A fejlett nyugati világban egyre inkább megfigyelhető a pártok mögött egy kiterjedt háttérszféra, amelynek meghatározó szerepe van a pártok verseny- és szavazatszerző képességének alakulásában. A szakirodalom (így magam is) gyakran agytrösztnek nevezi a pártok munkáját támogató háttérintézményi szférát. Úgy gondolom, hogy a think-tank szervezetek valóban fontos szerepet játszanak a pártversenyben. E dolgozatban mégis inkább a politikai hálózatokról fogok beszélni. Amellett érvelek majd, hogy helyesen tesszük, ha a pártok működését és versenyét a hálózatelmélet adta fogalmi és módszertani szempontok segítségével közelítjük meg. A dolgozatban először a hálózatelmélet politikai hasznosíthatóságának szempontjairól lesz szó, utána a jelenlegi magyar politikai mezőnyt jellemzem röviden annak alapján, hogy milyen politikai hálózatokat működtetnek. Végül általános észrevételeket fogalmazok meg a hálózatok és a pártok versenyképességének összefüggéseiről.

Hálózatelmélet a politikában

A szociológiában járatos olvasó tudja, hogy a network-kutatás az 1970-es évek elején jelentkezett először az amerikai nagy társadalmi csoportokra vonatkozóan. Edward O. Laumann (1973) a városok társadalmi hálózatait, Charles Kadushin (1976) a kultúra termelésében megjelenő kapcsolathálókat, Mark Granovetter (1973) az ún. gyenge kötések erejét, Nan Lin (1982) az instrumentális cselekvés társadalmi erőforrásait vizsgálta meg - hogy csak néhány szerzőt említsünk a legjelentősebbek közül.

A korai network-irodalom még kevéssé foglalkozott a kapcsolati hálózatok politikai hasznosulásával, de számos olyan megállapítást tett, amelyek témám szempontjából is megkerülhetetlenek. Ezen megállapítások közül most csupán egyet emelek ki, amelyet - munkahipotézisként - sikercselekvés-elméletnek fogok nevezni.

Az elméletet Nan Lin fejtette ki a Social Resources and Instrumental Action című dolgozatában. E rövid tanulmányban nincs módom felvázolni az egész teóriát, csupán a kiinduló helyzetet. Lin kérdése az, hogy vajon bizonyos célirányultságú cselekvések miért sikeresebbek, mint mások. Abból indul ki, hogy a cselekvések sikeressége nem pusztán azon múlik, hogy az egyénnek vagy a csoportnak milyen erős a sikeres cselekvésbe vetett hite. Ez önmagában nem elegendő. Ahhoz, hogy a cselekvés sikeres legyen, szükség van társadalmi erőforrásokra.

Lin kísérletében egy csomagot kellett továbbítani egy meghatározott célszemélynek. A lényeg az volt, hogy az indító és a célszemély nem ismerte egymást. A kutatók azt vizsgálták, hogy az indító személyek milyen hálózatok mozgósításán keresztül próbálják eljuttatni a postai küldeményt a címzetthez. Lin úgy összegzi a vizsgálatot, hogy "az instrumentális cselekvés sikere és a kapcsolat által nyújtott társadalmi erőforrások között pozitív korreláció van (.) a sikeres és sikertelen láncok résztvevői elég világosan különböztek egymástól; az előzőek inkább hajlottak arra, hogy a csomagokat maguknál magasabb, a célszemélynél pedig sokkal magasabb foglalkozási presztízsűekhez továbbítsák. Másrészről a sikertelen láncok résztvevői hajlamosak voltak a magukéhoz hasonló presztízsszintű személyekhez továbbítani a csomagokat". (Lin 1988, 85)

A sikeres cselekvés kritériuma tehát szorosan összefügg Mark Granovetter ún. "gyenge kötések ereje" tézisével. Az elmélet lényege, hogy a Lin által felvetett alapkérdésre (az egyik cselekvéstípus miért sikeresebb, mint a másik) csak úgy adhatunk autentikus választ, ha különbséget teszünk gyenge és erős kötések között. Lin és munkatársai azt találták, hogy a sikeres kommunikációs láncolat alapegysége a sok gyenge kötés. Azok a sikeres cselekvések, amelyben a résztvevők nem a legszorosabb, legerősebb (családi, baráti) kapcsolataik mozgósítására képesek csak, hanem rendelkeznek ún. felületi kapcsolati hálókkal is. A Lin által ismertetett példában nyilvánvalóan azok voltak előnyben, akik a csomagot nem pusztán rokoni segítséggel kívánták célba juttatni, hanem azok, akik igénybe tudtak venni ismerősöket vagy az ismerősök ismerőseit, azaz gyenge kötéseket.

A korai társadalmi hálózatelemzők munkásságából ez az a két belátás, amely hasznosítható a politikai hálózatok elemzése során is. Egyfelől az, hogy a politikában, éppen úgy, mint a társadalom életében, léteznek kapcsolati hálózatok, olyanynyira, hogy ezek a kapcsolati hálózatok meghatározó politikai erőforrásként értékelendők. Az a párt, amely sok ilyen erőforrást tud mobilizálni (stílszerűen: hatásosabban tudja eljuttatni "csomagját" a célszemélyhez), versenyelőnyre tehet szert azzal a párttal szemben, amely nem rendelkezik a "sikeres" politikai cselekvéshez szükséges erőforrásokkal.
Másfelől pedig az a belátás adódik, hogy a politikai sikeresség - hasonlóan a társadalmihoz - erősen kötődik a "politikai gyenge kötések" mennyiségéhez. Azaz amennyiben egy párt csak arra figyel, hogy csak azoknak üzenjen, akik amúgy is erősen (mondhatni: ideológiai alapon) kötődnek hozzá, vélhetően kevéssé lesz sikeres, mint az, amelyik figyelmet fordít a hozzá gyengén kötődőkre.

Természetesen ezekkel a megjegyzésekkel csak nagyon durva analógiát állapíthatunk meg a társadalmi és a politikai networkök között. Ezért a hazai pártok és politikai hálózatok kapcsolatrendszerének bemutatása előtt szükséges lesz pontosabban behatárolni a politikai hálózatok fogalmát.
Már csak azért is szükségünk van teoretikus pillérekre, mert a hazai politikai (sőt: tudományos) közbeszédben nagy fogalmi zűrzavar uralkodik a politikai élet "járulékos" szereplőit illetően. E zűrzavar leginkább abban érhető tetten, hogy a köznyelv lényegében minden formalizált kereten túli szerveződést elutasít vagy klientúraként értelmez.

Ez a politikai köznyelvben és közéletben elfogadható eljárás politikatudományi szempontból teljesen elfogadhatatlan. Álláspontom szerint ugyanis a pártverseny nem szűkíthető le pártok versenyére. A pártoknak a parlament plénuma előtt vagy az újságokban és a médiában zajló versenye a kompetíciónak csak a csúcsa, igaz nem elhanyagolható csúcsa. Ez a verseny azonban csak a formális struktúrákról ad tájékoztatást, és a legkevésbé sem orientálja az elemzőt afelé, hogy az informális struktúrákról is képet kapjon.

Márpedig az informális struktúrák semmivel sem elhanyagolhatóbb részei a politikának, mint a formálisak. Ha tehát csak az utóbbi működésével foglakozunk, rengeteg hasznos részinformációkra tehetünk szert, csak éppen a pártverseny valódi természetét nem fogjuk megérteni.
E versenynek ugyanis az a lényege, hogy nem csupán pártok, hanem politikai hálózatok állnak egymással szemben, azaz a hálózatosodás egyáltalán nem negatív tünet vagy aberráció, hanem természetes jelenség. Ha tehát egy párt nagy gondot fordít saját háttérszervezeteinek és társadalmi kapcsolatainak megerősítésére, az nem írható le a klientúraépítés negatív és pejoratív kategóriájával.

A francia politikai fejlődésben például (Gaffney 1994) az ún. kabinetrendszer tradicionálisan meghatározó jelentőségű. A félnyilvános elnöki, miniszterelnöki és miniszteri kabinetek átmetszik a formális struktúrákat. Szerencsés, hogy ez így van? Angliában bizonyosan nem lenne az, de Franciaországban hagyományosan így van, "így alakult", és nem mondhatjuk, hogy ez a többség számára fölháborító lenne.

Természetesen mégsem találhatjuk kielégítőnek a politikai hálózat ország- és hagyományfüggő meghatározását. Elméleti értelemben ugyanis a politikát, mint fenomént, nem szűkíthetjük le formális szereplők intézményesített cselekvéseire. Ezért a politikai hálózatokat a siker- és versenyképesség előállítására, stabilizálására és növelésére hivatott, a versenytársak cselekvései alapján dinamikus változásban lévő projektekként határozhatjuk meg. E hálózatok centrumában a pártok állnak, a pártok azok, amelyek megszervezik, fenntartják és újjászervezik a számunkra releváns hálózatokat.

A politikai hálózatok definiálásakor el kell különítenünk egymástól a politikai (political) és a közpolitikai (policy) networköket. Az előbbiekről viszonylag kevés leírás áll rendelkezésünkre (Knoke 1990); az utóbbiak irodalma bőségesebb (Knoke-Pappi-Broadbent-Tsujinaka 1996; Klijn-Koppenjan-Termeer 1995; Thatcher 1998; Waarden 1992). Dolgozatomban egyértelműen az előbbiekről van és lesz szó, tehát kifejezetten azokról a szerveződésekről, amelyeket a pártok mint a politikai verseny centrumában álló ágensek működtetnek. Eltekintek a közpolitikai szektor vizsgálatától, mint ahogy nem kívánok állást foglalni a castells-i network society-teóriáival kapcsolatban sem (Castells 1996). A továbbiakban a hazai politika "hálózatosodási térképét" próbálom felvázolni, hozzátéve, hogy az ilyen irányú kutatások egyelőre nem túl sok hasznosítható tapasztalattal jártak.

A magyar pártok hálózatosodási kapacitása

Ismételjük el még egyszer a fő tételt, melyet a korai network-irodalom alapján fogalmaztunk meg: a társadalmi cselekvés sikerességét a mobilizálható erőforrások mennyisége határozza meg. A pártversenyben ez azt jelenti, hogy a pusztán saját ideológiai szimpatizánsaira támaszkodó pártok nagy valószínűséggel lemaradnak azok mögött, amelyek sokfajta politikai erőforrást működtetnek az ideológiain kívül.

Mielőtt bemutatnám a magyar politikai életben jelen levő politikai networköket, néhány szóban utalok arra, hogy a hazai politikatudományban és szociológiában azért jelen van a hálózatosodás problémája.

A legelőrehaladottabb a társadalmi hálók kutatása (Angelusz-Tardos 1988, Czakó-Sik 1996). Ez a kutatási projekt mondandóm szempontjából azért lényeges, mert - fontos módszertani és elméleti tételként - bevezeti a hálózati társadalom fogalmát az 1990 előtti kádári diktatúra időszakára is. Mint rövidesen rátérek: a mai politikai hálózatosodási tendenciák hátterében nem csupán a versenyképesség növelésére irányuló általános szándék áll (valamennyi párt részéről), hanem egy speciális szándék is (mondjuk így: a jobboldali-jobbközép pártok részéről), mégpedig a Kádár-rendszerben kialakult vagy kialakultnak vélt kapcsolati hálók korrekciójára.

A másik fontos kutatási projekt, amely ebben a tárgykörben folyt, az ún. politikai szubkultúrák vizsgálata. Itt Enyedi Zsolt (Enyedi 1993 és 1995) munkáira hívom fel a figyelmet, aki egyrészt nemzetközi (főként holland), másrészt hazai (Kereszténydemokrata Néppárt) példákon keresztül próbálta bizonyítani, hogy egy-egy párt mögött hogyan szerveződhet meg és alkothat "pillért" egy egész szubkultúra. Enyedi vizsgálatai a témában úttörőek, mert a pilléresedett, a politikai szubkultúrák elkülönülésére épülő politikai élet egyre inkább kézzelfogható (ugyanakkor feltárandó-megismerendő) realitás Magyarországon.
Végül megemlítem saját kísérletemet, amely a pártok mögötti agytrösztökre vonatkozik (Csizmadia 1998). Ha az agytrösztök messze nem is fedik le a pártok által a siker reményében mozgósítható szereplők körét, annyit bizonyosan mondhatunk, hogy egy nagyon lényeges szegmentumát képezik a politikai versenynek. Ez a szerep leegyszerűsítve kettős: egyfelől az agytrösztök motiválják magát a pártot egy belső innovációra (lásd például az angol toryk példáját az 1970-es évek második felében vagy Tony Blair Munkáspártját az 1990-es évek közepén); másfelől tematizálják a közbeszédet: témákat, kategóriákat, gondolkodásmódot vezetnek be a közgondolkodásba. Ily módon az agytrösztök kitüntetett (de messze nem egyedüli) szerepet játszhatnak akár egy választás kimenetelében is.

Az angol agytrösztökről szóló szakirodalom (Stone 1991 és 1996, Cockett 1994, Felföldi 1997 és 1998) kimutatta, hogy milyen speciális körülmények vezettek a Diane Stone által "új pártos" agytrösztök kialakulásához az 1970-es évek közepétől. Rendkívül fontosnak tartom, hogy az agytrösztök létrehozásával történő hálózatépítés voltaképpen válasz volt a baloldali, a Konzervatív Párton belüli és a társadalmi kihívásra.

Most pedig áttérhetünk a mai magyarországi politikai hálózatok vizsgálatára. Az imént már jeleztem, hogy az angol példában az agytrösztök kialakulása versenyjavító, sikerességnövelő eszközként is értelmezhető. Magyarországon a hálózatosodás "spirálja" szintén akkor indult be, amikor a demokrácia formális keretei kiépültek, ugyanakkor a rivális felek "sikeregyenlőtlenségi élményként" tudatosították helyzetüket.

A politikai hálózatépülés három nagy hullámát különíthetjük el. Az elsőt az 1980-as évek második, a másodikat az 1990-es évek első, a harmadikat az 1990-es évek második felére tehetjük.

1. Az 1980-as évek második felében Magyarországon két tendencia zajlott le párhuzamosan. Az első a hivatalos politika "újrahálózatosodása". Ez nem kevesebbet jelent, mint az 1956 után kiépült bürokratikus, pártdominálta politikai szervezeti formák revízióját. A Czakó-Sik szerzőpáros igen plasztikusan bemutatta a "hálózati tőke" felértékelődésére épülő, a korai államszocializmus szerveződési elveivel lényegében szembenálló szisztémát. A folyamat lényegét akként határoznám meg, hogy a néhai pártelit és pártbürokrácia egyre inkább újfajta, a nyugat-európai trendeket jobban követő szervezeti formákat öltött. Ez azt jelenti, hogy a "politikacsinálás" az 1980-as évek elejétől már nem pusztán a párt felső testületeinek kizárólagos monopóliuma volt, hanem a politikai döntéshozatalt befolyásoló új szemléleti és intézményi keretek jöttek létre (Csizmadia 2001, 128-169). Egyfelől - döntően nyugat-európai hatásra - megjelent a közpolitika mint diszciplína, illetve egy közpolitikára fogékony új elit. Másfelől különféle tudományos és elemző háttérintézetekben formálódott ki a megteendő lépéseket övező diskurzus. Megjelenés előtt álló, imént jelzett könyvemben kísérletet tettem arra, hogy a néhai állampártot is mint a politikai hálózatépítés egyik szereplőjét értelmezzem.

A második összetevő - ha tetszik: a kihívásra adott válasz - az 1980-as évek második felének ellenzéki hálózatosodása. A demokratikus ellenzék, a népiek és más értelmiségi csoportok megszerveződését tévedés pusztán csak ideológiai aspektusból (a demokrácia gondolata szemben a diktatúrával) jellemezni. A folyamatban ugyanis legalább ilyen fontos volt, hogy az új értelmiségi szerveződések újfajta hálózatosodási mintát is megjelenítettek. Ennek az új mintának több összetevője volt.

Először is: a meghatározott értékrendek, identitások megfogalmazása. A Kádár-rendszer addig volt szilárdnak tekinthető, amíg az egyes alternatív értelmiségi körök nem tettek szert társadalmi identitáshordozói szerepre, avagy - Enyedi szavával - szubkultúraformáló kapacitásra. Amint fölvillant, hogy a politikát szubkulturálisan is újra lehet fogalmazni, a kádári hivatalos politikai elit versenyhátrányba került azzal az alternatív politikai közösséggel, amely már nem fogadta el a rendszer jogcímét a szubkultúrák és identitások visszaszorítására.

Másodszor: új identitásokat csak új politikafogalom birtokában lehetett megfogalmazni. Ez az új politikafogalom a garanciával és alkotmányos jogokkal körülbástyázott politikát preferálta, és elutasította a "kegyeket" gyakorló kádári paternalizmust.

Harmadszor: az új politikafogalom szervezetileg is manifesztálódott. Ellenzéki lapok, alternatív jogvédő- és segélyszervezetek, civil társadalmi kezdeményezések jöttek létre, amelyeket a demokratikus ethosz azonossága formált politikai hálózatokká.

Természetesen hiba lenne a 800 ezres párttagságot egyetlen nagy politikai hálózatként leírni. Úgyszintén problematikus az ellenzéki és alternatív szervezeteket automatikusan politikai hálózatokként értelmeznünk. Ami a hálózati létezés peremfeltétele - legalábbis az új szervezetek oldaláról -, az a szerveződési képesség, az identitásalapú önmeghatározás és a közbeszéd tematizálására való képesség. Ezen ismérvek fényében azt mondhatjuk, hogy az MSZMP egyre csekélyebb, az ellenzéki mozgalmakból kinövő pártok egyre nagyobb sikereséllyel vehettek részt a rendszerváltás folyamatában.

Az 1980-as évek második felében tehát nem pusztán ideológia természetű rendszerváltás, továbbá intézményépítés zajlott le, hanem az 1980-as évek két politikai hálózatosodási alternatívája is megütközött egymással. A policy-alapú, de mégis csak a régi rendszerhez kötődő politikai újrahálózatosodás találta magát szemben az értékalapú hálózatépítéssel.

2. Az 1990-es évek elején, az Antall-kormány időszakában ugyancsak politikatudományilag relevánssá vált a hálózatosodás. Természetesen nem ugyanazon okból, mint korábban. Míg 1990 előtt a szocialista modellváltás szlogenjéhez kötődő kihívás hozta létre a demokratikus pártosodás válaszát, addig 1990 után a kihívás a kormány - úgymond - gyenge legitimitásából fakadt. Az 1990 és 1994 között létrejövő ellenzéki politikai hálózatok abból a megfontolásból táplálkoztak, hogy a kormány választási legitimációja - ha törvényileg megfellebbezhetetlen is - nem eléggé erős, azaz a rendszert konszenzusos irányban - a "társadalom" szempontjainak megfelelően - kívánták "korrigálni".

Ennek a periódusnak az a jellegzetessége, hogy miközben az ellenzéki pártoknak sikerült versenypozícióikat érdemben javítanunk, addig a kormánypártok népszerűsége látványosan csökkent, olyannyira, hogy el is veszítették az 1994-es választásokat.

Ez a periódus látványosan bizonyította azt a korábban megfogalmazott tételt, miszerint a politika korántsem csak formális-szervezett szereplők cselekvéseit jelenti. Sokkal inkább mondhatjuk azt, hogy a rendszerváltás nyomán intézményesülő politikai hálózatok (a pártok és a jogállam egyéb, 1989-1990-ben létrejövő rekvizitumai) önmagukban nem biztosítottak további elegendő versenyesélyt - különösen az ellenzékben maradók számára. Ha pedig a sikeresélyeket pusztán parlamentáris eszközökkel nem lehetett számottevően javítani, akkor másfajta politikai hálózatok kiépítését kellett megkezdeni.

A "hagyományos" megközelítés e jelenség magyarázatában egyáltalán nem releváns. Ez ugyanis a liberális sajtó- és médiapozíciók kiépítését, illetve a kormánnyal szembeni durva hangnemet és ellenzéki erőkoncentrációt véli csak felfedezni ebben a négy évben. Politikai szempontból ebben lehet valami, de politikatudományi szempontból ez a magyarázat messze nem elegendő.

A probléma ugyanis a politikai verseny megváltozott természetében keresendő, nem pedig a felek (mindenekelőtt az ellenzék) szubjektív szándékaiban. A kérdés - nagyon leegyszerűsítve - az volt, hogy melyik cselekvésformának van esélye a nagyobb sikerre: a kormányénak, amely a törvény adta lehetőségekre hivatkozva a politikát a parlamentáris színtéren próbálta tartani, vagy az ellenzékének, amely a politikát szélesebben értelmezve, parlamenten kívül is "gyakorolni" akarta.

Azaz az ellenzék számára követendő cselekvésforma nem azért lett olyan, amilyen, mert az ellenzék - ahogyan sokan vélik - szándékosan alá akarta aknázni a fiatal magyar demokráciát, hanem azért, mert a versenynek új keretfeltételei jöttek létre, amelyben a kormányoldalon - ellenzéki értelmezésben - a többségi demokrácia koncepciójának erőltetése állt. Ez a vélt kormányzati szándék pedig alapvetően módosította a rendszerváltás "versenyfogalmát", amely a régi rend konszenzusos eltakarítására épült.

Azok az ellenzéki jellegű politikai hálózatok (mindenekelőtt a Demokratikus Charta), amelyek ebben a periódusban születtek, döntően a többségi elv kihívására adott válaszok. Másrészről viszont a versenypozíció javításának eszközei. Az 1990-1994-es korszak kormánypártjai viszont elkövették azt a hibát, hogy nem teremtettek hatásos, sikeresélyes politikai hálókat, amelyeknek segítségével kormányzati újraválasztásukat biztosították volna.

3. Noha már az előző két időszakban is számottevő volt a pártok melletti politikai hálózatok szerepe, igazából 1994 és 1998 között alakult ki Magyarországon a politikai networkök gazdag palettája. Az okok többirányúak. A Fidesz volt 1994 után az egyetlen párt, amely még nem került kormányra, ezért nagyon tudatos önépítkezésbe kezdett, hogy estleges kormányra kerülése esetén ne kövesse el az Antall-kormány hibáit, azaz hogy ne legyen megfelelő politikai háttértámogatás híján. Ezért 1994 és 1998 között a párt sokféle szervezőmunkába kezdett.

Az egyik a klasszikus agytröszti háttér kiépítése. E tekintetben komoly szerepet játszott a Századvég Politikai Elemzések Központja vagy a TÁRKI, noha egyik sem tekinthető kizárólagosan Fidesz-háttérintézménynek. A másik a jobbközép oldal integrálására létrehozott politikai hálók kiépítése. A Professzorok Batthyány Köre, a Polgári Demokraták Társasága, Magyar Polgári Együttműködés Egyesület és más szerveződések a mozgalmi szférában rejlő tartalékokat voltak hivatva mozgósítani. E mozgalmi szerveződéseknek az volt a feladatuk, hogy miközben megteremtették az 1998-ban kormányra kerülő pártok szellemi és gyakorlati együttműködésének feltételeit, egyben az 1998-as választások előtt évekkel előkészítették az őrségváltást. A harmadik említésre méltó tényező a politikai verseny ismételten megváltozott jellege. 1994-től kezdődően az akkori kormánypártok egy erősen makropolitikai diskurzust kezdeményeztek, melyhez elsősorban a Bokros-csomag adta a hátteret (Csigó 1997). A Fidesz környezetében létrejövő politikai hálózatok a versenyképességet egy inkább mikropolitikai diskurzus keretében igyekeztek javítani. Míg az előző periódusban a kihívás a többségi demokrácia megteremtésére irányuló kormányzati szándék volt (s erre válaszul jöttek létre a társadalom konszenzusigényét kifejezni hivatott politikai hálózatok), addig 1994 után a kihívás az egyoldalúan makropolitikai kormánystratégia volt. Ezzel szemben a válasz - ha nem is a konszenzusteremtés szándékával - társadalmi igényekre hivatkozva fogalmazódott meg.

A sikeres cselekvés és a politikai hálózatok

A három fent jelzett periódus mindegyikében létrejöttek politikai hálózatok, amelyek erőteljesen befolyásolták a soron lévő választás végkimenetelét. Valamennyi esetben megfigyelhetjük, hogy a hálózatok elsődlegesen szolgálták a szavazatmaximálást, ugyanakkor hálózataik széles spektrumának működtetésével a pártok voltaképpen tehermentesíteni is igyekeztek magukat.

A politikai hálózatok tehát a pártokat segítő szerveződések, de az eddigi tapasztalatok alapján elmondhatjuk: nem egyformán állnak (mindig, minden időben) valamennyi párt rendelkezésére. A három bemutatott korszak áttekintése meggyőző bizonyítékkal szolgál arra, hogy a politikai hálózatok inkább jöttek létre ellenzéki, mintsem kormánypárti oldalon. 1990 előtt a szerveződő ellenzéki pártok oldalán alakultak politikai hálók: 1990 és 1994 között az MSZP és az SZDSZ oldalán, 1994 után pedig a Fidesz mögött. Levonhatunk-e következtetést mindezekből?

A válaszhoz vissza kell térnünk Nan Linnek dolgozatunk elején felállított téziséhez, a sikeres cselekvés eleméletéhez. Fentebb röviden bemutattam, miként elemezték Lin kutatásában a sikeres és a sikertelen kommunikációs hálókat, és megállapítottam: azok a személyek voltak sikeresek (emlékezzünk: egy postai küldemény továbbításáról volt szó), akiknek több gyenge kötésük, azaz kevés közeli ismerősük volt. A kevésbé közeli kapcsolatok mozgósítására épülő stratégiát nevezte Mark Granovetter a gyenge kötések ereje tézisnek.

A hazai politika világára kétségkívül alkalmazható ez a tézis. Az elmúlt több mint egy évtizedben megszerveződő politikai hálózatok ugyanis amolyan gyenge kötéseket szaporító ágensekként is aposztrofálhatók. Mit jelent ez pontosabban? Azt, hogy a demokratikus politikai pártversenyben a szavazatok növelésére nem elsősorban a szimpatizáló választók megnyerésével van mód, hanem azon rétegek bevonásával, amelyek esetleg ideológiailag messze állnak az adott párttól. A politikai gyenge kötés tehát például egy rivális párt szavazóinak részleges (vagy akár teljes) megszerzését jelenti. Az, hogy ez általában ellenzéki pártoknak sikerült, mutatja: az ellenzéki politikai lét nagyobb lehetőséget teremt a politikai gyenge kötések sikeres kiépítésére, mint a kormányzati tevékenység.

A kormányon levő pártok általában mással vannak elfoglalva. Ugyancsak az elmúlt periódusok tapasztalata, hogy kormányra kerülve a kormányra kerülést elősegítő politikai hálózatok dekonstruálódnak, szerepüket korlátozzák vagy meg is szüntetik. Az 1990 előtti politikai hálózatok szinte kivétel nélkül elenyésztek vagy átalakultak 1990 után. De az Antall-korszak hálózatai (mindenekelőtt a Charta) sem úgy működtek tovább az MSZP-SZDSZ-kormány alatt, mint korábban. Érdekes, új tapasztalat, hogy a Fidesz-dominálta kormány igyekszik valamilyen módon (elődeinél jobban) hasznosítani a kormányra jutását nagyban segítő politikai hálózatok szellemi kapacitását és gyakorlati tudását. Ez a szándék legfőképpen két vonatkozásban érhető tetten. Egyrészt abban a gondolatban, hogy a hazai politikában két meghatározó erőcsoportnak célszerű lennie, egy jobbközépnek és egy balközépnek. Ezt az elgondolást nem 1998 óta mondja a Fidesz: 1994 és 1998 között készítették elő a párt kormányra kerüléséért sokat tevő hálózatok.

Másrészt a mai kormányról nem véletlenül állították ellenfelei, hogy permanens kampányt folytat. A Fidesz körüli háttérszervezetek ugyanis 1998 után is elérték, hogy a párt elgondolásai szerint tematizálódjék a közbeszéd. Míg a Horn-kormány ezt 1995-1996-ban (a Bokros-csomaggal) makropolitikai diskurzussal érte el, addig a mai kormány, illetve elődei (1996 végétől) mikropolitikai irányultságukkal. Ebbe az irányvételbe éppúgy belefért a családközpontúság, mint a korrupció elleni küzdelem.

Mindazonáltal a jelenlegi kormányon is érezhetők a fáradás jelei. S vele szemben a mai ellenzék két pártja, az MSZP és az SZDSZ számos tekintetben kedvező helyzetben van.

Összegezve azt mondhatjuk tehát: nincs okunk tagadni, hogy a politikában kitüntetett szerepet játszanak a politikai hálózatok. Szerepnövekedésük alapvető oka persze a politika professzionalizálódása, de a kormányzatok kihívásaira adott gyors reakció szükségessége is. A pártok elsősorban akkor nyúlnak a hálózati "fegyverhez", ha a kormányzat helyzeti előnyével szemben keresnek versenyelőnyöket. Ezért azt a pártot tekinthetjük sikeres pártnak, amelyik nem pusztán csak elvi hívei mozgósítására képes. Talán nem véletlen, hogy az a két párt áll a népszerűségi listák élén, amelyek a legtöbb gyenge kötéssel rendelkeznek. Az MSZP és a Fidesz nagyon hasonlítanak egymásra abban, hogy mindkettő sok, tőle látszólag távoli társadalmi csoportot képes mozgósítani. Az SZDSZ meglehetősen szerény népszerűsége pedig azzal is indokolható, hogy a párt elvi liberalizmusa kevéssé tud túlterjeszkedni az elvi liberálisok körén.

Ilyen elemzések után talán nem szükséges további bizonyíték annak a tételnek a kimondásához, hogy a politikai hálózatok informális világa a pártverseny egyik fontos támasza. A pártok sikeres cselekvései nagyban azon múlnak, milyen hálózati erőforrásokkal rendelkeznek. Minél szűkösebb a hálózati tőke, annál jobban rá van utalva egy párt, hogy másfajta pártimidzset (például az egyszemélyes párt imidzsét) alakítsa ki magáról.

Ezzel pedig az utolsó megjegyzésig jutottam. Elméleti értelemben a politikai hálózatok gazdag szövevényét működtető pártok a demokratikus pártfejlődés sajátos típusai. A hazai politikai életben nem is minden párt nevezhető "hálózati pártnak". Hipotézisem szerint a nagyobb hálózati tőke nagyobb és több réteghez szóló mondandót, ezáltal nagyobb versenyképességet tesz lehetővé. Ahogy a pártrendszerek korábban sem voltak soha egyszerűek (hiszen például a néppárti korszakban is voltak tömegpártok stb.), úgy ma sem azok. De minden korszaknak vannak domináns pártmintázatai. Ma - úgy tűnik - a politikai hálókat működtető pártok tekinthetők annak. Hozzájuk képest a réteg-, a világnézeti, az ideológiai vagy az osztálypártok alárendelt jelentőségűek, s épp ezért kevésbé sikeresek.

Irodalom

• Laumann, Edward 1973. The Form of Urban Social Structures. Urban Research John Wiley, New York. In: Bonds of Pluralism: The Form and Substance of Urban Social Networks.
  
• Kadushin, Charles 1976. Networks and Circles in the Production of Culture. In: R. A. Peterson (ed.): The Production of Culture. Sage Contemporary Social Science Issues. London-Beverly Hills.
  Granovetter, Mark 1973. The Strenght of Weak Ties. American Journal of Sociology, vol. 78, 1360-1380. p.
  
• Lin, Nan 1982. Social Resources and Instrumental Action. In: P. V. Marsden-Nan Lin (eds.): Social Structure and Network Analysis. Beverly Hills, 131-146. p.
  
• Lin, Nan 1988. Társadalmi erőforrások és instrumentális cselekvés. Szociológiai Figyelő, 3. sz. 79-92. p.
  
• Gaffney, John 1991. Political Think Tanks in the UK and Ministerial "Cabinets" France. West European Politics (January).
  
• Knoke, David 1990: Political Networks: The Structural Perspective. Cambridge, University Press.
  
• Knoke-Pappi-Broadbent-Tsujinaka 1996. Comparing Policy Networks: Labor Politics in the U. s., Germany and Japan. Cambridge, University Press.
  
• Klijn-Koppenian-Termeer 1995. Maneging Networks in the Public Sector: A Theoretical Study of Manegement Strategies in Policy Networks. In: Public Administration, vol. 73, Automn. 437-454. p.
  
• Thatcher, Mark 1998. The Development of Policy Network Analyses. From Modest origins to over aching Frameworks. Journal of Theoretical Politics, vol. 10 (April).
  
• Castells, Manuel 1996. The Rise of Network Society. I-III. Blackwell Publishers.
  
• Angelusz Róbert-Tardos Róbert 1988. Válogatás a kapcsolathálózati elemzés irodalmából. Szociológiai Figyelő, 3. sz. 5-14. p.
  
• Czakó Ágnes-Sik Endre 1996. A hálózati tőke szerepe Magyarországon a rendszerváltás előtt. 2000. február.
  
• Enyedi Zsolt 1993. Pillér és szubkultúra. A politikai-kulturális tagolódás egy lehetséges fogalmi kerete. Politikatudományi Szemle, 4. sz.
  
• Enyedi Zsolt 1995. A katolikus keresztény szubkultúra fejlődése. Politikatudományi Szemle, 4. sz.
  
• Csizmadia Ervin 1998. Pártok és agytrösztök. Think-tank szervezetek Nyugat-Európában és Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 4. sz.
  
• Csizmadia Ervin 2001. Diskurzus és diktatúra. A magyar értelmiség Nyugat-képe a Kádár-rendszerben. Budapest, Századvég Kiadó.
  
• Diane Stone 1991. Old Guard Versus New Partisans: Think Tanks in Transition. Australian Journal of Political Sciences, vol. 26 (February).
  
• Diane Stone 1996. From the Margins of Politics: The Influence of Think tanks in Britain. West European Politics, vol. 19 (October).
  
• Cockett, Richard 1994. Thinking the Unthinkable. Think-tanks and Economic Counter-Revolution 1931-1983. London, Harper Collins.
  
• Felföldi Zoltán 1997. Konzervatív feltámadás Nagy-Britanniában a 70-es évek második felében. Valóság, 9. sz.
  
• Felföldi Zoltán 1998. Hittérítők és neofiták, régi és új konzervatív apostolok a 70-es években Nagy-Britanniában. Valóság, 3. sz.
  
• Csigó Péter 1997. a Bokros-csomag jelentősége a politikai diskurzusban. Politikatudományi Szemle, 4. sz.
  
• Waarden, F. Van 1992. Dimensions and Types of Policy Networks. European Journal of Political Research, vol. 21 (February).