Fórum Kisebbségkut. Int. -> Publikációk -> Fórum Társadalomtudományi Szemle -> IV.évfolyam, 2002/3. szám

A szlovákiai magyarok néprajzi szintéziséről /*/
Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest-Dunaszerdahely, Osiris-Lilium Aurum Könyvkiadó, 2002, 542 p.

Ján Botík:
A magyarok hagyományos kultúráját bemutató szintézishez

Liszka Józsefnek a közelmúltban megjelent A szlovákiai magyarok néprajza című kötete kétségkívül a komáromi Etnológiai Központ tevékenységének legjelentősebb eredménye. E mostani alkalmat kihasználva őszintén gratulálok mind a szerzőnek, mind az intézménynek, ahol ez az impozáns mű megszületett. Meggyőződésem, hogy a kötet megjelenése nem csupán Liszka József és a Fórum Intézet számára jelent különleges eseményt, hanem a Szlovákiában élő magyaroknak is. Az a tény, hogy a mai konferencián a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, Kósa László akadémikus már bemutatta és értékelte is a kiadványt, arról tanúskodik, hogy Liszka József könyvének megjelenése egyben a magyar néprajzkutatás egyik fontos eseménye is. Engedjék meg, hogy én is kifejezzem azon véleményemet, hogy A szlovákiai magyarok néprajza című szintézis a szlovák néprajztudomány viszonylatában is különleges jelentőséggel bír.

A szlovák néprajzkutatás számára a szlovákiai magyarok hagyományos kultúráját bemutató szintézis figyelemre méltó és elsősorban abból a szempontból hasznos, hogy olyan összefüggéseket tárgyal, amelyek Szlovákia területének azt a jelentős részét érinti, ahol a több mint félmilliós magyar kisebbség él. Mivel a szlovák néprajzkutatás keretében éppen ez számít a kevésbé és rendszertelenül kutatott területnek, Liszka szintézise nélkülözhetetlen Szlovákia hagyományos kultúrája teljes képének megrajzolásánál is.

Bár nem áll módomban hogy most részletesen taglaljam a felvázolt helyzet okait, ennek ellenére mégis tennék egy rövid megjegyzést. Az, hogy Szlovákia területe néprajzilag csupán részlegesen feltárt, kutatott, nem csupán a magyar etnikumra vonatkozik. A Szlovákia területén élő más etnikumokról is csupán hiányos ismeretekkel rendelkezünk, és elsősorban a németek, a romák és a zsidók tekintetében van ez így. Nem véletlen, hogy ugyanez a megállapítás igaz a környező országok vonatkozásában is. Valószínűleg az európai néprajz azon hagyományából fakad, hogy a hivatalos kutatás figyelme elsősorban a saját etnikum kutatására összpontosult. Ebből adódik, hogy az Európa egyes országainak népi kultúráját bemutató szintézisek nem vették figyelembe a nemzetiségi összetételt, a multikulturális jelleget. E gyakorlatból következik, hogy a nemzeti kisebbségek népi kultúráját elsősorban az anyaországbeli kutatók vizsgálják, vagy pedig az adott kisebbség maga. Ennek az anomáliának a megszüntetése érdekében Szlovákiában múzeumi jellegű dokumentációs munkahelyeket hoztak létre, amelyek a kisebbségi kultúra kutatását és bemutatását hivatottak biztosítani. Legelőször az Ukrán-ruszin Kultúra Múzeuma kezdte meg ilyen jellegű tevékenységét, majd néhány évtized múltán létrejött a zsidó és a német, valamint a horvát és a cseh kultúra dokumentációs központja is. Emellett paradox módon a magyar és roma kisebbség számára, amelyek számukat tekintve a legnépesebb nemzetiségi csoportot alkotják Szlovákiában, az ilyen múzeumok létrehozása jelentős szervezési és hatásköri problémákba ütközött a múltban, s jelent problémát mind a mai napig. Ha nem tévedek, részben éppen ezek a megoldatlan problémák eredményezték, hogy a polgári kezdeményezésként létrejött Fórum Intézet - amely a szlovákiai magyar kisebbség társadalomtudományi kutatását tűzte ki célul - keretében alakult meg az Etnológiai Központ. Fő küldetése annak a problémának a megoldása volt, amelyet a Szlovák Köztársaság hivatalos szerveinek nem sikerült. Vagyis: létrehozni egy olyan néprajzi kutatóintézetet, amely a szlovákiai magyarok kultúráját vizsgálja egész Szlovákia viszonylatában. Ennek a lépésnek a helyességét a legalaposabban azok az eredmények támasztják alá, amelyekről az Etnológiai Központ éppen ezen a mai konferencián számol be.

E kitérő után most rátérek a dolog szakmai részére, vagyis Liszka József kötetének tartalmi és szerkezeti bemutatására, értékelésére. Mivel éppen a közelmúltban ismertettem hasonló szintéziseket Horvátországban és Morvaországban, össze tudom hasonlítani ezekkel, s megállapíthatom, hogy Liszka szintézisen azon túl, hogy teljes mértékben megfelel az igényes tudományos kritériumoknak, néhány, a hagyományostól eltérő szerkezeti megoldással is szolgál. Figyelemreméltó, hogy a szerző nem csupán a népi kultúra szokványos jelenségeinek a bemutatására hagyatkozott, hanem az azokat meghatározó, befolyásoló "külső", a népi kultúrától végső soron független hatásokat is számba vette. A szintézis egyik fontos része a szlovákiai magyar néprajzi kutatás történetének szentelt fejezet. Az egyes történeti határokat és korszakokat azokhoz a politikai eseményekhez köti, amelyek meghatározták a magyar kisebbség történeti fejlődését az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésétől napjainkig. Ez a megközelítés módot ad arra, hogy bemutassa a magyarországi kutatás viszonyulását ehhez a területhez először, amikor az még a történeti Magyarország részét képezte. Később olyan feltételek között, amikor a nemzeti többség nemzeti kisebbséggé vált az újonnan megalakult Csehszlovákia területén, majd azt az időszakot, amikor a bécsi döntés értelmében a magyar lakosság zöme ismét az anyaországhoz került. Végül a háborút követő időszakot, amikor is Csehszlovákiában a magyar kisebbség hasonló helyzetbe került, mint a két világháború közötti időszakban. A második világháború utáni kisebbségi létre a diszkrimináció különféle megnyilvánulásai, a jogtalanság és a kényszerű kitelepülés stb. volt a jellemző. Természetes (logikus), hogy az említett politikai fordulatok következtében a magyar kisebbség jelentős része mindig egy egészen más, megváltozott jogi helyzetbe került. Ebből adódóan a néprajzi kutatások irányvonala, motivációja is más és más lett, így legtöbbször az összegyűjtött kutatási eredmények prezentálása általában az adott politikai viszonyoknak megfelelően tendenciózus volt. Liszka József historiográfiai áttekintése segítséget nyújt abban, hogy a felsorolt tények alapján eligazodhassunk, s megismerjük azokat a forrásokat, tényeket, amelyek a szlovákiai magyarok kisebbségi tudatát formálták az idők folyamán. Liszka könyve ezen részének legfontosabb hozadékát azonban abban látom, hogy szisztematikusan elrendezve és kritikusabban értékelve hozzáférhetővé tette számunkra a szlovákiai magyarok etnográfiai és folklorisztikai kutatásának eredményeit. A szlovák néprajzkutatók számára így teljesen új, eddig ismeretlen, fontos tudományos ismeretek horizontjai válnak hozzáférhetővé.

A szlovák néprajzkutatók számára Liszka szintézise, a népi kultúra konkrét jelenségeinek tárgyalásánál, egyben tanulságul szolgál a tartalmi tagolás módszere szempontjából is. Nem a néprajzi monográfiák eddig megszokott módszerét követte ugyanis, vagyis nem tárgyalta külön-külön a népi kultúra tárgyi, szociális, szellemi és művészeti kategóriáit. Olyan módszert választott, hogy először azokat a különféle speciális tényezőket mutatja be, amelyek az idők folyamán a szlovákiai magyarok népi kultúráját alakították. Ezt követően fogott hozzá a hagyományos kultúra egyes összetevőinek jellemzéséhez. Az egyes jelenségeket az olyan néprajzi tájegységek, néprajzi csoportok bemutatásánál tárgyalja, mint a Csallóköz, Mátyusföld, Zoboralja, palócok stb. Az így ismertetett jelenségcsoportok prezentálása sokkal nehezebb feladat, azonban egyben a leghatékonyabb módszer. Elsősorban azért, mivel a népi kultúra azon legfontosabb részeit, ismertetőit összegzi, amelyek a regionális sokszínűségben az adott régióra jellemzőek.

Liszka szintézisének további módszertani hozadéka, hogy nem csupán a magyar kisebbség oldaláról közelíti meg és értékeli a problémát. A szlovákiai magyarokat egyrészt mint a magyar nemzet, de egyben mint a Szlovák Köztársaság nemzetiségi struktúrájának szerves részét mutatja be. E koncepció keretében összhangba kerültek egyrészt a szlovákiai magyar kisebbség kutatóinak eredményei a magyarországi és a szlovák néprajzkutatók eredményeivel. Azon módszertani szempontok alapján, melyeket Liszka József a nemzeti kisebbségek kutatásában kialakított és követett, a szlovákiai magyarok népi kultúrájának egyes jelenségeit szinkretikus jelenségként mutatta be, vagyis a magyar etnikum sajátos kulturális elemeinek kontinuitásán túl rámutatott azokra az új elemekre, hatásokra is, amelyek az őt körülvevő ún. többségi társadalomtól (cseh vagy szlovák) vett át.

A szlovákiai magyarok néprajza című kötet figyelemre méltó szempontjainak felsorolását tovább folytathatnánk. Mivel azonban a rendelkezésemre álló időt már kimerítettem, engedjék meg, hogy befejezésül kifejezzem azon meggyőződésemet, hogy ez a szintézis a szlovák néprajzkutatók számára is az ismeretek fontos forrásává válik, s a szlovák néprajzi kutatás módszertani és elméleti problémák kidolgozásánál is inspiráló hatása lesz. Elsősorban akkor, ha sikerül valóra váltani azt a kiadói szándékot, hogy ez a kötet szlovák fordításban is megjelenjen.

(L. Juhász Ilona ford.)

Kósa László:
Gondolatok Liszka József monográfiája olvasásakor

Liszka József könyve, mint minden jó könyv, bőven kínál méltatni és vitatni valót, számos ötletet vet föl. Egy rövid ismertető előadásban lehetetlen mindre kitérni. Csupán néhány nagyobb vagy jelentősebb kérdést kívánok érinteni, lehetőleg olyanokat, amelyek eszmecserére serkentenek.

1. Mindenekelőtt a vállalkozás nagysága és formátuma érdemel tiszteletet és elismerést. Nem haragszik meg a szerző, ha azt mondom, hogy mindazok, akik diákkora óta ismerik őt, munkabírását és ügyszeretetét, szorgalmát és felkészültségét, tudták és várták, hogy ilyen vagy hasonló munkát előbb-utóbb letesz az asztalra. A formai dolgok körébe tartozik - egyszersmind alátámasztja az imént mondottakat - a mű impozáns tudományos segédlete, a nagyon gazdag irodalom- és forrásjegyzék, a mutatók sora és a kutatók életrajzi lexikona.

2. Kisebbségi-nemzetiségi népcsoportokról monográfia vagy monografikus igénynyel összegző mű nem sok, de készült már földrészünk egymástól távol eső tájain. Liszka József munkáját a politikai-történeti körülmények különböztetik meg ezek szinte mindegyikétől. Míg az előbbiek általában hosszabb szerves fejlődéssel kialakult népcsoportokat vizsgálnak, a szlovákiai magyarság nem várt, gyors, külső politikai döntés nyomán "jött létre". A szerves fejlődés feltételez történetileg változó, de a környezettől megkülönböztető, folytonosságban megnyilvánuló azonosságtudatot, és az a jól ismert kutatási tétel, hogy a kulturális jelenségek határa gyakran nem azonos az etnikai-nyelvi határokkal, egészen másként vetődik fel ebben az esetben, mint amikor az egyik napról a másikra meghúzott államhatár egyúttal népcsoporthatár is lesz. Úgy is közelíthetünk a problémához, hogy a szerző délen országhatárt, a többi égtáj felé nyelvi-etnikai határt volt kénytelen figyelembe venni, amikor a népcsoport vizsgálatára vállalkozott. Természetesen nem hibáztatom ezért, mert az okok - ahogyan mondani szokás - rajta kívül állnak. Durva politikatörténeti cezúrák a magyar népcsoport történetében többször érvényesültek, és mint látjuk, a vizsgálat periodizációja ezeket nem kerülhette ki. Ha így van, tudatosítanunk kell: a kötet eredményei ennek a történeti-földrajzi szempontnak a rávetülésével együtt értékelendők.

Bele tudom magam élni a szerző helyzetébe, hiszen kétszer is szembe kellett néznem a vázolt helyzetből adódó ellentmondással. Először 1968 nyarán, amikor egy hosszabb hivatalos tanulmányút tapasztalatai és olvasmányaim alapján Turczel Lajos kezdeményezésére készítettem el azt a tanulmányt, amelyre - talán nem szerénytelenség közbevetni, mennyire örömömre szolgál ez - mint úttörő áttekintésre Liszka József hivatkozik (A csehszlovákiai magyar néprajzi kutatás feladatai. Irodalmi Szemle, 1968. 8. sz. 748-761. p.). Ez az írás nemcsak néprajztudományi érdekből született, hanem a nemzetiségi közművelődés, az identitáserősödés, általában a tudományfejlődés céljait is szolgálni kívánta. S ha valamelyest aggódtam azért, mert átléptem szakterületem határait, elgondolásomban nem csalódtam, amikor szélesebb körű törekvésem ténylegesen és hosszabb távon ugyancsak visszahatott a néprajzi kutatásokra. Azt igyekeztem megfogalmazni tehát, hogy a magyar néprajz 1918 előtti tudománytörténetének mennyi fontos mozzanata kötődik Szlovákia területéhez, de ezeket a későbbi államhatár nem minősítette át külön hagyományokká, a határ két oldalának kulturális jelenségei pedig összetartoznak. Másodszor a nehezen hozzáférhető szövegeket közzétevő és a további kutatások ösztönzésére szánt, általam összeállított folklórantológia bevezető tanulmányában kellett a problémával szembenéznem (Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak népköltészete. Bratislava, Madách, 1979). Jórészt megismételt mondandómat tájegységekre bontással és a szlovák kapcsolatokra utalással igyekeztem alátámasztani.

A későbbi gyakorlat újabb változó megoldásokat hozott. Balassa Iván sajátos módon a mai Magyarországot hagyta ki összegzéséből (A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest, 1989). A Bakó Ferenc által szerkesztett négykötetes Palócok (Eger, 1989) monografikus tanulmánygyűjtemény csak a mai Magyarországon folytatott vizsgálatokat tartalmazza, az Ujváry Zoltán által szerkesztett A gömöri magyarság néprajza. I. köt. (Debrecen, 2001) általában nem veszi figyelembe az államhatárt. Liszka József könyvét én úgy értékelem, mint az adott politikai földrajzi egységre vonatkozó néprajzi anyag összegzését (ami természetes módon a hiányokat is jelzi) és ami feltétlenül továbbfejlesztésre, a munka továbbvitelére ösztönöz.

3. Ha ez így is lesz, két lehetőség mérlegelését javaslom. Egyébként mindkettő csírái benne vannak a mostani műben, és bizonyosan Liszka József is számol (számolt) velük. Ebben szeretném ismételten megerősíteni, minthogy többször beszéltünk már róluk, s talán mondanom sem kellene, hogy nem tartok kizártnak további más elképzeléseket sem.

Az egyik a történeti vizsgálatok elmélyítése, ami az 1918 előtti nagytáji kapcsolatrendszer kutatását jelentené, azaz az egykori Felső-Magyarország főleg szlovákok, kisebb részben németek által lakott vidékeivel (esetleg Galíciával) való kulturális összefüggéseket tárná fel a 18. század végéig, az ipari forradalom előtti korszak utolsó szakaszáig visszatekintően. Magától értetődően ugyanezt a kutatást Morvaország, a Dunántúl, az Alföld és a régi Magyarország északkeleti régiója felé is ki kellene terjeszteni, csakis ekkor tudná Liszka József - akinek ebben a térségben nyelvi nehézségei sincsenek - az általa ebben a könyvben elsősorban elemzett paraszti kultúra történeti összetevőit és gyökereit feltárni. Ennek a kutatásnak a hozadéka nemcsak a magyar tudományosság, hanem a tágabb térség számára is igen értékes lehet.

A másik lehetőség a vázolt történeti-összehasonlító vizsgálattal nem áll szemben, de éppen az ellentettje. Azt célozhatná, hogy a trianoni határral létrejött, Pozsonytól Ágcsernyőig (sőt eredetileg a Tisza völgyéig) húzódó magyarok által lakott, kulturálisan és társadalmilag rendkívüli heterogén sáv hogyan integrálódott egységgé (egyáltalán integrálódott-e önmagában és a többséghez) az új államhatárok között. Szerzőnk tett már erre elismerést érdemlő kísérletet (A [cseh]szlovákiai magyarság populáris kultúrája 1918-1998. In: Tóth László-Filep Tamás Gustáv [szerk.]: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998. I. köt. Budapest, 1998, 168-206. p). Ebből a tanulmányból világosan kirajzolódik, hogy az előfeltevésként hangoztatott egységesülést milyen sok drasztikus történelmi esemény zavarhatta meg: a többszöri impériumváltás és társadalmi rendszerváltás, a második világháború, a kitelepítés, a lakosságcsere, a deportálás, a reszlovakizálás, az államosítás, a kollektivizálás, az iparosítás, a fokozódó urbanizáció és migráció stb. Ezek hatásvizsgálata egyáltalán nem egyszerű feladat. Mindemellett a politikai kiindulóponthoz kapcsolódni látszik az a sajátos műveltségtörténeti helyzet, hogy Szlovákia magyarlakta tájainak nagyobbik (nyugati) fele éppen az 1920-as években érte el a paraszti polgárosulásnak azt a küszöbét, amely gyors ütemben vonta maga után a klasszikusnak és hagyományosnak nevezhető paraszti kultúra és társadalom átalakulását. Felvetődik, hogy ez alighanem akkor is bekövetkezik, ám bizonyára más hangsúlyokkal, ha nem kerülnek ezek a vidékek Csehszlovákiához.

Végül legalább ennyire izgalmas kérdéssor rajzolódik ki 1989 után, amikor Csehország hamarosan külföld lesz, ugyanakkor szabaddá válik a közlekedés Szlovákia, valamint Ausztria és Magyarország között, a nacionalizmusok a korábbinál kevésbé visszafogottabban nyilvánulnak meg, és a sokat emlegetett globalizáció hatásai jelentkeznek.

Elismerem, hogy könnyű dolog ötleteket adni, kívülről ösztönözni egyre nehezebb feladatok megoldására. Talán a problematika valamelyes ismeretében van rá erkölcsi alapom, nem fedezetlenül teszem. Egyúttal ismerem Liszka József kutatói kíváncsiságát, vállalkozó kedvét, s nem utolsósorban azt, hogy egészen új, kortárs jelenségek iránt is érzékeny, mint annak ebben a könyvben is tanújelét adta.

4. Elméleti kérdéseket érintve eddig is kifejezhettem volna elismerésemet a szerző elméleti érdeklődésével kapcsolatosan. Ez azonban hangsúlyosabb akkor, ha kiemelem, hogy a kötet első felében jelentős terjedelemben veszi számba a vonatkozó, főleg központi jelentőségű elméleti problémákat. Hasonlóval viszonylag ritkán találkozunk a magyar nyelvű szakirodalomban. Mindjárt hozzáteszem, hogy elsősorban összegez, és újabb következtetésekkel kevéssé áll elő. Csakis helyeselni tudom a populáris kultúra fogalmának bevezetését, de pontosabban és markánsabban kellett volna vele foglalkozni, hiszen nem nagy múltú a magyar néprajz fogalomtárában, és tartalma egyáltalán nincs még tisztázva. A további kérdésekben is sokkal bátrabb állásfoglalásokra lett volna (lenne) szükség, nemcsak jelzésekre, felvetésekre, hanem vitára indító kifejtésekre. Gondolok sok más mellett "az alakító külső tényezők"-re, melyek tartalmi kidolgozása a többet ígérő cím után egyenetlenre sikerült. Úgy vélem, ezzel Liszka József tisztában van, én pedig nem kerülök szembe fenti dicséretemmel, amikor is a nyolcvan év populáris kultúrájával foglalkozó tanulmányt, a szóban forgó rész tömörített változatát elismerést érdemlő kísérletnek neveztem.

5. Az elméleti felvetések, a bevezető, az előkészítő fejezetek mellett kissé meglepett, hogy miután Liszka József szakított az archaizmus-központú szemlélettel, melyet egyébként 1968-ban jórészt magam is képviseltem, könyve törzsrészében nem szakított a leíró tárgyalással és az azt kitöltő, többé-kevésbé hagyományos tematizálással.

Többször leírta, hogy nincs elég anyaga szintézis készítéséhez. Szerintem túl szerény. Hiszen szintézist készített, még ha nem is nevezi így. Biztos vagyok benne, hogy a kötetet hamarosan kezdődő recepciója így tartja majd számon. Anyaghiány kétségtelenül nem egy helyen mutatkozik, de a meglévő források elegendők a szintézishez. Ez a műfaj - tudjuk - igazi teljességet talán sosem érhet el. Ha Liszka József a kötet főrészének alfejezeteihez egyenként talált volna még több sajátos tárgyalási szempontot, és az említett tematizálást kevésbé alkalmazza, valószínűleg kevesebb lenne az ismétlés, és változatosabban elrendeződik az egyébként gazdag tartalom.

6. Itt érek egy hangsúlyos kérdéshez, melyet már szintén korábban fölvethettem volna, mert méltatásom több pontjához csatlakozik, ez pedig a táji tagolódás. Nagyon röviden: a táji tagolódás további finomítását vártam ettől a műtől. Különösen meglepett, hogy szerzőnk a Garamtól a Hernádig tartó, több helyen nagyon keskeny magyar népességű sávot egységesen palócként kezeli. Ez a megközelítés mind Bakó Ferenc és Ujváry Zoltán hivatkozott munkáit és több más itt nem említett dolgozatot, mind a felgyűlt anyagmennyiséget tekintve nem indokolt, meghaladott. Munkásságát, elsősorban épp ezt a könyvet ismerve, ma szerzőnk képes leginkább egy részletesebb, korszerű tagoltság megrajzolása. Bizonyára tervezi is.

Liszka József könyvében (49. p.) olvashatunk a szlovákiai magyar társadalomtudományi intézet hajdani tervezetéről, amely 1968 tavaszán a Hét című folyóiratban jelent meg. Hosszú ideje elfeledkeztem róla, de most felidéződött bennem, hogy ennek az elképzelésnek a néprajzi részét - ugyancsak Turczel Lajos kérésre - én készítettem, és adtam más vonatkozású ötleteket is az intézet tervezetéhez. Azt nem tudom megmondani, mi került bele ezekből a cikkbe, mert egyéb eszköz híján egy példányban kézzel írtam egyhónapos tanulmányutam utolsó éjszakáján a pozsonyi Devín Szállóban.

Tudom, hogy ennek a tervnek voltak fontos előzményei a két világháború között. 1968-ban egy mindig is meglévő igény látott az idézett cikkben nyomdafestéket. Majdnem harmincöt év múltán sok-sok baj, gond közepette, jelentős politikai fordulatok után fontos esemény, hogy ma konferenciánkon épp egy szlovákiai magyar társadalomkutató intézet, az Etnológiai Központ ötödik születésnapját ünnepelhetjük előadásainkkal. Sőt, amint arról a mai program tanúskodik, további testvérintézményekről is hallhatunk beszámolót. Van miről beszélni, van miről, értelmes munkáról beszámolni. Egyetértek Liszka Józseffel abban, hogy a szlovákiai magyar néprajzi kutatás az elmúlt két évtizedben tényleg jelentős eredményeket ért el (429. p.). Örülök, hogy most egy olyan művet méltathattam, amely a gáncsok és nehézségek ellenére az 1970-es évek elején mégiscsak megindult tudományos néprajzi munkára alapozhatott, végső soron annak értékes gyümölcse.

Jegyzetek

* Az alábbi két ismertetés elhangzott A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és az Etnológiai Központ. Eredmények és feladatok című tudományos konferencián Komáromban, 2002. október 5-én