző átdolgozott és kibővített változata, az 1960-as évekig tárgyalja a szlovákiai magyarság sorsát (a fentiekkel megegyező magyarázatot az iparra lásd 7-8. p.). A szlovák szakirodalomban Ąubomír Lipták - szubjektivitásoktól sem mentes - értelmezésében is felbukkan (Slovensko v 20. storočí. Bratislava, 1998, 114., 117. p.), melyben a szlovák ipar 1918 előtti szerkezetét deformáltnak (!) tartja, amely az új viszonyok között még nyomorékabbá vált. Az egyik legújabb gazdaságtörténeti értelmezés (Hallon: i. m. 92. p.) árnyaltabban fogalmaz: "Szlovákia 1920-as évekbeli feltételei között (...) nem lehet beszélni ipartalanításról, hanem csak az ipar belső strukturális változásairól." A gazdasági kérdések államhatalmi túlpolitizáltságára vö. Pénzügyi Szemle (a továbbiakban: PSZ). V. évf. 1923. június 6. 23. sz. 3-4. p.
    Az egyik legjobb összegzés az ipar átállásának problémáiról, a potenciális megoldási lehetőségekről (belső piac, bekapcsolódás a nemzetközi munkamegosztásba) és az ipari termelés szerkezetváltásáról: Lacina, Vlastislav: Úloha hospodářské politiky při vytváření nové československé ekonomiky (1918-1923) (a továbbiakban: Lacina - II.) In: Politický systém a státní politika v prvních letech existence Československé republiky (1918-1923). Praha, 1990, 72-74. p. A belső gazdaságpolitika eszköztárára lásd uo. 82-85. p.
  8. Lásd Jócsik Lajos: A csehszlovák államalakulás. Korunk, IX. évf. 1934. 9. sz. 613-620. p.
  9. Jócsik Lajos: Az ipari termelés változásai Szlovenszkón. Korunk, IX. évf. 1934. 12. sz. 890. p.
  10. Egy másik munkájában (A Közép-Dunamedence közgazdasága. Budapest, 1944, 289. p.) 75 %-ot tüntet fel.
  11. Jócsik Lajos: Az ipari termelés változásai Szlovenszkón. 891. p.
  12. Uo. 890-898. p.
  13. Jócsik Lajos: A Közép-Dunamedence közgazdasága. Budapest, 1944.
  14. Uo. 287. p.
  15. Uo. 289-303. p. Jócsik fenti okfejtéseiben főleg a Tarján Ödön által korábban alaposan feltárt és kidolgozott premisszákra támaszkodott (vö. A magyar kisebbség osztályrésze a csehszlovák demokráciából. Különlenyomat a Prágai Magyar Hírlap 1930. évi 33., 35., 37., 39., 41., 43., 45. és 47. számaiból. Prága, 1930, 13. p.), amely a húsz évnyi kisebbségi sorsközösség mérlegét elkészítő könyvében is visszacseng (vö. Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt. Budapest, 1940, 33., 36-40., 47. p.).
    Továbbá Ismeretlen szerző tanulmánya a Csehszlovákiában élő magyar kisebbség helyzetéről (Részlet). In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai 1919-1944. Budapest, Teleki László Intézet, 1995, 32-39. p.
    Csehszlovákia közgazdasági helyzetével a világgazdasági válság alatt Székely Pál foglalkozott, aki az ipar és a mezőgazdaság termelési erejének visszaesését országrészek szerint hasonlította össze (lásd Csehszlovákia nyugati és keleti része - számokban. Korunk, 11. évf. 1936. 5. sz. 397-402. p.).
    A korszak szlovákiai magyar gazdasági tanulmányai sorában kivételnek számít Magócsy-Dietz Sándor Csehszlovákia és Magyarország kereskedelmi forgalmával foglalkozó munkája: Csehszlovákia agrárbevitele 1933. évben, különös tekintettel Magyarország bevitelére. Nemzeti kultúra, II. évf. 1934. 226-240. p.
    Az iparrombolás gondolatát megtalálhatjuk az első bécsi döntés után szintetizáló igénnyel megszülető, de a korszak nemzeti interpretációinak szintjén mozgó feldolgozásaiban is. Vö. pl. Polyánszky Zoltán: A felvidéki magyarság gazdasági helyzete. In: Csatár István-Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 1939, 151-166. p., Taubinger István: A visszatért Felvidék mai gazdasági helyzete. Uo. 261-272. p.


A táblázat Lacina - I. 132-133. p. alapján készült (a 132. p. adatait tartalmazza). A fentiekre és a szlovákiai mezőgazdasági ágazatok helyzetére lásd Vadkerty: i. m. 190-206. p.
  1. Lásd a 7. jegyzetben Hantos - I. 2-7. p.
  2. A gazdaságpolitikai célkitűzések nemzetgazdaságot formáló hatásaira lásd Lacina - II. Továbbá Teichová, Alice: Wirtschaftsgeschichte der Tschechoslowakei 1918-1980. Wien-Köln-Graz, 1988, 62-68. p. - Hallon: i. m. 46-47. p.
    A szlovák gazdasági elit gazdaságpolitikai elképzeléseinek megvalósítását akadályozó prágai centralizmusra és a korlátozott jogosítványokkal rendelkező szlovák gazdasági hivatalok tevékenységére lásd Fabricius, Miroslav: Hospodárske problémy Slovenska v povojnovom období 1918-1920. Ekonomický časopis, 34. évf. 1986. 11. sz. 1007-1018. p. Szlovákia gazdasági megszervezésének agrár-, ill. ipari koncepciójára és ezek politikai támogatottságára vö. uő: Vývoj názorov na postavenie Slovenska v predmníchovskej republike. Bratislava, 1990. Ąubomír Lipták a két háború közötti korszak neves szlovák nemzetgazdászának, Imrich Karvaąnak 1935-ből származó gondolatára hivatkozik, amely pregnánsan össze is foglalja egyrészt Csehszlovákia gazdasági megalapozatlanságát, másrészt a cseh irányítású gazdaságpolitika Szlovákia viszonylatában megmutatkozó hiányosságait, harmonizálatlanságát. Vö. Lipták: i. m. 113. p.
    A gazdaságtörténeti jellegű megközelítések témakörét a szlovákiai magyarságra vonatkozóan gazdagíthatják még az ún. gazdasági demokrácia korabeli elméleti rendszerének és gyakorlati alkalmazásának kutatásai is. Lásd Broklová, Eva: Československá demokracie. Politický systém ČSR 1918-1938. Praha, 1992, 135-142. p.
  3. "A csehszlovák demokrácia különleges nehézségeit három probléma alkotja, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra és átrétegződnek. Az állam bonyolult nemzetiségi összetételéről, gazdasági-szociális problémáiról és külpolitikai helyzetéről van szó. A Csehszlovák Köztársaságnak rövid fennállása alatt belülről kellett konszolidálódnia a szociális egyenlőtlenségek csökkentésével, amely a társadalom vertikális struktúrájából és Szlovákia, ill. Kárpátalja horizontális elmaradottságából adódtak, és [ezáltal - a szerző megj.] külpolitikai helyzetét bebiztosítania." Broklová: i. m. 114. p.
  4. A magyarországi bankrendszer sajátosságaival Tomka Béla foglalkozott. Tomka Béla: A magyar bankrendszer fejlődésének sajátosságai nemzetközi összehasonlításban 1880-1931 (a továbbiakban: Tomka - I.). Századok (különlenyomat), 1999. 4. sz. 655-683. p. Az európai országok bankrendszereit jellemző típuscsoportokba sorolja (Németország, Ausztria, Svájc, Olaszország, skandináv államok - univerzális bankok kontinentális mintája; Anglia - specializált bankok rendszere; Belgium, Franciaország - átmeneti típus), ugyanúgy a banktípusokat (letéti, beruházási és vegyes/univerzális bankok). Lásd Tomka Béla: Érdek és érdektelenség. A bank-ipar viszony a századforduló Magyarországán 1892-1913 (a továbbiakban: Tomka - II.). Debrecen, 1999, 14-16. p. 7. sz. jegyzet (a cameroni tézisek és a nemzetközi szakirodalom aktuális eredményeinek figyelembevételével a bankszektor hozzájárulását vizsgálja a magyarországi gazdasági fejlődéshez).
  5. A szövetkezeti formában működő, de banküzleti tevékenységet folytató Magyar Földhitelintézet (1863) és a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete (1879), amely "altruista alapon" és a középbirtokosságot támogatta, nem tekinthető szakosodott pénzintézetnek.
  6. Tomka - I. 659-660. p., Tomka - II. 59., 77. p.
  7. Tomka - I. 661. p.
  8. "Az 1870-es évek vége és az 1890-es évek eleje közötti időszakban tehát létrejöttek azok a keretek, amelyek között a következő évtizedek nagy expanziója végbement. Kialakult azoknak a pénzintézeteknek a köre, amelyek a világháborúig - sőt, azon túl is - meghatározták a magyar bankügy fejlődését, s fő vonalaiban kiformálódott az az üzleti struktúra, amely szintén jó ideig jellemző maradt." Tomka - II. 74. p.; Bácskai Tamás: A Magyar Nemzeti Bank története I. Az Osztrák Nemzeti Banktól a Magyar Nemzeti Bankig 1816-1924. Budapest, 1993, 265-267. p.
  9. Tomka - II. 64., 70., 75., 82-84. p. (a bank-ipar viszony részletes elemzésére lásd a fenti munkákat Tomka Bélától).
  10. Tomka Béla: A magyarországi pénzintézetek rövid története (1836-1947). Budapest, 1996. 14. p. (a magyarországi bank- és pénzügyi fejlődés legújabb feldolgozása). Tomka - II. 60. p., Bácskai: i. m. 115-119. p., Pénzügyi Szemle, III. évf. 1921. április 6. 12-13. sz. 1-2. p.
  11. Lásd Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1836-1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896, 150-155. p. és Márkus Dezső (szerk.): Magyar Tövénytár 1875-1876. évi törvényczikkek. Budapest, 1896, 120-207. p.
  12. Horváth, ©tefan-Valach, Ján: Peňaľníctvo na Slovensku do roku 1918. Bratislava, 1975, 64-86. p. Uo. a szövetkezetekre 86-89. p., az ipari vállalkozásokra és a nemzetiségi pénzügyi piacra 104-137. p.
    A 20. század elejének szlovák banktörténeti feldolgozásaiból vö. pl. Písch, Mikuláą: Vzrast a vývinové tendencie slovenského účastinárskeho peňaľníctva v rokoch 1900- 1918. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského - Historica. 12-13. évf. 1961-1962, 293-329. p.; Úloha slovenských bánk vo vývine slovenského priemyslu v období imperializmu v rokoch 1900 aľ 1918. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského - Historica, 14. évf. 1963, 41-73. p.
    A cseh tőke szerepvállalására lásd Nečas, Ctibor: Na prahu české kapitálové expanze. Brno, 1987, 38-39., 42., 53-54., 60-62., 83-85. p.
    A szlovák nemzetfejlődésre lásd Polányi Imre: A szlovák társadalom és polgári nemzeti mozgalom a századfordulón (1895-1905). Budapest, 1987. - Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés - magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Pozsony, 1995.
    A szövetkezeti mozgalom történeti fejlődésére az újabb munkák közül vö. Fabricius, Miroslav-Holec, Roman-Peąek, Ján-Virsik, Otto: 150 rokov slovenského druľstevníctva. Ví»azstvá a prehry. Bratislava, 1995. - Martuliak, Pavol: Stopä»desiat rokov slovenského druľstevníctva 1845-1995. Nitra, 1995.
  13. A felvidéki (alapjaiban még kutatásra váró) dualizmus kori szlovák-magyar bankkonkurencia nemzetiségi lecsapódásáira vö. pl. Pánszláv bankok. Felvidéki Őr (a továbbiakban: FŐ), III. évf. 1909. július 15. 1. sz.; Közgazdasági feladataink a Felvidéken. uo. A Felvidék megmagyarosodásának közgazdasági tényezői. FŐ, IV. évf. 1910. november 16. 11. sz. 7-9. p.; A tót bankok terjeszkedése. FŐ, V. évf. 1911. január 1. 1. sz. 12. p. vagy a Magyar Általános Hitelbank által létrehozott Felvidéki Hitelbanknak szánt szerepet "a pánszláv tőke" visszaszorítására, valamint a magyarosítás "gazdasági megalapozására." Lásd A hitelbank és a felvidéki pénzintézetek. FŐ, V. évf. 1911. március 1. 3. sz. 25-26. p. Gazdasági akció a pánszláv intézetek ellen. FŐ, V. 1911. május 1. 5. sz. 33. p. A Felvidéki Hitelbank újabb akciója. Uo. A magyarországi szövetkezeti mozgalom fejlődési állomásaival nem foglalkozom.
  14. Lacina - I. 12-25. p. A pénzintézetek fejlődésre lásd Brusatti, Alois (Hrsg.): i. m. 358-365. p.
  15. A ®ivnostenská banka bécsi és brünni fiókján keresztül tartotta a kapcsolatokat a magyarországi szlovák intézetekkel. Részt vett az 1879-ben alapított Rózsahegyi Hitelbank (Ruľomberská úverová banka) tőkeemelésében, amely 1900-ig a második legerősebb szlovák nemzetiségi bank volt. Lásd Dokumenty z Archívu Národnej banky Slovenska. Bratislava, 2001, 42. p. Külföldi tőkeexpenzáció jellemezte a Sporobankát, a Pragobankát és a Česká průmyslová bankát is.
    A cseh nemzetiségi bankok előretörése az 1900-1913 közötti időszakra tehető, amikor a csehországi német bankok 236%-os és a bécsi fiókok 208%-os banknövekedésével szemben 480%-ot értek el. Tőkemegoszlás tekintetében a csehek részesedése 175 millióról (1900) több mint 1 milliárdra (1913) növekedett, de ez - az osztrák területek banktőkéjéből - csak 13% volt (a csehországi német: 10%, a bécsi tőke: 71%), így általában véve az osztrák-német tőkejelenlét meghatározó volt. Jindra, Zdeněk: K rozvoji českého bankovního kapitálu před první světovou válkou. Československý časopis historický, 1957. 3. sz. 514-515., 517. p. (vö. a 2. táblázat adatait, ill. az 518. p. 3. tábázatát).
    A cseh tartományokban a német és a cseh nemzetiségi programokra pregnáns (tartalmi kifejeződésükben nagyon hasonló) jelszavak is utaltak: "Svůj k svému" ("Mienket a mienkhez"), "Deutsches Geld nur für deutsche Zwecke" ("Német pénz csak német célokra").
  16. Három jelzálogintézet jött létre: a cseh tartomány részére a Hypoteční banka království českého (1865, Prága), Morvaországban a Hypoteční banka Markrabství moravského (1875, Brünn) és Sziléziában a Slezský zemský pozemkový ústav úvěrní (1896, Opava). További tartományi bankok még Brünnben (Zemědělská banka Markrabství moravského, 1896) és Opavában (Slezský komunální úvěrní ústav, 1896) nyíltak. Lásd Ubiria, Michal-Kadlec, Vladimír-Matas, Jiří: Peněľní a úvěrová soustava ČSR za kapitalizmu. Praha, 1958, 50-59. p.
  17. A cseh gazdaságtörténeti szakirodalom a magyartól eltérő szövetkezeti intézményi formákra, a városi/vidéki hitelszövetkezetekre és a járási gazdasági szövetkezetekre a "záloľne" (zálogház) kifejezést használja.
  18. Lacina - I. 177-178. p.
  19. Részesedésük 1900-1913 között a 77%-os növekedés ellenére az összes takarékbetét állományából csökkent (1900: 71%, 1913: 64%). 1901-ben alakult meg a Zentrallbank der deutschen Sparkassen, 1905-ben a Reichsverband deutscher Sparkassen in Österreich. Céljuk nemcsak anyagi érdekeik védelme volt, hanem az előretörő cseh tőke visszaszorítása is. A cseh takarékpénztárak tőkeközpontjának 1903-es alapítása (Ústřední banka českých spořitelen) ellenére a német befolyás megmaradt. 1913 végén a birodalom nyugati részén az összes betét 75%-át kezelték a csehek 15%-ával szemben. Brusatti, Alois (Hrsg.): i. m. 363-364. p.
  20. A takarékpénztárak fejlődése (Forrás: Lacina - I. 180-181. p. Megjegyzés: * millió Kč-ban)


  1. A "kampeličky" kifejezés Kampelík, Frantiąek Cyril (1805-1872) vezetéknevéből származik. Cseh orvos volt, a kölcsönös segélyegyletek és a szövetkezetei mozgalom propagátora. Lásd Malá československá encyklopedie. III. köt. Praha, 1986, 280. p. A monarchiabeli fejlődésükre lásd Brusatti, Alois (Hrsg.): i. m. 364. p.
  2. A városi hitelszövetkezetek fejlődése (Forrás: Lacina - I. 182. p. Megjegyzés: * millió Kč-ban)


      A vidéki hitelszövetkezetek fejlődése (Forrás: Lacina - I.       183-184. p. Megjegyzés: * millió Kč-ban)

  1. Lacina - I. 182. p.
  2. Ubiria, Michal-Kadlec, Vladimír-Matas, Jiří: Peněľní a úvěrová soustava ČSR za kapitalizmu. I. m. 33-35. p.
  3. A hadikölcsönkérdés történeti vizsgálata - szlovákiai magyar szempontból - még várat magára. Nem elhanyagolható nemzetiségi megnyilvánulása volt mind a cseh országrészekben, mind Szlovákiában. Általánosságban elmondható, hogy a világháború alatt a cseh bankok kisebb arányban vásároltak osztrák hadikölcsönkötvényeket (ez nem jelenti azt, hogy nem voltak részesei a háborús konjunktúrának). 1918 folyamán már nagy mennyiségben adták őket el (pl. a vezető nagybankok közül sem a ®ivnostenská bankának, sem a Praľská úvěrní bankának nem volt a tulajdonában).
    Szlovákiában és Kárpátalján szintén megvolt az etnikai vetülete. A szlovák bankok kisebb számban vásárolták, és a fordulat után mindjárt igyekeztek rajtuk túladni. A magyar és német pénzintézetek inkább a kivárásra rendezkedtek be, ugyanakkor a pénzbőség idején nem akarták fölösleges tőkéiket szaporítani. A magyar nemzetiségi bankkörök fő célja a magyar hadikölcsönök legitimitásának elismertetése, az állam által történő beváltása, valamint a méltányos rendezés elérése volt. Ez az érvrendszer 1919-1924 között széles skálán mozgott, de a korszak magyar pénzügyi konszolidációs irányelveibe (érdekérvényesítés a pénzügyi kormányzat felé, a lekötött budapesti tőkék visszahozatala) illeszkedett. A probléma törvényi rendezésére 1923-1924 folyamán történtek kísérletek. 1924-ben becserélésükről született döntés. Vö. pl. PSZ, I. évf. 1919. november 5. 1. sz. 8-9.p.; PSZ, I. évf. 1919. november 12. 2. sz. 7-8. p.; PSZ, I. évf. 1919. december 17. 7. sz. 4-7. p.; PSZ, IV. évf. 1922. november 15. 46. sz. 1-2. p.; PSZ, V. évf. 1923. március 8. 10. sz. 3-4. p.; PSZ, V. évf. 1923. október 10. 41. sz. 2-3. p.; PSZ, VI. évf. 1924. július 2. 27. sz. 6. p; PSZ; VI. évf. 1924. január 30. 5. sz. 3. p.; Kárpátaljai Magyar Almanach az 1925. évre. Uľhorod-Ungvár, 95-96. p.
    Korabeli adatok szerint a magyar és a német bankok összes (magyar és osztrák) hadikölcsöneinek nagysága 1,1 milliárd Kč volt. A szlovák bankok 22,6 millió Kč nagysággal rendelkeztek (a névérték inflatorikus irányba változott). Vö. Gaucsík István: A magyar és a német pénzintézetek bankegyesületének megalakulása Csehszlovákiában (1918-1920). Fórum Társadalomtudományi Szemle, IV. évf. 2002. 1. sz. 83-105. p.
  4. A rendelkezésekre lásd Lacina - I. 150., 153. p.; uő: Hospodářska politika české burľoázie a vznik Československé republiky. Československý časopis historický, 32. évf. 1984. 5. sz. 684. p., a pénzelkülönítésre 685-687. p.; Horváth, ©tefan-Valach, Ján: i. m. 23-24. p.; Teichová: i. m. 60-61. p.; Průcha, Václav: Hospodárske dejiny Československa v 19. a 20. storočí. Bratislava, 1974. 144-147. p. Bácskai: i. m. 414. p.
    A pénzelkülönítés és a lebélyegzés a bankok számára sok gondot okozott. Jelentős mennyiségben kerültek forgalomba hamis bélyeggel ellátott bankjegyek, amelyekért a pénzügyminisztérium később kártérítést fizetett. Az új pénznem bevezetése sem volt zökkenőmentes. A jegybankszerepek megváltozása néhány esetben tőkeveszteséggel is járt. Vö. PSZ, I. évf. 1919. december 3. 5. sz. 5-6. p.; PSZ, V. évf. 1923. február 22. 8. sz. 5. p.; PSZ, I. évf. 1919. november 5. 1. sz. 7. p. (Egy forráshivatkozás nélküli szlovák munka a pénzhamisítást a magyar irredenta törekvésekkel kapcsolja össze, amelynek eredményeként 1922-ben a csehszlovák 500 koronást ki kellett vonni a forgalomból. Lásd Dokumenty z Archívu Národnej banky Slovenska. I. m. 10. p. 11. jegyzet.
    Kárpátalja periferikus helyzetéből is adódó súlyos közgazdasági válságát a pénzreform még jobban kiélezte. A korabeli vélemény katasztrofális állapotokat mutatott be: "Területünk érdekes politikai alakulat, autonóm terület - de gazdasági helyzete teljesen elüt Szlovenszkóétól, sőt magának Kárpátrussiának gazdasági élete annyira elüt egymástól keleten és nyugaton, mintha politikailag nem is volna egységes. Ungvár és környéke más képet mutat, mintha Szlovenszkóban járnánk, ipar és kereskedelem Szlovenszkóéba kapcsolódik, ezzel szemben Munkács és környéke speciális helyzetben van. Magyarország és a románok áltak megszállt területtől elzárva sajátságos életet él, forgalma Csehszlovákia felé gravitál. Gyáripara nincs, nyersanyaggal alig rendelkezik, e téren tehát importra szorul, csupán élelmiszerrel volna képes magát ellátni. Az importált cikkeket cseh pénzben, vagyis sokollal [a cseh korona egy ideig használt megnevezése - a szerző megj.] kell fizetni, ezzel szemben területünkön az Osztrák-Magyar Bank kék bankjegyei vannak forgalomban, miután a pénzre vonatkozólag eddig semmiféle intézkedés sem történt. Kárpátrussia területe tehát, ha politikailag egységes is - pénzügyileg nem az. Munkács és környékének kettős valutája van, egy félhivatalos: a sokol és egy forgalmi: a kék bankjegy. Félhivatalosnak mondjuk a sokolt, mert annyi intézkedés történt már erre vonatkozólag, hogy a rendeletek tömkelege káoszt teremtett. Hol hivatalosnak deklarálták a sokolt, hol pedig megfosztották hivatalos jellegétől. Jelenleg annyiban lehetne talán félhivatalosnak mondani, mert a köztisztviselők sokolban, illetőleg a megfelelő átszámítási árfolyam alapján - kékben - kapják fizetésüket, ezzel szemben a magánalkalmazottak és munkások munkabérét kék bankjeggyel fizetik." Közérdek (a továbbiakban K), II. évf. 1920. március 21. 12. sz. 2. p.
    A kormányzat a kárpátaljai bankok részére a pénzkicserélésből származó károk kompenzálását is megígérte, de az összegeket két év alatt (!) sem folyósította. Az intézetek érdekvédelmét ellátó Pénzintézetek Egyesülete az adminisztratív teendők felkarolásával segített rajtuk. Időben bejelentették kártérítési igényüket és igazolták közhasznú jellegű működésüket is. Ennek ellenére az állam részéről a hosszadalmas eljárási procedúra és a helyi viszonyokat jól ismerő szakemberek hiánya miatt nem kapták meg az összegeket. PSZ, IV. évf. 1922. december 21. 51. sz. 1-2. p.
    A Zemská banka a 49. sz. törvény szerint 1918. november 19-től ideiglenesen ellátta a jegybank feladatát. Ez a gyakorlatban nem valósult meg. Lásd Horváth, ©tefan-Valach, Ján: I. m. 23. p. Bácskai (i. m. 413-414. p.) 1918. november 10-re teszi banjegykibocsátási szabadalmát.
  5. PSZ, IV. 1922. október 12. 41. sz. 8. p.
  6. A rendelet intézkedéseire lásd PSZ, I. évf. 1919. december 31. 9. sz. 7. p.; PSZ, II. évf. 1920. január 14. 2. sz. 7. p.; PSZ, II. évf. 1920. január 21. 3. sz. 5. p.; PSZ, II. évf. 1920. február 11. 6. sz. 3. p. Ezen kívül a hivatalos szövegben fordítási pontatlanságok is felmerültek, amelyek félreértésekre adhattak okot. A kritikára lásd PSZ, I. évf. 1919. december 31. 9. sz. 4-5. p. A rendelet érvényességére lásd PSZ, V. évf. 1923. január 11. 2. sz. 6. p. Egy 1924-ből származó adatsor alapján nyilvánvaló, hogy a rendkívüli megszorító intézkedéseket nagyszámú magyar bankra terjesztették ki. Lásd PSZ, VI. évf. 1924. április 2. 14. sz. 4-5. p.
  7. Az államfordulat után politikai-karhatalmi ellenőrzésre is volt példa. A Pozsonyi I. Takarékbank bizottsági és igazgatósági ülésén rendőr vett részt. A vezetőség nevében dr. Weidenhoffer Károly igazgatósági tag a következőképpen érvelt: "intézetünk nem politikai társaság, hanem kereskedelmi részvénytársaság, melynek a hivatalos titkot minden körülmények között meg kell őriznie." Lásd Igazgatósági ülés 1919. november 12-én. 66-67.p. A biztosok néha a politikai nyomásgyakorlástól sem riadtak vissza. A fenti bank a takarékpénztári törvény szerint megváltoztatta nevét. Az 1923-ban kinevezett új kormánybiztos, dr. Lauko Dezső az igazgatóság véleményét kérte azon kérdésére, mely szerint a pénzintézet hajlandó lett volna-e a "Takarékbank" szót elhagyni, a "Pozsonyi" és a "Pressburger" szavakat pedig a "Bratislavai", ill. a "Bratislavaer" kifejezésekkel helyettesíteni. Ez a pénzintézet hivatalos megnevezésének gyökeres átalakítását jelentette volna, azaz a teljes szlovákosítását. Az igazgatóság - úgy tűnik, finom taktikázással - 15 napi haladékot kért, majd a javaslatot kereken elutasította. Lásd Igazgatósági ülés 1923. február 23-án, 197. p. és Igazgatósági ülés 1923. március 7-én 198. p. (1931-ben azonban hatósági utasításra nevét Bratislavai I. Takarékbankra kellett változtatnia. Lásd A 100 éves Bratislavai I. Takarékbank R.T. azelőtt Pozsonyi I. Takarékpénztár, 1842-1942. Pozsony, 1942, 27-28. p.).
    Az első biztossal, dr. Igor Beniačcsal kapcsolatban nem voltak ilyen gondjaik, sőt ő 1921-ben az alaptőkeemelés ügyében is közbenjárt (5 hónap múlva a pénzügyminisztérium ezért mentette fel?). Lehet, hogy valamilyen halózati összeköttetések kialakulhattak, mert a volt biztos neve 1922-ben bukkan fel a Kassai Takarékbank igazgatóságában. A pozsonyiak az előző megegyezés szerint részt vettek a kelet-szlovákiai intézet alaptőke-emelésében és az igazgatóságba két tagot (egyikük Beniač), a felügyelő-bizottságba egy személyt kooptáltak. Lásd Igazgatósági ülés 1920. december 27-én, 122. p. Igazgatósági ülés 1921. február 8-án, 126. p. Igazgatósági ülés 1921. május 31-én, 138. p. Igazgatósági ülés 1922. január 31-én, 160-161. p. Igazgatósági ülés 1922. május 19-én, 172. p. A bank nem volt teljesen kiszolgáltatva a biztosnak. Erre a saját érdekérvényesítésre lásd Igazgatósági ülés 1921. január 20-án, 123-124. p. A jegyzetbeli levéltári hivatkozásokat lásd Pozsonyi I. Takarékbank - Igazgatósági ülések jegyzőkönyve 1918. január 28-tól 1926. I. 27-éig. Archív Národnej banky Slovenska (a továbbiakban: ANBS). Fond: Bratislavská I. sporivá banka, úč. spol. 1842-1946 (1950).
  8. PSZ, II. 1920. június 23. 25. sz. 2-5. p. (a törvényjavaslat szövege, az ezen történt változtatásokra lásd PSZ, II. évf. 1920. április 14. 15. sz. 5-6. p.). Később a kormányt felhatalmazták "állami fizetési eszközökből készpénzbetétek" nyújtására ezeknek az intézeteknek, 1923-1925 között max. 15 millió Kč értékben. Lásd PSZ, V. 1923. január 11. 2. sz. 6-7. p.
  9. PSZ, II. 1920. március 10. 10. sz. 6. p. A kompetenciavesztés vádja is megjelenik (pl. nem vették figyelembe a régi "kipróbált szakemberek" tanácsait, akik "Szlovenszkó mai hiteléletét megteremtették [sic!]"). Paradox módon a törvény pozitívan hatott a kibontakozó magyar nemzetiségi bankegyesületi szervezkedésre. Lásd még PSZ, II. 1920. augusztus 4. 31. sz. 5. p. A cseh takarékpénztárak szövetsége felismerte helyzetének megszilárdítási lehetőségét Szlovákiában, ezért a gazdasági és politikai köröket próbálta befolyásolni. Ezt az érdekérvényesítést, a takarékpénztárak egyoldalú preferálását a magyar bankok elutasították. Vö. PSZ, II. évf. 1920. június 23. 25. sz. 1-2. p.
    A gyakorlatban a régi, hagyományos cégnevek megváltoztatása különösebb ellenvetések nélkül ment végbe. Vö. pl. a Pozsonyi I. Takarékbankra: A 100 éves Bratislavai I. Takarékbank R.T. azelőtt Pozsonyi I. Takarékpénztár. I. m. 27. p. az Ipolysági Takarékbankra: Jegyzőkönyv felvéve az "Ipolysági Takarékpénztárnak" Ipolyságon (...) 1921. évi május hó 24. napján (...) megtartott rendes közgyűléséről. 12. p. és Jegyzőkönyv felvéve az "Ipolysági Takarékpénztár"-nak Ipolyságon (...) 1921. július hó 11. napján (...) megtartott újabb rendkívüli közgyűléséről. 3-4. p. ANBS. Fond: ©ahská sporiteµňa - ©ahy, Vedenie ústavu 3, 1872-1944. 2. doboz. A hetvenötéves Ipolysági Takarékpénztár. Közzéteszi az Ipolysági Takarékpénztár igazgatósága. Budapest, é. n. [1943] 24. p.
    Ellenben a pozsonyi intézményi feliratok magyartalanítása, valamint a magyar nyelv visszaszorítására tett hatalmi intézkedések már 1919 februárjától elkezdődtek. Lásd Szarka László: A (cseh) szlovákiai magyar közösség nyolc évtizede 1918-1998. In: Tóth László-Filep Tmás Gusztáv (szerk.): A (cseh) szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998. I. köt. Budapest, 1998, 15-16. p., a pozsonyi uralomváltás kordokumentumára lásd Jankovics Marcell: Húsz esztendő Pozsonyban. Pozsony, 2000, 43-70., 88-99. p., a Pozsonyi I. Takarékbank ezt szinte "sztoikus nyugalommal" könyvelte el: "Dr. Srobár [sic!] miniszter úr rendeletére a cégtáblák olyként megváltoztatandók, hogy ezeken elsősorban a tót czég elnevezés kitüntetessék. Tudomásul szolgál avval, hogy ez által a czégbejegyzés változást nem szenved." Igazgatósági ülés 1919. július 14. 56. p. In: Pozsonyi I. Takarékbank - Igazgatósági ülések jegyzőkönyve 1918. január 28-tól 1926. I. 27-éig. ANBS. Fond: Bratislavská I. sporivá banka, úč. spol. 1842-1946 (1950).
  10. A bankegyesületre lásd Gaucsík István: A magyar és a német pénzintézetek bankegyesületének megalakulása Csehszlovákiában (1918-1920). Fórum Társadalomtudományi Szemle, IV. évf. 2002. 1. sz. 94-98. p. Hoepfner Gusztáv a Szepesi Hitelbank főigazgatója volt. Lásd Leitung der Geldinstitute in Slovensko und Podkarpatska Rus. In: III. Jahresbericht des Verbandes der Geldinstitute in Slovensko und Podkarpatska-Rus vom Jahre 1922. I. Teil. Bratislava, (é. n.), III. p.
    A bankok attól is tartottak, hogy a felügyelet visszaéléseknek is teret adhat, ill. a konkurens szlovák és cseh pénzintézetek ezt saját céljaikra használják fel. Lásd K, II. évf. 1920. január 25. 4. sz. 3. p. A szepesi német bankok 1920. július 6-án, poprádi gyűlésükön a takarékpénztári törvény megváltoztatását kérték, mert rendelkezései rájuk nézve "egyenesen sérelmesek és károsak." K, II. évf. 1920. július 18. 29. sz. 6. p.
  11. PSZ, II. évf. 1920. július 29. 30. sz. 1-3. p.
  12. A Pozsonyi Iparbank 1919. évi üzleti jelentése az 1920. június 20-án megtartandó LII. rendes közgyűléshez. Geschäftsbericht der Pressburger Gewerbebank pro 1919 zur Vorlage an die LII. ordentliche Generalversammlung am 20. juni 1920. Pozsony, 1920. 4. p.
  13. A törvény hatályba lépésétől számított három év elteltével a pozsonyi Városi Takarékpénztár (Mestská sporiteµňa v Bratislave) igazgatója - a takarékpénztári mozgalom szegényes szlovákiai mérlegét elkészítve - a korábbi állapotok tulajdonképpeni változatlanságáról számolt be. 1923-ban szakosodott intézetként csak két takarékpénztár működött. Míg kezdetben a szlovák szakemberek hiánya is akadályozta tevékenységüket, addig bevezetésüktől kezdve a kereskedelmi bankok részéről (a szlovákokra gondolt, de a magyar pénzintézetekre is érvényes volt) egyre növekedett a velük szemben megnyilvánuló bizalmatlanság. A konkurencia vádját cáfolta: a szakosodás küszöbén álló szlovákiai hitelintézeteknek a törvény adta előírásoknak megfelelő üzleti területekre kellett ráállniuk. A bankok félelmét a nagy betétveszteségektől alaptalannak tartotta. Érvelését a következő gondolattal támasztotta alá: a takarékpénztáraknak Szlovákiában is az a feladatuk, hogy olyan szerepet töltsenek be, mint Csehországban, azaz a bankszférát támogató, alapozó funkcióval bírjanak. Nem tartotta megalapozottnak azt a vádat sem, hogy az intézeti formájuk elavult, hiszen az alsóbb néprétegek csakis feléjük fordulhattak, így pótolhatatlan szociális feladatokat is elláttak. Lásd Lloyd - Az Üzlet, III. évf. 1923. szeptember 15. 18. sz. 1. p. és uo. 1923. október 1. 19. sz. 1. p.
  14. Horváth, ©tefan-Valach, Ján: i. m. 11-12. p.
  15. PSZ, II. évf. 1920. január 14. 2. sz. 5. p. Kétféle tervük is volt, már megcélzott csehországi bankokkal, ill. egy pozsonyi intézet átalakításával.
  16. PSZ, IV. évf. 1922. november 3. 44. sz. 5.p.
  17. PSZ, V. évf. 1923. augusztus 29. 35. sz. 3-4. p. A magyar és a német pénzintézetek bankegyesülete üdvözölte a fiók létrejöttét, hiszen az felvállalhatta jelzálogadósságaik konvertálását (a hivatkozott írás visszatükrözi a cseh bank képviseletében kiküldött szlovák szakember és a magyar szaklap szerkesztője közti véleménykülönbségek lényeges elemeit is).
  18. Jirásek, Josef: Desa» rokov vývoja slovenského peňaľníctva. In: Zlatá kniha Slovenska. Bratislava, 1929, 360. p. - Horváth, ©tefan-Valach, Ján: i. m. 60-61. p.