Ján Botík: A magyarok hagyományos
kultúráját bemutató szintézishez
Liszka Józsefnek a közelmúltban megjelent A
szlovákiai magyarok néprajza című kötete kétségkívül a komáromi
Etnológiai Központ tevékenységének legjelentősebb eredménye. E
mostani alkalmat kihasználva őszintén gratulálok mind a szerzőnek,
mind az intézménynek, ahol ez az impozáns mű megszületett.
Meggyőződésem, hogy a kötet megjelenése nem csupán Liszka József és
a Fórum Intézet számára jelent különleges eseményt, hanem a
Szlovákiában élő magyaroknak is. Az a tény, hogy a mai konferencián
a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, Kósa László akadémikus már
bemutatta és értékelte is a kiadványt, arról tanúskodik, hogy Liszka
József könyvének megjelenése egyben a magyar néprajzkutatás egyik
fontos eseménye is. Engedjék meg, hogy én is kifejezzem azon
véleményemet, hogy A szlovákiai magyarok néprajza című szintézis a
szlovák néprajztudomány viszonylatában is különleges jelentőséggel
bír.
A szlovák néprajzkutatás számára a szlovákiai
magyarok hagyományos kultúráját bemutató szintézis figyelemre méltó
és elsősorban abból a szempontból hasznos, hogy olyan
összefüggéseket tárgyal, amelyek Szlovákia területének azt a
jelentős részét érinti, ahol a több mint félmilliós magyar kisebbség
él. Mivel a szlovák néprajzkutatás keretében éppen ez számít a
kevésbé és rendszertelenül kutatott területnek, Liszka szintézise
nélkülözhetetlen Szlovákia hagyományos kultúrája teljes képének
megrajzolásánál is.
Bár nem áll módomban hogy most részletesen
taglaljam a felvázolt helyzet okait, ennek ellenére mégis tennék egy
rövid megjegyzést. Az, hogy Szlovákia területe néprajzilag csupán
részlegesen feltárt, kutatott, nem csupán a magyar etnikumra
vonatkozik. A Szlovákia területén élő más etnikumokról is csupán
hiányos ismeretekkel rendelkezünk, és elsősorban a németek, a romák
és a zsidók tekintetében van ez így. Nem véletlen, hogy ugyanez a
megállapítás igaz a környező országok vonatkozásában is.
Valószínűleg az európai néprajz azon hagyományából fakad, hogy a
hivatalos kutatás figyelme elsősorban a saját etnikum kutatására
összpontosult. Ebből adódik, hogy az Európa egyes országainak népi
kultúráját bemutató szintézisek nem vették figyelembe a nemzetiségi
összetételt, a multikulturális jelleget. E gyakorlatból következik,
hogy a nemzeti kisebbségek népi kultúráját elsősorban az
anyaországbeli kutatók vizsgálják, vagy pedig az adott kisebbség
maga. Ennek az anomáliának a megszüntetése érdekében Szlovákiában
múzeumi jellegű dokumentációs munkahelyeket hoztak létre, amelyek a
kisebbségi kultúra kutatását és bemutatását hivatottak biztosítani.
Legelőször az Ukrán-ruszin Kultúra Múzeuma kezdte meg ilyen jellegű
tevékenységét, majd néhány évtized múltán létrejött a zsidó és a
német, valamint a horvát és a cseh kultúra dokumentációs központja
is. Emellett paradox módon a magyar és roma kisebbség számára,
amelyek számukat tekintve a legnépesebb nemzetiségi csoportot
alkotják Szlovákiában, az ilyen múzeumok létrehozása jelentős
szervezési és hatásköri problémákba ütközött a múltban, s jelent
problémát mind a mai napig. Ha nem tévedek, részben éppen ezek a
megoldatlan problémák eredményezték, hogy a polgári
kezdeményezésként létrejött Fórum Intézet - amely a szlovákiai
magyar kisebbség társadalomtudományi kutatását tűzte ki célul -
keretében alakult meg az Etnológiai Központ. Fő küldetése annak a
problémának a megoldása volt, amelyet a Szlovák Köztársaság
hivatalos szerveinek nem sikerült. Vagyis: létrehozni egy olyan
néprajzi kutatóintézetet, amely a szlovákiai magyarok kultúráját
vizsgálja egész Szlovákia viszonylatában. Ennek a lépésnek a
helyességét a legalaposabban azok az eredmények támasztják alá,
amelyekről az Etnológiai Központ éppen ezen a mai konferencián
számol be.
E kitérő után most rátérek a dolog szakmai részére,
vagyis Liszka József kötetének tartalmi és szerkezeti bemutatására,
értékelésére. Mivel éppen a közelmúltban ismertettem hasonló
szintéziseket Horvátországban és Morvaországban, össze tudom
hasonlítani ezekkel, s megállapíthatom, hogy Liszka szintézisen azon
túl, hogy teljes mértékben megfelel az igényes tudományos
kritériumoknak, néhány, a hagyományostól eltérő szerkezeti
megoldással is szolgál. Figyelemreméltó, hogy a szerző nem csupán a
népi kultúra szokványos jelenségeinek a bemutatására hagyatkozott,
hanem az azokat meghatározó, befolyásoló "külső", a népi kultúrától
végső soron független hatásokat is számba vette. A szintézis egyik
fontos része a szlovákiai magyar néprajzi kutatás történetének
szentelt fejezet. Az egyes történeti határokat és korszakokat
azokhoz a politikai eseményekhez köti, amelyek meghatározták a
magyar kisebbség történeti fejlődését az Osztrák-Magyar Monarchia
szétesésétől napjainkig. Ez a megközelítés módot ad arra, hogy
bemutassa a magyarországi kutatás viszonyulását ehhez a területhez
először, amikor az még a történeti Magyarország részét képezte.
Később olyan feltételek között, amikor a nemzeti többség nemzeti
kisebbséggé vált az újonnan megalakult Csehszlovákia területén, majd
azt az időszakot, amikor a bécsi döntés értelmében a magyar lakosság
zöme ismét az anyaországhoz került. Végül a háborút követő
időszakot, amikor is Csehszlovákiában a magyar kisebbség hasonló
helyzetbe került, mint a két világháború közötti időszakban. A
második világháború utáni kisebbségi létre a diszkrimináció
különféle megnyilvánulásai, a jogtalanság és a kényszerű kitelepülés
stb. volt a jellemző. Természetes (logikus), hogy az említett
politikai fordulatok következtében a magyar kisebbség jelentős része
mindig egy egészen más, megváltozott jogi helyzetbe került. Ebből
adódóan a néprajzi kutatások irányvonala, motivációja is más és más
lett, így legtöbbször az összegyűjtött kutatási eredmények
prezentálása általában az adott politikai viszonyoknak megfelelően
tendenciózus volt. Liszka József historiográfiai áttekintése
segítséget nyújt abban, hogy a felsorolt tények alapján
eligazodhassunk, s megismerjük azokat a forrásokat, tényeket,
amelyek a szlovákiai magyarok kisebbségi tudatát formálták az idők
folyamán. Liszka könyve ezen részének legfontosabb hozadékát azonban
abban látom, hogy szisztematikusan elrendezve és kritikusabban
értékelve hozzáférhetővé tette számunkra a szlovákiai magyarok
etnográfiai és folklorisztikai kutatásának eredményeit. A szlovák
néprajzkutatók számára így teljesen új, eddig ismeretlen, fontos
tudományos ismeretek horizontjai válnak hozzáférhetővé.
A szlovák néprajzkutatók számára Liszka szintézise,
a népi kultúra konkrét jelenségeinek tárgyalásánál, egyben
tanulságul szolgál a tartalmi tagolás módszere szempontjából is. Nem
a néprajzi monográfiák eddig megszokott módszerét követte ugyanis,
vagyis nem tárgyalta külön-külön a népi kultúra tárgyi, szociális,
szellemi és művészeti kategóriáit. Olyan módszert választott, hogy
először azokat a különféle speciális tényezőket mutatja be, amelyek
az idők folyamán a szlovákiai magyarok népi kultúráját alakították.
Ezt követően fogott hozzá a hagyományos kultúra egyes összetevőinek
jellemzéséhez. Az egyes jelenségeket az olyan néprajzi tájegységek,
néprajzi csoportok bemutatásánál tárgyalja, mint a Csallóköz,
Mátyusföld, Zoboralja, palócok stb. Az így ismertetett
jelenségcsoportok prezentálása sokkal nehezebb feladat, azonban
egyben a leghatékonyabb módszer. Elsősorban azért, mivel a népi
kultúra azon legfontosabb részeit, ismertetőit összegzi, amelyek a
regionális sokszínűségben az adott régióra jellemzőek.
Liszka szintézisének további módszertani hozadéka,
hogy nem csupán a magyar kisebbség oldaláról közelíti meg és
értékeli a problémát. A szlovákiai magyarokat egyrészt mint a magyar
nemzet, de egyben mint a Szlovák Köztársaság nemzetiségi
struktúrájának szerves részét mutatja be. E koncepció keretében
összhangba kerültek egyrészt a szlovákiai magyar kisebbség
kutatóinak eredményei a magyarországi és a szlovák néprajzkutatók
eredményeivel. Azon módszertani szempontok alapján, melyeket Liszka
József a nemzeti kisebbségek kutatásában kialakított és követett, a
szlovákiai magyarok népi kultúrájának egyes jelenségeit szinkretikus
jelenségként mutatta be, vagyis a magyar etnikum sajátos kulturális
elemeinek kontinuitásán túl rámutatott azokra az új elemekre,
hatásokra is, amelyek az őt körülvevő ún. többségi társadalomtól
(cseh vagy szlovák) vett át.
A szlovákiai magyarok néprajza című kötet
figyelemre méltó szempontjainak felsorolását tovább folytathatnánk.
Mivel azonban a rendelkezésemre álló időt már kimerítettem, engedjék
meg, hogy befejezésül kifejezzem azon meggyőződésemet, hogy ez a
szintézis a szlovák néprajzkutatók számára is az ismeretek fontos
forrásává válik, s a szlovák néprajzi kutatás módszertani és
elméleti problémák kidolgozásánál is inspiráló hatása lesz.
Elsősorban akkor, ha sikerül valóra váltani azt a kiadói szándékot,
hogy ez a kötet szlovák fordításban is megjelenjen.
(L. Juhász Ilona ford.)
Kósa László: Gondolatok Liszka József
monográfiája olvasásakor
Liszka József könyve, mint minden jó könyv, bőven
kínál méltatni és vitatni valót, számos ötletet vet föl. Egy rövid
ismertető előadásban lehetetlen mindre kitérni. Csupán néhány
nagyobb vagy jelentősebb kérdést kívánok érinteni, lehetőleg
olyanokat, amelyek eszmecserére serkentenek.
1. Mindenekelőtt a vállalkozás nagysága és
formátuma érdemel tiszteletet és elismerést. Nem haragszik meg a
szerző, ha azt mondom, hogy mindazok, akik diákkora óta ismerik őt,
munkabírását és ügyszeretetét, szorgalmát és felkészültségét, tudták
és várták, hogy ilyen vagy hasonló munkát előbb-utóbb letesz az
asztalra. A formai dolgok körébe tartozik - egyszersmind
alátámasztja az imént mondottakat - a mű impozáns tudományos
segédlete, a nagyon gazdag irodalom- és forrásjegyzék, a mutatók
sora és a kutatók életrajzi lexikona.
2. Kisebbségi-nemzetiségi népcsoportokról
monográfia vagy monografikus igénynyel összegző mű nem sok, de
készült már földrészünk egymástól távol eső tájain. Liszka József
munkáját a politikai-történeti körülmények különböztetik meg ezek
szinte mindegyikétől. Míg az előbbiek általában hosszabb szerves
fejlődéssel kialakult népcsoportokat vizsgálnak, a szlovákiai
magyarság nem várt, gyors, külső politikai döntés nyomán "jött
létre". A szerves fejlődés feltételez történetileg változó, de a
környezettől megkülönböztető, folytonosságban megnyilvánuló
azonosságtudatot, és az a jól ismert kutatási tétel, hogy a
kulturális jelenségek határa gyakran nem azonos az etnikai-nyelvi
határokkal, egészen másként vetődik fel ebben az esetben, mint
amikor az egyik napról a másikra meghúzott államhatár egyúttal
népcsoporthatár is lesz. Úgy is közelíthetünk a problémához, hogy a
szerző délen országhatárt, a többi égtáj felé nyelvi-etnikai határt
volt kénytelen figyelembe venni, amikor a népcsoport vizsgálatára
vállalkozott. Természetesen nem hibáztatom ezért, mert az okok -
ahogyan mondani szokás - rajta kívül állnak. Durva politikatörténeti
cezúrák a magyar népcsoport történetében többször érvényesültek, és
mint látjuk, a vizsgálat periodizációja ezeket nem kerülhette ki. Ha
így van, tudatosítanunk kell: a kötet eredményei ennek a
történeti-földrajzi szempontnak a rávetülésével együtt értékelendők.
Bele tudom magam élni a szerző helyzetébe, hiszen
kétszer is szembe kellett néznem a vázolt helyzetből adódó
ellentmondással. Először 1968 nyarán, amikor egy hosszabb hivatalos
tanulmányút tapasztalatai és olvasmányaim alapján Turczel Lajos
kezdeményezésére készítettem el azt a tanulmányt, amelyre - talán
nem szerénytelenség közbevetni, mennyire örömömre szolgál ez - mint
úttörő áttekintésre Liszka József hivatkozik (A csehszlovákiai
magyar néprajzi kutatás feladatai. Irodalmi Szemle, 1968. 8. sz.
748-761. p.). Ez az írás nemcsak néprajztudományi érdekből
született, hanem a nemzetiségi közművelődés, az identitáserősödés,
általában a tudományfejlődés céljait is szolgálni kívánta. S ha
valamelyest aggódtam azért, mert átléptem szakterületem határait,
elgondolásomban nem csalódtam, amikor szélesebb körű törekvésem
ténylegesen és hosszabb távon ugyancsak visszahatott a néprajzi
kutatásokra. Azt igyekeztem megfogalmazni tehát, hogy a magyar
néprajz 1918 előtti tudománytörténetének mennyi fontos mozzanata
kötődik Szlovákia területéhez, de ezeket a későbbi államhatár nem
minősítette át külön hagyományokká, a határ két oldalának kulturális
jelenségei pedig összetartoznak. Másodszor a nehezen hozzáférhető
szövegeket közzétevő és a további kutatások ösztönzésére szánt,
általam összeállított folklórantológia bevezető tanulmányában
kellett a problémával szembenéznem (Rozmaringkoszorú. Szlovákiai
magyar tájak népköltészete. Bratislava, Madách, 1979). Jórészt
megismételt mondandómat tájegységekre bontással és a szlovák
kapcsolatokra utalással igyekeztem alátámasztani.
A későbbi gyakorlat újabb változó megoldásokat
hozott. Balassa Iván sajátos módon a mai Magyarországot hagyta ki
összegzéséből (A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest,
1989). A Bakó Ferenc által szerkesztett négykötetes Palócok (Eger,
1989) monografikus tanulmánygyűjtemény csak a mai Magyarországon
folytatott vizsgálatokat tartalmazza, az Ujváry Zoltán által
szerkesztett A gömöri magyarság néprajza. I. köt. (Debrecen, 2001)
általában nem veszi figyelembe az államhatárt. Liszka József könyvét
én úgy értékelem, mint az adott politikai földrajzi egységre
vonatkozó néprajzi anyag összegzését (ami természetes módon a
hiányokat is jelzi) és ami feltétlenül továbbfejlesztésre, a munka
továbbvitelére ösztönöz.
3. Ha ez így is lesz, két lehetőség
mérlegelését javaslom. Egyébként mindkettő csírái benne vannak a
mostani műben, és bizonyosan Liszka József is számol (számolt)
velük. Ebben szeretném ismételten megerősíteni, minthogy többször
beszéltünk már róluk, s talán mondanom sem kellene, hogy nem tartok
kizártnak további más elképzeléseket sem.
Az egyik a történeti vizsgálatok elmélyítése, ami
az 1918 előtti nagytáji kapcsolatrendszer kutatását jelentené, azaz
az egykori Felső-Magyarország főleg szlovákok, kisebb részben
németek által lakott vidékeivel (esetleg Galíciával) való kulturális
összefüggéseket tárná fel a 18. század végéig, az ipari forradalom
előtti korszak utolsó szakaszáig visszatekintően. Magától értetődően
ugyanezt a kutatást Morvaország, a Dunántúl, az Alföld és a régi
Magyarország északkeleti régiója felé is ki kellene terjeszteni,
csakis ekkor tudná Liszka József - akinek ebben a térségben nyelvi
nehézségei sincsenek - az általa ebben a könyvben elsősorban
elemzett paraszti kultúra történeti összetevőit és gyökereit
feltárni. Ennek a kutatásnak a hozadéka nemcsak a magyar
tudományosság, hanem a tágabb térség számára is igen értékes lehet.
A másik lehetőség a vázolt történeti-összehasonlító
vizsgálattal nem áll szemben, de éppen az ellentettje. Azt
célozhatná, hogy a trianoni határral létrejött, Pozsonytól
Ágcsernyőig (sőt eredetileg a Tisza völgyéig) húzódó magyarok által
lakott, kulturálisan és társadalmilag rendkívüli heterogén sáv
hogyan integrálódott egységgé (egyáltalán integrálódott-e önmagában
és a többséghez) az új államhatárok között. Szerzőnk tett már erre
elismerést érdemlő kísérletet (A [cseh]szlovákiai magyarság
populáris kultúrája 1918-1998. In: Tóth László-Filep Tamás Gustáv
[szerk.]: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998.
I. köt. Budapest, 1998, 168-206. p). Ebből a tanulmányból világosan
kirajzolódik, hogy az előfeltevésként hangoztatott egységesülést
milyen sok drasztikus történelmi esemény zavarhatta meg: a többszöri
impériumváltás és társadalmi rendszerváltás, a második világháború,
a kitelepítés, a lakosságcsere, a deportálás, a reszlovakizálás, az
államosítás, a kollektivizálás, az iparosítás, a fokozódó
urbanizáció és migráció stb. Ezek hatásvizsgálata egyáltalán nem
egyszerű feladat. Mindemellett a politikai kiindulóponthoz
kapcsolódni látszik az a sajátos műveltségtörténeti helyzet, hogy
Szlovákia magyarlakta tájainak nagyobbik (nyugati) fele éppen az
1920-as években érte el a paraszti polgárosulásnak azt a küszöbét,
amely gyors ütemben vonta maga után a klasszikusnak és
hagyományosnak nevezhető paraszti kultúra és társadalom
átalakulását. Felvetődik, hogy ez alighanem akkor is bekövetkezik,
ám bizonyára más hangsúlyokkal, ha nem kerülnek ezek a vidékek
Csehszlovákiához.
Végül legalább ennyire izgalmas kérdéssor
rajzolódik ki 1989 után, amikor Csehország hamarosan külföld lesz,
ugyanakkor szabaddá válik a közlekedés Szlovákia, valamint Ausztria
és Magyarország között, a nacionalizmusok a korábbinál kevésbé
visszafogottabban nyilvánulnak meg, és a sokat emlegetett
globalizáció hatásai jelentkeznek.
Elismerem, hogy könnyű dolog ötleteket adni,
kívülről ösztönözni egyre nehezebb feladatok megoldására. Talán a
problematika valamelyes ismeretében van rá erkölcsi alapom, nem
fedezetlenül teszem. Egyúttal ismerem Liszka József kutatói
kíváncsiságát, vállalkozó kedvét, s nem utolsósorban azt, hogy
egészen új, kortárs jelenségek iránt is érzékeny, mint annak ebben a
könyvben is tanújelét adta.
4. Elméleti kérdéseket érintve eddig is
kifejezhettem volna elismerésemet a szerző elméleti érdeklődésével
kapcsolatosan. Ez azonban hangsúlyosabb akkor, ha kiemelem, hogy a
kötet első felében jelentős terjedelemben veszi számba a vonatkozó,
főleg központi jelentőségű elméleti problémákat. Hasonlóval
viszonylag ritkán találkozunk a magyar nyelvű szakirodalomban.
Mindjárt hozzáteszem, hogy elsősorban összegez, és újabb
következtetésekkel kevéssé áll elő. Csakis helyeselni tudom a
populáris kultúra fogalmának bevezetését, de pontosabban és
markánsabban kellett volna vele foglalkozni, hiszen nem nagy múltú a
magyar néprajz fogalomtárában, és tartalma egyáltalán nincs még
tisztázva. A további kérdésekben is sokkal bátrabb állásfoglalásokra
lett volna (lenne) szükség, nemcsak jelzésekre, felvetésekre, hanem
vitára indító kifejtésekre. Gondolok sok más mellett "az alakító
külső tényezők"-re, melyek tartalmi kidolgozása a többet ígérő cím
után egyenetlenre sikerült. Úgy vélem, ezzel Liszka József tisztában
van, én pedig nem kerülök szembe fenti dicséretemmel, amikor is a
nyolcvan év populáris kultúrájával foglalkozó tanulmányt, a szóban
forgó rész tömörített változatát elismerést érdemlő kísérletnek
neveztem.
5. Az elméleti felvetések, a bevezető, az
előkészítő fejezetek mellett kissé meglepett, hogy miután Liszka
József szakított az archaizmus-központú szemlélettel, melyet
egyébként 1968-ban jórészt magam is képviseltem, könyve
törzsrészében nem szakított a leíró tárgyalással és az azt kitöltő,
többé-kevésbé hagyományos tematizálással.
Többször leírta, hogy nincs elég anyaga szintézis
készítéséhez. Szerintem túl szerény. Hiszen szintézist készített,
még ha nem is nevezi így. Biztos vagyok benne, hogy a kötetet
hamarosan kezdődő recepciója így tartja majd számon. Anyaghiány
kétségtelenül nem egy helyen mutatkozik, de a meglévő források
elegendők a szintézishez. Ez a műfaj - tudjuk - igazi teljességet
talán sosem érhet el. Ha Liszka József a kötet főrészének
alfejezeteihez egyenként talált volna még több sajátos tárgyalási
szempontot, és az említett tematizálást kevésbé alkalmazza,
valószínűleg kevesebb lenne az ismétlés, és változatosabban
elrendeződik az egyébként gazdag tartalom.
6. Itt érek egy hangsúlyos kérdéshez, melyet
már szintén korábban fölvethettem volna, mert méltatásom több
pontjához csatlakozik, ez pedig a táji tagolódás. Nagyon röviden: a
táji tagolódás további finomítását vártam ettől a műtől. Különösen
meglepett, hogy szerzőnk a Garamtól a Hernádig tartó, több helyen
nagyon keskeny magyar népességű sávot egységesen palócként kezeli.
Ez a megközelítés mind Bakó Ferenc és Ujváry Zoltán hivatkozott
munkáit és több más itt nem említett dolgozatot, mind a felgyűlt
anyagmennyiséget tekintve nem indokolt, meghaladott. Munkásságát,
elsősorban épp ezt a könyvet ismerve, ma szerzőnk képes leginkább
egy részletesebb, korszerű tagoltság megrajzolása. Bizonyára tervezi
is.
Liszka József könyvében (49. p.) olvashatunk a
szlovákiai magyar társadalomtudományi intézet hajdani tervezetéről,
amely 1968 tavaszán a Hét című folyóiratban jelent meg. Hosszú ideje
elfeledkeztem róla, de most felidéződött bennem, hogy ennek az
elképzelésnek a néprajzi részét - ugyancsak Turczel Lajos kérésre -
én készítettem, és adtam más vonatkozású ötleteket is az intézet
tervezetéhez. Azt nem tudom megmondani, mi került bele ezekből a
cikkbe, mert egyéb eszköz híján egy példányban kézzel írtam
egyhónapos tanulmányutam utolsó éjszakáján a pozsonyi Devín
Szállóban.
Tudom, hogy ennek a tervnek voltak fontos
előzményei a két világháború között. 1968-ban egy mindig is meglévő
igény látott az idézett cikkben nyomdafestéket. Majdnem harmincöt év
múltán sok-sok baj, gond közepette, jelentős politikai fordulatok
után fontos esemény, hogy ma konferenciánkon épp egy szlovákiai
magyar társadalomkutató intézet, az Etnológiai Központ ötödik
születésnapját ünnepelhetjük előadásainkkal. Sőt, amint arról a mai
program tanúskodik, további testvérintézményekről is hallhatunk
beszámolót. Van miről beszélni, van miről, értelmes munkáról
beszámolni. Egyetértek Liszka Józseffel abban, hogy a szlovákiai
magyar néprajzi kutatás az elmúlt két évtizedben tényleg jelentős
eredményeket ért el (429. p.). Örülök, hogy most egy olyan művet
méltathattam, amely a gáncsok és nehézségek ellenére az 1970-es évek
elején mégiscsak megindult tudományos néprajzi munkára alapozhatott,
végső soron annak értékes gyümölcse.
Jegyzetek
* Az alábbi két ismertetés elhangzott A szlovákiai
magyar néprajzi kutatás és az Etnológiai Központ. Eredmények és
feladatok című tudományos konferencián Komáromban, 2002. október
5-én
|