Limp Ferenc

Budán (de lehet, hogy Magyaróvárott) látta meg a napvilágot 1695. május 25-én, tehát két és fél évvel idősebb volt Orosz Lászlónál. 1713. október 18-án, Trencsénben lépett a jezsuita rendbe, majd Bécsbe ment, ahol teológiát tanult. Később grammatikát és bölcseletet tanított. 1726. július 27-én Orosz Lászlóval együtt szállt hajóra Genovában, hogy a Sevillába menjenek. Mint már említettem, a jezsuita misszionáriusképzőben együtt készültek a hittérítő munkára, és együtt vágtak neki az óceánnak is. Limp Ferencet Córdobából a paraguayi rendtartomány legészakibb részébe küldték. Először a hanyatlásnak indult Santo Ángel redukciót sikerült felvirágoztatnia. 1732-ben lett a San Lorenzo telep vezetője, majd néhány év elteltével már hét redukció irányítását bízták rá. Ez a térség azonban a spanyol és a portugál érdekszféra ütköző zónájában feküdt, s az 1750-ben megkötött Tratado de Permuta alapján végül a portugáloké lett. A hét redukció indiánjai azonban nem akartak portugál fennhatóság alá kerülni, mert okkal féltek attól, hogy rabszolgaságba vetik őket. Inkább az áttelepülést választották volna, de az ügy lebonyolításával megbízott spanyol hivatalnok türelmetlensége miatt végül ezt is elutasították, és inkább a fegyveres ellenállás mellett döntöttek. Az események drámai fordulatot vettek, amit Limp Ferenc nem tudott megakadályozni, jóllehet minden erejét latba vetve igyekezett a szembenálló felek között közvetíteni. Sem az indiánok, sem a spanyol hatóságok nem bíztak benne, s amikor a konfliktus véres harcba csapott át, őt vádolták meg a háború kirobbantásával és az indián fegyveres ellenállás megszervezésével. Pedro de Cevallos Buenos Aires kormányzója - később spanyol alkirály - vizsgálatot indított Limp Ferenc ügyében, és ennek alapján felmentette őt a vádak alól. A hét missziós telep sorsa azonban megpecsételődött: a spanyol és a portugál hadsereg egyesült erővel leverte az indiánok ellenállását. Az a néhány, aki életben maradt az őserdőben talált menedéket. Limp Ferencet a Yapeyú redukcióba helyezték át, és itt élt akkor is, amikor megérkezett a jezsuiták kitoloncolását elrendelő királyi parancs. Az akkor már 73. évét taposó, súlyos beteg misszionáriust a sors megkímélte a megalázó bebörtönzéstől és attól, hogy zsúfolt hajón, méltatlan körülmények között szállítsák Európába. Valamikor 1768-ban (sajnos a pontos dátumot nem tudjuk) meghalt. Misszionáriusi munkája mellett néprajzi és földrajzi megfigyeléseket is végzett, halála után kiadták Dél-Amerika földrajzát ismertető írását (36).

 Aperger Zsigmond

Szabó László könyvében (37) másfél oldalt szentelt Aperger Zsigmondnak, akiről egy 18. századi spanyol utazó, Félix de Azara "minden kétséget kizáróan" azt írja Viaje a través de la América Meridional desde 1781 a 1801 című, számtalan kiadást megért munkájában, hogy magyar orvos volt ("Segismundo de Aperger era médico de Hungría" ). Szabó szerint Aperger apja bécsi bankár volt, fia - aki az 1690-es években született - orvosnak tanult, és valószínűleg Magyarországon praktizált, amikor belépett a jezsuita rendbe. 1717-ben érkezett Dél-Amerikába, mégpedig Buenos Airesbe, és 1726-ig a córdobai egyetemen tanított. Két pestisjárvány (1719, 1730) leküzdésében is nagy érdemeket szerzett. A második járvány a paraguayi redukciókban ütötte fel a fejét, s mint egy korabeli krónikás feljegyezte, ha Aperger nincs a helyszínen, akkor az indiánok több mint fele elpusztult volna. Noha Aperger jezsuita volt, hittérítő tevékenységet nem folytatott. Annál több időt töltött viszont kísérletekkel és különböző gyógynövények gyűjtésével. Ezekből hatásos gyógyszereket készített, s receptjeit egy kötetbe gyűjtve (Códice Misionero) meg is jelentette. Szabó László, aki a könyvet felfedezte, Apergert rendkívüli egyéniségnek, humanista és önzetlen embernek nevezi. Az orvos receptjeit széles körben terjesztették, és valószínűnek látszik, "hogy Argentína, Uruguay és Paraguay ma is nagyszámú kuruzslói közül sokan még mindig Aperger, a legendás hírű Padre Sigismundo régi bevált receptjei alapján orvosolnak..." Aperger olyan nagy tekintélyt vívott ki magának, hogy amikor rendtársait 1767-ben kiutasították Dél-Amerikából, vele kivételt tettek. Elképzelhető, hogy ebben magas kora is szerepet játszott, mindenesetre a hatóságok engedélyezték, hogy a loretói redukcióban maradhasson, és ott érte a halál 1773-ban.

 Plantich Miklós

Szabó László szerint (38) Zágrábban született (időpontot nem közöl, így csak feltételezhető, hogy valamikor az 1700-as évek elején), s nemzetiségét tekintve félig horvátnak, félig magyarnak mondja. Ősei határőr katonatisztek voltak, Plantich Miklós azonban a tudományos pályát választotta, és a jezsuiták nagyszombati kollégiumában, majd pedig trencséni újoncképzőjében tanult. Pontosan azt sem tudjuk, mikor került az Újvilágba, közelebbről Uruguayba, ahol a jezsuiták cordóbai, majd montevideói kollégiumában tanított, később pedig ennek az intézménynek a rektoraként működött. Hittérítést nem végzett, de azt nem tudjuk, hogy milyen tárgyakat oktatott. Valószínűleg befolyásos és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező ember lehetett, mivel azzal vádolták meg, hogy a paraguayi indián redukciókból az ő irányításával egy olyan államalakulatot akartak létrehozni, amely önálló királyság lett volna. Ez persze merő koholmány volt, hiszen Plantich Miklós nemigen járt a paraguayi rendtartomány indián telepein. 1768-ban más rendtársaival együtt ő is haza vergődött, de életének további folyásáról közelebbit nem sikerült kideríteni.

 Hedry Márton

1709 táján született, de születésének helyét nem ismerjük, és életének első évtizedeiről sem tudunk semmit. 1748-ban érkezett az Újvilágba, közelebbről a mai Chile területére, a Concepción környékén élő araukánok földjére. (Tizenöt évvel korábban ugyanitt tevékenykedett Herre Mihály nyitrai származású segítő testvér is, akiről csak annyi ismeretes, hogy 1737-ben, negyvenéves korában halt meg Santiago de Chilében.) Szabó László szerint (39) Hedry jól beszélt görögül, és megtanulta az araukán indiánok nyelvét is. A chilei redukciók életéről nem sok adat áll rendelkezésre, így Hedry Márton működéséről is csak keveset tudunk. Ő is azok között volt, akiket vasra verve szállítottak Európába. Gyaníthatóan 1768-ban halt meg.

 Ferder Fülöp

Feltehetően 1713-ban született, és 1745-ben érkezett meg a Río La Plata környékére. Öt évig a San Tomé redukcióban tevékenykedett, ezt követően a Loreto missziós telep vezetője lett. Azt tudjuk, hogy a jezsuiták kiutasításakor ő is visszatért hazájába, de életének utolsó időszakáról nincsenek megbízható adatok.

 Szerdahelyi Ferenc

Győrött született 1717-ben. 31 éves korában, 1748-ban érkezett Buenos Airesbe, és kezdetben a San Juan Bautista misszióban működött. Később a paraguayi rendtartományban fekvő Yapeyú missziós telep vezetésével bízták meg, itt évekig együtt tevékenykedett Limp Ferenccel. Utolsó állomáshelye az Apóstoles redukció volt (ebből fejlődött ki az azonos nevű argentin város), innen toloncolták ki őt és rendtársait 1767-ben, amikor megérkezett a Jézus Társaságot feloszlató királyi rendelet. Spanyolországba visszatérve két hónapig raboskodott, majd Nagyszombatba ment. Itt találkozott vele később Orosz László. Valószínűleg megérte a jezsuita rend magyarországi betiltását, de életének további fejleményeit és halálának dátumát nem ismerjük.

 Lyro Ignác

A Nyitra megyei Sziklavárhelyen született 1717. május 17-én, és 1739-ben lett a Jézus Társaság tagja. Ezt Ács Tibor állítja már említett művében (40), míg egy külföldi szerző (J. Jouanen) szerint 1729. július 13-án, a csehországi Troppauban (a mai Opavában) látta meg a napvilágot, és 1754-ben érkezett Dél-Amerikába. A két szerző abban egyetért, hogy Lyro Ignác Ecuadorban, Quitóban tevékenykedett, ahol missziós munkája mellett elsősorban földrajzi kutatásokat folytatott. A rend feloszlatása után visszatért Európába, és az egyik forrás szerint Nagyszombatban, míg a másik forrás szerint Csehországban telepedett le, ahol betegápoló lett. Egy 1757. június 17-i keltezésű, Quitóban írt levele nyomtatásban is megjelent. Ebben Peru és Ecuador földrajzi viszonyaival foglalkozik. Halálának időpontja ismeretlen.

 Zakarjás János

Születésének pontos dátumát nem tudjuk. Feltehetően 1720 táján Nagyszombatban látta meg a napvilágot. Iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, és 1740-ben belépett a Jézus Társaságba. Trencsénben is tanult, később - 1745-ben - itt kezdte tanári pályáját. 1748-ban, miután áldozópappá szentelték, úgy határozott, hogy ő is az Újvilágban vállal missziós szolgálatot. A következő év elején megkapta az ehhez szükséges engedélyt, és Bécsből Graz érintésével Genovába utazott, ahonnan egy vitorlás fedélzetén Spanyolországba hajózott. Útitársai között ott volt Éder Xavér Ferenc páter is, akiről a későbbiekben lesz szó. A misszionáriusképző elvégzése után 1750. október 12-én Cádiz kikötőjében szállt hajóra és vágott neki a végtelen vizeknek. Úti célja a perui Callao volt, ahová a szokásos módon, a Panamai-földszoroson átkelve érkezett meg. Az első időszakban Limában élt (ekkoriban gyakran találkozott a nála vagy 30 évvel idősebb Rér Jánossal, akiről egyik levelében is megemlékezik), majd a bolíviai Mamoré folyó menti redukciókban kezdte meg hittérítő munkáját. Ezen a vidéken működött egyébként Éder Xavér Ferenc is. Zakarjás János Dél-Amerikából több levelet is küldött Európába, ezek alapján viszonylag jól rekonstruálható mindaz, ami vele történt, de csak 1756-ig. A további 11 esztendőről viszont csak feltételezéseink vannak. Azt tudjuk, hogy megfordult a mojo, canichaná, cayuvava és más indián törzsek között. Működési területének központi missziója alighanem az a San Javier redukció volt, amelyet megtalálunk Éder Xavér Ferenc térképén is. A Mamoré folyó Bolívia laposabb, őserdőkkel borított területein kanyarog. A legmegbízhatóbb közlekedési eszköz errefelé a csónak, gyalogosan csakis pontos helyismerettel lehet útra kelni. A kellemetlen éghajlatú, mocsaras vidéken szinte fekete felhőket alkotó rajokban támadnak a betegségeket terjesztő szúnyogok és más rovarok, így aligha meglepő, hogy Zakarjás is leesett a lábáról, ezért átmenetileg az Andok csúcsai között elterülő Cuzcóba költözött, ahol betegségét gyógyíttatta. Felépülését követően visszatért munkájához. Az indiánok életéről, a magyar misszionárius körükben eltöltött éveiről képet alkothatunk magyarországi ismerőseihez - Bartakovics József jezsuita tanárhoz és Kéri Ferenchez - írt leveleiből. 1756. április 16-án kelt levelében a következőkről számol be Bartakovicsnak: "Az 1754. év június havától fogva a déli szélesség 18. fokától a 12. fokáig, a 316. hosszúsági fokon (abban az időben még nem különböztették meg a nyugati és a keleti hosszúságot - L. T.) áthajóztam, kelet és nyugat között alig 3 fok eltéréssel. Ezek a perui tartomány misszióinak határai. Csaknem az egész vidék síkság, amelyet számos folyó öntöz. Ezek között kiválóbbak: Mamoré, Itenes, Beni, hajózhatók (...) Az esős évszakban (októbertől májusig tart) csaknem az egész területet elöntik annyira, hogy ha az indus lovas az előző félévben jaguárokra, vadkanokra, szarvasokra vadászott, most 10 rőf mélységű vízben csónakozva halászik. Ezért lakóhelyül a legmagasabb helyeket választják, és ott sincsenek eléggé biztonságban, bizony néha a pitvarban úszkálnak a gyerekek, és nem ritkán csónakra van szükség, ha a beteget látogatjuk. Ilyenkor viperák, hangyák (ezeknek 30-nál is több válfaját olvastam meg és némelyek csaknem egy hüvelyk nagyságúak), meg ezer más bogár a mezőről és erdőből összegyűlve velünk egy fedél alatt tanyázik és semmi sem mentes tőlük" . (41)

Bizonyos helyzetekben a tudós jezsuita is tanácstalan, és jobb híján elfogadja az indiánok módszereit: "Viperacsípés és minden más méreg ellen házi orvosságul a krokodilus fogát használjuk, amelyet a sértett részre kell kötni vagy a nyakba akasztva kell viselni. (...) Hogy vajon elegendő-e az, ha a mérget ételben vagy italban vesszük be, nem merem állítani, én hasonló esetben két éjjel a számban tartottam." Néhány sorral alább arról számol be, hogy nem sokkal megérkezése előtt "kétszer az esővel hal esett az égből. Ezt nekem az atyák beszélték, akik azokból maguknak és a családnak vacsorát készítettek" (42). A térség sajátos éghajlati viszonyait Zakarjás így jellemzi: "A vidék igen forró és nedves, a forróságot a szelek mégis mérséklik, ha pedig délről fúj, még fázunk is. Törökbúzát (kukorica a kenyerünk), rizst, gyapotot és cukrot terem a föld. Ebből élünk, ebből ruházkodunk. A cukornád fél év alatt megérik, míg Peruban legalább két évig tart. Ez ennek a földnek a képe, amelyen valaha nagy számú lakosság élt, de idők múltával a változó hadi szerencse és a csaknem állandó pestis számukat mintegy 30 000-re apasztotta." (43)

A következő levél, amelyből idézünk, két nappal később, 1756. április 18-án kelt, címzettje pedig Kéri Ferenc volt. Ennek a beszámolónak elsősorban néprajzi vonatkozásai érdekesek: "a mobimák a csecsemők homlokát kettős övben benyomják, ezért oly rút az ábrázatuk, szájuk és orrlyukaik elállók, a szemeik széjjel állók, a fejük olyan, mintha egy három emeletből álló torony lenne. Egyesek a két pofacsontot két deszka közé préselik, hogy ne széles, hanem keskeny arcúaknak lássanak, mások az ellenkezőjét teszik. A patikik emberevők, a mobimák denevérrel táplálkoznak, a murék nagyobb kígyókkal és krokodilusokkal; ha lepényt esznek hozzá, azt a juka gyökeréből, vagy törökbúzából készítik, amelyekbe köznapokon, a megholtak porrá tört csontjait teszik fűszer helyett. Azoknak, akiknél az Itenes mentén 4 hónapig tartózkodtam, nemcsak a fülük, hanem mind a két ajakuk és az orruk is át van lyukasztva, és azokba egy hüvelyk hosszúságú, zöld színű követ tesznek." (44)

A haldoklók száját és orrát bedugják, hogy a lelküket visszatartsák, de ezzel alighanem csak meggyorsítják a végkifejlet bekövetkeztét. Zakarjás maga is tapasztalhatta, hogy az élők és az elhunytak "kapcsolata" lényegesen más, mint Európában: "A halottakat ugyanazon tető alatt földelik el, ahol ők maguk laknak, azt időről időre kiássák, szomorkodó sóhajok közt megmossák, olajjal megkenik, és miután a csicsától (részegítő ital) neki hevülnek, a halottat is megkínálják, és ha kell neki, ha nem, a szájába öntik." (45)

A jezsuitákat kiutasító rendelet valószínűleg nem valamelyik redukcióban, hanem Limában érte Zakarjást, aki társaihoz hasonlóan méltatlan körülmények között utazott Spanyolországba, majd onnan hazájába. Komáromban telepedett le, ahol plébánosként működött egészen 1772. szeptember 14-én bekövetkezett haláláig. Latinul íródott leveleit Sztankovits Ödön ültette át magyar nyelvre, és azok a Földrajzi Közlemények 1910. évfolyamában jelentek meg.

 Éder Xavér Ferenc

A Dél-Amerikát megjárt magyar jezsuita hittérítők közül alighanem Éder Xavér Ferenc munkásságáról tudhat legtöbbet a közvélemény, hiszen a mojo indiánokról szóló, latinul írt terjedelmes művének néhány fejezete magyarul is olvasható a Bodrogi Tibor szerkesztette néprajzi antológiában (46). Talán nem lenne haszontalan dolog az egész munkát magyarul is kiadni, elvégre Éder a magyar néprajztudomány egyik 18. századi előfutárának is tekinthető, arról nem is szólva, hogy az általa leírt népeket és tájakat nem átutazóban figyelte meg, hanem mintegy másfél évtizedet eltöltött a helyszínen. Beszámolója - elfogultsága és az európai ember jóindulatú lenézését tükröző szemlélete ellenére - hiteles leírása az őserdők világának, az indiánok hétköznapjainak. Azért is érdemes volna kiadni ezt művet, mert hasonló jellegű munka nem készült, illetve ha mégis, kézirata rejtélyesen eltűnt (lásd Brentán Károly esetét).

Éder Xavér Ferenc 1727. szeptember 1-jén (Szinnyei József szerint: március 19-én) Selmecbányán látta meg a napvilágot, és itt kezdte iskolai tanulmányait is. A későbbiekben a felvidéki jezsuiták szokásos útvonalát járta be: a nagyszombati kollégiumba került, majd a trencséni újoncképző következett. 22 éves korában missziós szolgálatra jelentkezett, és 1749 elején Bécsen és Grazon át Genovába ment, majd onnan hajón utazott tovább Spanyolországba. Vele tartott Zakarjás János is, akiről már szó volt. A misszionáriusképző elvégzése után Éder (és Zakarjás) 1750. október 12-én hajóra szállt Cádiz kikötőjében, és Panamán átkelve 1751 elején érkezett meg Peruba. Limában a rendtartomány főnöke közölte vele, hogy az Andok keleti oldalán elterülő, Moxitániának nevezett vidékre kell mennie, a Mamoré folyó középső szakasza mentén élő mojo indiánok közé. Ez a terület ma Bolívia része. A trópusi őserdőkben a mojók mellett más kisebb törzsek is éltek, pl. a more, az itonama és a chiriguano indiánok. Édernek ezekről a "vadakról" meglehetősen kedvezőtlen véleménye volt, de becsületére legyen mondva, minden nehézség ellenére végig kitartott vállalkozása mellett, s csak az 1767-es kitoloncolási rendelet után hagyta el szolgálati helyét.

Éder a legtávolabbi indián településeket is felkereste, megtanult számos indián nyelvet és nyelvjárást, amely tulajdonképpen előfeltétele volt a sikeres hittérítő munkának, annál is inkább, mert voltak olyan redukciók, ahol tucatnyi különböző nyelvet is beszéltek az ott letelepített indiánok. A magyar jezsuita részletes feljegyzéseket készített, ezeket jól sikerült rajzokkal, valamint térképvázlatokkal egészítette ki.

Lapozzuk fel tehát Éder Xavér Ferenc latinul írt munkáját, amelynek címét (Descriptio provinciae Moxitarum in Regno Peruano) magyarra így fordíthatnánk le: A Perui Királyságban lévő Moxitania tartomány leírása. A 289 sűrűn teleírt oldalt kitevő kézirat eredetije a budapesti Egyetemi Könyvtár Pray-gyűjteményében található. Ebből készített 1791-ben egy meglehetősen szerény kivonatot Makó Pál budai apát (47), aki valójában nem is Éder eredeti szövegét, hanem a saját magyarázatait adta közre. Ez a kiadás majdnem száz évvel később, 1884-ben spanyolul is megjelent La Pazban, de maga az eredeti szöveg (illetve fordítása) teljes terjedelmében mind a mai napig nem jutott el az olvasók szélesebb köréhez. Éder a bevezetőben arra hívja fel a figyelmet, hogy nem a Perui birodalomról kíván írni, hanem azokról a missziókról, amelyeket a nagy központoktól sok száz mérföldnyire, az őserdőktől elhódított területeken sikerült nem csekély fáradsággal és leleménnyel létrehozni. Mint maga Éder is megállapítja, a régi Perui Birodalom Európa nagyságú ország "Paraguay és a Quitói Birodalom között: az északról, ez délről határolja. Keletről Brazília a szomszédja, nyugatról pedig a köznyelvben Mar del Sudnak nevezett Csendes-tenger mossa" (48). Ezt a hatalmas területet - maga Éder állítja ezt - a magyar jezsuita kétszer is bejárta. A perui missziók közös neve egyébként mojos volt, a paraguayi redukciókat guarancies néven emlegették, míg a quitói rendtartomány telepeit mainasnak hívták. "A mojo missziókat ma három részre, illetve területre osztják - állapítja meg Éder -: az első a Mamoré, az azonos nevű folyóról elnevezve; a második a Pampas, azaz síkság; a harmadiknak - nem tudom miért és honnan - Baures a neve" (49). Nem csoda, ha egy ilyen hatalmas területen, ráadásul a kölcsönös kapcsolatok kialakítását ugyancsak megnehezítő természeti viszonyok és eltérő törzsi szokások közepette a nyelvek bábeli kavalkádja alakult ki. "Több különböző nyelven beszélnek itt - még egyetlen misszión belül is -, mint egész Európában. S ezek a nyelvek - mint mondják - ég-föld távolságra vannak egymástól. Én a saját területemen kilenc nyelvet számláltam meg, a szomszéd páter az övén húsznál is többet. Az a törzs, amely valamelyik új telep létesítésekor elsőnek kerül oda, szerencsés, mert kiváltságos történeti szerepe lesz: nyelve ugyanis a misszió általánosan használt nyelvévé válik. A többiek, akik később kerülnek oda, gyakorlás útján csakhamar elsajátítják ezt a nyelvet, ha előzetesen egyáltalán nem tudnak szót érteni egymással. Az idő alatt, míg a misszionárius megtanulja nyelvüket, vagy ők elsajátítják a páter által már ismert közös nyelvet, minden téren jelekkel érintkeznek egymással: így intézik a közösség ügyeit, beszélgetnek, kereskednek. Bármiről tudnak így beszélni: méghozzá olyan pontosan, hogy a szóban forgó ügy legkisebb részlete sem kerüli el a beszélő vagy a jelekre figyelő figyelmét." (50)

Éder részletesen foglalkozik az indiánok hiedelmeivel, babonáival és a természeti jelenségekkel kapcsolatos elképzeléseikkel. "Érdeklődtem, mi a véleményük a hold- és napfogyatkozásról. Legtöbben azt felelték, hogy ilyenkor a Hold vagy a Nap beteg. Vannak, akik a Napot férfinak, a Holdat meg a feleségének tartják, a csillagok meg a gyermekeik. S valahányszor fogyatkozást észlelnek, azt állítják, hogy ilyenkor a Nap egyesül a Holddal új csillagok nemzése végett: nehogy idő múltával elfogyjanak a csillagok az égboltozaton, hiszen minden nap sok meghal közülük. Arról mondják, hogy meghal, amelynek a szikrázó lehullását látják." (51) Az indiánokat azonban különösebben nem érdekli a csillagos égbolt, csak azokat a csillagállásokat jegyzik meg, amelyek a vetés idejét határozzák meg. A csillagképek mögé ők is különböző állatokat - pl. nandut, kajmánt, jaguárt, medvét stb. - képzelnek. A nanduról Éder egy kedves történetet is elmesél: "Azt tartják, hogy a nandu egyszer azzal a gondolattal foglalkozott, hogy az égboltozatról a földre menekül, mert itt talán könnyebben csillapíthatja az éhségét. Már el is határozta, hogy tervét tényleg valóra váltja, s menekülésbe kezd. Valamilyen lyukon a földre akart szökellni, de nem tudom milyen állat megragadta a farkát, s az bizony kiszakadt. Ő leugrott a földre, de a farkát odafenn hagyta. Ez a magyarázata, hogy a nandunak nincs farka, mint ahogy valóban nincs." (52)

A tudós páterek igyekeztek megvilágítani az indiánok előtt az égi jelenségek mibenlétét, sőt megjövendölték egy-egy hold- vagy napfogyatkozás bekövetkeztének várható időpontját is, s ezzel komoly tekintélyt szereztek maguknak a bennszülöttek előtt. De nemcsak a csillagos ég, hanem a környező természet, a növény- és az állatvilág, a folyók és a kőzetek is sok érdekes megfigyelni valót kínáltak. Éder Xavér Ferenc igen elcsodálkozott például azon, milyen tarkák a folyópartok agyagrögei, amelyek olykor tucatnyi eltérő színű rétegből állnak. "Az agyagrögök közül az egyik nagyon fehér - írja. - Mész helyett használják templomok és házak fehérítésére - már csak azért is, mert itt nincs mészkő. S ez az anyag fehérség tekintetében is minden bizonnyal felülmúlja a meszet. Ezenkívül a mésszel fehérített fal a hozzátapadó homokszemcsék miatt érintésre érdes. Az agyagröggel festett falat viszont olyannak érzed, mintha selymet tapintanál. A más színű rögöket is felhasználják templomok és házak díszítő színezésére." (53) A fehér agyag valószínűleg a kaolin lehetett. De sokkal rejtélyesebb az a másik anyag, amelyet az indiánok dimoicsikonak, a "halak ürüléké" -nek neveztek. Éder a következőképpen jellemzi: "Valami száraz, sötét színű anyag az, amely a fák fiatal hajtásaira tapad. Egy láb hosszú, hengeres és kézzel átérhető. Szivacsszerűen likacsos, nagyon puha, de hosszas tüskékkel is tele van. Az indiánok a faággal együtt lemetszik, porrá törik, és pontos arányban összevegyítik azzal az anyaggal, amelyből fazék, lábas és egyéb szükséges edény készül. Ezáltal ellenállóbbá válnak a tűzzel szemben. S hogy ez valóban így van, arra engem is megtanított a tapasztalat. Annyi bizonyos, hogy ez az anyag áradás idején a víz alatt keletkezik, hiszen a fák vízből kiálló részén nem található." (54) Azt azonban, hogy a halak ürülékéről vagy más váladékáról lenne szó, Éder határozottan elveti, miután egy saját kezűleg elvégzett kísérlete is kizárja ezt: "különféle, frissen fogott, még élő halakat kizsigereltem, és ürüléküket a folyóba engedtem. Láttam, hogy az egyáltalán nem merül el, hanem úszik a vízen. Ha tehát akkor, amikor a hal kiengedi ürülékét, s az nem merül el, hogyan tapadhat a fákhoz? Amikor a missziókban voltam, sokszor próbáltam meghatározni, mi ez az anyag, honnan származik? Talán valamely fának a nedve? Ám semmi olyasmire nem jöttem rá, ami értelmes meggyőződésemmé válhatott volna, bár alaposan kutattam és tanulmányoztam ezt a dolgot" . (55) A derék páter tanácstalansága érthető, hiszen a 18. században még nem tudták, hogy a szivacsok növények-e vagy állatok. A leírás alapján ugyanis egy édesvízi szivacsfajról, a Parmula nemzetség egyik képviselőjéről lehet szó, amely az Amazonas vidékén él. Ezeknek az állatoknak a testében kovatűk is előfordulhatnak, s valószínűleg ezek lesznek azok a tüskék, amelyeket Éder emleget.

Más állatok is felkeltették az érdeklődését, elsősorban a Dél-Amerikában őshonos fajok. A jaguárról - amelyet következetesen tigrisként emleget - például ezt írja: "Ez a fenevad nagyon elterjedt mindenfelé. Olykor belopakodik az indiánok házaiba, és az ott található húst ellopja. Hihetetlen ereje van! Ha sikerül felugrania egy tehén vagy egy ló hátára, első lábaival megragadja áldozata fejét, aztán minden irányban forgatja, mígnem a nyak kificamodik. Csak a bikával nem bír el, mert az félelem nélkül szembeszáll vele. A szamár, melyet szintén gyakran megtámad, erős rúgásokkal védekezik ellene. Ha a bestiának végül is sikerül a szamár hátára ugrania, az hirtelen hanyatt vágja magát a földön. E tekintetben a ló butább, mint a szamár. A ló, amint a jaguár ráugrik, az ijedtségtől vizelni kezd, s meg sem próbál védekezni, hagyja, hogy ellenfele megragadja a fejét. A jaguár, ha egyszer megkóstolta az embervért, minden másnál jobban vásik rá a foga. Ha sikerül embert zsákmányul ejtenie, erős fogaival letépi a fejét, és mohón szívja magába a nyakból kiömlő vért. Ha valaki véletlenül találkozik jaguárral, ne mutasson félelmet, mivel a menekülés, az elfutás veszélyes. Biztosabb, ha bátran szembenéz a fenevaddal, vakmerően ráordít, és megfenyegeti valamilyen fadoronggal. Ha a körülmények, a hely és idő lehetővé teszi, legjobb védekezés gyorsan felmászni egy vékony fára. Ha a fa elég vastag ahhoz, hogy a jaguár átkarolja, nem lehet megakadályozni, hogy fel ne másszon a zsákmánya után." (56)

A magyar jezsuita beszámolójának legérdekesebb részei azonban kétségtelenül az indiánok életéről, szokásairól, hiedelemvilágáról szóló fejezetek. Az őserdei körülmények között már a közlekedés is nehéz feladat elé állítja az embert, különösen a sebes sodrású, kiszámíthatatlanul alattomos folyókon való átkelés okozhat gondot. Éder több "módszert" is leír: a háncsokkal egymáshoz erősített fatörzseken való átkeléstől egészen a mocsári nádból készített, felfújt bőrtömlőkkel stabilizált csónakokon való közlekedésig. A legbiztonságosabb vízi járműnek az állatbőrből készült alkalmatosságot tartja: "marhabőrt késsel négyzet alakúra vágnak, oldalait körülbelül hat hüvelyk magasságra felhajtják, és belülről nádszálakhoz vagy faágakhoz kötözik. Végül is valami négyzetes asztalszerűség alakul ki. Ennek egyik oldalához rövid kötelet erősítenek, majd a folyóra helyezik úgy, hogy a szőrös oldala érje a vizet. Ebbe kerül a teher: ember vagy akár kétszáz fontos rakomány. Ekkor azután az egyik indián megragadja a bothoz vagy a bőrhöz erősített kötelet, és úszva vonszolja a csónakot a túlsó partra. Lehetséges az is, hogy aki a bőrön ül, evezővel próbál ellenállni a vizeknek, és kormányozni igyekszik a teknőjét. Ezt azonban nagyon óvatosan kell tennie, nehogy a súly az egyik vagy a másik oldalra kerüljön, és az utast a hajótörés veszedelme fenyegesse. Az átkelésnek ezt a módját a spanyolok is átvették Amerika-szerte. Így szállítják át kincseiket - különösen a nagyobb értékűeket - még nagyobb folyókon is. Az indiánok, még a gyermekek is, játékból vagy puszta időtöltésből naponta átkelnek így a misszió melletti folyón, és vissza is térnek. A bőr mindaddig használható, amíg nagyon át nem ázik. Ha ezt észreveszik, az egészet összetekerik, kiviszik a vízből, és a parton megszárítják. Ha megszáradt, ugyanarra a célra ismét felhasználható" . (57)

A trópusi éghajlat és a sok csapadék kedvez a buja vegetáció kialakulásának, de a haszonnövények termesztését rendkívüli mértékben megnehezíti a vékony és hamar kimerülő termőréteg, ezért újabb és újabb területeket kell kihasítani az őserdőből, hogy a sovány talajon legalább egy-két évig megteremjen a szükséges növényi táplálék alapanyaga. Az indiánok már a 18. században is ugyanolyan módszerrel hódították el az őserdőtől a termőföldet, mint manapság: "Először kivágják a kisebb cserjéket, majd a nagyobb fákhoz fognak. Ezeket azonban nem vágják át egészen, nehogy a további munkát akadályozzák, hanem csak annyira, amennyire kell, hogy majd kidőlhessenek. A tönkön állva hagyott fákat azután a feltámadó szél dönti ki. (...) Miután a kidöntött fák nyolc vagy több napon át száradtak a tűző napon, a déli órákban mindenfelé tüzet gyújtanak. Hogy azután a tűz a hatalmas száraz faderekak között milyen vad ropogással terjed, könnyen elképzelhető. Ám amikor a még ki nem vágott erdő széléhez ér - ezt a másik évre tartalékolják -, magától megáll: nem kell oltani vagy elővigyázatossági intézkedéseket tenni. (...) Ekével vagy más szerszámmal nem szántják fel a földet, hanem amikor bőségesebb esőzés először megáztatta, fakapával gödröt ásnak, ebbe tíz, néha tizenegy magot is beledobnak, majd lábukkal földet túrnak rá. Ezzel a módszerrel könyöknyi távolságban vetik el a törökbúzamagot [kukoricát], s az néhány hónap alatt teljes csövet terem a gazdának: vékonyat ugyan, de nagyon táplálót." (58)

Éder Xavér Ferenc érthető módon igen nagy teret szentel az indiánok jellemzésének. Részletesen leírja külsejüket, és meglepődve állapítja meg, hogy az indiánok - eltérően az európaiaktól - "nem kötik pólyába a gyermekeket, kezüket vagy lábukat sem szorítják össze semmiféle kötéssel (...), hogy gyermekeiket a púposságtól és annyi más csúf testi hibától megóvják. Mégis, indiánon nem találtam effélét egész Amerikában - pedig nem csekély részét bebarangoltam -, sőt mástól sem, akivel beszéltem a dologról, nem hallottam ilyen beszámolót." (59)

Ha nyomorékot nem is, de szokatlan, sőt furcsa külsejű indiánt azért látott a magyar jezsuita. A festett bőr, a tetoválás vagy az átfúrt orr és ajak nem ritka arrafelé, de még a művileg megnyújtott fülcimpa sem tartozik a kuriózumok közé, annál inkább a háromfejű emberek (róluk - mint már idéztük - Zakarjás János is írt). "Alighogy megszületett a gyermek, arcát és fejét két oldalról deszkákkal összeszorítják. Ennek következtében, aminek oldalirányban kellene nőnie, mindaz felfelé növekedik. Ha észreveszik, hogy egy rész már előtűnt, azt szalaggal körülszorítják, hogy a fejtől elválasszák. Így alakul ki a nagy fölé helyezett kisebb fej képe. Ezt ismét összeszorítják, s a másodiknál kisebb harmadik fej is előtűnik. Így keletkezik az említett három fej. Minthogy az arc és a homlok a deszkák miatt oldalirányban nem fejlődhetett, mindkettő nagyon keskeny maradt. És ennek látványa talán jobban bántja a szemet, mint maguk a fejek." (60)

Éder az indiánok habitusának jellemzése közben gyakran elejt olyan megjegyzéseket is, amelyekből kitűnik, hogy nincs túl nagy véleménnyel szellemi képességeikről: "Akik széles homlokukkal kérkednek, vélvén, hogy az kiemelkedő tehetség vagy jellem jele, véleményüket ezentúl biztosabb érvekkel támasszák alá. Mert az indiánok nagyon ostobák, mégis mindegyik oly széles homlokkal dicsekedhet, hogy megirigyelhetik." (61) De a külső vonások és jegyek megfigyelésében a páter igen alapos. Az ujjakról például a következőket jegyzi fel: "A kéz ujjai rövidebbek a mieinknél, különösen a kisujj. Kérkednek is kisujjuk rövidségével - bár egyebekben a spanyolokat különbnek tartják maguknál. A spanyolok körében is, ha mindkét szülő vérében négy nemzedéken keresztül indián vér is van, a kisujj a szomszédjához mérve nem ér fel annak felső ízéig, hanem valamivel rövidebb." (62)

A hajra az indiánok megkülönböztetett figyelmet fordítanak. A szemöldöküket, a hónalji szőröket gondosan kitépdesik, de a hajukat hosszúra növesztik, és igen súlyos büntetésnek tartják, ha valakinek akárcsak a váll magasságában is levágják a haját. "Gyakran csodáltam, hogy ezek az emberek mekkora gondot fordítanak a hajukra: ha egy hajszálat fésűjükkel véletlenül kitépnek, gondosan megőrzik azt házukban." (63)

Igen érdekes, amit Éder az indiánok számolási módjáról ír: "Közismert szólás: akinek kevese van, röviden számol. Talán ez a magyarázata: az indiánoknak nincsenek számaik, mert nincs mit számolniuk - hacsak nem nyomoruk és szegénységük fokozatait. Némely törzs eljutott a hatos számig, de egyetlen olyat sem találtam, amely ezen túljutott volna - csak körülírás alkalmazásával tudják kifejezni magukat, mint az enyéim is. A hetes szám jelzésére ezt mondják: kettő a másik kézről. A tízesre: mindkét kéz. Amikor érdeklődtem, így mutatták be: markukat kinyitották, és ujjaikat kinyújtották. A tizenegyes jele: egy a lábról. A tizenötösé: az egyik láb. Ezt a lábukat a másiktól kissé eltávolítják és ráhelyezik kezeiket. A húszasé: egy ember. Mindkét tenyere nyitva, lábfejei pedig, kissé felemelve a földről, befelé fordítva. Ez a számolás módszere - és ennyi az egész." (64)

Az indiánok házairól, bútorairól, napi elfoglaltságairól Éder eléggé lekezelően ír, s különösen felrója a férfiaknak, hogy sok italt fogyasztanak. A többnejűségen viszont nem ütközik meg különösebben, akárcsak a meglehetős szexuális szabadosságon sem. De ehhez még azt is hozzá fűzi, hogy a férfinak nem szabad megbecstelenítenie azt a nőt, aki még nem hozzá tartozik, "ha nem akar kalamajkába, vagy - némely törzsnél ez is megesik - életveszélybe keveredni." (65)

A különböző bolíviai törzsek között csak egyetlen olyat talált, "amely az állatoktól megkülönböztető civilizáltság és emberiesség valamelyes jegyeit mutatta. A törzset baure néven nevezték. Illően öltözködött - ezt a többiekről egyáltalán nem lehet állítani -, házakban lakott, állandóan szántott-vetett: nemcsak törökbúzát termelt, hanem egyéb kerti növényeket is. Az összes misszionáriusnak az a véleménye, hogy emberies arcuk és egyéb külső jelek alapján ezer más közül is kiválaszthatók ennek a törzsnek a tagjai." (66) A baurékat egyfajta méltóság is jellemezte, és sokat adtak a külsőségekre. A törzsi közösségen belül szigorú hierarchikus viszonyok uralkodtak, s az aramának nevezett törzsfőnök eléggé nagy hatalommal rendelkezett. A törzs tagjai gondoskodtak táplálékáról, megművelték a számára kijelölt földet, és elfogadták ítéleteit, amelyek olykor a legsúlyosabb büntetést jelentették a bevádolt személy számára. "Mert ha alattvalói közül valakit el akart tüntetni, s ezt a többiek tudomására hozta, azok alighogy megértették a parancsát, a halálra ítéltet nyíllal vagy a makana nevű buzogánnyal nyomban megölték. De hogy az arama ezt mégse tetszése szerint tehesse, aratás idején az alattvalók minden évben kiválasztottak egy öreget, hogy az az aramát, ha igazságtalanságot parancsol, figyelmeztesse és utasítsa rendre, a népet pedig az arama előtt ügyvédként védelmezze. Kemény feladat volt ez. Mert ha észrevették, hogy az aramának kedvez, azaz a nép érdekeit hanyagul képviseli, a nép a legközelebbi ivászaton megölte. Ha viszont az arama ellen kelt ki élesebben, ugyanilyen alkalommal az arama parancsára gyilkolták meg - ugyancsak az alattvalók." (67)

A többi indián törzs Éder szerint sokkal primitívebb, bár elismeri, hogy fejlődőképesek. Vannak azonban bizonyos vonásaik, amelyektől még a keresztény hitre tért indiánok sem tudnak megszabadulni. Állandóan változtatják véleményüket, teljesen megbízhatatlanok, s nem tekintik elítélendő cselekedetnek, ha más holmiját eltulajdonítják. Ugyanakkor kiegyensúlyozottak, nem zavarja őket sem a szegénység, sem az éhezés, s a fájdalmat is egykedvűen tűrik. "Nagyon hanyagok az élet védelmezésében is - állapítja meg Éder. - Ki képes visszatartani a marhagulyát vagy a ménest az eszeveszett futástól, ha jaguár szagát hozza feléjük a szél - még ha az az állat háromezer lépés távolságra van is? A szomjas kutya akkor is óvatos, ha iszik: fél az esetleg vízben rejtőzködő krokodiltól. Talán ezeknél az állatoknál is ostobábbak az indiánok, mert nemcsak hogy nem óvatosak és előrelátók, de még a teljes biztos veszedelmet sem képesek elkerülni." (68) Állításának igazolására két megtörtént esetet is felhoz. Az egyiknek két indián és egy jaguár a főszereplője. "Két gyalogos indián visszatérőben volt valamely útjáról. Betértek egy erdőbe, ott akarták eltölteni az éjszakát. Függőágyukat, a hamakát fára akasztották, mivel jól ki akarták pihenni magukat, még napnyugta előtt lefeküdtek. A közelben tanyázott egy jaguár (...), lopakodva odajött, és az egyik fekvő indiánra ugrott. Ám túlságosan nagy lendületet vett, átugrotta a függőágyat, illetve csak lábával érintette, és a fekvő indiánt kiborította a földre. Ezután a két indián kiáltozással megijesztette a jaguárt és az erdő belsejébe űzte. Az ember azt hinné ilyenkor, hogy a két indián ezután biztonságosabb helyet keresett. Minden fáradság nélkül meg is tehették volna, hiszen nem messze onnan tizenkét lovas indián tanyázott, akik hívták is mindkettőjüket vacsorára. (...) Ám az egyik még társa példáját sem követte, aki magasabbra kötötte a függőágyat, ahová a jaguár már nem juthatott fel. Semmit sem tett. Visszafeküdt függőágyába. A jaguár pedig visszajött és széttépte." (69) A másik történet egy indiánról és egy kajmánról szól, s a végkifejlete tulajdonképpen azonos. Az indián a part üregeiben tanyázó motire nevű halat akart fogni, ehhez azonban a víz alá kellett merülnie és ott megkeresnie a zsákmányt. "Alighogy lemerült az indián, a folyó másik partjáról hatalmas krokodil indult arra úszva. A kifulladt indián kiemelte fejét a vízből, és meglátta a szörnyet. Nyilván jól tudta, mit remélhet. Közben megállt a fenevad. És az indián másodszor is alámerült. A krokodil közelebb jött. Amikor azonban ismét meglátta az indiánt a víz színén, zavarba esett. Az indián nem hagyja abba a halászatot, semmivel sem lesz óvatosabb: bármely közel látja is az ellenséget, és könnyen elmenekülhetne előle a partra, mégis alámerül. A krokodil megtámadja: először az oldalába, aztán a karjába mar bele. Az indián erre a másik kezében lévő késsel elkezdi döfködni a fenevad fejét - még a víz alatt is, ahová többször lehúzta. Végül is látván, hogy meg kell halnia, megtámadott karját levágta testéről, s míg azt a krokodil fogaival zúzta, fél kézzel szerencsésen kiúszott a partra. Ezután a halakkal együtt gyalogosan visszatért a misszióba, és csak másnap halt meg." (70)

Az ilyen és ehhez hasonló esetek azonban egyáltalán nem változtatják meg az indiánok gondolkodásmódját: "...ugyanolyan nemtörődömséggel mennek a veszedelme, mint azelőtt, s azonos halállal vesznek el - még ezután is sokáig. Igaz ugyan, hogy ilyen szerencsétlenséget látva mindenki kárhoztatja a bajba jutott óvatlanságát, szidja vakmerőségét, élesen szapulja meggondolatlanságát, mondván, hogy szinte kihívta maga ellen a sorsot. De mindez csak levegőt verdeső puszta szóbeszéd: még az is, aki mindenkinél többet beszél, másnap már ő kerül sorra, saját fejére hívja a veszedelmet." (71)

Az indiánok közömbös, sőt szenvtelen magatartása egymáshoz fűződő kapcsolataikban is megmutatkozik. Éder szerint a szülőket egyáltalán nem hatja meg gyermekük szenvedése, és akkor sem törődnek vele, ha már félholt az éhségtől vagy beteg. De ugyanez fordítva is igaz: a gyerekek a már öreg, beteges, esetleg magatehetetlen szülőknek akkor sem visznek élelmet, ha maguk bővében vannak a halnak vagy a gabonának. Ezek az emberek általában rezzenéstelen arccal veszik tudomásul a legnagyobb csapást vagy megpróbáltatást is, érzelmeik nincsenek vagy jól leplezik. Másrészt viszont szelídek, nem lobbanékonyak. Éder még hosszan sorolja a különböző jellemvonásokat, s noha nem kételkedhetünk abban a szándékában, hogy tárgyilagosan írjon le mindent, soraiban ott bujkál a művelt európai lekezelő fölénye. Nyilván az indián lélek mozgatórugóinak félreismerése is előidézője lehetett több olyan konfliktusnak, amelyről beszámol. "Bizony megtörtént, hogy egyszer - komoly megfontolás alapján - nem engedtem meg valamelyiknek, hogy az általa kiszemelt helyen építse fel kunyhóját. Ő azután az egyik viharos éjszakán - éppen fújni kezdett a déli szél - tüzet vetett házamra és a templomra. Mivel minden fából épült és fűvel volt fedve, néhány perc alatt minden egyházi és otthoni felszerelés s az egész misszió a tűz martalékává vált. Más páterek is tapasztaltak hasonlót: az indiánok egyetlen keményebb szó, valamely tárgy megtagadása miatt annyira felindultak, hogy rejtett mérget kínáltak nekik. Az a misszió, amely az én gondjaimra volt bízva, a szökések miatt bekövetkezett többszöri pusztuláson kívül, háromszor pusztult el tűzvész által." (72)

Éder Ferenc feljegyzéseinek egyik legérdekesebb fejezete az indiánok babonáiról és - ami ezzel szorosan összefügg - természetvallásáról szól. A hiedelmeket és babonákat némelyek nemcsak számon tartják, hanem még szaporítják is. Ezek a motirék, akikről a misszionárius határozottan állítja: "Komoly bizonyítékait találtam annak, hogy volt valami alattomos kapcsolatuk az ördöggel." (73) A bizonyítékok bemutatásával azonban adós marad. A motirék kapcsolatban álltak az acsanéval, amely egy közelebbről meghatározhatatlan túlvilági szellem volt. Egyik típusa a dolgokban, a tárgyakban és a növényekben lakozott. A másik típusa az emberek társául szegődött, segítette a maga kiválasztottját, sőt megmérkőzött más ember acsanéjával, s vagy legyőzte azt, vagy alul maradt vele szemben. Ha valaki meghalt, akkor úgy képzelték, hogy acsanéja felett egy erősebb acsane diadalmaskodott. Az indiánok szemében az ikerszülés rendkívüli esemény volt. A férj az elsőként világra jött gyermeket a sajátjának fogadta el, a másikról viszont úgy hitték, hogy az az acsanéé. "Az asszonyról ilyenkor azt tartják - jegyzi meg Éder -, hogy az acsane kegyeltje, és tisztelik is. Az is megtörtént, hogy a férj elhagyta asszonyát, más házba költözött. De ellátásáról, élelmezéséről bőségesebben kellett gondoskodnia, mint azelőtt." (74)

Éder szerint a levágott körmöknek és hajszálaknak nagy a becsületük az indiánok körében. Gondosan összegyűjtik, és a tető alá rejtik őket. Mindezt azért teszik, hogy utódaiknak legyen elegendő hajuk, illetve ha leesne a körmük, akkor acsanéjuk az eldugott körömdarabokkal pótolja azt. A kopaszságtól az indiánok nagyon tartottak. Komolyan hittek abban, hogy ha sok gyerekük születik, akkor azok esetleg kopaszok maradnak, ha nem gondoskodnak számukra már jó előre elegendő hajról.

Éder Xavér Ferenc bolíviai feljegyzéseiből végezetül idézzük még azokat a sorokat, amelyek a nehéz szülés esetén alkalmazott módszerekről szólnak: "Amikor már felismerik, hogy nehéz szülés várható, a szemközti házban keresnek három vagy négy igen nagy békát, s ezeket vékony kötéllel annak az ágynak a lábához kötözik, amelyben a beteg fekszik. Ezzel a ' jámbor' eszközzel gyógyítják a betegséget. És véleményük szerint meg is gyógyul a beteg. Ha ugyanis meghal a magzat, a békákat akár egy hétig is ott tartják még. Sőt ha az asszony is meghal, a békák szerepe még bizonyos ideig megmarad: nem oldják el őket onnan, csak akkor, amikor hitük szerint betöltötték szerepüket. Persze hogy ezt megtehessék, a békákat étellel és itallal táplálniuk is kell. Ezt nagy gonddal meg is teszik. És ha a magzat meghalt - ezt ők hanyagságuk vagy gondatlanságuk büntetésének tekintik -, akkor később a békákat is sírba teszik. Ha azonban a szülés sikerült, a békákat - fogadalmuk szerint - csicsával meghintve, szabadon engedik." (75) Olykor maguk az indiánok is igyekeznek a szülő nőnek segíteni. Ez a közreműködés azonban nem több egy meglehetősen gyászos hangú éneknél, amellyel arra buzdítják a szülő nőket megsegítő acsanét, hogy ne fukarkodjon jótéteményeivel. De ha komplikációk merültek fel, akkor "arra kényszerültek, hogy a páter segítségét kérjék. A segítség legtöbbször hatásos is volt - akár az égiek, akár a természetes gyógyszerek erejéből." (76)

Éder Xavér Ferenc feljegyzéseinek értéke vitathatatlan. Ha tudatosítjuk, hogy ezt a szöveget egy hittérítő munkát végző pap vetette papírra, akinek elsődleges feladata mégiscsak a keresztény vallás terjesztése volt az indiánok között, akkor nem ütközhetünk meg szempontjain vagy sajátos látásmódján. Az a világ, amelyről tudósít ma már végérvényesen a múlté. Neki megadatott a szerencse, hogy ősállapotában ismerje meg a felkeresett törzsek társadalmát, szokásait, hiedelemvilágát. A misszionáriusok megjelenésével mindez fokozatosan megváltozott, átalakult, idegen elemekkel keveredett, s végül teljesen elveszítette eredetei jegyeit. Maga Éder is utal arra, hogy a redukciókba beterelt különböző indián törzsek sokszor saját nyelvüket is kénytelenek voltak feladni egy közvetítő nyelv érdekében, s ez óhatatlanul az azonosságtudat lassú deformációjához és felmorzsolódásához vezetett. A másik oldalon viszont a hittérítők is lépten-nyomon kompromisszumokra kényszerültek, hiszen miközben a monoteizmust hirdették, tudomásul kellett venniük, hogy az indiánok különböző segítő és ártó szellemekben, esetleg helyi istenekben hisznek, és nem mondanak le róluk még azután sem, hogy elfogadták a keresztény tanítást. A magyar jezsuita célja elsősorban az volt, hogy hírt hozzon arról a világról, ahol másfél évtizedet eltöltött. Talán azért is vállalkozott a krónikás szerepére, mert tudatában volt annak, hogy a jezsuiták kitoloncolásával végérvényesen lezárult az a hittérítő munka, amely nem a fegyverekre és az erőszakra, hanem a szellem erejére támaszkodva igyekezett sikereket és eredményeket elérni. Nyilván a mű terve már Amerikában megfogant benne, sőt az is bizonyos, hogy seregnyi jegyzettel és rajzzal a tarsolyában érkezett vissza Európába, amikor 1767-ben neki is távoznia kellett Peruból. (Útitársai között ott volt jóval idősebb honfitársa, Reiter József is, aki a mojo indiánok között tevékenykedett, s annak idején ő javasolta az Amerikába éppen megérkezett Édernek, hogy Moxitániába menjen hittérítőnek.) A kézirat összeállítását már Besztercebányán végezte el - itt plébánosként működött -, s talán tervezte sajtó alá rendezését is. Egészségi állapota azonban egyre romlott, így a hatalmas paksaméta (mint már említettem) a Nagyszombatban letelepedett Orosz Lászlóhoz került, aki azonban fölöslegesen fáradozott vele, megjelentetését nem tudta elérni.

Éder Xavér Ferenc viszonylag fiatalon, 45 éves korában, 1772. április 17-én halt meg. (Ezt az adatot Balázs Dénes közli, más lexikonokban az elhalálozás éveként 1773 szerepel.)

 Haller József Ferenc

A Maros-Torda vármegyei Felsőidecsen született 1725. március 8-án. 1742-ben lett a jezsuita rend tagja, négy évig a máramarosi rendház főnökeként működött, majd a kolozsvári konviktus igazgatója lett. Mint életrajzából is kitűnik, már fiatalon igen komoly tisztségeket töltött be, ennek ellenére a hittérítői munka mindennél jobban vonzotta, s valamikor az 1750-es években a brazíliai Maranhaóban megkezdte misszionáriusi tevékenységét. Innen Ecuadorba ment, ahol azonban az indiánok megölték (77). Halálának időpontját nem ismerjük. Szinnyei József életrajzi lexikonában nem említi dél-amerikai működését.

 Szentmártonyi Ignác

Eddig azokról a magyar nemzetiségű vagy származású jezsuita misszionáriusokról volt szó, akik Amerika spanyol fennhatóság alatt lévő területein működtek. A portugál gyarmatokon tevékenykedő magyar hittérítők száma jóval kevesebb volt, amit elsősorban az magyaráz, hogy a spanyol és a bécsi udvart szoros családi kötelékek fűzték össze, s ez nemcsak a politikában, hanem például vallási téren is meghatározó volt. A Habsburg Birodalom (s ezáltal a korabeli Magyarország) jezsuita rendtartományai elsősorban a spanyol jezsuitákkal álltak közelebbi kapcsolatban, míg a portugál kapcsolat sokkal lazább volt. Szentmártonyi Ignác tulajdonképpen nem is hittérítőként, hanem a portugál király udvari csillagászaként és térképészeként került Brazíliába (78). A mai Horvátországban, a Zágráb megyei Kotariban született 1718. október 28-án. A grazi főiskolán bölcseletet, a bécsi egyetemen teológiát tanult. 1735-ben lépett be a Jézus Társaságba. A tudományok közül mindenekelőtt a csillagászat és a kartográfia érdekelte, Bécsben jó viszonyba került a 18. századi magyarországi csillagászat legjelesebb, nemzetközileg is nagyra tartott képviselőjével, Hell Miksával. Szentmártonyi Grazban matematikát tanított, amikor tudomást szerzett arról, hogy V. János portugál király kartográfusokat keres, akik kijelölnék a dél-amerikai portugál gyarmatok határait, illetve megrajzolnák a szóban forgó területek térképeit. A rend Szentmártonyit ajánlotta erre a munkára, szem előtt tartva mindenekelőtt vitathatatlan tehetségét, valamint fiatal korát és jó egészségi állapotát, amely nem mellékes körülmény egy olyan vidéken, ahová a feladat szólította őt. Feltételezhető, hogy a szükséges információkkal még Portugáliában ellátták a misszionáriusképzőben. 1749-ben vágott neki a végtelen óceánnak. Brazíliában, Maranhaóban lépett partra, ahonnan egy expedíció csillagászaként a brazil-perui-bolíviai határvidékre ment. A csoport vezetője Rebello Guerreira Camacho kapitány volt. A vállalkozás egyáltalán nem volt veszélytelen, mivel az út a nem túl jó hírű Mato Grosso felföldön vezetett keresztül, ahol még századunkban is nyomtalanul eltűnt egy brit expedíció (Percy Fawcett volt a vezetője). Szentmártonyi utazásának részleteiről, ott végzett munkájáról szinte semmit nem tudunk, mivel a királyi térképészek és földmérők a legnagyobb titokban tevékenykedtek, a feljegyzések és a térképek a bizalmas iratok közé kerültek, amelyekbe csak kevés személynek volt módja betekinteni. Az expedíció tagjai naplót nem vezethettek, magánlevelet csakis cenzúrázás után küldhettek ismerőseiknek, rokonaiknak. Balázs Dénes a hozzáférhető adatok alapján megpróbálta rekonstruálni Szentmártonyiék útvonalát (79). Úgy véli, hogy az Amazonason és a Madeira folyón felhajózva eljutottak egészen a mai Rondônia térségébe, amelyen átkelve a Jauru folyóhoz érkeztek. Bejárták az Araguaia és a Tocantins forrásvidékét, s talán e két nagy folyón végig is hajóztak. Noha az expedíció elsődleges célja a határvidék felkutatása és feltérképezése volt, Szentmártonyi Brazília keleti területeit, pl. Paraíba vidékét is bejárta. Becslések szerint mintegy 30-35 ezer kilométernyi utat tett meg tíz év alatt az Amazonason és mellékágain. Egy Bekkers nevű méltatója jegyezte fel róla: "végighajózta e kerek föld legnagyobb folyóját, az Amazonast és az abba beömlő más egyéb folyókat, s mindet felmérte, s mind a közöttük fekvő sok szigetet" (80). Brazíliai működése során egy másik magyar jezsuitával is összehozta a sors. Őt Szluha Jánosnak hívták, és Szentmártonyi munkatársául szegődött.

A dél-amerikai portugál gyarmatokon a jezsuitákra hamarabb lesújtottak, mint a spanyol fennhatóság alatt álló területeken. Lisszabonban a rend nagy ellensége, Pombal őrgróf szerezte meg a tényleges hatalmat (81), és már 1759-ben utasította a portugál gyarmati hatóságokat, hogy tartóztassák le a jezsuita hittérítőket, és szállítsák őket Portugáliába. Ott börtönbe vetették őket, és közel két évtizedig elviselhetetlen körülmények között raboskodtak. Sokan élve ki sem kerültek többé. Szentmártonyi Ignácot, jóllehet ő nem misszionárius volt, hanem királyi csillagász és kartográfus, s megbízatást teljesített Brazíliában, 1760-ban várbörtönbe zárták, és csak 1778-ban, Pombal bukása után szabadult ki. Hazafelé Bécsen át utazott, ahol audienciát kért Mária Teréziától, és beszámolt a császárnőnek brazíliai működéséről, s nyilván tizennyolc évig tartó raboskodásáról sem hallgatott. Egy ideig Csáktornyán, unokaöccse házában élt, majd Belicán lett segédlelkész egészen 1793. április 15-én bekövetkezett haláláig. Feljegyzései, térképei valószínűleg valamelyik portugál levéltár eldugott részében porosodnak.

Fáy Dávid

A jezsuiták között akadtak jó néhányan, akik eredetileg protestánsok voltak, és csak később, olvasmányaik hatására vagy egy felnőtt rábeszélésére tértek át a katolikus hitre. A "konvertiták" egyik legjelesebbje Pázmány Péter esztergomi érsek volt, de a jezsuita misszionáriusok között is akadtak, akik eredetileg protestánsok voltak. Fáy Dávid is kálvinistaként látta meg a napvilágot 1721. február 22-én az Abaúj megyei Fáj községben. Apját, Fáy Gábor alispánt a pozsonyi országgyűlés alkalmával egy morva jezsuita térítette át a katolikus hitre. Ő nagy buzgóságában fiát a nagyszombati jezsuita kollégiumba íratta be. A tizenéves fiú onnan a rend bécsi neveldéjébe került, majd ismét Nagyszombat következett, ahol az egyetemen bölcseleti tanulmányokat folytatott. Egy jezsuita a 18. század negyvenes éveiben Magyarországon jobbára csak a tanári és a misszionáriusi életpálya közül választhatott. Fáy Dávid előbb a tanítással próbálkozott. A soproni, majd a győri középiskolában oktatta a szépreményű ifjakat, végül szülőföldjéhez közel, a kassai jezsuita főiskolán lett tanár. A pedagógusi munka azonban nem elégítette ki, ezért többször is kérvényezte, hogy engedélyezzék neki a hittérítő munkát az Újvilágban. Gyenge fizikumára való tekintettel felettesei többször is elutasították ezt, de Fáy ugyanolyan kitartónak bizonyult, mint huszonöt évvel korábban Orosz László, így a rend generálisa végül beadta a derekát, s Fáy Dávid két másik magyar jezsuitával, Kayling Józseffel és Szluha Jánossal együtt 1753. június 1-jén hajóra szállhatott Lisszabonban. Vitorlásuk 46 napig tartó viszontagságos utazás után érkezett meg Brazíliába, ugyanoda, ahová négy évvel korábban Szentmártonyi Ignác. Fáy első működési helye az 1719-ben alapított Tapuitapera redukció volt. Tevékenységéről és élményeiről többet tudunk, mert Szentmártonyival ellentétben neki engedélyezték, hogy feljegyzéseket készítsen és leveleket írjon Európába (82). Ez nyilván összefügg azzal is, hogy az ő küldetése nem volt bizalmas jellegű, tehát nem fenyegetett az a veszély, hogy netán titkokat árulhat el. Mindazonáltal a portugál hatóságok jóval gyanakvóbbak voltak, mint a spanyolok, s a lisszaboni királyi palotában a jezsuitáknak sokkal befolyásosabb ellenségei voltak, mint más európai udvaroknál. Fáy Dávid a Săo Marcos-öbölben található Tapuitapera indián telepről a Pindaré folyó mentén messzire behatolt a szárazföld belsejébe, és eljutott a guajajara és a jacaquara indiánok közé. 1755. augusztus 16-án keltezett levelében, egyebek mellett, a következőket írja Melczer Mihály tartományfőnöknek Bécsbe: "Szent Xaverius missziónk a Pindaré haldús folyójánál fekszik, körül van véve terjedelmes és sűrű erdőkkel. (...) Ezek a mi szántóföldjeink. Azért nevezem szántóföldeknek, mert augusztus, szeptember és október hónapokban a fákat kivágják, és miután a nap perzselő hevétől egy hónap alatt megszáradtak, megégetik. Azután a még meleg földbe a mandiocca [manióka] nevű cserjét beássák, mikor gyökeret vert, kiássák, torma módjára szétmorzsolják és már készen van az ízetlen kenyér." (83) Fáynak nemcsak az ételekről, magukról az indiánokról sincs nagy véleménye: "Indusaink rendkívül restek, egykedvűek. Sárgás, némelyek másoknál sötétebb színűek. Az erdőben meztelen járnak, örökös háborúskodásaikkal önmagukat teszik tönkre. Mert midőn vadászat közben messzebbre hatolnak, egész családokra bukkannak, egymás ellen fordítják dárdáikat s vérengző öldöklést visznek véghez..." (84)

Fáy Dávid következő állomáshelye egy kis indián település, Săo José volt. Itt felkereste őt Kayling József, aki később sok érdekes életrajzi adatot közölt Fáy Dávid ifjúkoráról és brazíliai működéséről. Fáyt bizonyos idő elteltével ismét áthelyezték, ezúttal az acarai misszióba, ahol régi ismerőse, Szluha János is működött. Más jezsuitákhoz hasonlóan Fáy Dávid is kiváló nyelvtehetséggel volt megáldva, a portugál mellett megtanulta a bennszülött indián törzsek által beszélt nyelveket is, pl. a tupi-guaranit, valamint a găs-tapuia népcsoport dialektusát. Eljutott olyan indiánok közé is, akik nem telepedtek le a missziókban. A Pindaré mentén élő amanayékat is szerette volna rávenni, hogy szakítsanak addigi őserdei életmódjukkal és költözzenek be valamelyik redukcióba. Meglehet, fáradozása idővel sikerrel járt volna, de Lisszabonban olyan irányt vett a belpolitika, amely végül a jezsuita rend felszámolásához vezetett.

Itt talán érdemes lesz egy kicsit elidőznünk Portugália 18. századi történeténél, pontosabban az 1750-1777 közötti közel három évtized eseményeinél. Az 1706 és 1750 között uralkodó V. János kis híján a gazdasági csőd szélére sodorta Portugáliát. Az ország jövedelmeinek jelentős hányadát kolostorok és templomok létesítésére fordította, miközben a nép egyre inkább nélkülözött, s általános lett a hanyatlás. Az egyházellenes hangulat nőttön nőtt, s amikor az 1750-ben jobb létre szenderedett János királyt József nevű fia váltotta fel a trónon, mindenki joggal várta a gyökeres fordulatot. Ez be is következett, miután az uralkodó Sebastian José Carvalho e Mello Oeyras Pombal grófot, Portugália bécsi nagykövetét hazarendelte, és miniszterévé nevezte ki (85). Pombal ekkor 51 éves volt, a diplomáciában és a politikában rendkívül jártas férfiú, aki olvasta a francia felvilágosodás gondolkodóinak munkáit, s tisztában volt azzal, hogy először is az ország pénzügyeit és gazdaságát kell rendbe tenni. Dolgát rendkívül megnehezítette az 1755-ös pusztító lisszaboni földrengés, amely hatalmas károkat okozott a fővárosban és a környékén. Pombal intézkedései nyomán sikerült enyhíteni a szerencsétlenül járt emberek nyomorán. A további lépés a közigazgatás reformja és a népnevelés alapjainak lefektetése volt. Törekvései azonban a nemesség és a papság érdekeivel ellentétesek voltak, ezért befolyását és hatalmát meg kellett erősítenie, hogy a berzenkedő arisztokráciát és az egyházat kordában tartsa. Jelentősen megnyirbálta az egyház előjogait, de hogy mindezért kárpótolja a püspöki kart, általános támadást intézett a nem túl népszerű, sőt még a katolikus papság körében is gyűlölt (vagy jobb esetben irigyelt) jezsuita rend ellen. Egy szatirikus hangvételű jezsuitaellenes könyvet is írt, amely senkiben nem hagyott kétséget afelől, hogyan vélekedik a Jézus Társaságról. 1757-ben a király kinevezte miniszterelnökké, és ezzel lényegében teljhatalmat adott neki. A következő évben merényletet kíséreltek meg az uralkodó ellen, amellyel a jezsuitákat gyanúsították. (Hasonló vádak Európában már százötven év óta gyakran felbukkantak, s időnként nem is voltak megalapozatlanok - pl. IV. Henrik francia király esetében. Az efféle próbálkozások vagy orgyilkosságok azonban rendszerint fanatikus egyének akciói voltak, amelyekről sohasem lehetett egyértelműen bebizonyítani, hogy a rend legfelső vezetése áll a hátterükben.) A miniszterelnök 1759. szeptember 3-i rendeletével - Európában az elsők között - betiltotta a jezsuita rend portugáliai működését, s ez az ország gyarmatait is érintette. A portugálok fennhatósága alatt lévő dél-amerikai területeken összefogdosták a jezsuita misszionáriusokat, és Európába szállították őket, ahol Pombal börtönei vártak rájuk (86).

Fáy Dávidot a Săo Juliăo börtönerődbe zárták, és innen már élve nem is került ki: 1767. január 12-én meghalt. Földi maradványait a várbörtön kápolnájában helyezték örök nyugalomra.

 Kayling József

A sors iróniája, hogy Kayling József, aki annyi értékes életrajzi adattal szolgált más magyar jezsuitákról, szinte teljesen ismeretlen maradt a téma kutatói előtt. Még születésének adatait sem tudjuk pontosan: 1725 táján látta meg a napvilágot Selmecbányán. A nagyszombati kollégiumban, majd a Kassai főiskolán tanult, ezt követően két évig az eperjesi jezsuita középiskola tanára volt. Miután engedélyezték, hogy az Újvilágban misszionáriusként tevékenykedjen, 1753-ban Fáy Dávid és Szluha János társaságában Lisszabonból a brazíliai Săo Luisba hajózott. Az elkövetkező öt esztendőben jobbára a maranhaói tartomány redukcióiban működött, s időnként levélben számolt be életéről, rendtársairól magyarországi ismerőseinek. 1759-ben őt is letartóztatták, és Portugáliába szállították. A Săo Juliăo várbörtönben együtt raboskodott Fáy Dáviddal, Szentmártonyi Ignáccal és Szluha Jánossal. Csak 1777-ben szabadult, amikor József portugál király meghalt, és befolyásos miniszterelnökét, Pombal grófot megfosztották hatalmától. Kayling József hazatért Selmecbányára, ahol plébános lett. Néhány hónap múlva Bélabányára helyezték át és itt érte utol a halál valamikor 1780 táján (87).

 Szluha János

Az Újvilágban működött magyar jezsuita misszionáriusok sorát az erdélyi Gyaluban 1725. augusztus 23-án született báró Szluha Jánossal zárjuk, aki egy tehetős földbirtokos család sarja volt. (Szabó László születési helyének Komáromot tartja [88].) Középiskolai tanulmányait Budán végezte, és itt lépett a jezsuita rendbe. Néhány évi soproni tanárkodás után missziós szolgálatra jelentkezett, és 1753-ban szállt partra (Fáy és Kayling társaságában) Brazíliában. Az amayé indiánok körében végzett hittérítő munkát, de később közreműködött Szentmártonyi Ignác mellett a vidék feltérképezésében is. 1759-ben ő is a Săo Juliăo erődben kötött ki, de más társaival ellentétben hamarosan szabadulhatott, miután osztrák szolgálatban álló tábornok bátyja közbenjárására 1760-ban kiengedték. 1763-ig tanított, majd a császári seregben tábori lelkészként teljesített szolgálatot. 1770-ben Győrben telepedett le, ahol a kollégium rektora lett. Miután 1773-ban a Habsburg Birodalomban is feloszlatták a Jézus Társaságot, Szluha János ismét válaszúthoz érkezett. Feltehetően visszavonult családi birtokára, ahol hamarosan meghalt. Ennek időpontját azonban nem tudjuk.

 ***

Az Újvilágban egykor működött magyar tudósoknak csupán csekély hányadát alkotják a jezsuita hittérítők, akiknek munkásságát eddig jobbára inkább a misszionáriusi tevékenység szemszögéből vizsgálták. Tudománytörténeti értékelésükre ebben a tanulmányban nem vállalkozhattam, már csak azért sem, mert legtöbbjük levelezése, írásos hagyatéka feltáratlan, nyomtatásban eddig még nem is látott napvilágot. Gondot okoz valódi nemzetiségük megállapítása is, s nem kétlem, hogy az itt felsoroltak mellett idővel még számos további magyar hittérítőre is fény derül majd.

Jegyzetek

 36. MUL, 239. p.

37. Szabó L.: i. m. 57-59. p.

38. Szabó L.: i. m. 59. p.

39. Szabó L.: 271. p.

40. Ács T.: i. m.

41. Balázs Dénes: Magyar utazók Amerikában. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 65. p.

42. Balázs D.: i. m. 65-66. p.

43. Balázs D.: i. m. 66. p.

44. Balázs D.: i. m. 66. p.

45. Balázs D.: i. m. 66. p.

46. Messzi népek magyar kutatói. 1-2. köt. Szerk. Bodrogi Tibor. Budapest, Gondolat, 1978, I. köt. 93-147. p.

47.Descriptio provinciae Moxitarium in Regno Peruano quam e scriptis posthumis Franc. Xav. Eder e Soc. Jesu Annis XV. apud eosdem Curionis digessit, expolivit, et adnotatiunculis illustravit Abb. et Consil. Reg. Mako, Budae, Typis Universitatis, 1791

48. Messzi népek..., 95. p.

49. Messzi népek..., 96-97. p.

50. Messzi népek..., 97. p.

51. Messzi népek..., 97. p.

52. Messzi népek..., 98. p.

53. Messzi népek... , 99. p.

54. Messzi népek..., 99. p.

55. Messzi népek..., 100. p.

56. Balázs D.: i. m. 61-64. p.

57. Messzi népek..., 101-102. p.

58. Messzi népek..., 103. p.

59. Messzi népek..., 104. p.

60. Messzi népek..., 106. p.

61. Messzi népek..., 107. p.

62. Messzi népek..., 108. p.

63. Messzi népek..., 108. p.

64. Messzi népek..., 109. p.

65. Messzi népek..., 111. p.

66. Messzi népek..., 111. p.

67. Messzi népek..., 112. p.

68. Messzi népek..., 119. p.

69. Messzi népek..., 120. p.

70. Messzi népek..., 120-121. p.

71. Messzi népek..., 121. p.

72. Messzi népek..., 134. p.

73. Messzi népek..., 136. p.

74. Messzi népek..., 138-139. p.

75. Messzi népek..., 141-142. p.

76. Messzi népek..., 142. p.

77.MUL, 149. p.

78. Bangha Béla: Magyar jezsuiták Pombal börtöneiben. Budapest, 1937.

79. Balázs Dénes: Adalékok a dél-amerikai magyar utazók munkásságához. II. Földr. Múz. Tan. 9. 1991.

80. Szabó L.: i. m. 52. p.

81. Poór János: Az állam első szolgái. Budapest, Progresszió, 1989, 38-42. p.

82. MUL, 114. p.

83. Balázs D.: Magyar utazók Amerikában. 75. p.

84. Balázs D.: i. m. 76. p.

85. Poór J.: i. m. 39. p.

86. Bangha B.: i. m.

87. Boglár Lajos: XVIII. sz.-i utazók Dél-Amerikában. Ethnographia, 1952, 3-4. p.

88. Szabó L.: i. m. 52. p.